A férfi és a nő olyan, mint a tűz. Ha köztük van az Örökkévaló, egyesülnek, ha nem, felemésztik egymást.

Egy huszonöt éves doktornő (N) és egy ötvenéves zongoraművész ismerősnek jelölik egymást a Facebookon, s chatelni kezdenek.

Párbeszédük: ismerkedés, barátság, flört, szerelem vagy valami egészen más?

MEGHÍVÓ

TISZTELETTEL MEGHÍVJUK ÖNT ÉS KEDVES CSALÁDJÁT AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉTRE

A

VÖRÖSMARTY TÉRRE

ahol a

MÚLT ÉS JÖVŐ

PAVILONJÁNÁL

polgár ernő

facebook love

chatregény

CÍMŰ ÚJ KÖTETÉT

DEDIKÁLJA

2012. JÚNIUS 9-én  és 10-én  16-18 ÓRA KÖZÖTT

– Merci, Monsieur Captain!

Forgott velem a világ, nem volt biztos pont sehol, akárhová is néztem. A hajó himbálózva haladt a tengernyi vízben, s hogy a szabadság elérkezett, mintha álom lett volna.

*

Hamburgból Budapestre érkeztünk, a Keleti pályaudvarra. Feliratok, transzparensek lógtak mindenütt. „Éljen Rákosi Mátyás, a hadifoglyok hazasegítője!” „Éljen békénk biztosítéka a Szovjetunió és Magyarország örök szövetsége!” „Tiéd az ország, magadnak építed!”

Tájékoztatót nyomtak a kezünkbe, és közölték, hogy aki beszélni mer, hogy mit látott: visszaviszik.

Üdvözlésünkre köszöntő szavakat is mondott valaki. Emelvényről mikrofonba beszélt:

– Bajtársak! Szeretettel köszöntünk, mikor hosszú távollét után szabad nemzet szabad polgáraként a szabad magyar földre léptél. Nagyot fordult a világ, amíg távol voltál. A magyar nép felszabadult és teljes erővel hozzáfogott, hogy a háború romjait eltüntesse és a saját országát felépítse. Ráébredtünk arra, hogy a háborút a földesurak, a bányatulajdonosok és az iparbárók érdekéért kezdte Horthy és Szálasi. Az ő hatalmuk megsemmisülése jelenti a felszabadulást. Népünk az országépítés hatalmas feladatát önfeláldozó szorgalommal oldotta meg. A dolgozók munkája nyomán országunk felemelkedett és a földosztás, a jó forint, az államosítások, a hároméves terv azt eredményezték, hogy a magyar dolgozók életszínvonala egyre emelkedik és már ma is magasabb, mint – a környező népi demokráciákat kivéve – bárhol.

De nemcsak a gyárak, hidak és lakóházak romjait kell eltüntetnünk. Át kell alakítanunk, demokratikus haladó szel­lemmel kell megtöltenünk a tévútra vezetett magyar nép lelkét is. A sikerekben gazdag utolsó három év eredményei közé tartozik, hogy a magyar nép túlnyomó többsége eltökélten és visszavonhatatlanul a demokrácia mellé állt, mert tudja, hogy ez biztosítja jelenét és jövőjét. A magyar népi demokrácia szilárdságát a külföld is elismeri és a szabadságszerető népek barátsági szerződést kötöttek velünk.

A magyar népi demokrácia ereje legyőzhetetlen. Népünk megvert ellenségei, a reakciós fasiszták azonban országon kívül és belül nem nyugosznak…

– Hova érkeztünk, Miklós? – suttogta Nyírő.

– Maradj csöndben! – felelte Festetich. – Az a fontos, hogy élünk!

– Uram, irgalmazz! – mormolta Gaál. Az aktivista folytatta beszédét:

…Új elnyomatást, új gyilkos háborút akarnak…

– Akar a fene!… Haza menni akarunk!… Élni!… Élni!… Én már csak ember szeretnék lenni!… – fakadt ki belőlem.

– Ne folytasd, Anti!… Nem fogod látni még a falud tornyát sem! – sziszegte fogai között Festetich.

– …De a magyar nép döntött és öntudatos éberséggel őrködik a demokrácia vívmányai felett. A parasztság-munkásság és értelmiség összefogása megvédi a földreformot, bányákat, gyárakat, a békét: a szabad magyar életet. A szétvert úri rendnek nincs talaja Magyarországon.

– Miklós, új nevet kell felvenni! – mondta Nyírő.

– Úgy néz ki – felelte Festechich.

– A Szovjetunió baráti kezet nyújtott nekünk. Már eddig hazatért a magyar hadifoglyok nagy része, de most, mikor barátsági szerződést kötöttünk, néhány hónap alatt az utolsó magyar hadifoglyot is hazabocsátja. Éljen Rákosi Mátyás, a hadifoglyok hazasegítője!

Az aktivista lelépett az emelvényről. Beszéde után minden hazatért „Hadifogoly igazolványt” és „Orvosi vizsgálati lapot” kapott. „Az okmányokat meg kell őrizni, azt hatóság nem vonhatja be!” – közölték.

Élelemmel és díjmentes utazási igazolvánnyal láttak el bennünket. A pályaudvarokon hadifogolygondozó kirendeltségeket állítottak fel, ahol a hazatértek elsősegélyben, étkezésben részesültek. A Budapesten hosszabb ideig tartózkodni kényszerülők a Déli-, Keleti- vagy a Nyugati-pályaudvari hadifogolygondozó kirendeltségnél átmeneti otthonba való beutalást kérhettek. Ezekben legfeljebb két heti díjmentes elszállásolásban és étkeztetésben részesültek a rászorulók. Nyírő és Gaál is jelentkeztek. Az újra Romániához csatolt Erdélybe visszatérésük előtt – kapcsolatba akartak lépni magyarországi rokonaikkal.

A Budapestre hazatértek lakásukig, az átutazók, a kiinduló pályaudvarig ingyenes utazásra jogosító villamosjegyet kaptak.

Útipénz is adtak. Ötven forintot vettünk fel, és elbúcsúztunk egymástól. Úgy éreztük, mintha a testünk négy részre szakadt volna.

Az erős fájdalmat azonban a hazatérés öröme némiképp csillapította.

Kilenc éven át tartó katonai szolgálatom megszűnt. A rendeletek szerint: „a hazatérő, nem hivatásos állományú katonák határaink átlépésétől kezdve nem tekinthetők tény­leges szolgálatban lévőknek”. Magunkkal hozott kincstári vagy idegen eredetű ruházatot megtarthattuk, de a ruházatról a katonai jelleget feltüntető részt el kellett távolítani, és a rendfokozatot feltüntető jelzést le kellett venni.

Moslékért elcserélt SS egyenruhámról le is téptem mindent. De így is bámultak az emberek a bajai vonaton. Kérdezgették honnan jövök.

Nem mertem megmondani. Féltem, hogy visszavisznek.

A „Leszerelt hadifogoly személyi adatai” című nyomtatványt két példányban még Budapesten, a Nyugati pályaudvari kirendeltségen kitöltöttem. A meghalt vagy elesett bajtársak adatait a nyomtatvány hetedik pontja szerint a hátlapon pontosan fel kellett sorolni, hogy az adatok ismeretében a hozzátartozókat értesíteni lehessen.

– Uramisten! – sóhajtottam. A vonaton fogtam fel, hogy a nevek felsorolásával mennyi szomorúság okozója lettem!

– Néztem ki az ablakon, és haza soha vissza nem térő bajtársaimra gondoltam… Uram!… Ők miért nem, és én miért igen! Miért lettem a kiválasztottad, Uram?

– Maga, fiam, ugye Oroszországból jön? – kérdezte egy néni.

– Nem – feleltem. Féltem, és hazudtam.

– Látom, hogy onnan. A fiammal… A fiammal nem találkozott? Orelba vitték. Jasanovich Péró a neve.

– Nem – és bámultam kifelé, de nem láttam semmit. Folytak a könnyeim a posztó SS-kabátra. Testem remegett. A vonatban ülők pedig már tudták honnan jöttem. És többet nem kérdeztek.

Ültek és engem néztek.

*

Bácsalmáson három vasútállomás volt. A Kiskunhalasról Bajára közlekedő szerelvények a Rudich-, majd a nagy-, végül az Almás állomáson álltak meg. Almást az emberek csak kisállomásnak hívták.

A Kálvária sori házunk a kis állomáshoz volt közel, de én már a Rudich-on leszálltam. „Ha már otthon vagyok, nem vihetnek vissza”, gondoltam.

Bácsalmás utcáin járni! Micsoda érzés! Égi emelkedettség!

Újra felismertem minden házat. De ki ismer rám először? Kivel fogok találkozni?

Beértem a faluba. Bácsalmás, amikor bevonultam, gazdag, virágzó mezőváros volt. Nekem falu maradt mindig is. A plébánia előtt balra fordultam, átvágtam a parkon, és megálltam a templom bejáratánál. Hálát akartam mondani az Úrnak, hogy életben tartott, és hazáig elkísért. A templom ajtaján feliratokat találtam: azokon neveket, megjegyzéseket.

– Keres valamit? – férfihang szólalt meg mögöttem. Megijedtem.

– Nem. Imádkozni szeretnék – és megfordultam. Sovány, horpadt arcú, beteg embernek látszó férfi állt előttem. Szemembe nézett, állt szótlanul, eleredtek a könnyei, és sírt.

– Anti! Antikám! Nem ismersz meg?

– Nem.

– Egy hete… amikor hazatértem… anyámék se ismertek meg. Álltam a kapuban, és nem akartak beengedni.

Baljós érzéseim támadtak. Keresztülsétáltam a falun, és előfordulhatott az, hogy nem köszöntem régi ismerősöknek?!

– Anti! A toronyban adtunk tűzőrséget!

– Jóska! – kiáltottam fel, és én is sírni kezdtem. Jött a könnyünk, mint a gyerekeknek. De semmi sem szárad fel olyan hamar, mint a könnyek.

Haug József állt előttem. A barátom. Ölelt, szorongatott. El se engedett volna, de eszébe jutott, hogy megkeresi a nevemet a listán. Megtalálta. Nevem mellé fekete keresztet véstek. Jóska áthúzta az egészet, s fölé írta: „Anton hat gekommt zu Hause!!” Két felkiáltójellel is hangsúlyozta, hogy mégsem haltam meg.

Falum eltemetett hát! Azért nem ismert meg senki! De most feltámadtam…

Mint egy kísértet, SS nagykabátban vonultam végig Bácsalmás utcáin a szülői házig. Haug Jóska lépkedett mellettem, szó nem hagyta el az aj…(folytatjuk)

Azután a legidősebb testvérek közül, a ház úrnője hozzátette:

-A szerelem pénz nélkül nem sokat nyom a latban!

És a kapunyitó így szólt:

-Ha semmid nincs, mehetsz, te sem kapsz semmit.

De ebben a pillanatban közbelépett a bevásárló, és mondta:

-Testvéreim! Legyünk elnézők! Allahra mondom, ez a legény csöppet sem rontotta el a napunkat, és senki sem volna nálánál figyelmesebb irántunk. És mindazt, ami a kiadásból reá esik, majd bőségesen megfizetem én!

Ekkor a teherhordó rendkívül megörült, és azt mondta a bevásárlónak:

-Allahra ki lehetne más, mint te, akinek a mai nap első ajándékával tartozom? Erre mind a hárman azt mondták neki:

-Derék teherhordó, maradj csak itt, biztos lehetsz felőle, hogy a tenyerünkön hordozunk téged!

És a bevásárló tüstént fölkelt, a dereka köré tűrte a ruháját. Azután elrendezte a palackokat, s a bort átöntögetve leszűrte, elrendezte a lakoma színhelyét, és a vánkosokat odarakta a vízmedence mellé, és odahordott mindent, amire a szüzeknek csak szükségük lehetett. Azután megkínálta őket borral, mire mindnyájan leültek, és a teherhordó valósággal megszédült köztük, hogy álmodik.

A bevásárló körülkínálta a bort, és megtöltötték a serlegeket és ittak, és ezt megismételték másodszor és harmadszor is. Azután a bevásárló újra töltött, és megkínálta a testvéreit és a teherhordót. És a teherhordó elragadtatásában megcsókolta a három fiatal lány kezét, és kiürítette a serleget. Majd a ház úrnőjéhez járult, és így szólt hozzá:

-Úrnőm, a rabszolgád vagyok, tulajdonod és birtokod.

Ekkor a ház úrnője így szólt hozzá, odakínálva neki a serleget:

-Igyál, jó barátom! És váljék egészségedre ez az ital, és tegye könnyűvé emésztésedet! És adjon neked erőt az igaz egészség ösvényére!

És a teherhordó fogta a serleget, kezet csókolt a fiatal lánynak és dallamos, lágy hangon verset énekelt. Ekkor a hajadon elvette a teherhordótól a serleget, ajkához emelte, azután ment, és leült a testvére mellé. Majd valamennyien táncolni kezdtek, énekelni és játszania válogatott virágokkal. S ez alatt az egész idő alatt a teherhordó folyton a karjába szorította és csókolgatta őket, és az egyik tréfálkozott vele, a másik magához húzta, és a harmadik rá-ráütött pajkosan a virágokkal. És addig ittak, mag csak a szesz ereje játszani nem kezdett az értelmükkel. S amikor a bor már egészen hatalmába kerítette őket, az ifjú kapunyitó hirtelen fölkerekedett, ledobálta magáról ruháit, és egész csillogó meztelenségében állt ott. Azután egy ugrással a vízmedencében termett, és elkezdett játszani a vízzel, majd a vizet vett a szájába, és nagy zajjal a teherhordóra fújta, ami nem akadályozta meg abban, hogy vízzel locsolja tagjait, és ifjú combjai között hagyja folydogálni a vizet. Azután kijött a vízből, odafutott, és a teherhordó ölébe vetette magát, és végignyúlva a hátán kezével a combjai közé mutatott. És azt mondta neki:

-Drágaságom, tudod-e mi ennek a neve?

És a teherhordó nevetve válaszolt:

-Ha! Ha! Rendesen csak az irgalmasság sátorának hívják!

Akkor a leány így kiáltott:

-Juj! Juj! Nem szégyelled magad?

Azzal nekiesett a teherhordó hátuljának, el elkezdett rápaskolni. Akkor a teherhordó így szólt:

-Nem, ne bánts, az, amit mutattál a hüvelyed!

De a lány azt mondta:

-Más!

Mondta erre a teherhordó:

-A hátulsó részed!

És a lány megint csak rávágta:

-Más!

Ekkor a teherhordó így szólt:

-A darázsfészked!

E szavakra lány olyat csapott a teherhordó nyakára, hogy majd kihasadt a bőre.

Erre azt mondta neki a teherhordó:

-Akkor mond meg te, mi a neve?

Felelt a leány:

-Nadrágbeli bazsalikom!

És a teherhordó így kiáltott:

-Na végre, hála legyen Allahnak és üdv neked, nadrágbeli bazsalikomom!

Eközben újra körbejárt a serleg. Azután a második fiatal leány vetette le a ruháját és ugrott be a vízmedencébe, s úgy tett, mint a testvére. Azután kijött, és a teherhordó ölébe vetette magát. Azután az ujjával a két combjára mutatva és arra, ami a két combja közt volt, azt mondta a teherhordónak:

-Szemem fénye, mi ennek a neve?

Felelt a teherhordó:

-A hüvelyed az.

De a lány így kiáltott:

-Milyen rettenetes szavakat használ ez a legény!

Azzal nagyot csattantott a teherhordó képére:

-Tudom már: a nadrágbeli bazsalikom!

Felelt a lány:

-Az sem, az sem!

Azzal a teherhordó nyakának esett. Ekkor azt kérdezte tőle a teherhordó:

-De hát mi a neve?

És a lány így felelt:

-Szezámfű héja nélkül!

És a teherhordó felkiáltott:

-Az áldások közül a legválogatottabb szálljon rád, hámozott szezámfű a szezámfüvek között!

Ekkor a harmadik fiatal lány is fölkelt, levetkőzött, és leszállt a medencébe, ahol éppen úgy cselekedett, mint a testvérei, azután felöltötte ruháit, és végigheveredett a teherhordó lábán, és azt mondta neki:

-Találd ki, drágaságom, a nevét? – miközben rámutatott a legkényesebb részére. A teherhordó elkezdte neki mondani:

-Így hívják, meg úgy hívják… – és az ujján kezdte számolni a következő neveket – Néma seregély, fületlen nyúl, hangtalan tyúk, a hófehérség anyja, a kegyek kútja.

Végül pedig maga kérdezte meg, csak hogy a verést abbahagyják:

-Mondd meg hát te nekem, mi az igazi neve!

Felelt a lány:

-Manzur apó fogadója!

Ekkor ezután a teherhordó kelt föl, levetette ruháit, és leereszkedett a vízmedencébe. Szerszáma ott úszkált a víz felszínén. Gyorsan megmosakodott, mint ahogy a fiatal lányok megmosakodtak, azután kilépett a medencéből, és a kapunyitó ölébe vetette magát, a két lábát a bevásárló ölébe nyújtotta. Azután a férfiasságára mutatva, így szólt ahhoz a hajadonhoz, amelyik a ház úrnője volt:

-Királynőm, mi ennek a neve?

E szavakra mind a hármukat olyan nevetés fogta el, hogy a hátukra vetették magukat, és kiáltottak:

-A bunkód!

Felelt a teherhordó:

-De nem az ám!

Azzal valamennyin csípett egyet. Azt mondták erre a lányok:

-A szerszámod!

Felelt a teherhordó:

-Nem az biz az!

És valamennyinek megszorongatta a mellét. A lányok nagy meglepetéssel mondták:

-Dehogyisnem a szerszámod. És milyen tüzes! De bizony a csikód, és méghozzá, hogy ágaskodik!

De a teherhordó egyre csak a fejét rázta, azután elkezdte csókolgatni, harapdálni, csipkedni a lányokat, a karjába szorította őket, és azok majd eldőltek a nevetéstől.  Végül is megkérdezték tőle:

-Mondd hát meg, mi az igazi neve?

A teherhordó elgondolkozott egy pillanatig, a combjuk közé pislantott, odakacsintott a szemével, és így szólt:

-Hallgassátok meg, kedves úrnőim, milyen szavakat súgott nekem épp most ez a fickó itt. A bunkóm. Az én nevem a hatalmas és nem herélt öszvér, amely felfalja és lelegeli a nadrágbeli bazsalikomot, lakmározik a hántolt szezámfűből és Manzur apó fogadójába tér be!

E szavakra a leányok olyan nevetésre fakadtak, hogy a hátukra dőltek. Azután újra inni kezdtek ugyanabból a serlegből, és ittak egészen az éj közeledtéig.

Ekkor a leányok azt mondták a teherhordónak:

-Most pedig fordíts nekünk hátat, és távozz innen, hadd lássuk, milyen széles a vállad!

De a teherhordó így kiáltott:

-Allahra, sokkal könnyebb megválni a lelkemnek a testemtől, mint nekem a házatokat elhagynom, szép, úrnőim! Kössük össze inkább ezt az éjszakát, a rá következő nappal, és másnap mehet mindegyikünk az útjára, hogy meglássa, mi sorssal vár rá a végzet Allah ösvényén!

Ekkor az ifjú bevásárló közbelépett, és így szólt:

-Egy életem, egy halálom, kedves testvéreim, hívjuk meg, hogy töltse velünk az éjszakát!

Erre azt mondták a teherhordónak:

-Hát jó, itt töltheted nálunk az éjszakát, de csak azzal a föltétellel, hogy teljesen ránk bízod magad, és nem kérded tőlünk semmiféle…

– A bölcs meggondolja, mit hogyan, mikor mondjon, – az oktalan rögtön kimondja, amit gondol. Sokakat hallgass meg, de keveset beszélj! – mondta Festetich, és rövid töprengés után kiadta a parancsot: „Nem Moszkvába, hanem Vlagyivosztokba szökünk! Legyünk erősek a célratörésben, de szelídek a kivitelezésben.”

– Kiírták az indulási időt? – kérdezte.

– A gyülekező itt lesz holnap délelőtt a táborban, aztán menetben vonulás az állomásra… – válaszolta Gaál. De va­lamennyien Festetichet figyeltük. – Az út vagonokban két hétig tart… – tette hozzá Gaál.

– Sok időnk nincs a felkészülésre! – mondta a gróf, és megjegyezte, hogy amit a táborban maradók rendezni fognak: leköti az őrséget, s a kínálkozó alkalmat kell kihasználnunk.

*

Festetich és Nyírő a földön üldögéltek a vasútállomáson. Összehangolt terv szerint jutottak el idáig. Festetich geometrikus szimbúlumokat rajzolt a hóba. Kört, négyzetet, mandalát, és háromszöget. Nyírő feszülten figyelt, de Gaált és engem nem látott sehol.

– Eddig minden jól ment… Bátrakat segíti a szerencse – szólalt meg Nyírő.

– Ne kiabáljuk el! Jánosék még sehol – nézett körül a gróf.

– Antit nem láttam a szerbek között, de hozzánk se jött vissza. A túlságos bizalmaskodás nagy baj forrása szokott lenni. Lebukott volna? – aggodalmaskodott Nyírő.

Festetich ezt nem tartotta valószínűnek, mert névsorolvasás nem volt. De arra nem gondoltunk, hogy egyszerűen megszámolják a foglyokat.

– Antinak, ahogy őt ismerem, itt kell lennie! – jegyezte meg a gróf. Nyírő felállt és úgy mondta:

– Biztosan minket keresnek! Ebben a tömegben nem lehet könnyű dolguk!

– Vigyázz!… Magadra irányítod az őrök figyelmét! – intette a gróf.

– Megkezdték a bevagonírozást! Minden vagon mellett tiszt áll… Egyenként engedik fel az embereket… Ott!… Látom!… Ott vannak a szerbek!

– A mieink?

– Nem látom őket. Talán ők… Igen!…Megvannak! Ott van Chupich! – és Nyírő integetni kezdett.

– Megőrültél?! Integetsz, mintha búcsúban lennél!

Gaál és én elindultunk feléjük. Láttuk, hogy az őrök el vannak foglalva, és körülvették az állomást. Nyírő úgy érezte, élőlény innen ki nem jut, de be se jön. De arra gondolni se mert, mi lesz, ha lebukunk!

– Megálltak! – tudósított a grófnak. Ő volt Festetich sze­me. – Mégsem láttak meg az előbb?! – kérdezte. Levette a sapkáját és azzal integetett.

Festetich elkapta a karját, és a hadnagyot lerántotta a földre.

– Elment az eszed!… Maradj nyugton!

Ekkor értünk oda, és melléjük telepedtünk.

– Még egyszer nem élném túl ezt az izgalmat! – mondta Nyírő, és boldog volt.

*

Az égi oltár előtt Gaál fohászai találtattak meghallgatásra? Festetich százados felderítői képessége vizsgázott jelesre? Vagy mindkettő? …Nem tudtuk. Bizonyos az volt, hogy mind a négyen feljutottunk a vonatra. Majd a Scharnhorst fedélzetére. A tenger megmozgatta az emberek képzele­tét, az átélt izgalmak mégis újabb éveket raboltak el az éle­tünkből.

Festetich gróf erejének utolsó tartalékából merített, s mire a hajón az élelmiszerraktárban búvóhelyet találtunk: teste láztól égett újra. Hárman cipeltük: a raktár egyik védett sarkában fektettük le. És a nyugodt vizeken jó kormányosnak érezhettük magunkat.

– Itt megbújhatunk! – suttogta Gaál.

– Csak észre ne vegyenek minket, amikor berakodnak! – mondta Nyírő, és sóvárogva nézte azt a rengeteg élelmet, amit a hajófenékben tároltak. De tudta, ha annyit ennénk most, amennyi belénk fér: kínok között, gyötredelmes halál várna ránk. – Tegyük le!.. Óvatosan! – mondta, majd a krumplisládák között, rongyokból, kabátokból a fekvőhelyet alakítottuk ki. – Minden remekül ment eddig! – értékelte a szökést munka közben. – A tiszt szó nélkül engedett fel bennünket a vonatra, amikor a hamis nyílt parancsot elolvasta. Az okmány tökéletes hamisítvány!… Fél lábbal már ott­hon vagyunk… de örülni jó szívvel mégsem tudok… Szegény Miklós!… Útközben megint elkapta a láz! Se a borogatás, se a lázcsillapító nem segített! Eszméletlen volt végig az úton, már attól tartottam, hogy észreveszik, és leszállítanak minket a vonatról…

A fedélzetről érkező kiáltások, zörgések, léptek zaja szakította félbe. A utcahosszú hajó acélteste a hangokat fel­erősítette, és félelmet keltően visszhangozta.

– Csönd! Jönnek! Bújjatok a ládák mögé! – suttogta Gaál. – A célnál elbukni olyan lenne, mint itt, a kikötőben hajótörést szenvedni.

– Miklóst hová tegyük? – kérdezte Nyírő, de Gaál már nem felelt, mert a zajok egyre erősödtek. Vasajtó csapódott, azután holt csend telepedett közéjük. A hajómotorok ütemre jártak, de a monoton dübörgés hangszerelt zenévé, nyugtató muzsikává változott a szívekben, a fülekben, és azt duruzsolta, hogy már Európa felé viszi őket visszafordíthatatlanul a motorok ereje.

– Bezárták az ajtót! – suttogta Gaál, amikor elmúlt a veszély.

– Nyugtunk lesz egy ideig – mondtam.

– Élelemért bejönnek majd – tette hozzá Gaál.

Igaza volt.Tudtuk jól, hogy szükség lesz az óvatosságra. Nyírő körbejárta a raktárt: biztos volt benne, hogy van szellőzése a raktárnak. Nem tévedett. A túlsó oldalról fény szűrődött be. Félretoltuk a ládákat, s egy ablakot pillantottunk meg. Kicsavartuk a forgókarokat, és kinyitottuk az ablakot.

– Hazamegyünk! – néztem ki az ablakon. – Nézzétek!… A kikötőt már nem is látom!… Nézzétek!… A tengeren vagyunk! – ugráltam örömömben, de hányingerem támadt, tengeri be­tegség kezdett erőt venni rajtam. Az óceán hullámzása miatt talán hánytam is volna, ha lett volna mit. Az éhezés az epémet is elsorvasztotta. Azért lelkesedtem én is. – Hazamegyünk! Se híre, se hamva Vlagyivosztoknak, Szibériának!… Ez egyszerűen hihetetlen!

Ölelgettük egymást örömünkben. A gróf kinyitotta a szemét és megszólalt:

– Mikor érünk a kikötőbe? – kérdezte, mint aki nem tudja melyik kikötőbe tart, és sohasem talál kedvező szelet.

– Már nem is látjuk! A hajón vagyunk! – simogattam a fejét.

– Jobban leszel, Miklós! – szólalt meg Gaál. – Sok volt az izgalom… – folytatta, de lépések hallatszottak az ajtó felől. Egyre erősebben. Nyílt a vasajtó, és francia szavakat hallottunk.

– Itt nyitották ki az ablakot, kapitány úr! – mondta egy hang, és Festetich ágyához felfegyverzett tisztek érkeztek, utoljára a kapitány.

– Ő volt az, akit láttam! – mutatott rám az egyik tiszt. Felállni nem mertem, annyira megrémültem. „Vagy győzni – vagy meghalni!” – gondoltam. Festetich erőlködve felült, és megszólalt:

– Monsieur! – nézett a kapitányra, és franciául beszélt. – Ez a nemes lelkű fiatalember… – mutatott rám. Azt sem tudtam, hányjak vagy reszkessek – …nem jelent veszélyt Önökre. Társai… – nézett Gaálra és Nyírőre –, … a barátaim, volt bajtársaim. Engem bújtatnak… menekítenek a halál elől…

– Kicsoda ön? – kérdezte a kapitány.

– Festetich Miklós a nevem.

– Festetich Rudolf, a magyar gróf rokona? – fejezte ki érdeklődését a francia tengerészkapitány.

– Igen. A nagyapám volt.

– Párizsban jelent meg az Emberevők között című könyve – mondta tisztelettel a kapitány.

– Nagyapám 1904-ben mindenét pénzzé tette, San Franciscóban megépítette a Tolna nevű szkúnert, és évekig hajózott a Csendes-óceániai szigetvilágban. Fényképfelvételeket készített, feljegyzett mindent, ami néprajzi, nyelvészeti és tudományos szempontból említésre érdemesnek vélt.

– Olvastam minderről a könyvben, s be kell vallanom Önnek – mondta a kapitány –, hogy ez az élmény hívott engem tengeri szolgálatra. Engedje meg, gróf úr – hajolt meg a kapitány –, hogy a francia kormány nevében tisztelettel köszöntsem hajónk fedélzetén, francia felségterületen. Felajánlhatok valamilyen segítséget önnek? – kérdezte a kapitány.

– Felszöktünk a hajójára, uram… engem malária gyötör… Emberi körülmények között erőm talán visszatérne! – felelte a gróf.

– Üres a tulajdonos lakosztálya a hajón. Engedje meg, hogy személyzettel és orvosi ellátással felajánljam önnek.

– Nem szakadhatok el a barátaimtól. Köt hozzájuk esküm is – felelte Festetich, és ránk nézett. – Mert a barátságnak szent és tiszteletre méltó még a neve is.

(folytatjuk)

-Most pedig elmesélem Neked, uram, azt, amit Sahrazád mesélt a királynak az ezeregy éjszaka első éjszakáján. Te csak feküdj az ágyadra!

A nő lábaimhoz telepedve mellém ült és mesélni kezdett. Nagyszerűen éreztem magam.

-Élt egyszer Bagdad városában egy ember. Nőtlen volt, mint Te, jó Uram – nézett rám titokzatos és gyönyörűségesen szép fekete szemeivel a fiatal nő -, és teherhordóként kereste kenyerét.

S én képzeletben máris az ókori Bagdadban éreztem magam.

-Egy napon a napok között, midőn az utcán várakozott, és hanyagul nagy kosarára támaszkodott – folytatta -, megállt előtte egy nő, szövetkendőjébe burkolózva, aranypikkelyekkel hímzett és drága brokáttal bélelt selyemruhában. Egy parányit fölemelte a kis fátylat, amely az arcát takarta. Hosszú pillákkal árnyalt fekete szemek villantak a teherhordóra. A nő édes csengésű hangján így szólt:

-Ó, teherhordó, fogd a kosarad, és kövess engem!

A teherhordó alig akart hinni e szavaknak, mégis felemelte kosarát és követte a hajadont, aki megállt az egyik ház kapuja előtt. Kopogtatott. Egy nazarénus jött ki rajta, és egy dinárért három deciliter olajat adott neki, amelyet a nő kosárba tett, és így szólt a teherhordóhoz.

-Hozd ezt utánam, és kövess engem!

És a teherhordó felkiáltott:

-Allahra, milyen szerencsés napom van ma!

Azzal vállára kapta a kosarát, és követte a fiatal nőt, aki megállt egy gyümölcskereskedő boltja előtt, és összevásárolt egy csomó szíriai almát, oszmán birsalmát, Ománban termett barackot, aleppói szír jázmint, damaszkuszi sásliliomot, nílusi uborkát, egyiptomi citromot és cédruscitromot, mirtuszbogyót, hennavirágot, vörös vérű kökörcsint, violát, gránátalmafa-virágot és nárciszt. S a teherhordó mindezt a kosarába rakta, és a nő azt mondta neki:

- Hozzad!

És a teherhordó vitte, s követte a fiatal nőt, míg csak az egy mészároshoz nem ért, akihez így szólt:

-Vágj le nekem tíz font húst!

A mészáros levágta a tíz fontot, banánlevelekbe csavarta, betette a kosárba, és így szólt:

-Vidd csak, te teherhordó!

A teherhordó vitte, és követte a nőt, míg egy mandulaárushoz értek, akinél a nő mindenféle mandulát összevásárolt, és így szólt a teherhordóhoz:

-Hozd és kövess engem!

És a teherhordó fogta a kosarát, és ment a lány után, míg csak egy édességkereskedőhöz nem értek. Itt egy tálcát vett a fiatal nő, és megrakta mindennel, ami csak a kereskedőnél volt: cukros és vajas fonatokkal, muskotálydióval illatosított, omlós süteményekkel és ízletes töltelékkel bélelt tésztákkal, kétszersülttel, amelynek szabun volt a neve, és apró süteményekkel, citromos szeletekkel, mindenféle ízes befőttel, cukorkákkal, amelyeknek „torkok öröme” volt a nevük, aztán vajjal, tejjel és mézzel készített cukros bábokkal. Ezután a sok édességet mind a tárcára rakta, és a kosárra tette a tálcát.  Ekkor a teherhordó így szólt:

-Ha előre figyelmeztettél volna engem, egy öszvérrel jövök, hogy arra rakjam ezt a rengeteg dolgot.

A nő mosolygott. Azután pedig egy párlatárusnál állott meg, és tízféle szagos vizet vásárolt: rózsavizet, narancsvirágvizet és még sok minden egyebet. Vett még három deciliter émelyítő italt is, azonképpen vásárolt egy illatszerszórót, telve pézsmával kevert rózsavízzel, nagy tömjénszemeket, aloéfát, szürke ámbrát és tiszta muskotályt, és végül pár gyertyát alexandriai viaszból. És ezt mind a kosárba rakta, és így szólt:

-Fogd a kosarat, és jöjj utánam!

És a teherhordó fogta a kosarat, és ment utána, míg csak az ifjú nő egy pompás palota előtt meg nem állt. Ezt a palotát márványkövekből építették, és hátul a kertje tágas udvarra nyílt. Az igen magas és rendkívül tekintélyes külsejű kapujának két ébenfa szárnya volt, megpántolva rőt aranylemezekkel.

A fiatal leány megállt a kapu előtt, és igen kecses módon kopogtatott rajta. A kapunak mind a két szárnya kitárult. A teherhordó most lopva azt a lányt vette szemügyre, aki ajtót nyitott, és úgy találta, hogy az előkelő tartású és kecses termetű leánykának duzzadó kerek melle csinos tartása az előkelőségnek, a szépségnek, a tökéletességnek igazi mintája. A homloka fehér volt, mint az újhold első világa, a két szeme, mint a gazella szeme, a szemöldöke ívelt, mint ramadán hónapban a holdsarló, az orcája piros, mint a kökörcsin, a szája, mint a király pecsétje.

A láttára úgy is érezte a teherhordó, hogy elpárolog minden józansága, majd leejtette fejéről a kosarát, és így szólt magában:

-Allahra mondom, soha nem volt még ilyen szerencsés napom, mint ez a mai!

Ekkor a szép kapunyitó, aki egész belül maradt, azt mondta testvérének, aki bevásárolni volt:

-Lépj be, kedves, és itt szíves fogadtatásra találsz!

Azzal beléptek, és addig mentek, míg egy tágas terembe nem értek, amely a középső udvarra nyílott. Ezt a termet csupa drága brokát, selyem, arany ékesítette, és telve volt mesteri kézzel kidolgozott és aranylemezekkel berakott bútorokkal és pompás kancsókkal és faragott székekkel, függönyökkel és gondosan ápolt ruhásszekrényekkel. A terem közepén márványágy állt tündöklő gyöngyökkel és drágakövekkel kirakva, az ágy fölött vörös szaténból mennyezet volt sátrazva, és az ágyon csodálatos szűz feküdt. A szeme olyan volt, mint a babiloni leányoké, a termete olyan egyenes, mint az alef betű, és az oly szép, hogy elhomályosította volna a fényes napot. Olyan volt, mintha a tündöklő csillagok közül szállt volna le. Igazi pompás arábiai nő volt.

A fiatal lány felkelt az ágyról, és néhány lépést tett, hogy a terem közepése jusson a testvéreihez, és így szólt hozzájuk:

-Miért álltok ilyen mozdulatlanul? Vegyétek le a terhet e férfi fejéről!

Ekkor a bevásárló a teherhordó elé állott, s a kapunyitó a háta mögé került, és a harmadik testvérük segítségével lesegítették róla a terhet. Azután kiszedték, ami a kosárban volt, mindent a helyére raktak, adtak két dinárt a teherhordónak, és azt mondták neki:

-Fordulj sarkon, és eredj utadra, teherhordó!

De a teherhordó csak állt és nézte a fiatal lányokat, és csodálta szépségüket és tökéletességüket, és azt gondolta, hogy soha nem látott még hasonlót életében. De azt is észrevette, hogy férfi egyáltalán nincs a háznál. És látta mi minden van ott: ital, gyümölcs, illatozó virágok és pompás dolgok. És nagy csodálkozása nem ismert határt, és egy csöpp kedve sem volt innen elmenni.

Ekkor a fiatal lányok közül a legidősebb így szólt hozzá:

-De mi bajod van, hogy nem mozdulsz? Talán kevésnek találod, amit kaptál?

Azzal odafordult ahhoz a testvéréhez, aki bevásárolni volt, és így szólt hozzá:

-Adj neki még egy harmadik dinárt!

Azt mondta a teherhordó:

-Allahra, úrnőim! A szokásos bérem csak századrésze egy dinárnak. És egyáltalán nem keveslem azt, amit, kaptam.

Csodálattal hallgattam a titokzatos látogatóm meséjét, s még kényelmesebben elhelyezkedtem az ágyon.

-Pihenj csak, jó uram! – mondta a fiatal nő, s megfeledkezve magáról lábamra tette a kezét, meg-megsimogatott, miközben folytatta a történetet. Az izgalomtól teljesen libabőrös lettem, szerszámom meg kemény lett, mint a hajóárboc.  Elszégyelltem magam, s hogy ne vegye észre, benyúltam óvatosan az alsónadrágomba, és elhelyezgettem. Aztán azért szorongtam, mert hosszúm majdnem kibújt a gatyámból.

-De a szívemet, és egész bensőmet, mondta a teherhordó – folytatta a lány – csak ti foglalkoztatjátok. És azt kérdem magamban, micsoda életet élhettek, mivel egyedül laktok itt, és nincs veletek egy szál férfi sem, aki férfitársaságot nyújtana nektek. Nem tudjátok, hogy a minaret csak akkor szép igazán, ha egyike a négy minaretnek a mecset körül? Te pedig, szép úrnőim, csak hárman vagytok, és hiányzik közületek a negyedik. És azt tudjátok, hogy a nők boldogsága csak a férfiakkal tökéletes. És amint a költő mondja, az összhang csak akkor teljes, ha négy hangszer játszik együtt: egy hárfa, egy lant, egy citera és egy fuvola. Szóval, ti szép úrnőim, csak hárman vagytok, és hiányzik közületek a negyedik nagyszer: a fuvola. Majd leszek én a fuvola, és úgy fogok viselkedni, mint okos emberhez illik, csupa finomság és megértés leszek és szakértő művész, és titkot is fogok tudni tartani!

És a fiatal lányok azt mondták neki:

-De nem tudod, teherhordó, hogy mi szüzek vagyunk. És nagyon félünk, hogy valami szószátyárban találunk megbízni. Azon kívül olvassuk a költőket, akik azt mondják: „Óvakodjál minden bizalmaskodástól, mert egy fölfedezett titok már el is veszett.”

E szavakra a teherhordó így kiáltott fel:

-Esküszöm, szép úrnőim, okos ember vagyok, megbízható és hűséges, aki szintén olvasta a könyveket, s tanulmányozta a följegyzéseket. Csupa kellemes dolgokat fogok nektek mondani, és óvakodom attól, hogy olyanokat beszéljek, ami elszomorítana.

Mikor a három hajadon testvér hallotta a teherhordó szavait, nagyon meglágyult valamennyi, de csak tessék-lássék, mégis azt mondták neki:

-Tudod-e azt, teherhordó, hogy rengeteg pénzt elpazaroltunk erre a palotára. Van-e nálad valami, amivel kárpótolhatsz bennünket. Mert nem hívunk meg, hogy telepedj ide közénk, csak azzal a…

Festetich álmában beszélni kezdett:

– Pincér!… Pincér!… Pezsgőt kérek!…

– Magához tért – mondta Nyírő.

– A fenét! Félrebeszél – válaszoltam.

– Eltörött a hegedűm… – énekelt Festetich.

– Miklós! – fogta meg a karját, és ébresztgette Nyírő. – Miklós, az isten szerelmére, térj magadhoz!

– Tejet adj neki! – tettem borogatást Festetich homlokára. Nyírő a zsebéből üveget vett elő, itatta Fes­tetichet.

– Előttem van minden! – sóhajtott a gróf. – A barátok, a diákévek, az éjszakai mulatságok… minden! A feleségem… rá gondolni se merek! Hat év telt el!

Nekem Margit jutott az eszembe. A kiskunhalasi lány, akinek udvaroltam. Akinek a vőlegénye voltam. Vajon él-e még? Megvár-e engem?

– Híreim vannak! – lépett be Gaál izgatottan. – Ilyenekről álmodni sem mertünk!

– Egy hír lehet az, hogy hazamegyünk – szakította félbe Festetich.

– Igen. Hazamegyünk!

– Micsoda?! – kapta fel a fejét Nyírő.

– Nem, nem lehet igaz! – csodálkoztam.

– Beszélj, ne titokzatoskodj! – türelmetlenkedett Fes­tetich.

– Elindult haza az első csoport – szólalt meg végre Gaál.

– Hogyan?! – ámuldozott Tóth.

– A bécsi asszony újságolta, hogy elindult az első hajó Európa felé.

Záporoztak a kérdések, egymás szavába vágtunk. Gaál egy szuszra elmondani sem tudta mit hallott, mit látott. A bécsi asszony a férjét azért kereste fel, mert megtudta, hogy a férje nincs az első hazatérők között. Azért jött Szibériába, hogy találkozzon vele. Gaálék ugyanolyan nevű foglyot kísértek a faluba, de az elítélt nem a férje volt. A fél világot beutazta ez a szerelmes asszony, hogy a párjával ta­lálkozzon, de egy idegen férfit vezettek elé.

– Meg sem tudott szólalni az az áldott lélek… csak zokogott… – sóhajtott Gaál.

– Mi van a hazautazással? Erről beszélj! – néztem rá.

– Vlagyivosztokból indultak… a Dr. Pierre Benoit óceánjáróval… Hamburgba megy a hajó. Az Indiai-óceánt sze­lik át, átmennek a Szuezi csatornán… majd a Földközi-ten­geren, a Gibraltári-szoroson, és az Atlanti-óceánon át meg se állnak Hamburgig.

– A hajóra kik kerültek fel? – kérdeztem.

– Másik táborból vitték a foglyokat. Ősszel indítják a következő hajót. Arra följuthatunk mi is!

Festetich erőlködve fölült.

– Lehetséges, hogy karácsonyra otthon leszünk? – kérdezte.

– Hazamegyünk!!!… Tudtam, tudtam, hogy haza fogunk menni!!!… – örvendezett Nyírő.

– Megyünk haza!!!… – ugrándoztam.

– Végre, végre elmegyünk innen! – mondta a gróf, és erejét összeszedve felállt.

– Minden reményünk valóra válhat! – tette hozzá Gaál, s álltunk összeölelkezve egymás mellett percekig. Majd Gaál imakönyvéből levelet vett elő, és átadta az ágyába visszaülő Festetichnek:

– Miklós, a bécsi asszony neked hozta ezt a levelet… a feleségedtől… Johanna grófnő újsághírből értesült a látogatás tervéről, és Bécsbe küldte ezt a neked címzett levelet…

Festetich remegő kézzel nyitotta fel a borítékot, elolvasta a levelet, majd fölnézett:

– Az első hír otthonról, barátaim… Visszaállították a trianoni határt… erdélyi, felvidéki és délvidéki menekültek ezrei érkeznek összezsugorított hazánkba újra.

Sztálin, Churchill és Roosevelt felosztották a világot. Két részre osztották Németországot és Berlint. A keleti ol­dalon létrehozott Német Demokratikus Köztársaságot is be­leértve egész Közép-Európa a szovjeteké. Még Ausztria is! Magyarországot a Moszkvából hazatért Rákosi Mátyás, és a kommunista párt vezeti – Festetich szünetet tartott. – És a feleségem szeret még…

A gróf magához ölelte a levelet.

– Ha kisebb is… ha más is… de a hazánk! – szólalt meg. – És hazamegyünk! El sem tudom hinni!…

– Hat éven át együtt voltunk jóban-rosszban… Esküdjünk, hogy hazaérkezésünkig már nem hagyjuk el egymást!… Mondjátok utánam! – emelte szívére jobb kezét Gaál. – Az élő igaz istenre esküszünk…, hogy egymást mindenben segítjük!… A rászorulót támogatjuk!… Rosszban, jóban, élelemben, ruházatban osztozunk!… S amíg haza nem érünk, egymást el nem hagyjuk!

Mondtuk utána az eskü szövegét.

– Úgy legyen! – mondta Gaál.

– Úgy legyen! – ismételtük átszellemülten. De valamennyien tudtuk, hogy majd a cselekedet teszi hitelessé a szavakat. A bácsalmási utcákat láttam eskü közben magam előtt, a Kárvária sor házait, a szomszédokat, s elképzeltem, hogy a hírt viszik anyámnak:

– Frau Elisabeth!… Frau Elisabeth!… Anton ist zu Hause! Frau Elisabeth! Anton hat gekommt!

Apám is kijön a ház elé.

– Gospodin Chupich!!!… Gospodin Chupich!!!… An­tun je nema umro! – kiáltják neki.

Anyám áll, nézi a rongyos ruhákban feléje közeledő katonát, a negyven kilóra soványodott temetői kísértetet.

– Mein lieblich Sohn!.. Anton! – sír anyám.

– Bozse moj! Hvala lepo! – ölel át apám.

Remeg a föld a lábunk alatt.

*

Festetich az ágyon üldögélt. A hideg kínzó, gyötrő fájdalmától szenvedett. Nyírő Mihály emlékeztette a grófot, hogy két éve is vacogott a fogunk, odafagyott a vizeletünk a barakk falához, aztán egyszerre kisütött a nap.

– Bárcsak most is így lenne! – sóhajtott Festetich. Nyí­rő, hogy elterelje a gróf gondolatát, másról kezdett beszélni:

– Felbolydult az egész láger! Mindenki a hazautazásról álmodozik!

– Én is – bólintott Festetich. – Itt fekszem egész nap, s képzeletemben hajón megyek haza a tengeren… De ha lesz következő transzport, abba csak akkor kerülük, ha meggyógyulok. Nem a fertőző betegeket fogják behajózni! Segíts, Mihály!… Járni szeretnék egy kicsit!

A gróf felállt, barátjába kapaszkodott, és elindult. Arra gondolt, hogy a szárnyrakelt hihetetlen híreket az emberek szívesen elhiszik.

– Óvatosan! – mondta Nyírő.

– Menjünk az ajtó felé!

– Sok lesz az elsőre!

– Menjünk csak!

S a gróf, mint a gyermek, aki első lépéseit teszi anyja szívét melengetve, örömet szerzett barátjának, Nyírő hadnagynak.

*

Kisütött végre a nap. A várva-várt néhány hét elolvasztotta a méteres hótakarót, és sártengerré, mocsárvilággá változtatta a végtelen szibériai jégbirodalmat. A hazatérés fokozódó vágyakozása, a simogató szibériai nyári nap – egymással versengve gyógyítgatta a foglyok lelkét.

Két hónap nem telt el, és a semmiből feltámadt szél ismét kíméletlenül tudtul adta, hogy Szibériában megint a fagy lesz az úr. A télnek szeptember végére, október elejére már senki nem parancsolhatott.

Szótlanul ácsorogtunk Gaállal a földbarlang bejárata e­lőtt, a társaságunkban Festetich orosz szavakat ismételgetett.

– Hazamegyünk – szólalt meg Gaál.

– És ezt csak így mondod? – kapta fel a fejét Festetich.

– Reggel kifüggesztették a névsort – böktem ki. – Kétezernél is többen megyünk a Scharnhorston… a hajó most már francia gőzös…

– Mikor indul? – kérdezte a gróf.

– Október ötödikén… Vlagyivosztokból – sóhajtott Gaál.

– De miért vagytok így kétségbeesve? Nem erre vártatok? – emelte fel a hangját Festetich.

– Te nem kerültél fel az utaslistára… – mondta Gaál.

– És ettől vagytok úgy oda? – szólt Festetich erélyesen. – Tudtuk, hogy a haldoklókat nem fogják azért hazaszállítani, hogy otthon temessék el őket!

Kínjában az ember sok mindenre rájön.

– Mindent nem tudsz még! – szólaltam meg . – Amikor Mihály meglátta, hogy nem kerültél fel a listára, berontott a parancsnokhoz…

– Azt akarja elérni, hogy te menj helyette! – folytatta Gaál, s már láttuk, hogy lehorgasztott fejjel Nyírő Mihály közeledik.

– Nem kellett volna odamenned! – mondta Nyírőnek Festetich.

– Téged akartalak menteni… A jó barát lelkem fele – Nyírő nem tudta folytatni. Nehéz az igazságos fájdalmat elnyomni.

– Kihúztak a névsorból téged is, igaz? – kérdezte Festetich.

– Igen – felelte Nyírő.

(folytatjuk)

-Nemes és nagytehetségű törzs hajtása vagy. Láttad az egész életedet?

Káma maga szólalt meg és tette fel ezt a kérdést.

– Az egészet?… Helyesen fogalmaztál, hogy ti, halandók kiosztott szerepeiteket játsszátok  el a földi színpadokon, és  játékotok a világ teremtésének oka.

S a zarándok látni kezdett. S amit látott, s amit a zarándokoknak mesélt, az Káma színpadán mind életre kelt.

A világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott a végtelenség kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom.  Belsejében a világ egésze, mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kehyhében ült Brahmá, az egynek teremtő ereje.

Brahmá körül akart tekinteni, de nem moccant meg; hogy mindenfelé láthasson, négy arca keletkezett. A gyökeret azonban, amelyből léte fakadt, nem látta, s ezért azt gondolta, hogy egyedül ő van, kívüle nincsen öntudat. Csak a lótuszt látta, mely őt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt. Gondolkozni kezdett, s a zarándok is hasonlóképpen cselekedett:

-Honnan származott ez a lótusz? Honnan jöttem én magam?

Hosszú, hosszú ideig elmélkedtek e kérdésen, míg végül szívükben, lényük legmélyén felderengett egy kép: a mindenség sötét vizén s a végtelenség kígyóján nyugvó egynek, a világ gyökerének a képe.

Brahma hódolva fordult hozzá:

- Mi az én teendőm?

- Gyűjtsed össze egyetlen gyújtópontba erőid teljességét!

Brahmá, és a zarándok is, magába mélyedt, minden gondolatát erre az egy feladatra irányozta, és lassan elérte az összeszedettség, a szellemi-értelmi erők egyetlen célra irányított összpontosítását, a jóga alapjának legmagasabb fokát. Határtalan erő töltötte el, ahogy a zarándokot is, a tudata is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett.

A világ benépesült, és mindenféle élőlény a maga helyén folytatta a természetéből következő tevékenységet. Az egész folyamaton az egyetemes törvény uralkodott, s ennek a legfőbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek nagy törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.

- Beszélj még! – kérlelte az egyik zarándok.

- Minden tett, minden cselekvés meghozza a maga következményét, mint ahogy a magból kihajt a fa, s ebből kisarjad a gyümölcse. A tettek és következményeik idézik elő minden élőlény sorsát. Jó az, ami a törvény töretlen érvényesülését szolgálja, és elősegíti a folyvást magasabbra fejlődő kibontakozást; rossz az, ami ezzel ellentétes és gátló hatást fejt ki. A helyes tevékenység jó, emelkedő, tisztuló sorsot eredményez; a rossz viszont hanyatló, zavaros, bukás felé sodró sors előidézője. Mert a jó egyúttal igaz és valóságos: a rossz ennek a tagadása. Hazug és valótlan. A helyes magatartással velejár a belső egyensúly nyugalma, a boldogság egyedüli forrása; a rossz azonban mohó vágyakozás, elégületlenség, tehát boldogtalanság, szenvedés okozója. S az élőlények újra meg újra megszületnek, majd elmúlnak, ismét megszületnek, és így tovább, mindig azon a fokozaton, amelyet magatartásukkal, cselekedeteikkel előkészítettek, s ennek megfelelően szenvednek, vagy részesülnek a boldogságban. A jónak is kell szenvednie a bűnhődést a rossz tettéért, amelyet valamelyik régi, elmúlt életében követett el. Csak az emelkedhet a jó és rossz fölé, aki már minden tartozását megfizette: ez a tettek következményeitől való végső szabadulás.

- Megvilágosodott elmével ismertetted a karma-tanról szóló felfogást – mondta Káma. – És most, hogy a kezdetektől látod a múltad, látni és hallani akarjuk mi is…  Alászállásaidat és megtestesüléseidet.

Káma trónjából nézte a színpadot.   Az előadás után, mely mély hatással volt rám, elköszöntem a bráhmintól, akiről annyit még megtudtam, hogy előkelő indiai nemesi családban született, maharadzsa leszármazottja, de indiai muzulmán nőt vett feleségül, s ezért apja kitagadta. Muzulmán hitű leánygyermekét ennek ellenére a bráhmin származásnak megfelelően a hindu kultúra és vallás ismeretére és szeretetére is nevelte. Ő maga egyetemet végzett. Lélektant, filozófiát, történelmet tanult, vagyonos ember lett belőle, egy sok alkalmazottat foglalkoztató, jövedelmező házasságközvetítő irodát működtető vállalkozásnak köszönhetően.  A házasságközvetítés Indiában nagyon népszerű és elfogadott, sok család ilyen módon talál gyermekének megfelelő társat.

Kimerültnek éreztem magam, s egy riksással benáreszi szállodámba vitettem magam. Az élményektől elfáradtam, tusolás után az ágyban heverésztem, dallamos, lágy indiai zenét hallgattam, amikor egyszer csak megszólalt a telefon.

-Jól van, uram?

A recepciós volt. A válaszomat meg sem várva folytatta:

-Ajándékot kapott. Felküldtem magának.

S máris kopogtak az ajtómon.

-Tessék – mondtam és kinyitottam az ajtót.  Lefátyolozott arcú, gyönyörű alakú fiatal nő állt előttem. Finom anyagból szőtt fehér ruhája volt. Meghajolt, kezet csókolt, s felizzás volt bennem már ez a pillanat, s ő anélkül, hogy behívtam volna, belépett a szobámba, becsukta az ajtót, kulcsra zárta, és kézmozdulattal arra kért, hogy üljek le a fotelba. Különös illatú parfümje, valószínűleg ámbra, teljesen elbűvölt. A lány porcelántálban illatos vizet hozott a fürdőszobából, a vízben lábaimat megmosta, miközben csilingelő hangon szólt hozzám.

-Hála légyen Allahnak! Aki a férfiúi örömök forrását a nő hasadékába helyezte és úgy rendelte, hogy a férfi dárdája nyújtsa a legnagyobb gyönyört a nőnek, tanítja az Illatos kert c. félezer éves könyv, amelynek kiváló szerzője: Muhammad an-Nefzawi.

Az ámulattól mukkani sem tudtam. A zene, a női csilingelő hang, a csodás hanglejtés s a lábáztatás: legszebb erotikus élményemet is felülmúlta.

A lány folytatta:

-Nem adatik meg a nőnek az öröm és a kielégülés, ameddig a férfi szerszáma belé nem hatol. És hasonlóképpen a hímtag nem ismer pihenést vagy nyugalmat, amíg be nem nyomul a rések résén át.  Innen származik a kölcsönös cselekvés. S kezdetét veszi a közdelem a két szereplő között! Ölre mennek, üzekednek, kemény harcot vívnak, mígnem az ágyékok találkozásánál fogva hamarosan megjön az élvezet. A férfi, mint mozsárban a törő, úgy mozog, miközben a nő buján segédkezik, s végül megjön a várva várt magömlés… A csók a szájon, az orcákon és a nyakon, az ölelkezés, valamint az üde ajkak beszívása mind Allah ajándéka, hogy gerjedelmet okozzon a kellő pillanatban…

A nő szünetet tartott. Velem forgott a világ! Azt hittem különös álmot látok. A

azonban folytatta:

-Allah bölcsességében emlőkkel díszítette a női mellett. Húsos nyakkal, csábító és vágyakozó orcával ajándékozta meg a nőt. És szemekkel, melyek szerelmet gyújtanak, és szempillákkal, melyek élesek, mint a fényes pengék. Ő formálta gömbölyű hasát, szép köldökét, és fenséges farát, és mind e csodákat a combok hordozzák. Közéjük helyezte Allah a csata színterét, mely – ha jó húsban van – az oroszlán pofájára emlékeztet.

Úgy éreztem, egyre jobban forrósodik körülöttem a levegő.

S a nő folytatta:

-A neve vulva. Ó, mily sok férfi lelte halálát miatta! S köztük hány hős!

Szája van, nyelve és ajkai. Olyan, mint a gazella patájának nyoma a sivatag homokjában. Mindezt két bámulatos oszlop támasztja, hirdetve Allah hatalmát és bölcsességét.  Nem túl hosszúak, de nem is túl rövidek, s térdek, lábikrák, sarkok és bokák díszítik drága ékszerekkel.

És akkor megmártóztatta a Mindenható a nőt a ragyogás, érzékiség és gyönyörűség tengerében. Ruhákba öltöztette, fénylő övvel övezte, és kacér mosollyal ékítette.  Dicsérjük hát az Urat! Magasztaljuk őt, aki megteremtette a nőt, széppé tette, kívánatossá, gyönyörű alakban formázta, duzzadó keblekkel, dús hajjal, szerelmes pillantásokkal, melyek felébresztik a vágyat!

A Világ Ura megadta nekik a csábítás hatalmát: minden férfi – legyen erős vagy gyenge – alárendeltetett a nők iránti szerelemnek.  Általuk találunk társat, vagy magányra kárhozunk, miattuk kelünk útra vagy maradunk.

Az állapot, melyben a szerelmes szívek vergődnek, ha távol vannak szerelmüktől, még csak jobban szítja a szerelem lángját. A rabság, a szerencsétlenség és boldogtalanság érzetét kelti. Szenvednek a bizonytalanságtól, és mindez az érintkezés utáni lángoló vágy következménye.

Lábaimat áztattam, s szinte éreztem, ahogy a fáradtság és a sajgás elmúlik. A lány hangja, s amit, s ahogy elmesélte, egészen megbabonázott. Az élmény önkívületi állapotba emelt.

S ahogy a lefátyolozott arcú nő előttem térdelve mesélt, már tudtam, hogy senki nem menekülhet a szép asszonyok szerelmétől. A vágytól, hogy a szerelmet és őket birtokolja! Se átváltozással, se megfutamodással, se elkülönüléssel.

A nő lábaimat kiemelte a vízből, megtörölte, s megcsókolta. Ekkor már teljesen a hatása alatt álltam.

A rövid nyár közepére olvad itt el a hó és a jég: mocsárrá, sártengerré változik a táj. Aztán annyi a maláriaszúnyog és a patkány, hogy irtani nem lehet őket. „Csak azt tudnám, hol dekkolnak ezek a hidegben? Ott mi is meghúz­hatnánk magunkat!” – morfondíroztam magamban. Végre a földbarlanghoz értem, Festetich deszkákból összetákolt fekvőhelyénél megálltam:

– Jobban vagy, Miklós? – kérdeztem.

– Dehogy! – sóhajtott Festetich. – Rosszabbul, mint voltam. Küszködöm a lázzal. Égeti a testem.

– Gyógyszer kellene! – ültem Festetich mellé, és föle­meltem a beteg százados fejét.

– Ezt én is tudom! Még akkor is, ha nem végeztem el az orvosi egyetemet! Kintről, a földbe süllyesztett barakk bejárata felől, hangok szűrődtek be:

– Igazuk van azoknak, akik ezeket a földkupacokat temetőbarakknak nevezik – mondta a férfihang erélyesen. Festetich értetlenül nézett rám, s ebben a pillanatban egy tábornok lépett a barakkba, a táborparancsnok kíséretében.

– Micsoda bűz! Micsoda fertő! Ahogy elnézem ezeket a szerencsétleneket, a fele nem jut haza többé! – s a tábornok Festetich priccse felé indult. Hallani lehetett közben, hogy a tetőről, a gerendák közé fagyott jég cseppenként olvad, és csöpög a fekvőhelyekre is. A tábornok Festetich ágyához lépett, megfogta a matracot.

– Nedves! Ha így megy tovább, valamennyien elpusztulnak! – nézett a táborparancsnokra. – Ki ez az ember? – mutatott Festetichre.

– Gróf. Egy magyar gróf – felelte a táborparancsnok. Rémült arccal álltam a falnál, lélegzetet venni alig volt bátorságom.

– A cárt és családját már régen kivégeztük. Grófok, bárók már nincsenek!… Maga ezt nem tudja?!

A tábornok dúltan távozott. A táborparancsnok loholt utána. Én meg elmondtam Festetichnek mindazt, amit megértettem az egészből, aztán fahasábokat tettem a tűzre, az olajoshordóból kialakított kályhába, melynek na­gyobb volt a füstje, mint a lángja. De itt mindkettőre nagy szükség volt. A füst megkeserítette az életünket, de a betolakodó férgekét még jobban, a láng felolvasztotta a havat, felfor­ralta a hólét, s ez a szibériai tea segítette életben maradá-sunkat.

A hőmérséklet soha nem csökkent fagypont alá a barakkban. Ha még több tűzifa állhatott volna rendelkezésünkre, akkor sem lehetett volna többet elégetni, mert már így is csorgott be a hólé: a hó ugyanis méteres vastagságban borította és védte a széltől, a hidegtől ezt a kriptának inkább alkalmas lakhelyet, amelybe Nyírő Mihály érkezett. Hátán nagy zsákot cipelt.

– Mit hoztam a mi kis betegünknek? – kérdezte ragyogó arccal, hiszen visszatért most már ő is a fagy szorításából.

– Nélkületek már régen elpusztultam volna – mosolygott Festetich.

– Tejet! Tíz kiló tejet! Képzeljétek – folytatta a hadnagy, akinek hangjából mélyről törő erő és tartás áradt mindig felénk –, kilóra adták! Ez Szibéria! A tejesasszony baltával darabolja, és mérlegen méri kilóra! Majdnem olyan jó, mint az otthoni – folytatta a hadnagy, és belső zsebéből üveget vett elő. – Kóstold meg, ez már felolvadt! A többit elásom a hóban, hogy meg ne savanyodjon. Annyit ihatsz, amennyit akarsz!

– Köszönöm, Mihály! Jó vagy hozzám! – vette kézbe az üveget Festetich. Én felemeltem a fejét és megitattam.

– Ettől erőre kapsz! – mondta Nyírő. – Próbálj most aludni, Miklós! – tette még hozzá, amikor Gaál lépett a barakkba, kopott, fekete csuhában.

– Hogy van a beteg?

– Kínozza a láz – feleltem.

– Szereztem kinint – lépett az ágyhoz Gaál. – Miklós! Vedd be a gyógyszert! – és femeltem Festetich fejét.

– Köszönöm, hogy így gondoskodtok rólam… – nézett föl a gróf.

– Meglátod, hamarosan meggógyulsz – biztatta a lelkész.

– Köszönöm, hogy vigasztaltok… nagy szükségem van rá…

– Most pihenj! – mondta Gaál.

– Mi vajon hogyan végezzük? – sóhajtottam. – Ma, ami­kor végigmentem a lágeren, mindenütt szétfagyott hullákat láttam. Félmeztelen, sárgára fagyott hullák!… – és mély lélegzetet vettem, aztán felforralt hólét töltöttem a csajkákba, és felszolgáltam a szibériai üres teát.

– Két nap alatt ezernél több halottat temettünk – mondta a lelkész, s nagyokat kortyolt a forró vízből. – Ha Chu­pich Anti a lopott moslékból nem juttatna nekem is, vissza sem térnék hozzátok – nézett rám, és folytatta, amit elkezdett. – Éjjel-nappal temetünk. A holttestek hetek óta fekszenek egymás hegyén-hátán. Nincs elegendő szán, amivel a megboldogultakat kivihetnénk a temetőbe. A szánokat nem lehet túlterhelni, az embermagasságú hóban nem jut­nak előre a lovak. Sírt sem tudunk eleget ásni, szikla­keményre fagyott a föld…

– A hullaház már régóta tele – szólalt meg Nyírő –, s arra nem jut idő, hogy onnan is eltemessék a szeren­csetleneket. A sírásók csákánnyal, vasrudakkal dolgoznak! Így feszítik szét az egymáshoz fagyott tetemet… Értem már, hogy miért deportáltak Szibériába valamennyiünket. Hogy kínok között temessük el egymást!…

Hangja elcsuklott, s a sziklakemény embernek könnyben úsztak a szemei.

– Felismertél valakit a mieink közül? – kérdeztem a lelkésztől.

– Holzmann, Egri, Veréb… – sorolta a neveket Gaál. – Egyszerre három-négyszáz társunkat temetem koporsó nél­kül. Szégyen, hogy ilyen temetésekben kell részt vennem.

Gaál eltakarta arcát, és úgy folytatta.

– Bedobálják őket, aztán meszet öntenek rájuk, és re­quiescant in pacem! – vetett keresztet a lelkész.

Nyírő Mihály felvette a zsákot a földről. Nem tudta tovább hallgatni.

– Megyek, elásom a tejet.

– Várj! – állította meg Gaál. – Azt beszélik, hogy a faluba egy asszony érkezett Bécsből. Levelet írt a parancsnoknak, hogy szeretne találkozni a férjével, aki itt fogoly.

– Ezt nem hiszem el! – ugrottam fel a helyemről.

– A férjét ma kísérik a faluba. Engedélyt kaptam – folytatta Gaál –, hogy én is vele mehessek. Híreket is hozott az asszony.

– Milyen híreket? – kérdeztem.

– Estére megtudjuk – felelte Gaál.

– Szeretnék már egy jó hírt hallani! – jegyezte meg Nyí­rő, majd elindult a zsákkal fölfelé a lépcsőn. Gaál követte, s a csikorgó hóban a parancsnoki barakk felé vette lépéseit.

*

A délutáni órákban Nyírővel végre nekiláttunk, hogy új szalmazsákot tömjünk Festetichnek, aki most is mélyen a­ludt egyre nedvesebb ágyában.

– Március közepén hogy lehet ilyen hideg! – mondtam.

– Ez melegíti majd egy kicsit – felelte Nyírő. – Szalma jobb lenne, de ez a sás is megteszi. Engem nem a hideg kínoz inkább, hanem a honvágy! Meg a rabság!… Rosszabb itt, mint egy börtönben. A fegyenc tudja, hány évre ítélték. De mi? Ma szabadulunk? Egy év múlva? Vagy amikor ez az átkozott háború véget ér? Vagy már véget is ért?… Otthonról évek óta semmi hír!… Egy prágai főhadnagy már a hatodik napon, hogy ideérkeztünk, sírógörcsöt kapott, és két napig egyvégtében zokogott, mert nem ihatott sört. Rajta röhögött mindenki, de én együtt éreztem vele. Tudod, hányszor fut össze a nyálam, ha eszembe jutnak a hazai borok, ízek, illatok! Én édes istenem! Mit ad­nék egy üveg muskotályért!

– Elszednék tőled. Nálunk tegnap volt házkutatás. Feltúrták az ágyamat, a polcomat, a ládámat, mindent elvettek tőlem.

– A ládám kettős fedelű, elférnek benne a rajzaim – mondta Nyírő, és folytatta a munkát. – De a falba is vájtam egy üreget, a padló alá. Ott őriztem ezt a zsákot is.

– Vigyázz, alapos a vizsgálat, megtalálhatják a rejtekhelyet!

– Óvatos leszek. Olyan dolgokat őrzök, amiért azonnal lelőnének.

– Miért mondod el akkor nekem? – hagytam abba a munkát.

– Benned megbízom. Szükségünk lesz az elrejtett levélpapírra és a pecsétre… Festetich azt tervezi, hogy nyílt parancsot ír a táborparancsnok nevében a moszkai katonai bírósághoz. Abban szerepelnénk név szerint, hogy meg kell jelennünk kihallgatáson. Festetich egy hirdetményről már lemásolta a parancsnok kézírását és aláírását. Már tudom én is, mint a sajátomét.

(folytatjuk)

Káma palotája egy hegy tetején magasodott, a lejtők bokrain drágakövek, gyümölcsök és lazúrkő levelek csillogtak. A kertben sohasem esett a hó, nem tombolt a szél, csak a Gangesz felől fújt lágy, frissítő szellő. A szent folyó partjáról ösvény vezetett a palotába, a kapuban őr állt, belül pedig zuhatagos patakok táplálták a Gangeszt, melynek partján ősi hindu eposzokat énekeltek a bárdok. Százezernél is többen ünnepelték Ganga születésnapját. A zarándokok bivalytejből készült, vajba mártott, gólyahírszirmokkal teli kicsi papírcsónakokat bocsátottak a vízre és meggyújtották őket, s azokban alkonyat óta világítottak a vízen lefelé imbolygó, apró lángocskák. A zarándokok tudták, hogy a folyó megtisztító erejétől megszabadulnak az újjászületések útjától. Hiszen a Gangesz ragyogó vize a Himalája „tehénszáj” jégbarlangjából bújik ki a napfényre, és sebesen fodrozódik fenyőfák, indiai cédrusok és skarlátvörös rododendronok mellett. Útját a Bengál-öböl hatalmas deltájában fejezi be. A Gangesz a Tejút folytatása, közvetlenül a Paradicsomból áramlik, s a tisztulás istennőjének, a fürge járású Gangának megtestesülője. Éjszakánként Ganga ringatja álomba hálócsónakjukban azokat, akik a Gangesz vizében sikló járműveken élnek a benáreszi partoknál.

Meditáció után megszólalt egy idős zarándok:

-Ti, asszonyok, gyönyörűségesek!… És Ti, férfiak, asszonyaitok szemében

gyönyörűségesek!… Akik meghívást kaphattatok Káma fényes palotájába és szabadtéri színpadának nézőterére: az idők kezdetétől keresitek egymást. A földi lét nektek szánt színpadán kiosztott szerepeiteket adjátok, és ez az isteni szemeknek kedves játék, mely a világ teremtésének egyetlen oka: folytatódik az idők végezetéig… Ha szerettek: annyi, aminél több már nem kívánható! Átutazóban a földön többre ne vágyakozzatok!… Szívetekben lakozó, boldogságotokat alakító,  gyönyöröket ajándékozó Káma, a szerelmi játékok istenének bölcsessége beláthatatlanul végtelen… A határtalan  tudás azonban mutatja nektek az életcélok hármas seregét. Ennek neve: trivarga, amelyben a dharma, az artha és a káma egyenlőek egymással, és egymáshoz kapcsolódnak. A dharma, a vallási kötelesség és világi törvényesség. Az artha, a haszon, gazdagság és pénzszerzés és a káma pedig a szerelem. Ha a hármas seregből az egyik nem segíti elő a másikat, akkor az önmagát és a másik kettőt károsítja. Aki az életcélok szerint haladva a szerelmet átlépi, az a következő lépést, a megváltást nem teheti meg. Hindu rítusainkat termékenységi kultuszok gazdagítják. Gyermek után sóvárgó asszonyaink, gyermeki szüzek és tiszta leányaink áhítattól áthatva járulnak a szent lingamhoz: simogatják, illatozó kenőcsökkel kenegetik, virágokkal díszítik. Csókolgatják. És bámulattal nézik templomaink falait díszítő erotikus domborműveket, amelyek az egyesülés módjait ábrázolják. Dicsérjük Káma lenyűgöző képzeletét!

Hosszú szünetet tartott. Amikor fölnézett, hallgatói nagy csoportokban ülték már körül a paradicsomi kertben. A zarándokok a fűre telepedtek, és fegyelmezetten hallgatták.

- Káma szolgálatában álltam egész életemben, és legszívesebben a szerelem titkairól beszélek Nektek… Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok! És ti, asszonyok! Tiétek a férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek! Szárnyaló nőiességeket, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők csak örök vándorok. Pedig ők is arra vágyakoznak, amire ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket. Szívetekben mindörökké Káma lakozzon!

S elérzékenyülve folytatta:

-Indiánk mennyi szegletében megfordultam már! S az istenek világméretű birodalmában mindenütt lenyűgözött a halandók kultúrája, ámulatba ejtett a természet, és elbűvöltek az asszonyok. Sri Lankán szingaléz, Ászámban ászami, Nyugat-Bengálban bengáli, Gudzsarátban gudzsaráti és szindi, Radzsansztánban  rádzsa… és a többi nő Uttar Pradésből, Bihárból, Madhja Pradésből, Karnatakából, Kasmírból, Panzsábból… Tekintetek, illatok és szenvedélyek lángoló mécsesként égnek az emlékeztemben: Jaipur, Khadzsuráhó, Kónárak, Ágrá, Adzsantá, Delhi, Bombay, Szárnáth és megannyi fény! … A brit uralom alatt folytatódott vándorlásom, fent, a radzsasztáni sivatag belsejében, az Arawalli-dombokon túl, ahol már nincsen más, csak homok, fehér homok és csupasz fekete  fák. És elszórtan, legyen áldott Visnu neve, egy-egy féltenyérnyi zöld folt. És élet csak ott van, ahol kút is van…Visszanéztem. Tevéim, szolgálóim rendezett sorokban lépkedtek mögöttem. Nemzetségem a sivatagban bolyongott már évezredek óta, de mindig a tevék voltak életünk fő biztosítékai…     Nem aludtam már egymagam. Mellettem, asszonyomat, fejre csavart kelmével, olyannak láttam, mint egy fénylő smaragdot, színarany foglalatban. Nyolc gyermeket szült már nekem. Tevéken ülve jöttek szép sorban ők is mögöttem.

Nem jártam a földön sehol máshol, de asszonyomnál szépségesebb biztosan nem létezett, és gyönyörűségét magamban őrzöm, amíg élek.

Embert boldoggá ki tehetne más, mint szerelmese, akivel együtt lélegzik?…

Friss legelőfoltok tűntek föl előttem, kicsit még továbbmentünk, s ez a hely már alkalmasnak látszott, hogy ott egy időre megtelepedjünk. Volt ott egy kút, ahol a huszonöt-harminc méteres mélységbe leeresztett bivalybőr tömlőhöz erősített köteleket tevék húzták. Épült a kútnál egy ferde pálya, ami meredek gödörbe vezetett. Az állat ballagott lefelé a lejtőn, s közben felhúzta a tömlőt. Sokszor két tevével dolgoztunk. Gyönyörködtem lányaimban, sötétvörös fátylakba burkolózott, szép fiatal gyermekeimben. Fényes rézkorsó volt a fejükön, és kis karika az orrcimpájukban. A mozdulat, ahogy fejükről leemelték, s a zuhogó víz alá tartották a kancsót – a táncoló apszaraszok kecsessége volt, hogy Káma is örömét lelje bennük.

Templomainkban a tánc az áhítat elválaszthatatlan része. Mi, hinduk a templomokban virágot ajánlunk fel áldozatképpen az isteneknek, de ajánljuk a zenét és a táncot is, mert azok az emberi lélek legszebb kifejezési formái.

Csak Indiánkban létezik táncoló istenség. Siva a Nátárádzsa, a táncosok királya, aki a Tudat Csarnokában táncol, és ott alkotja meg a világegyetem ritmusát.

-Még beszélj az indiai táncról! – kérlelte őt egy másik zarándok.

-Már a Védákban találunk utalást a táncra. A nagy eposzokban, a Mahábháratában és a Rámájanában mind gyakrabban említik. Ardzsuna, a Mahábhárata egyik hőse száműzetése idején Viráta királyának szolgálatában állt, mint a hercegnők zene- és táncmestere. Ebből arra következtethetünk, hogy a táncművészet akkoriban nagy tiszteletnek örvendett. Előkelő hölgyek ugyanúgy művelték, mint a hivatásos táncosok. A tánccal foglalkozó legkorábbi munka a „Nátja Sásztra”, az indiai zene- és drámaesztétika nagy összefoglalása. Táncainkat négy fő klasszikus iskola jellemzi: a déli bhárata natjam, Keralában a kathákali, északkeleten a manipuri, északon a kathák. És mint minden indiai előadó-művészetben, a táncban is a rásza, vagyis esztétikai hangulat áll a középpontban. A táncban a rászát a bháva, azaz kifejezés érvényesíti. A táncosnak úgy kell előadnia, hogy – ahol a kéz, ott a tudat is, ahol a tudat, ott a bháva, és ahol bháva van, ott van a rásza.

És lehet e gyönyörűségesebb, mint a hegyes-völgyes Manipurban bájos fiatal lányok lírai táncát nézni!?

Arcuk mozdulatlan, a mondanivalót a ringó test és a karok kecses mozdulatai közvetítik. Jelmezeik vidámak és színesek: a fejdísz kis kúpos sapka, a szűk kabátka sujtásos bársony és a bő harangszoknyát gazdag hímzés díszíti.

Lehet-e megismerni és megérteni Indiánkat a templomok homályából kilépett tánc nélkül?

A zarándokok bólintással fejezték ki egyetértésüket, s a zarándok folytatta a történetét.

-A radzsasztáni Tar-sivatagban egy sor enyhén kifelé dőlő hosszú cölöp tetejére kötelekkel feszítettem ki a teveszőrből font, alacsony sátort. Nagyobb lányaimnak már volt tehát hajléka. Aztán a fiúkét állítottam fel. Végül egy nagyobbat magunknak emeltem és kicsi gyermekeinknek. Közben elleni kezdett egyik kedvenc tevém, magam sürgölődtem hát körülötte, de az elkövetkező napokban szolgálóimmal még tíznek kellett segítenünk, hogy utódaikat a világra hozzák…

-Így teltek a napjaim. Sokszor alig vártam, hogy asszonyom mellé bújjak!…

Ti is így éltek? Hogy valamiért mindig hadakoztok!? – kérdezte. – S közben szerettek?!

Az újjászületések állomáshelyein mi mást tehetnénk, mint amit Káma nekünk rendelt? …Feleségem halála után mindent otthagytam a sivatagban, s zarándokútra jöttem Benáreszbe, hogy rendszeres elmélkedés után e világtól búcsút vegyek. Jártam utcákat az ezer és ezer éves múlt díszletei között, a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban, és úgy éreztem, mintha minden sóhajtásom és vágyakozásom időtlen idők óta bennem létezne már. Távolodtam a jelentől, a zarándokok…

Nem szóltam. Követtem apámat. A hó esni kezdett újra, a szél is feltámadt. Szerelvényünk egy mellékvágányon állt az épülettől balra. Anyám kérdő ábrázattal fogadott bennünket. De apám egy szót sem szólt, igaz, nem is kellett szólnia semmit, mert arcára volt írva minden. Végül mégiscsak megjegyezte:

– Továbbmegyünk!

Egy óra sem telt, és indultunk is. Háromnapi zötykölődés után már közel jártunk új lakóhelyünkhöz. A férfiak leugráltak a vagonokról, és mintát vettek a földből. – Jó föld! Jó zsíros! – mondogatták, miközben morzsolgatták a maroknyi földet, mely a tűz, a víz és a levegő mellett a világegyetem őseleme, s nemcsak az ég hitvese, hanem termőföld. Bölcsnek vélhető tehát, hogy a rómaiak földanyaként tisztelték a tápláló földnek és a föld termőerejének istennőjét, Tellus Matert.

Az újrakezdés reménye csillant meg a férfiak szemében. Bácsalmásra érkezésünk után hozták tudomásunkra a falu vezetői: – Egy tanyát kapnak, és elégedjenek meg ennyivel! A költöztetéshez apám néhány embert fogadott fel. Egy nap alatt ürítették ki a vagonokat. A faluban tűzként terjedt a hír, hogy kulákok érkeztek. És ezren is elhiszik, még ha egy idióta mondja is. De ne hibáztassunk senkit, hanem tűrjük, amit ki nem kerülhetünk.

Besötétedett, mire az utolsó fordulóval mi is megérkeztünk új otthonunkba.

Dermesztően hideg este volt, erős szél fújt. Jól emlékszem. Először az állatoknak csináltunk helyet, hogy el ne szabaduljanak. A disznókat az ólakba tereltük, apám megerősítette a deszkákat, nehogy kitörjenek éjjel. Anyám megitatta az ökröket, és a marhákat, majd a tyúkokkal ve­sződtünk, mert szerteszéjjel szaladtak. Soha annyi helyük nem volt eddig. Utána apámnak segítettem, a ház falához kötöttük ki a lovakat, mert az istálló már megtelt. A szél egyre erőszakosabb lett. Attól féltünk, hogy lesodorja a rozoga kis épület nádfedelét. Nem is foglalkoztunk többet a lovakkal, mert mindenünk kint hevert az udvaron. Időnként felkapott valamit a szél, és hangos csörömpöléssel vitte, röpítette kishúgaim nagy élvezetére. Csak akkor ijedtek meg, amikor egér vagy patkány szaladt a lábuknak.

Nekiláttunk a rágcsálók irtásának. A házban volt a legtöbb. A falak tele lyukakkal. Földet és homokot hoztunk az udvarból, és betömködtük a lyukakat. Egy időre úgy tűnt, elűztük a betolakodókat.

Beállítottuk a tűzhelyet is, és anyám főzni kezdett. Ezalatt én elkészítettem a fekvőhelyeket. Vacsora után csapdákat állítottunk fel, s csak ezután mertünk ágyba bújni. Anyám kis lángra állította a petróleumlámpát, és rózsa­füzérét szorongatva imádkozni kezdett. Kishúgaim, a tizenöt éves Erzsébet és a kilenc éves Editke összebújva hamarosan elaludtak.

Nekem sokáig sokáig nem jött álom a szememre. Egyedül éreztem magam. Anyámra nem számíthattam, mert istennel beszélgetett. Apám az udvaron aludt, féltette a lovakat. Arra gondoltam, vajon milyen lesz ezentúl az éle­tem a tanyán? Átvészeljük valahogy a telet, jön a nyár, az ősz, és újra kezdődik elölről minden.”

„Ugyanekkor a szovjet haláltáborban – s ezt már a harmincéves férfi meséli – riasztóbb volt a tél. A jég birodalmában, e földöntúli szibériai világban, már az első év emberöltőnyi hosszúságúnak bizonyult. Aztán minden hónap, minden hét, a hatodik tél derekán pedig a nap minden perce mozdíthatatlan örökkévalóságnak tűnt. A múlt, a jelen és a jövő is oly távoli ködbe vesző elérhetetlenség, mint egyik földbe vájt barakktól a másik. A gondolataim sem voltak már szabadok.

Nem tudtam már elsorolni, kik laknak Bácsalmáson az utcánkban. Pedig kezdetben még álmomban is fújtam. Hét éve jártam utoljára otthon. Akkor már két éve sorkatona voltam.

Németország megtámadta a Szovjetuniót. Sztálin napokig nem hitte el, hogy szövetségese és barátja, Hitler képes volt ezt megtenni.

Baján, a laktanyaudvaron felsorakoztatták az ezredünket. Az SS Sturmbandführer szemlét tartott. Kézfeltartással üdvözöltük és kiáltottuk:

– Heil Hitler! Heil Hitler! Heil Hitler!

A Sturmbandführer szólt hozzánk:

– Soldaten! Soldaten!

– Sieg heil! Sieg heil! Sieg heil! – harsogtuk. Remegtek a falak, és ezerfelé szálltak a galambok, amerre láttak. Csak mi maradtunk a helyünkön.

– Soldaten!!!… Drei Monat und Russland kaput!!!

Szavait kitörő lelkesedés fogadta.

– Danach ein Monat Urlaub zu Hause!

A lelkesedés még zajosabb lett.

Ezután szemle következett: „Neve?! Anyja neve?!”– hangzottak a kérdések. S mi katonák válaszoltunk. Az első sorban álltam, az SS Sturmbandführer hozzám lépett:

– Anton Chupich! Meine liebliche Mutter ist Elisabeth Fleckenstein – válaszoltam, ahogy az előttem megszólalók. Néhányan röhögtek rajtam.

– Was?! Was sagen Sie? Liebliche und Stein?!

– Keine Stein… herrn Sturmbandführer!… Fecken­stein… – mondtam.

– Sind Sie Juden?!!

A fegyveréhez nyúlt. Hallani sem akart arról, hogy nem vagyok zsidó. Századparancsnokom végül két nap eltávozásra küldött, hogy a bácsalmási, tataházi, madarasi plébániákról anyakönyvi másolatokat hozzak. Kétszáz évre visszatekintve bizonyítanom kellett, hogy felmenőim között nem voltak zsidók.

S elmehettem a háborúba! Sok pénzbe került, de bizonyítottan, hogy zsidó felmenőim nem voltak, s a Fleckenstein család a németországi Krombach városkából vándorolt Magyarországra. Má­ria Terézia 1792-ben telepítette le a németek csoportjait a törökdúlás után elnéptelendett Bácskában.

Három hónapon belül a szovjet hadsereg nem kapitulált: egy hónap otthon letöltendő szabadság helyett már ha­todik éve a szibériai tábor foglya vagyok. A raktárbarakkból léptem ki éppen, testem rongydarabok, szakadt, bűzös ru­hadarabok fedik. Szemeim látszanak csupán, mégsem egy nomád tuareg benyomását keltem, hanem egy feltámadottét, aki testére mellénynek átalakított cementzsákokat húzott, amelyeket most szereztem éppen a raktárostól, s egy vödör meleg moslékot adtam cserébe, amit a konyháról loptam. Mondják rólam, hogy mélyből feltörő életösztönnel és leleménnyel megáldott ember vagyok, bár még mindig nem nyomhattam kevesebbet ötven kilónál, miközben életben maradt társaim alig ütötték a negyvenet. Most is, miután a cserét lebonyolítottam, mélyen markoltam a moslékba, s néhány forró krumplidarabkát tettem a számba. – Ehető! Te is megeheted, testvér – mondtam a bunyevácot az orosszal keverve, s mindezt a raktáros az üzlet velejárójának tartotta. A bunyevác a bácskai és magyarországi katolikus vallású horvátok nyelve. Apám ősei, a bunyevácok, a Buna folyó környékéről húzódtak felfelé a török terjeszkedése elől a déli magyar vármegyékbe, részt vettek a harcokban, egyik felmenőnk, a dicső múltú Alexius Bedich tetteiért nemességet és birtokot kapott.

Nobilis Alexius Bedich Bácsalmáson telepedett le. A zsidó származást kizáró egyházi anyakönyvek másolatai alapján hányszor és hányszor lerajzoltam már családfánkat itt, a lágerban is. Most már nem teszem. Apám és anyám gyakran jut eszembe. Apám hadirokkantként szerelt le az első világháborúból, anyám első férje a fronton halt meg Isonzónál. A háború után házasodtak össze, én 1918-ban születtem. Anyámat a vagyonos és madarasi malomtulajdo­nos Feleckenstein család kiközösítette, mert még egyszer férjhez ment, méghozzá egy délszlávhoz.

De anyámnak a családi élet és a gyermekei fontosabbak voltak, mint vagyonrészének megtartása.

Kezdek újra vacogni. Pedig nemrég ettem. A moslék, itt a táborban, az éhhalálból való meneküléssel egyenlő. Barátaimmal együtt tudjuk ezt a legjobban, a felderítő század még élő katonái: Festetich Miklós százados, Nyírő Mihály hadnagy, az erdélyi író, Nyírő József fia és Gaál János tábori lelkész.

Enni is adnak itt, naponta egyszer, de csak annak, aki érte tud menni. Valami forró löttyöt, csalánlevest vagy más felismerhetetlen, gőzölgő ételt, melyet szabadalmaztatott módszeremmel ott, azonnal egy húzásra kell meginni, bár­milyen forró is az. S amikor már átjárja ereinket a meleg: csak akkor indulunk el a barakkunkba, ahol összebújva egy­mást melegítjük, szánkba tesszük a falat kenyeret, amit kaptunk, s nem nyeljük le amíg péppé nem puhult.

A kenyérnek, ennek a mennyei csodának az íze: életben maradásunk és reményeink forrása!

Eszembe jut a bácsalmási Steiner Adolf péksége. A kiflik, a zsömlék, a barcheszek illata! Steiner velem járt ipariskolába. Hányszor és hányszor megfordultam az üzletben! Steiner munkaszolgálatos lett. Vajon él-e még az én ba­rátom? És a lányok: Regina, Jozefa, Katalin? Ehetnek-e még azokból a finom kenyerekből? Átküldi-e valamelyiküket a kertszomszédba Krahlékhoz? Libazsírért, töpörtyűért? Jozefa átmegy. Krahl Irma a barátnője. Bátyjai: József és Mátyás vajon élnek-e még? Krahl Miksa odaszól a feleségének: „Csomagolj Adolfnak babot és füstölt libacombot! Nyakunkon a hétvége, sütőbe kell tenni a sóletet!”

– Uram, adj nekem erőt! Vezess haza még egyszer a falumba engem! – fohászkodtam Istenhez, és elindultam a földbar…(folytatjuk)