(NEm CSupán zsé) kultúrák eredete és ősképei

III.

ÍJ

Az íj a szerelem isteneinek eszköze. A görög Erósz, az indiai Káma nyilával lövi meg áldozatát, s ezzel szerelmi vágyat ébreszt benne. A görög Apolló, az indiai Indra gyógyító istenek, akik nyilukkal gyógyítják a betegségeket. A középkori Európában a járványok idején elkészítették Szent Sebestyén nyilát.

IKERMÍTOSZ

Csodálatos lényekről szólnak az ikermítoszok. Sokszor a fivérek egyike jó és hasznos, a másik rossz és haszontalan dolgokkal áll kapcsolatban. A külön nemű ikrek vérfertőző házasságra is léphetnek számos ősi kultúrában, mint az egyiptomiban Ízisz és Ozirisz. Sok nép visszataszítónak tartotta az ikreket, szüleiket pedig ijesztőnek és veszedelmesnek. Több afrikai kultúrában szokás volt az ikrek szüleinek a törzs többi tagjától való elkülönítése. De az ikreket és anyjukat olyan lényeknek is tekintették, akik valamely természetfeletti erővel érintkeztek.

INDIÁN TÖRZSI ŐSKÉPEK

Az irokéz, sziú, huron, dakota és még legalább ötven nyelvjárást beszélő észak-amerikai indián törzsek a természet jelenségeit ruházták fel mágikus erővel. A világ teremtéséről szóló mítoszok majdnem minden törzsnél rögzültek. Az irokézek szerint az emberek ősanyját, Aténtsziket, aki az állatokkal benépesített felsőbb világból hullott le, a világtenger felszínén állatok (hódok, pézsmapockok, vidrák és teknőcök) csoportja tartotta fenn; a pézsmapocok lemerült, a fenékről felhozott egy maroknyi földet, és a teknősbéka páncéljára helyezte. A maroknyi föld lassan növekedett, és szárazföld lett belőle. A teknősbéka e hagyomány szerint a földet szimbolizálja.

INDONÉZ-, MALÁJ- ÉS DÉLKELET-ÁZSIAI ŐSKÉPEK

Bali szigetén a Csaturjóga című vallási műben leírt változat szerint kezdetben a semmi volt, nem volt sem föld, sem ég. Antaboga, a világkígyó meditációval megalkotta Vedavang teknősbékát, amelyen két kígyó feküdt. Ezek összefonódva képezték a világ alapját, amelyen domború kőfedél feküdt. E fekete kő alatt nem volt Nap, Hold, éj, ez volt az alsó világ, ahol Batara Kala és női megfelelője, Szeteszujjara uralkodott, és ahol a nagy óriáskígyó, Baszuki élt.

Batara Kala Siva isten földre hullott spermájából lett óriás, pusztító démon: ő teremtette a fényt és a mindenható földanyát. Ibu Pertivi a föld termékeny, éltető erőinek istennője. Az istenek a többrétegű égben kormányoznak. A föld és a hegyek szikkadt sárból lettek. A világmindenség központjában a Gunung Agung világhegy áll, amely mintegy összeköti a föld alatti és az égi világot, s az istenek lakhelyéül szolgál. Bali jellemzője a szörnyalakok, démonok erősen népes köre. A két szörny: Rangda és Barong harcát misztériumjátékokon mutatják be, a bali hitvilág szereplői a régi és kortárs bali festészetben, szobrászatban és a vajang színház bábfiguráiban bukannak fel.

Ami a hinduk környezetét illeti, színes képet mutat. Az Indonéziában, Malajziában, a Fülöp-szigeteken, Szingapúrban, Borneó és Timor szigetén élő malájok hitvilágának sajátossága, hogy ott a világ s az ember teremtését szent házasság eredményének képzelik el, amelyet az ég vagy a Nap köt a Földdel. Az ég addig fekszik a Földön, míg az meg nem szüli az élő természet jelenségeit, s olykor az első emberpárt is. Később aztán az ég s a Föld közé szorult emberek vagy fák fölemelik az eget, s ezzel megkapja külső formáját a mai világ…

A térség nyugati lakossága és Malajzia népeinek nagy része elveszítette eredeti mitológiáját a világvallások felvételekor. A hinduizmus és a buddhizmus az I. évezredben, az iszlám a XIV-XV. században, a kereszténység a XIX-XX. században terjedt el…

Más hatások is érik őket. Celebeszen a dajakok körében például a régi hagyomány szerint Lumimuut, az önmagát kőből létrehozó istennő a széltől termékenyül meg, majd vérfertőző házasságot köt a tűzzel, saját ősével. E házasságból valók az istenek s az emberek ősei.

INKA ŐSKÉPEK

A kecsua törzsek hite szerint a központi helyet az égistenek triásza: a nap, mennydörgés és a hold istene foglalja el. A nap fia az első inka, aki húgával, egyben feleségével, apai parancsra alapítja meg államukat. A kecsuák a földet imádták, de megtalálható náluk a víz kultusza is. Az inka korban minden városban kultikus rendeltetésű medencéket alakítottak ki , ahol a rituális fürdést végezték. Az isteneknek áldozatokat mutattak be, elemi csapások után nagyobbakat. Embereket, gyermekeket, lámákat áldoztak.

INTELLIGENCIAKÖVETELMÉNY

A civilizáció haladásával megnövekszik az intelligenciakövetelmény.

A középkorban játékszernek tartottak még egy-egy gyengeelméjűt a királyi udvarokban, a reformátorok pedig, közöttük Luther Márton is úgy vélekedtek, hogy ezekben a furcsa teremtményekben az ördög ütött tanyát ott, ahol a léleknek kellene lenni, és elemésztésüket javasolták.

A fogyatékosok, először a vakok és beszédhibások oktatására és nevelésére a XIX. sz. elejétől kezdve törekedtek.

A természeti népek képviselője a fejlett civilizációkban gyengeelméjűnek minősülne, s civilizációnk küldötte pedig a még létező törzsi kultúrákban egyenesen az istenek küldöttének számítana.

A gyengeelméjűség legsúlyosabb formája az idiótizmus. Nem a malacát szoptató pápua asszonyt értjük rajta, hanem kultúránkban azt, aki mondatokat nem alkot, írni, olvasni soha nem tanul meg, minden kreativitásnak híjával van. Tevékenysége, saját teste és a keze ügyébe eső tárgyak örömforrásként való használatára korlátozódik. Földet, követ, füvet, ruha- és rongydarabot vesz a szájába, ezt szopja, nemritkán ürülékével és vizeletével babrál, haját tépdesi, olykor fájdalomérzés szerez számára örömet, és súlyos sérülést okoz saját magának. Önmaga ellátására képtelen, mindennapos fizikai veszélyekkel szemben sem tud védekezni. Képtelen az ízek megkülönböztetésére, mindent megeszik és megiszik. Szexuális ösztönük korán éled és intenzív.

Az imbecill és az idióta között nincs éles határ. Az imbecill megfelelő neveléssel megtanulhatja a nevét leírni, rövid szavakat elolvasni, tízig számokat összeadni és kivonni, környezete tárgyait megnevezni. Megtanulhatja, hogy a tűz éget, hogy megüti magát, ha kilép az emeleti ablakon és hogy vigyázzon magára az utcai forgalomban.

Falusi környezetben a nyugodt természetű imbecilliseket gyakran egyszerű munkára, pl. pásztorkodásra alkalmazták. Ők voltak a gúnyolódás céltáblájául gyakran szolgáló féleszűek, a falu bolondjai.

Debilnek az enyhe fokú gyengeelméjűt nevezzük. A debil önkontrollja csekély, saját impulzusainak és mások csábításának könnyen enged. Hajlamos arra, hogy önmagát túlértékelje, és alapjában egoista beállítottságú. Beszéde általában gyengén artikulált, modulációja gyakran hiányzik, szókincse szegényes, és a használt szavak értelmével sincs mindig tisztában.

Mai, civilizált embertől „debil” jelzőt kaphat a törzsi kultúrában élő bennszülött.

ÍRÁS

Az írás feltalálása, ismerete és használata korokon át papi kasztok kiváltsága volt. Az egyiptomi hit szerint az írás istentől való: Ré mondotta, és Thot feljegyezte. Isteni eredetűnek vallja az írást az iszlám is: Allah találta ki a betűket, s tanította meg rájuk Ádámot. Írott szent szöveg a Tóra is: „Isten maga készítette a táblákat, az írás Isten írása volt, bele volt vésve a táblákba” – olvasható a Bibliában. A Teremtés könyve említi, hogy a világ számokból és betűkből áll. Eszerint az ábécé betűinek sorra vétele bizonyos értelemben azt jelenti, hogy bejárjuk a világmindenséget a kezdetektől végig, vagyis az aleftól a tauig (az alfától az ómegáig).

Az írások, mint a kulturális hagyomány alapjai különleges megbecsülésnek örvendtek, néha szentként tisztelték őket. A Biblia vagy a Korán mellett Cirill és Metód műve is ilyennek tekinthető.

ISMÉTLÉS

A mitológiában is fontos dramaturgiai mozzanat. A figyelem ébrentartása, irányítása és fokozása érdekében egyes fontosabb motívumok különböző formában történő – olykor háromszori, mely az abszolút tökélyt jeleníti meg – ismétlése.

ISTENEK ÉS HŐSÖK

Az antik világ istenei és hősei a reneszánsz kor irodalmának és képzőművészetének főszereplőivé váltak, a görög mitológia népes panteonjának ismerete pedig az általános műveltség részévé. Megfigyelhettük, hogy a mítosz a tudat olyan fejlődési szakaszának kifejeződése, amely megelőzi az írott irodalom kialakulását. A mitológiai világfelfogás hatása él a görög tragédia világkorában, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész műveiben. Hésziodosz Az istenek születése c. művében kíméletlenül átdolgozta a mítoszokat: az értelem törvényei szerint építette rendszerbe őket. Vergilius az Aeneisben a mítoszokat a történelem filozófiai végiggondolására használta. Dante az Isteni színjátékban művészi egésszé ötvözte a kereszténység, illetve az antikvitás mítoszait és az ember egyéni sorsát. Később Shakespeare, Milton, Goethe, Schiller, Thomas Mann, Kafka, Bulgakov és számos más író merített a hagyományból. Az irodalom egész története során kapcsolatban állt az őskori és antik mitológiai örökséggel, amely Jung szerint a kollektív tudattalannak a megtestesülése, az archetípusok sajátos enciklopédiája. Jung analógiákat állapított meg az emberi képzelet egyes fajtái, a mítosz, költészet és az álomképek között, s ezek archetípusok néven váltak ismertté.

Nemcsak közös vonások, archetípusok léteznek a hiedelemvilágban, hanem ismétlődések is: a jelenben megismétlődik a múlt, a jövőben pedig a jelen. Püthagorasz szerint semmi új nincs a nap alatt, és minden, ami egyszer született, idők múltán újra megszületik. Platón olyan körforgásnak fogta fel a történelmet, amely hasonlatos az égitestek mozgásához.

ISTENANYA

Az istenanya a világ legtöbb népének mitológiájában a legfőbb női istenség, általában a teremtő isten felesége, aki részt vesz a teremtésben: rendszerint maga a föld. Így a görög mitológiában Gaia Uranosz felesége, a gigászok és a titánok anyja.

ISTENEK EREDETE

Számos gondolkodó foglalkozott az istenek eredetének kérdésével. Frazer szerint az istenek képzete akkor keletkezett az ember tudatában, amikor elvesztette hitét abban, hogy mágikus hatást gyakorolhat a környező világra, és kénytelen volt „felismerni”, hogy léteznek bizonyos felsőbb lények, akik a világot kormányozzák. Durkheim szerint az istenek az emberre ható, de számára érthetetlen társadalmi erők megszemélyesítői: minden társadalmi formának megvan a maga istenképzete.

Az istenek születése a törzsi létforma korszakába helyezhető, s amikor a legerősebb hódító törzs körül kialakult a törzsszövetség, amely utóbb létrehozta az államot, az egyes törzsi istenek egy körbe tömörültek. Kialakult a többistenhit, s az élre az uralkodó törzs istene került. Az ókori Egyiptomban az égiek feje a mindenkori uralkodó nomosz istene lett: Ré, Amon-Ré, Hórusz; a görögöknél Zeusz, a babiloniaiaknál Marduk, a brahmanizmusban és a hinduizmusban Brahma volt a legfőbb istenség, ám ez úgyszólván sehol sem vezetett a panteon többi, kisebb-nagyobb istenének elnyomásához.

A keresztény vallás szerint az Isten háromszemélyű – a Szentháromságot az Atyaisten, a Fiúisten és a Szentlélek alkotja –, de ettől függetlenül az egyistenhit a vallás alapja, mint a judaizmusban és az iszlámban is.

ISZLÁM

A muzulmánok számára Allah az egyedüli isten. Örök és mindenható. A Korán szövegét ő adta Mohamed szájába, s az iszlám szent könyv szerkezete Mohamed halála után, a VII. század közepére kialakult. A Korán száztizennégy szúrát – fejezetet -tartalmaz. Aszerint hogy Mohamed hol és mikor mondta, hol az első, hol meg harmadik személyben szóló isten és az iszlám ellenségei vagy az ingadozók közötti dialógus formájában. A Korán „istennek tetsző” életmódot és magatartást meghatározó vallási-jogi előírásokat és bizonyos szertartási gyakorlatra vonatkozó szabályokat is tartalmaz. Fontosnak számít az iszlám szent hagyománya, a szunna is, amely a hadiszokon – a hagyományokat is magába olvasztó, Mohamed életéről szóló történeteken – alapul.

A Korán tanúsága szerint Allah a világmindenség megteremtője: ő választotta szét az eget és a földet, és a vízből megteremtett minden élőlényt. Két nap alatt teremtette a Földet, hét nap alatt az eget. Megalkotta a hét eget sorra, azaz egyiket a másik fölé, megteremtette a Holdat fénylőnek, és megteremtette a Napot világítónak. A hetedik ég felett található Allah trónja. Az égben helyezkedik el a paradicsom, a dzsanna és a pokol, a dzshannam is. Az első embereket, Ádamot és feleségét, Havvát Allah a paradicsomba telepítette le, de ők megkóstolták a tiltott gyümölcsöt, Allah pedig a Földre száműzte őket. Havvá, aki évente fiút és leányt szült, hetven pár ikret hozott a világra, s így lerakta az emberi nem alapját.

Allah rendeléseit – több ízben is különböző népek – prófétái által juttatta le a földre. A hagyomány szerint 124 ezer próféta volt, köztük a legkiemelkedőbbek: Ibráhim, Músza, Isza, Suaib, Húd és Szálih. Számos muzulmán próféta megfelel az Új- és Ószövetség szereplőinek: Ádam (Ádám), Núh (Noé), Ibráhim (Ábrahám), Mú­sza (Mózes), Lút (Lót), Ajjúb (Jób), Harun (Áron), Isza (Jézus), Jah­ja (Keresztelő Szent János), Marjam (Mária), Zakarija (Zakariás).

A Korán szerint Isza megjósolta Mohamed prófétaságát. Mohamed Allah „követe” és prófétája, egyike azoknak a prófétáknak, akiket Allah már korábban is küldött az emberekhez. Mohamed „világító fáklya”, akit Allah arra választott ki, hogy elvigye az embereknek az igazságot: „Mondd: én csak hozzátok hasonló ember vagyok, azt a kinyilatkoztatást kaptam, hogy a ti istenetek az egyetlen isten”…

A mekkai kába után az iszlám második legjelentősebb szentélye Mohamed sírja Medinában. A szentek sorába tartoznak Mohamed családjának a tagjai. Felesége, Áisa és lánya, Fatima. Mohamed unokatestvére és fogadott fia, Ali vette feleségül Fatimát. Alit a síiták szentként tisztelik. Fatimára vezetik vissza származásukat a síita imámok és számos mohamedán ország uralkodó dinasztiája. A szenteknek külön kategóriáját alkotják a sahídok, akik a hitért meghalt vértanúk, vagy akiket ártatlanul öltek meg. A szentek jelentős része szúfi, aki csodatévő képességéről emlékezetes. Az iszlám szerint az emberek benső kapcsolatba kerülhetnek a dzsinnekkel, az emberek előtti teremtményekkel, akik képesek emberi külsőt is ölteni, s hajlamosak arra, hogy ártsanak az embereknek. Ellensúlyozásukra az embernek megadatott a „saját” angyala is, aki jó cselekedetekre buzdítja őt.

A síita tanok a hatalom rokonság alapján való öröklése elvének talaján keletkeztek. A muzulmán közösségek vezetésének jogát Mohamed családjára, azaz Alira és Fatimától való gyermekeire ruházták. A lelki öröklés tana szerint „Mohamed fénye” sorra a „szent imámokhoz” került. A szunnitáktól eltérően, ahol az imám a közösség tagjai által választott világi és szellemi vezető, a síitáknál Mohamed küldetésének örököseként szerepel, főpap, aki a benne megnyilvánuló isteni erő révén tévedhetetlen és titkos tudás birtokosa.

A síiták tisztelik a Koránt, bár meg vannak győződve arról, hogy belőle Ali említéseit Oszmán kalifa parancsára eltávolították.

JELLEM

Görögül: karakter. A mitológiai alakok emberi-társadalmi és drámai lehetőségeit meghatározó tulajdonságok összessége. Nem azonos a hétköznapi értelemben vett jellem fogalmával: a mitológiában a jellem az egész figurát átfogja, nemcsak pszichológiai készségeit, hanem társadalmi minőségét is jelzi. A jellem ugyanakkor nem azonos a típussal, mert a mitológiai jellem ezen belül foglal helyet más alkotóelemekkel együtt, részint túl is mutat azon.

JÓ ÉS A ROSSZ

A jó és a rossz szembeállítása fontos szerepet játszik a hagyományokban, ahol minden alak és szimbólum vagy a pozitív kategóriába tartozik, a jó hordozója, vagy a negatívba, a rossz megtestesítője. Megkülönböztethető a jó, az áldásos, illetve a rossz, a gonosz. Ez utóbbiak a sötétséggel, a föld mélyével, az alvilággal állnak kapcsolatban. A jó princípiumának megtestesülése (isten) mellett feltételezik a rossz megtestesülését (sátán, Lucifer).

KAKAS

A kakas számos hagyomány szerint kapcsolatban áll a Nappal: a fény hírnöke, kukorékolásával eltávolítja a tisztátalan lelkeket. Egyben az istenek – Apollón, Mars – szent madara is.

KALPA

A kalpa, a hindu időszámítás szerint egy Brahma-nap és -éj huszonnégyezer isteni év, és a földi élet ezer esztendeje teszi ki az istenek egy napját.

KANNIBALIZMUS

A kannibalizmus, vagyis emberevés általánosan elterjedt motívum a mítoszokban. A görög mitológiában Tantalosz, Zeusz fia, hogy próbára tegye az istenek mindentudását, vendégségbe hívta őket, amelyen a saját megölt fia, Pelopsz húsából készült ételt tálalta fel nekik. Bűneiért az alvilágban a legszörnyűbb kínokat kell elszenvednie örök időkig. Egy tóban áll, nyakig érő vízben, s valahányszor kortyolni akar belőle, szája elől eltűnik a víz.

A rituális emberevés indoka az a felfogás, mely szerint abba, aki emberhúst eszik, átszállnak áldozatának tulajdonságai, kiváltképpen fizikai ereje. Szkíta harcosok a csatában legyőzött ellenség vérét itták meg. Óceániai törzsek a megölt ellenség testrészeit azért eszik meg, hogy hatalmat nyerjenek annak lelke felett, beleértve e lélek teljes elpusztítását is.

Boccaccio Dekameronja írja le a történetet, amikor feslettség megbosszulása ad indokot a kannibalizmusra: a hűtlen asszony férje megöli a nő szeretőjét, s feltálalja neki kedvese szívét, amelyet az asszony gyanútlanul elfogyaszt.

KÁOSZ

A káosz kozmikus ősegységet jelent, amelyből megszületik a világegyetem, s amelyben feloldódik az egész lét. Káoszból emelkedik ki, majd ebbe merül el a világ.

KARD

Általában a legfelsőbb igazságosságot jelképezi a kard: pengéje a markolatával hasonlít az egyik legismertebb szimbólumhoz, a kereszthez. Egységet, szövetséget jelképez a kardra tett kézzel mondott eskü. Az éden kapuját kerub őrizte karddal Ádám és Éva bűnbeesése után. Jehova, Visnu, Arthur király kardja mítoszteremtő jelentőséggel bír.

KARMATAN

Minden tett, minden cselekvés meghozza a maga következményét, mint ahogy a magból kihajt a fa, s ebből kisarjad a gyümölcse. A tettek és következményeik idézik elő minden élőlény sorsát. Jó az, ami a törvény töretlen érvényesülését szolgálja, és elősegíti a folyvást magasabbra fejlődő kibontakozást; rossz az, ami ezzel ellentétesen, gátlóan hat. A helyes tevékenység jó, emelkedő, tisztuló sorsot eredményez; a rossz viszont hanyatló, zavaros, bukás felé sodró sors előidézője. Mert a jó egyúttal igaz és valóságos, a rossz pedig ennek a tagadása, hazug és valótlan. A helyes magatartással velejár a belső egyensúly nyugalma, a boldogság egyedüli forrása; a rossz azonban mohó vágyakozás, elégületlenség, tehát boldogtalanság, szenvedés okozója. S az élőlények újra meg újra megszületnek, majd elmúlnak, ismét megszületnek és így tovább, mindig azon a fokozaton, amelyet magatartásukkal, cselekedeteikkel előkészítettek, s ennek megfelelően szenvednek vagy részesülnek a boldogságban. A jónak is el kell szenvednie a bűnhődést a rossz tettéért, amelyet valamelyik régi, elmúlt életében követett el. Csak az emelkedhet a jó és rossz fölé, aki már minden tartozását megfizette.

Ez a tettek következményeitől való végső szabadulás.

KARNEVÁL

Téltemetés, a tél kikísérésének ünnepe a karnevál. Az elnevezés valószínűleg annak a kultikus járműnek – „kerekes hajónak” (latin caruus navalis”, „kocsihajó”) – a nevéből ered, amelyet Marduk, Babilon főistene, majd Dionüszosz és mások misztériumai alkalmával használtak.

KASZTOK

Brahma maga szabályozta az emberek világát. Létrehozta közöttük a négy alapvető rendet. Az első rendet a bráhmanok alkották, akiket azért hívtak így, mert közvetlenül Brahmából, az ő leheletéből születtek. A szellemi, értelmi feladatok hárultak rájuk: papok, törvényhozók, bölcsek, tanítómesterek, tudósok és költők kerültek ki közülük.

A második rendbe a ksatriják, vagyis a harcosok, a nemesek tartoztak; hivatásuk volt a fegyverforgatás, az országok védelme, a nép jólétének védelme, a nép jólétének biztosítása s az uralmuk alá rendeltek ellenőrzése. Közülük kerültek ki a királyok is. A harmadik, a vaisják rendje sokféle csoportból állott: kereskedők, iparűzők, gyakorlati célokért tevékenykedők tartoztak ide. A negyedik rendbe sorolták végül a sudrákat, a testi munka végzőit és a szolgákat. Földet azonban bármelyik rend tagjai művelhettek. A legfőbb kiváltság az első rendet illette, még a király is tiszteletben tartotta a bráhmanokat; azután a többi rend sorban mind kevesebb előjoggal rendelkezett, míg a negyedik rendre csupán a nehéz terhek hárultak. Minél magasabb volt azonban egy rend, tagjainak annál keményebb kötelességeket kellett vállalniuk, s abban állott a becsületük, milyen mértékben teljesítik.

A bráhmanok, a törvény ismerői, arra tanították az embereket, hogy ne legyenek elégületlenek a maguk helyzetével, mert a tettek és a tettkövetkezmények értelmében ki-ki olyan körülmények közé születik, amilyet magatartásával a megelőző életei folyamán kiérdemelt, és a helyes törekvés bárkit magasabb helyre juttathat következő születésében.

KECSKEBAK

A kecskebak úgy jelenik meg a hagyományokban, mint a páratlan szexualitás – alantas formában kéjvágy – és a termékenység megfelelője. Pán a görög mitológiában a nyájak, erdők és mezők istene: kecskelábú, kecskeszarvú, testét szőr borítja. A szatírokkal és szilénekkel együtt a Dionüszoszt körülvevő termékenységdémonok csapatához tartozik. Szerelmi szenvedélytől fűtve egyre üldözi a nimfákat; egyikük félelmében nádszállá változott, amelyből Pán sípot faragott.

KÉPZŐMŰVÉSZET ÉS MITOLÓGIA

A képzőművészet és a mitológia viszonyát azért is kell tanulmányozni, mert számos műalkotás páratlan fantáziával ábrázolja a mitológiai hősöket és eseményeket. Elsődleges forrásnak mégis a fennmaradt írásos szövegeket kell tekintenünk. Antik, elsősorban görög, majd római és reneszánsz kori művészek alkotásai közelebb vihetnek bennünket a múlt rekonstruálásához. Tiziano Vénusz és Adonisz című festménye alapján nem találhatnánk ki e két ember történetét, Ovidius Átváltozások című műve viszont nagymértékben segíti eligazodásunkat. Az antik világban széles körben elterjedt Venus, valamint meghaló és feltámadó szerelme, Adonisz kultusza. Adonisz föníciai-szíriai eredetű istenség a görög mitológiában. Anyja bűnös szerelemre lobbant saját apja iránt, s a szerencsétlen teremtést az istenek mirhafává változtatták, amelynek meghasadó törzséből jön világra a csodálatos szépségű gyermek. A kisdedet Aphrodité (Venus) az alvilág istennőjére, Persze­phonére bízza, aki később nem hajlandó megválni tőle. Az istennők vitáját Zeusz dönti el: meghagyja, hogy Adonisz az év egy részét az alvilágban töltse Perszephonéval, a másik részét a földön Aphroditéval. Ez utóbbit a rómaiak Venusszal azonosították.

KERÉK ÉS KOCSI

A kerék és a kocsi számos hagyományban előfordul: ismeretes Illés próféta szekere, napkocsit említ az egyiptomi Ehnaton fáraó himnusza; a Biblia elmondja, hogy Józsué király a bálványimádók elleni harcban „a Nap szekerét tűzbe vetette és elégette”. A szekérnek elképzelt Nagymedve (Göncölszekér) ismeretes az ókori Mezopotámiában, az antik görögöknél és az ókori Kínában.

KERESZT

A kereszt az egyik legelterjedtebb szimbólum a vallási rendszerekben, gyakran szerepel az ember vagy az ember alakú istenség modelljeként; mintha a kereszt széttárt karú emberre emlékeztetne, ugyanakkor kapcsolódik a kínszenvedés és a halál képzetéhez is, elsősorban mert kivégzési eszköz. Kínában, Indiában, Skandináviában viszont a kereszt az ég jele, a babilóniaiaknál, egyiptomiaknál, föníciaiaknál a tűz csiholására szolgáló két fadarabból összetett kereszt a jövő élet jelképe, Asszíriában meg az ókori Britta­niában a teremtőerő és az örökkévalóság szimbóluma.

A KERESZTÉNYSÉG

A keresztények Istenről szóló tanítását az határozza meg, hogy a kereszténység

örökölte az egyistenhitnek a judaizmus által kiérlelt eszméjét. Isten az abszolút jóság, tudás és hatalom hordozója, akinek oka önmagában van, az összes lény és dolog a legfőbb angyaloktól és az égitestektől az utolsó fűszálig az Ő teremtménye: magán Istenen kívül semmi nincs, ami ne ő teremtett volna. A Római marti­rológia azt írta, hogy a világ teremtésétől számított 5199., a Mózestől és Izrael fiainak Egyiptomból való kivonulásától számított 1510., a Dávid király megkoronázásától számított 1032. évben, a Dániel prófétálásától számított 752. évben, Augustus Octavianus uralkodásának 42. évében, amikor az egész világon béke uralkodott, Szűz Mária által emberi testet öltött Jézus Krisztus, az örökkévaló Isten és az örökkévaló Atya fia.

Az Atya, Fiú, Szentlélek szentháromságában Krisztus, a Fiú nem félisten, azaz nem félig isteni, félig emberi tulajdonságokkal rendelkező lény, aki kevesebb Istennél, de több az embernél. Isten megtestesülése nem enged meg semmiféle alakváltoztatást és visszatérést. Ezért van jelentősége a születés pillanatának.

Szent Ágoston Isten városáról című művében hat korszakra osztotta a történelmet, s azok a teremtés hat napjának felelnek meg. Az első korszak Ádámtól a vízözönig terjed, a második Ábrahámig, vagyis az Istennel kötött „szövetségig”, a harmadik Dávid és Salamon júdeai-izraeli királyságáig, a negyedik e királyság bukásáig (babiloni fogság – Kr. e. 587), az ötödik Krisztus születéséig, a hatodik korszak még mindig tart; az elkövetkező hetedik pedig a világ végét hozza, azt a nyugalmat, amely megfelel a világ teremtését követő szombatnak.

A Messiás Isten népe mindenkori sorsának elrendezője, közvetítő isten és ember között. Király! A legnagyobb földi tekintély hordozója. Megváltó, aki a világi lét új, jobbított állapotát hozza magával. Dávid leszármazottja, vagyis az ősi dinasztia legitim örököse. Emberfia, vagyis közbenjáró Isten és az emberek között, a világ királya, szelíd uralkodó és ártatlan szenvedő, aki megváltja mások bűneit. A megtestesült, „emberré lett” Isten nemcsak megtapasztalja az emberi létet, hanem osztozik a különlegesen kedvezőtlen körülményekben is. Buddha királyi palotában jött világra, Krisztus istállóban. Buddha csendesen és ünnepélyesen halt meg tanítványai körében, Krisztus, miután megkorbácsolták, megverték és leköpdösték, szörnyűséges és szégyenteljes halált halt. Megaláztatása olyan fokú volt, hogy a döntő pillanatban a lelkében nem talált kellő nyugalmat. Kegyetlen belső harcot folytatott a halálfélelemmel és amiatti kétségbeesésével, hogy égi atyja magára hagyta.

– Istenem, istenem, miért hagytál el engem? – kiáltott fel égi atyjához a keresztfáról.

Az evangéliumok szerint Krisztus többször jósolta meg erőszakos halálát és harmadnapon való feltámadását. A hagyomány szerint feltámadása után először Szűz Máriának jelent meg. Jelenései és tanítványaival folytatott beszélgetései negyven napon át tartottak, és mennybemenetelével értek véget.

Jézus földi életének leírása az Isten emberi testet öltésének első momentumától, az angyali üdvözlettől a kereszthalálig, feltámadásáig s végül a mennybemenetelig az evangéliumokban olvasható. Máté, Márk, Lukács, János evangéliumai galileai remekművek.

KÉSLELTETÉS

Latinul: retardáció. A mitológiai meseszövésben az érdeklődés fokozására alkalmazott fordulat, amely abban áll, hogy a mitológiai mű kibontakozása előtt váratlan bonyodalom beiktatásával megszakad a cselekmény menete, s ezáltal egyrészt időben tolódik el a kifejlet, másrészt kétesnek tünteti fel a várt megoldást.

KÉTNEMŰ LÉNYEK

A kétnemű lények, a hermafroditák és androgünok olyan mitikus ősök, akiken egyaránt megtalálhatók voltak a férfi és a női jegyek. A görög mitológiában Hermaphroditosz – Hermész és Aphrodité fia – személyében férfi és női vonások egyesültek. A rendkívüli szépségű ifjú egy forrásban fürdőzött, a forrás nimfája, Szalmakisz beleszeretett, de hiába könyörgött, szerelme Hermaphroditosznál nem talált viszonzásra. Szalmakisz kérésére az istenek egyesítették őket. Platón Lakomájában olvasható, hogy az emberek őseinek két arcuk volt, négy karjuk, négy lábuk és három nemük volt: férfi, nő valamint androgün; ez utóbbiak mindkét nem ismertetőjegyeivel rendelkeztek. Zeusz kettévágta az arcukat s nemi szervüket. Az emberek azóta keresik elveszett felüket, s ha megtalálják, létrejön az erósz, a szerelem.

KÍGYÓ

Szinte valamennyi nép mitológiájában előfordul a kígyó, amely a termékenységgel, földdel, női teremtőerővel, vízzel, esővel, a tűzzel, valamint a férfi nemzőerővel áll kapcsolatban. Alvilági lényként való elképzelésével függ össze a gazdagságra, kincsre utaló felfogás. A gyógyerejű föld természetfeletti vonásai mutatkoznak meg Asz­klépiosznak, a gyógyítás görög istenének alakjában, akit gyakran kígyónak képzeltek el.

KÍNAI ŐSKÉPEK

Kína nagy területein szétszórtan él a miao-jao népcsoport, amelynek teremtésről szóló legendája szerint a föld és a vizek egykor együtt voltak, és sötétség borított mindent. A legfőbb szellem választotta szét a szárazföldet és a vizeket, és ezüstoszlopával alátámasztotta az eget, megteremtette az égitesteket. Ezután agyagból formálta az emberi testet, megalkotta az állatokat és növényeket. Özönvízről ők is tudnak: az emberek a szűkössé vált földről létrán az égbe próbáltak jutni, ám az ég ura villámával sújtotta a felérőket.

Kínában úgy vélték, hogy az ég és a föld olyan, mint a tyúktojás belseje. Szétválásuk Pan-Ku növekedésével következett be. Ő az ősatya, az első ember a földön. Tizennyolcezer év alatt a fényes elemből, a jangból keletkezett az ég, a sötét elemből, a jinből pedig a föld. Pan-ku óriásira növekedett. Halála után testrészeiből keletkeztek az égitestek, a kozmikus jelenségek és a földfelszín elemei. Lélegzetéből lett a szél és a felhők, hangjából a mennydörgés, bal szeméből a Nap, jobb szeméből a Hold, négy végtagjából és testének öt részéből a négy égtáj és az öt szent hegy, véréből a folyók, ereiből az utak, húsából a föld, hajából és szakállából a csillagképek, testszőrzetéből a füvek és a fák, fogából és csontjaiból az arany és a kövek, csontvelejéből az igazgyöngy és a jade, verejtékéből az eső és a harmat. Pan-Ku halála után a testén élősködő rovarok emberekké váltak.

Más változat szerint a félig ember, félig kígyó ősanya, Nü-va földből és agyagból gyúrta az embereket. Egy következő elképzelés szerint Fu-Hszi volt az ősatya, aki tanította az embereket. Őt kezdték a legősibb uralkodónak tartani. Az I. évezred végére Kínában egyre inkább közeledtek egymáshoz a különféle mitológiai rendszerek, olyan vallási egység jött létre, amely a taoista, a buddhista és a népi mitológia alakjait foglalta rendszerbe, továbbá a konfuciánus kultuszokat.

A konfucianizmus nem vallás volt, hanem a kultusz gyakorlásának elemeivel: etikai tanítás.

Lao-ce, a taoizmus legendás megalapítója nyolcvanegy évig volt anyja méhében, s a jobb oldali bordáin keresztül jött a világra. Közel kétszáz évig élt, s akkor egy fekete bivaly hátán nyugatra utazott. Őt tartják Az út és az erény című könyv szerzőjének. A taoista panteonban több ezer halhatatlan szentet, szellemet, démont, helyi kultikus istent, az emberi test harmincezer szellemét és más alakokat találunk. A csúcson eredetileg három misztikus szimbólum állt: „égi princípium”, „földi princípium” s a „hatalmas egyetlen”. E triász később Lao-ce, Huang-ti császár és Pan-ku ősatya alakját jelentette.

Kétezer évvel ezelőtt Indiából Közép- és Belső-Ázsián keresztül Kínába behatolt a buddhizmus, és vitte magával a kiterjedt mitológiai rendszert. A helyi viszonyokhoz alkalmazkodva tanításába a hagyományos kínai erkölcsi, etikai tanok néhány fő eszméjét, így a gyermeki engedelmesség eszméjét olvasztotta be. A buddhizmus hatására alakultak ki a kínaiak elképzelései a túlvilágról és a pokolról. Kína népszerű istenei közül ki kell emelnünk a védőisteneket! Kuan-ti a gyermekáldást osztó isten, Kuan-jin a gazdagságé és a hosszú életé. S nem utoljára a házi-istenek közül a kapuőristeneket és a tűzhely istenét, aki mindenre felügyel, ami a házban történik.

Az istenalakokat gyakran valóságos személyeknek tekintik, mindegyiküknek megvan a maga ünnepe, születésnapja, amelyet a holdnaptár szerint tartanak számon. A naptár a hónapokat a holdfázisok változásai szerint számolja. A kínai mitológia több mitológiai rendszer összesége, amely magában foglalja az ókori kínai, a taoista, buddhista és a kései népi mitológiákat.

KIRÁLY

A király a mitológia egyik központi alakja. Az ősi hagyományokban ő a közösség vezére, isteni származású nemzetségalapító, máskor épp az istenek királya. Egyes elképzelések szerint ő a világmindenség közepe: az életet testesíti meg, ezért nem halhat meg. Az indiai mitológiában Manu, az első király és az emberiség ősszülője egyben a Napnak is gyermeke. Az egyiptomi Rét, az istenek és emberek első királyát is Napnak tartották. Diodórosz szerint Egyiptomban a Nap volt az első király, s a fáraó halála után elfoglalja a napisten trónját.

KONFLIKTUS

Összeütközés. A mitológiai drámai forma magva, műfaji sajátságának gerince. Az összeütközés létrejöhet ellentétes csoportok, királyságok és figurák, uralkodók, istenek között, de akkor is találkozhatunk az egyes hősök belső ellentmondásaival, ha azok önmagukkal kerülnek ellentétbe.

KOVÁCS

Természetfeletti alkotóerővel megáldott szereplő a kovács, aki nemcsak szerszámot tud készíteni az isteneknek, hanem varázserejű fegyvereket is. Vulcanus a római mitológiában a pusztító és tisztító tűz istene volt, megfelel a görög Héphaisztosznak. Akhilleusz pajzsát Héphaisztosz készíti, ő a tűz őrzője is: Prométheusz tőle lopja el, hogy átadja az embereknek.

KOZMOGONIKUS MÍTOSZ

A világmindenség teremtését, keletkezését ismertető hagyományokat összefoglaló néven kozmogonikus mítoszoknak nevezzük. A teremtés rendje általában a következő sémáknak felel meg: káosz – ég és föld – Nap, Hold, csillagok – idő – növények – állatok – ember – annak háza és eszközei.

A változatok száma pedig végtelen.

KOZMOSZ

A kozmosz a mitológiai hagyományok szerint rendezett, bizonyos törvények, elvek szerint rendezett világmindenség. Platón azt írja róla, „minden létezők között a legszebb”. Még az ember elé is példaképül állítja, aki ugyanolyan modell szerint formálódik.

KÖLTŐ ÉS DALNOK

A költő és dalnok a rendkívüli látomásnak, a közösség isteni rangra emelt emlékezetének megszemélyesítője. A bibliai Dávid lantjátékával nyugtatta meg Sault, amikor a gonosz háborgatta. Orpheusz elbűvölte az állatokat, fákat és sziklákat, Veinemöinen sámánköltő volt, Assisi Szent Ferenc a madaraknak prédikált. A költő az istenit emberivé formálja, s az emberit isteni szintre emeli.

KÖR

A kör – karika, kerék – az egység, a végtelenség és befejezettség, a legmagasabb rendű tökéletesség gondolatát fejezi ki. A Nap naponkénti és éves keringése az idő ciklikus voltát összekapcsolta a ciklikus térrel. Gyakran szerepel főistenként, amelynek jelképe a kör.

KRÍZIS

A mitológiai cselekmény kibontakozásának csúcsa (kifejlet), az a pont, ahol a hősöknek, korábbi tetteik következményeiként, „benyújtják a számlát”, ahol rá kell döbbeniük, hogy zsákutcába jutottak.

KULTIKUS MÍTOSZOK

Kultikus mítoszok minden népnél kialakultak, s magyarázatot adnak egy bizonyos szokásra vagy kultikus cselekvésre. Egyiptomban Ozirisz és Ízisz kultuszának bonyolult rituáléja újra és újra megjelenítette, hogyan kereste Ízisz a megölt Ozirisz testét, búsult miatta, és siratta a nép, majd hogyan támadt fel az isten, s töltött el az öröm mindenkit. A szőlészethez és borászathoz kötődő Dionüszosz-kultusz részei voltak olyan orgiasztikus megnyilvánulások, amelyek az ifjú Dionüszoszról szóló mitológiai történettel álltak kapcsolatban, s megjelenítették, hogyan szaggatták szét a titánok Dionüszoszt, majd hogyan támadt fel. Az istenség halálának és feltámadásának mítoszokban elmondott és szertartásokban, rítusokban újra és újra eljátszott hagyománya láthatóan megelőzte az evangéliumok gyakorlatát, amely Jézus Krisztus alakján keresztül az emberáldozat, a szenvedő és feltámadó isten történetét beszéli el.

KULTÚRHŐS

A kultúrhős, kultúrhérosz olyan szereplő a mítoszokban, aki elsőként szerzi meg vagy állítja elő az embereknek a különféle kulturális javakat: tüzet, kultúrnövényeket, munkaeszközöket, megtanítja őket a vadászatra, mesterségekre, művészetekre, bevezet egy adott társadalmi rendszert, házasodási szabályokat, mágikus előírásokat, rítusokat, ünnepeket. Tűzszerző az ókori görögöknél Prometheusz, csodás erejű kovács Héphaisztosz.

LEGENDA

A népköltészetben a legendák azért alkotnak külön csoportot, mert megvan bennük a csodálatos, fantasztikus elem, de ezt igaznak fogják fel, olyannak, ami a történelmi korokban valóban megtörtént. A legendák főleg a vallástörténet szereplőiről, a mondák a világi történelem hőseiről szólnak, s nem feltétlenül van bennük csodás elem.

LÉGY

A légy mitológiai szerepe kis méretéhez, szemtelenségéhez, piszkosságához kapcsolódik. Az ókori zsidók tisztátalan rovarnak

tartották, Salamon templomában nem tűrték. A legyek terjesztette járvány tette néptelenné Lavantét, s a bibliai hagyomány a legyekhez hasonlítja az asszír vagy az egyiptomi hadakat. Az iráni mitológiában a haláldémont undorító döglégynek képzelték, amely a halál után jön el az emberhez lelkéért s testének bemocskolása végett. Rómában, Herkules templomában légyűző áldozatokat végeztek.

LÉLEK

A lelket, az élőlények testében lakozó „ikerlényt” – ahogy a néprajzos Taylor elnevezte az ember nem materiális, halhatatlan részét – azonosították az emberek, állatok vérével. Ezen alapul a Biblia szigorú tilalma a vérnek vagy kivéreztetetlen húsnak táplálékként való felhasználására.

LEOPÁRD

A leopárd alakja a Földközi-tenger keleti partvidékének régióiban széleskörűen ismert. Az ókori hettiták szerint az istenek állata a szent királyi állatkertekben élt, a termékenység női szimbóluma volt. Homérosz is beszámol leopárd- vagy párducbőrös hősökről.

LÉTRA

Jelkép a létra is, amely összekapcsolja a mennyországot és az alvilágot, az istenek, az emberek s a holtak vagy gonosz szellemek, démoni erők, természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező lények világát. A létra megteremti annak feltételét, hogy a világok kapcsolatba kerüljenek egymással: Jákob létráján föl-le járnak az angyalok. A létra fokai megadhatják az istenek rangsorát is. A létra megfelelője a lépcső; az ókori egyiptomi piramisok lépcsőfokai számos kutató szerint azt szolgálták, hogy a holtak feljussanak az égbe.

LEVEGŐ

Akárcsak a tűz, a levegő is a világegyetem egyik alapeleme. A levegő könnyű, a szellemmel, a férfiprincípiummal kapcsolatos, ellentétben a földdel és a vízzel, amelyek többnyire a nehéz, materiális, női princípiumhoz kötődnek. Az óegyiptomi mitológiában Sz, a levegő istene szüli az eget és a földet. A hindu mitológiában Brahma kilégzése a világ teremtését, belégzése az elpusztulását jelenti.

LILIOM

A liliom, kiváltképpen a fehér liliom a tisztaságot, ártatlanságot szimbolizálja. Összefüggésben van Szűz Mária szeplőtelenségével. A sémi népek úgy vélték, hogy a liliom Éva könnyéből ered, amelyet akkor hullatott, amikor kiűzetett a paradicsomból. A liliomot a halállal és a túlvilággal is kapcsolatba hozzák.

LÓ

Több isten megjelenési formája a ló. Az istenek és a héroszok lovon közlekednek mind az égben, mind egyik világból a másikba. Pégaszosz a görög mitológiában szárnyas ló.

LÓTUSZ

A lótusz a női teremtőerő szimbóluma: öl, az élet születésének helye. Termékenység, felvirágzás, utódok, hosszú élet, egészség, életerő, dicsőség is. Az ókori Egyiptomban fennmaradt ábrázolásokon Hórusz isten látható a lótusz virágán. Ízisznek, Ozirisznek trónul szolgált, s így a királyi hatalom jelképévé vált. A lótuszkelyhekben ülő csecsemő alakja kedvelt téma volt egészen a római korig. Számos ábrázoláson az újszülött Nap lótuszvirágon trónol, lótuszvirágból születik meg Ré isten. Indiában a lótusz a női nemi szervet, a jonit idézte az emlékezetbe, és az istenanyát személyesítette meg. Gyakran trónol lótuszon Buddha. A buddhista paradicsomot sokszor ábrázolták olyan helynek, ahol az emberek az istenekhez hasonlóan lótusz kelyhében születtek meg. A legtöbb hindu istenséget lótusz alakú trónon ülve vagy támasz mellett ábrázolták.

Kínában a lótuszt szent növényként tisztelték már a buddhizmus elterjedését megelőzően. Itt a tisztaságot és a bölcsességet, a termékenységet és a termékenyítő erőt jelentte. A lótuszszimbolika Egyiptomból, Indiából és Kínából eljutott a Földközi-tenger vidékére is. Ennek félreismerhetetlen nyomait őrzi a liliom és a tulipán szerepeltetése a keresztény hagyományban.

MACSKA

A macska számos hagyományban a legfelsőbb istenségek testet öltött alakja. Az egyiptomi mitológiában Básztet az öröm, vidámság istennője volt, akit rendszerint macskafejű nőalaknak ábrázoltak. Halállal bűnhődhetett, aki akaratlanul is ártott Básztetnek szentelt macskáknak, s még inkább, ha megölte valamelyiket. A japán hagyomány gonosz szándékú és természetfeletti erővel megáldott lényt lát a macskában. Kínában pedig éppen ellenkezőleg, olyan lényt láttak benne, amely képes elűzni a gonosz szellemeket.

MADARAK

A madarak a vallási rendszerekben lehetnek istenek, kultúr­hő­sök, átváltozott emberek, avagy istenek, sámánok, hősök hátas­állatai. De jelképei lehetnek: az isten istenség voltának, a szabadságnak, a költői ihletnek, a látnoki tudásnak, a léleknek, az élet szellemének.

Madárvonásokkal rendelkezik Pegazus, a szfinx, a szirének, a griffek. Väinämöinent egy sas mentette meg, Zeusz és Dionüszosz sas képét öltötte magára, s Zeusz hattyúvá változott, amikor Lédát elcsábította.

Az ókori Egyiptomban hemzsegnek a madárábrázolások, a madár alakú istenek. Hórusz sólyomként, Tot íbiszként, Ízisz galambként jelent meg. A sumer-akkád mitológiában is sok istenség volt madárkülsejű. A szent madarak tisztelete az ókori Kínában is elterjedt. Az ókori görög és az indiai hagyományban számtalan madárszimbólumot találunk. A hiedelmek világában nagy jelentőségük van a madárjelképeknek (lásd: gólya, galamb, stb.).

MÁK ÉS PIPACS

A mák és a pipacs az alváshoz és a halálhoz kapcsolódik. A görög mitológiában Hüpnosz, az alvás istene – Thanatosznak, a halál istenének ikertestvére – az alvilágban lakozik, s mákkal altat el mindenkit, ringat el édes nyugalomba. A római mitológia szerint Ceres nem leli nyugtát, s az istenek úgy rendezik, hogy léptei nyomán mákvirág fakadjon. Ceres összeszedi a virágot, egész csokorra valót, s végre elalszik. A pipacs a kiontott vér szimbóluma is. A keresztény irodalomban elterjedt felfogás szerint a keresztre feszített Krisztus véréből sarjadt ki a pipacs.

MANDRAGÓRA

A mandragóra vagy nadragulya megkülönböztetett szerepét az magyarázza, hogy ez a növény élénkítő tulajdonságokkal rendelkezik, gyökere pedig hasonlít az ember testéhez. Püthagorasz ember formájú növénynek nevezte. A régi füveskönyvek illusztrációi férfi- vagy nőalaknak rajzolják, amelynek fejéből levelek nőnek ki, lábánál néha leláncolt vagy lelkét kilehelő kutya fekszik. Mélyen élt a hit, hogy mandragórának ajzóereje van, s szerepet játszik a fogamzásban. E hiedelem a középkorban valóságos iparágat hozott létre. A mandragórát az őskortól fogva széleskörűen alkalmazták a népi gyógyászatban, illetve a varázslásban.

MEDVE

A medve egyik főszereplője az állateposzoknak, meséknek, történeteknek, daloknak, hiedelmeknek, ráolvasásoknak. Az ókori Keleten az ünnepi menetek „állatkíséretében” a leírások szerint a medvének az „állatok királyával” együtt kitüntetett szerep jut.

Számos hagyományban szerepel a medve meghaló és feltámadó istenként, nemzetségi ősként, kultúrhősként, gyógyító szellemként, az alsó világ uraként, a sámánok segítőtársaként, állatemberként. A görög mitológiában egy nimfa változott nőstény medvévé, később Zeusz fölvitte magához az égbe, s belőle lett a Nagymedve csillagkép.

MEGHALÓ ÉS FELTÁMADÓ ISTENEK

Meghaló és feltámadó istenséggel kapcsolatos mítoszok főleg az ősi mediterrán kultúrákban születtek. Az ókori Egyiptomban Ozirisz halálának és feltámadásának drámáját a Nílus áradásának tetőzéséhez időzített nagy agrárünnepen játszották el. Sokszor alvilági erőkkel kapcsolatban álló valamilyen természetfeletti képességű ellenfél merényletet követ el a félistenszerű mitikus hős ellen. Gilgames, Odüsszeusz és Ráma valamennyien eljutnak az alvilágba, majdhogynem odavesznek, de végül is ők győznek.

Jézus Krisztus halála, feltámadása hasonlatos Jónásnak a hal gyomrában töltött háromnapos tartózkodásával, ahogy Máté írja evangéliumában: „Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében.”

MEGHALÓ ÉS FELTÁMADÓ VADÁLLATOK

A meghaló és feltámadó vadállatok mitológiai motívuma különösen a vadásznépek körében terjedt el. James Frazer angol etnológus, vallástörténész Az aranyág című munkájában megjegyzi, hogy az emberek szentnek hiszik azt az állatot, amelyre vadásznak, és speciális rítussal igyekeznek a medvét vagy bálnát kiengesztelni.

Tags: mítoszok, mítoszok dramaturgiája, művelődéstörténet