(NEm CSupán zsé) kultúrák eredete és ősképei

II.

A civilizációk eredete nem más, mint a törzsfejlődést ismétlő egyedfejlődéssel születő ember tudatának ébredése. S mivel a mítoszok (hagyományok) és archetipusok (ősképek) az emberi tudat első teremtményei: a civilizációk eredete tehát nem más, mint az álmokban feléledő ősképek s azok borzongató világa.

P. E.

A kultúrák eredete és ősképei

Bevezetés a mítoszok
és a szimbólumok világába

*

A kultúrák ősképei és evolúciója

(Bevezetés a mitológiai dramaturgiába)

CSÓNAK

Az özönvíz csónakja Noé bárkája, amely a rajta összegyűjtött emberekkel, állatokkal egyedül vészelte át a pusztulást, s eszköze lett az eljövendő feltámadásnak. Az akkád Gilgames eposzban leírást olvashatunk az özönvíz csónakjáról, s itt ez a csónak felülről földdel borított óceánhoz hasonlít, a csónak és az alvilág azonos.

DARÁZS

A darázs szimbolikáját olyan tulajdonságai határozzák meg, mint ügyes repülése, kecsessége vagy erőszakossága, agresszivitása, mérges szúrása. Szibériai sámánkultúrákban a sámán lelke képes darázsba költözni, s ilyen alakban felszállni az égbe istenhez.

DEMIURGOSZ

A demiurgosz ógörög kifejezés: iparost, mestert, alkotót jelent. Szó szerint a „népnek alkotó” olyan mitológiai alak, aki a világmindenség elemeit, a tárgyakat és embereket megteremti. Tevékenysége hasonlít a valódi iparosokéhoz. Héphaisztosz, a kovácsisten olyan pajzsot készít, amely a világ modellje. Hnum egyiptomi isten fazekaskorongon formálja ki a világot és az embereket.

DIKCIÓ

A szöveg előadásmódja, a megformált szövegmondás. Az akció – cselekvés, mozgás, gesztus, mimika – mellett a mitológia legfontosabb kifejező eszköze. A dikció nem azonos a mítosz értelmes elmondásával vagy felmondásával, hanem annak a drámai jellem és helyzet által meghatározott interpretációját jelenti.

Az áldozatot bemutató pap felemeli a serleget:

– Ez az én vérem, mely értetek kiontatik!

Az érthetőségen kívül a dramaturgiai indokoltságot és az érzelmi árnyaltságot értjük rajta, ami az élőszavas előadás hangsúlyozásában, tempójában, hangszínében, hangerejében, tagolásában, modulációjában és szüneteiben jut kifejezésre.

DUALISZTIKUS MÍTOSZOK

A dualisztikus mítoszok létrejöttének előfeltételei az emberi lélek sajátosságaiban gyökereznek. A világnak ellentétes kategóriákra osztása a gyermekeknél is felfedezhető, hasonló osztályozást figyelhetünk meg a négy év körüliek játékaiban. Primitív szervezettségű törzsek a világot egymással szembeállított szimbólumok segítségével írják le: Nap-Hold, férfi-nő, jobb-bal. Ilyen kettősségre utaló jeleket találunk az egyiptomi mitológiában is, ahol a két egymással versengő isten: Hórusz és Széth párviadalával összekapcsolódik az ég és a föld, a föld és az alvilág, a jobb és a bal oldal, a fekete és a vörös, a hatalom és az erő, az élet és az uralkodás, a létezés és a valamivé válás szembeállítása. A világegyetemet úgy képzelték el, mint kiegyensúlyozott ellentétpárok rendszerét. A kumráni szövegek tanúsága szerint a fény fiai harcban állnak a sötétség fiaival.

ÉG

Az ég a mitológiában a kozmosz fő része, a világegyetem lelke: meleget és nedvességet ad, aktív teremtőerő, a javak és az élet forrása, ha megnyílnak a csatornái. Az ég az istenek lakóhelye, amelyet sokszor palotaként képzelnek el; a templom és a palota a földre lehozott égi világ. A lepel az ég tárgyi formáját adja: a pompeji színházban Tacitus szerint egyszer aranycsillagokkal díszített bíbor leplet feszítettek ki a nézők feje fölé, hogy védjék őket a tűző naptól. A lepelszerű ég utánzata a baldachin és a sátor, a viseletben pedig a köpeny, a talár vagy a palást.

EGÉR

Az egyiptomi Halottak könyvének egyes kézirataiban szerepel az egérfejű istennő, az alvilág és a halál megszemélyesítője. Más népek hitvilágában is különleges szerepet jutott az egérnek, széles körben elterjedt felfogás volt, hogy köze van a zivatarhoz, égzengéshez. Sztrabón szerint a perzsa mágusok az egeret leginkább a valláshoz kapcsolódó állatnak tekintették. Viselkedésükkel ugyanis elárulták, hogy milyen idő lesz, különösen zivatar előtt.

EGYSZARVÚ

Az egyszarvú mitikus állat; a görög és a római hagyomány valóságosan létező állatnak hitte, a középkori keresztény szerzők a tisztaság és a szüzesség szimbólumának tekintették. Ógörög leírás szerint csak tiszta szűz szelídítheti meg.

EGYIPTOMI ŐSKÉPEK

Hitük világát a himnuszok, a különféle vallásos szövegek, imák, sírkamrák belső falára vésett temetési szertartások szövegei fejezték ki. Köztük is jelentősek: az Óbirodalomban uralkodó fáraók piramisainak belső falára vésett gyászszertartások ősi szövegei; a Középbirodalom korának szarkofágjaira került koporsószövegek; az Újbirodalom korától kezdve pedig az ókori Egyiptom történetének végéig keletkezett Halottak könyve: a gyászszövegek gyűjteménye. Négyezer-hatszáz, négyezer-négy­száz évvel ezelőtt minden nomoszban, ma úgy mondanánk, hogy közigazgatási kerületben kezdett kialakulni az istenek kultusza.

Nagy szerepet játszottak a túlvilágról alkotott képzetek, amelyek szerint az e világi élet a túlvilágon, a sírban folytatódott. Ezért mumifikálták a holttesteket. Az elhunyt felett Ozirisz más istenekkel túlvilági ítéletet tartott.

Jellemző volt az állatok istenítése: a különféle istenségeket megtestesítő állatok közül a legnagyobb tiszteletnek örvendők közé tartozott a bika, a tehén, a kígyó, a krokodil, a macska, az oroszlán, a sakál, a sólyom és az íbisz. Az ó-egyiptomi állam fejlődésével módosultak a hitünkkel kapcsolatos elképzelések. Számtalan helyi istenség kultusza megőrizte a maga jelentését, de néhánynak a tisztelete túlterjedt az egyes nomoszok határain, sőt egyiküké-másikuké egész Egyiptomban általánossá vált. A legjelentősebbek a világ teremtéséről, a nap- istenségekről és az Oziriszról szóló tanítások voltak. Hitük szerint kezdetben kaotikus ősállapot létezett: a káoszból lettek az istenek, akik megalkották a földet, az eget, az embereket, az állatokat és a növényzetet. Az első isten a Nap – Ré – volt. Más változatok szerint a mindenség Ré szeméből keletkezett, vagy Hnum agyagból formálta ki korongján… Plutarkhosz leírásából megismerhető Ízisz és Ozirisz történetét! Plutarkhosz Jézus Krisztus születése után kétszáz évvel járt Egyiptomban, Hérodotosz pedig hatszáz évvel korábban. Mindketten segítő idegenvezetőik lehetnek a sírkamrák mélyén, a szarkofágok, sírfeliratok között. Embertestű és kosfejű istennek láthatjuk, két hosszú tollal meg napkoronggal a fején Amon napistent, aki azonosult Ré, Hórusz, Hnum és más istenségekkel. Amon-Ré minden létező megteremtője volt, vele függött össze a fáraók istenítése, akiket véréből való fiainak tekintettek. Anubisz sakál-vagy kutyafejű ember alakjában jelenik meg. Az elhunyt túlvilági megítélésénél mint bíró szerepelt. Apóphisz a sötétséget és a gonoszt megtestesítő hatalmas kígyóként jelenik meg: Ré vörös kandúr alakjában metszi le a fejét. A fény birodalmából való Hórusz, akit sólyomfejű ember, szárnyas nap alakjában ábrázoltak. Ízisz fia ő, Ozirisz egyetlen örököse… Ízisz a termékenység, a nőiesség, a családi hűség jelképe, a víz, a szél és a tengerhajózás istennője volt. Kultusza nagy népszerűségnek örvendett még Egyip­tom határain túl is. Amikor Széth megölte Oziriszt, Ízisz megkereste férje holttestét, eltemette s halott férjétől megtermékenyülve fiút szült, Hóruszt, akinek majd bosszút kellett állnia Széthen. Ozirisz a természet teremtőerőinek istene volt, a túlvilág uralkodója. Egyiptom uralkodójaként leszoktatta az embereket a vad életmódról, az emberevésről, megtanította őket a gabonafélék termesztésére, szőlőtelepítésre, kenyérsütésre, sör- és borkészítésre, réz- és aranybányászatra, a gyógyítás tudományára. Öccse, Széth, a sivatag gonosz istene át akarta venni hatalmát.

Ré, a sólyomfejű emberként ábrázolt napisten nappal az égi Níluson hajózott, megvilágította a földet, este átszállt egy másik bárkába, leereszkedett az alvilágba, ahol a sötétség erőivel harcolva a föld alatti Níluson hajózott, s reggel újra megjelent a horizonton. Ré lánya, az oroszlánfejű Tefnut a nedvesség istennője volt. Amikor Ré reggel feljött a látóhatáron, Tefnut tüzes szeme csillogott a homlokán. Taurt, a gyermekáldás istenét viziló alakjában ábrázolták; az íbiszfejű Thot az írás, számolás istene volt; a kígyóként megjelenített Renenunet pedig a betakarított termés védelmezője; Nut az ég, Maat az igazság istennője. Ozirisz ítélkezéseiben a mérleg egyik serpenyőjébe az elhunyt szíve, a másikba Maat szobra került.

ÉLETCÉL

Az életcélok hármas seregének neve Indiában: a trivarga, amelyben a dharma, az artha és a káma egyenlőek egymással, és egymáshoz kapcsolódnak. A dharma, a vallási kötelesség és világi törvényesség; az artha, a haszon, gazdagság és pénzszerzés és a káma pedig a szerelem. Ha a hármas seregből az egyik nem segíti elő a másikat, akkor az önmagát és a másik kettőt károsítja. Aki az életcélok szerint haladva a szerelmet átlépi, az a következő lépést, a megváltást nem teheti meg. A hindu rítusokat termékenységi kultuszok gazdagítják: gyermek után sóvárgó asszonyok, gyermeki szüzek és tiszta leányok áhítattól áthatva járulnak a szent lingamhoz: simogatják, illatozó kenőcsökkel kenegetik, virágokkal díszítik. Csókolgatják. És bámulattal nézik a templomok falait díszítő erotikus domborműveket, amelyek az egyesülés módjait ábrázolják.

Ami másutt beteges nimfománia, az itt Káma lenyűgöző képzeletének dicsérete!

ÉLETFA

Az életfa mint a világfa képzetének egyik változata, számos hagyományban előfordul: az élet hordozóinak – növények, állatok, emberek – egymást követő megjelenését ábrázolják az életfa szimbólumával. Az élet alapvető sajátossága, hogy képes újratermelni önmagát, s a vallási rendszerekben hangsúlyt kapott az élet felfelé tartó vonala a születéstől a növekedés maximális stádiumáig: a virágzásig és a termés beéréséig. A legszemléletesebb képet erre a növényvilágban találták meg, az olyan fák között, amelyek élettartama jelentősen felülmúlja az emberét. Az életfa legismertebb képe a bibliai Teremtés könyvében található: „És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép, és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és rossz tudásának a fáját.”

ELSŐ EMBER

Nem ritka az a felfogás, hogy a világmindenség az első ember testrészeiből jött létre. Találkozhatunk olyan szövegekkel is, amelyek szerint az első ember egyes testrészei jönnek létre a világmindenség megfelelő elemeiből, mégis gyakoribb, hogy az eredeti, a kiinduló anyagot az emberi test jelenti, s a világmindenség a másodlagos, a belőle megalkotott. Az iráni hagyományban is azonosnak tekintették az első ember testrészeit és a világ alkotóelemeit: húsa, csontja a földet, vére a vizeket, haja a növényeket, pil­lantása a tüzet, lélegzete a szelet adta. Ádám hatalmas termetű ember: a teremtés pillanatában teste a földtől az égig ér. Isten, lát­ván, hogy félnek tőle az angyalok, összezsugorította. Rabbinikus legenda szerint az első ember eredetileg kettős arculatú volt, később Isten megfelezte, s megteremtette belőle Évát. Az egyik változat szerint fejéhez a földet Jeruzsálemből, törzséhez Babilonból, egyéb testrészeihez más országokból vette. Az ősi egyiptomi vallásban az első ember Ptah isten, az ő testrészeinek képzelték a kozmosz egyes elemeire felügyelő isteneket. A kínai hagyományban Pan-Ku az első ember, az ősatya, akinek testrészeiből létrejött a világ.

EMBERI PARANOIA

Az ember mindenre képes: teremti és pusztítja önmagát.

Az aztékok mesterfokon tudtak kegyetlenkedni, s élő emberi testeket „trancsírozni” hitük szerint teljes természetességgel, s fel is vetődik a kérdés, hogy Mengele, majd későbbi bolsevik leszármazottai vajon akkor az aztékok vagy az inkvizítorok átváltozásai?

Vagy inkább az emberi paranoia töretlen kultúrtörténete?

Már Démokritosz észrevette:

– Mi emberek a legfontosabb dolgokban az állatok tanítványai vagyunk…

EPIZÓD

A mítosz fő cselekményvonalával lazábban összefüggő, annak menetét lénylegesen nem befolyásoló mellékesemény, jelenet, részlet, mely színesíti, élénkíti a művet, vagy kisebb jelentőségű, de önmagukban érdekes személyekkel ismertet meg. Pl. Odüsszeusz találkozásai különleges lényekkel, akik hazatérésének epizódszereplőivé válnak.

ERDŐ

Különböző népek hitvilágában az erdő elsősorban az állatvilággal van kapcsolatban, és az emberrel szemben álló erők fő tartózkodási helye. Egyes óceániai törzsek mítoszaiban az erdőn túl fekszik a Nap birodalma. Ovidius és Vergilius is említi, hogy Hádész föld alatti birodalmának kapuját járhatatlan és háborítatlan erdő veszi körül. Egyes hagyományokra jellemző, hogy mitológiai hős igyekszik ártalmatlanná tenni az erdő őrét. A Gilgames és a halhatatlanok hegye sumer epikus énekben Gilgames – városának ötven polgára és hét szörnyeteg dalia kíséretében – nagy nehezen elvergődik a cédruserdőhöz, kivágja a cédrusokat, s csodás erejű társainak segítségével elpusztítja a cédrusok urát, őrzőjét. Gyakori motívum, hogy a csodás módon született gyermeket az erdőbe küldik, hogy ott nevelkedjék. Az erdő sokszor maga a természet temploma.

ESCHATOLÓGIKUS MÍTOSZOK

A világvégét jósolják meg azok a történetek, amelyeket az ógörög eschatos – utolsó – szóval eschatológikus mítoszoknak nevez a mitológia. A hindu mitológiában a világmindenség akkor pusztul el, amikor Brahma elszenderedik, s beköszönt számára az éjszaka. Amikor megvirrad, újra megteremti a világot. Az apokalipszis , a végső világkatasztrófa elképzelése már a perzsákat is foglalkoztatta.

ESZKIMÓ ŐSKÉPEK

Szedna az eszkimók legjellegzetesebb és legjelentősebb istenalakja. Ő a fókák és más tengeri állatok úrasszonya. A tenger fenekén él, s az állatok fölött uralkodik, időről időre ad belőlük egyet-egyet az embereknek. Ha az emberek vétkeznek, bűnük piszokként tapad Szedna hajába, aki ilyenkor megharagszik, a fókákat és rozmárokat távol tartja a parttól, s az eszkimó telepeken éhínség tör ki.

Az alaszkai eszkimók szerint a holló borsóhüvelyből teremtette a férfit, s agyagból formázta meg az állatokat, majd lelket lehelt beléjük. A Kodiak-szigeti eszkimók mítosza szerint a holló hozta a fényt a világba, amikor is egy hólyag hullott alá, benne a férfival és a nővel, akik azután megteremtették a hegyeket, az erdőket, a tengert s az ezeket benépesítő állatokat.

ETIOLÓGIKUS MÍTOSZOK

Vannak olyan magyarázó – etiológikus – mítoszok, amelyek elmondják valamely természeti vagy társadalmi jelenség eredetét. Gyermekien naivak azok az ausztráliai bennszülöttektől származó vélekedések, amelyekkel az állatok tulajdonságait magyarázzák: a denevérek azért nem látnak nappal, mert egyikük egyszer beleesett egy fa odújába, s szemét ág sebezte meg.

FAGYÖNGY

A fagyöngy örökzöld növény egyes fák ágain, s az élet jelképe. Használata elterjedt a varázslásokban és a népi gyógyításban. Vergilius az Aeneisben elmondja, hogyan szerzi meg Szibilla tanácsára Aeneas az aranyos lombú gallyat, aranyágat, fagyöngy hajtását, s adja áldozatul Proserpiának, majd jut el a föld alatti birodalomba, hogy atyjával találkozzék.

FARKAS

A farkas számos európai és észak-amerikai nép hitvilágában elsősorban a harcosok csapatával, annak vezérével, a háború istenével és a törzs ősének kultuszával áll kapcsolatban. Farkas neveli fel Romulust és Remust, de számtalan nép mítoszának hőse nevelkedik fel hasonlóképpen. A farkas mint a háború istene az indoeurópai hagyományokban is feltűnik. A farkascsorda az összetartó sereg szimbóluma volt a kaukázusi térségben. Indoeurópai elképzelés szerint a súlyos bűnt elkövető ember farkassá változik, s egyidejűleg szerepel mint kitaszított, üldözött áldozat és mint gyilkos, üldöző ragadozó. Freud és más pszichoanalítikusok is vizsgálták az úgynevezett emberfarkas komplexust.

FAZEKAS

Sok nép hagyományában isteni alak a fazekas, aki agyagból formálja meg az embereket, az egész világegyetemet vagy annak egyes részeit. Brahma egyik korábbi életében fazekas volt. Hnum egyiptomi termékenységisten fakorongon agyagból mintázza meg az embert, egy későbbi változatban az egész világot. A középkori Ceylonban és India számos részén a fazekasok kasztjának tagjai Brahmáig vezették vissza őseiket. A fazekasok munkáját rituális előírások kísérték: Indiában a napi munkát a szentnek tartott phallosz megmintázásával kezdték, amely előtt éppúgy, mint a fazekaskorong előtt, fejet kellett hajtani, mert azt Siva isten jelképének tartották.

FECSKE

A fecske alakja igen széles körben elterjedt szimbólum. A görög mitológiában Aphroditénak szentelt madár, az egyiptomi mítoszban Ízisz fecske képében ered útnak, hogy megtalálja megölt és szétszabdalt férjét, Oziriszt. A fecskét Jézus egyik megtestesülésének is tekintik. A jónak, a boldogságnak, a kezdetnek a hírnöke, de a reménynek, a kedvező változásnak, az újjászületésnek, reggelnek, tavasznak, napkeltének is; emellett jelenthet szorgalmat, otthoni kényelmet, atyai örökséget.

FÉMEK

Mitológiai szövegekben a fémek közül többnyire az arany, ezüst, réz és vas szerepel. Az arany a fénynek, a hajnalnak, a napnak a jelképe. A dicsőségé, a szerelemé. Az ezüst tehetséget, bölcs belátást, ékesszólást, emberi lelket, örömet, tudást, öregséget, kereskedelmet, pénzt szimbolizál. Az ősz színe a réz: a remény valóra válásával és a hanyatlással hozható összefüggésbe. A vas az állandóságot, keménységet, szilárdságot, erőt, kitartást, türelmet, durvaságot jelképezi.

FENTI ÉS LENTI VILÁG

A fenti és a lenti világ a legfőbb mitológiai ellentétpárok egyike. Túlnyomórészt három világot különböztetünk meg a felső és alsó elve alapján.

A földi világ mint alsó, ahol a közönséges emberek élnek, szemben áll a fenti világgal, az éggel, egekkel, amelyek ugyancsak lentiekre és fentiekre oszlanak. Ugyanakkor a földi világ fentinek tekinthető a föld alatti vagy vízi világhoz képest.

FOLYÓ

Akármelyik kultúrkörben szakrálissá válhat, a mitológia szereplője lehet a világ bármely nagy folyója, mint a Mekong, a Gangesz, a Tigris, az Eufrátesz, a Volga, a Zambézi, a Mississippi vagy az Amazonas. A görög mitológiában Okeánosz a világ legnagyobb folyója, körülöleli a földet és a tengereket, otthont ad az égitesteknek, és belőle erednek minden vizek, közöttük a folyók is. Az egyiptomiak legnagyobb ünnepe a Nílus-ünnep volt. A föld alatti Nílus képzete szorosan kapcsolódott a halálhoz, a holtak lelkéhez s a túlvilágon rájuk váró ítélethez.

Az óind Ganga, a hegyek királyának lánya az indiai Gangesz megszemélyesítője. A Visnu főisten ujjából kifolyó Ganga eleinte csak az égben élt, később azonban Bhagírata király kérésére leküldték a földre, hogy elmossa a király őseinek hamvait.

Azóta a Gangesz a földön folyik, s vize az óceánba ömlik.

FONAL

A hosszú élet, a fonás-szövés, valamint a féktelen képzelet és túlzás jelképe a fonal. A görög mitológiában az emberi élet felett a sorsistennők, a Moirák rendelkeznek. Klóthó fonja az élet fonalát, Lakheszisz húzza át a sors fordulóin, Atroposz vágja el a fonalat, s szakítja meg az életet.

FÖLD

A tűz, a víz és a levegő mellett a föld a világegyetem egyik őseleme, s a mitológiákban nemcsak az ég hitvese s a világteremtés résztvevője, hanem termőföld, talaj, sőt az alvilággal azonosnak felfogott mélység. A rómaiak földanyaként tisztelték a Tellus (vagy Terra) Matert.

A közép, a centrum jelképe a föld köldöke. Az antik görög felfogásban Delphoi volt a föld köldöke. Sztrabón szerint Delphoiban találkozott az a két sas, amelyeket Zeusz küldött keletről és nyugatról. Emlékéül ennek az istenadta központnak, a delphoi templom közepén felállítottak egy márványgömböt, két oldalán egy-egy aranysassal.

GALAPAGOSZI ŐSKÉPEK

Galapagosz szigetére, a föld e távoli pontjára elsősorban az állatok világa vonzza a látogatókat. A spanyol galapago szó a teknősök földjét jelenti. Az Ecuador fennhatósága alá tartozó Galapagoszi Nemzeti Parknak e kivételesen szép állat a jelképe. A számos állatfaj közül néhányan a jégkorszak óta változatlan külsővel rendelkeznek, mások pedig alkalmazkodtak a helyi körülményekhez.

A szigetvilág elszigeteltségének köszönhetően a madárvilág közel fele osztályán belül állandó, helyi jellegű, ún. endemikus. A hüllők, a tengeri teknősök kivételével, különlegesnek számítanak. Dél-Amerikából származónak tartják azt a páratlannak mondható növény- és állatvilágot, amely Galapagosz szigetein kialakult. A tenger- és a levegő áramlatai hozhatták a magvakat, a madarak odarepültek, a déli-sarki állatvilág egyedeit, köztük a pingvineket pedig a Humbold-áramlat sodorta melegebb vizek felé, ahol hosszú idő folyamán alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez…

Galapagosz Salvadortól kétezer kilométerre délre fekszik és Panamától ezerhatszáz kilométerre dél-nyugatra. Az Egyenlítő éppen a szigetvilág közel kétezer méter magasságú Farkas-vulkán vonulatát metszi. Öt nagy sziget, ötszáz négyzetkilométer feletti, nyolc középnagyságú és számos kisebb sziget alkotja Galapagosz szigetvilágát. Cristobal szigetén élnek emberek, de ott is csupán kétezren. A lakosok számánál sokkal több a teknős, ezért Santa Cruz és Isabela szigeteit kell azoknak meglátogatniuk, akik tanulmányozni akarják ezeket a szép példányokat. Mindkét szigeten ezrével élnek. Iguánákat Santa Fe-, Santa Cruz-, Seymour, Isabela- és Fernandina-szigetének szikláin tekinthetünk meg, a forró és száraz partokon. A szigetek belsejében a klíma sokkal párásabb. Júniustól decemberig tart a hideg évszak, melynek során a Humbold áramlat dél-keletről hideget hoz, és keveredik a meleg trópusi levegővel. Felhők takarják el ilyenkor a fókák birodalmát is, Genovesa szigetétől Pintáig. Garua a neve a felhős égből ömlő esőzuhatagnak, melyek a magasabban fekvő területekre jellemzők. Darwin, angol kutató járt ott a Beaggle fedélzetén. 1835-ben érkezett a térségbe, és harmincöt napot töltött el. Megfigyeléseket végzett. Négy évvel később tette közzé „A fajok eredete” című munkáját, amelyben tizenhárom pintyfaj leírását közölte, amelyek mindegyike táplálékának megszerzéséhez alkalmazkodott. Darwin leírta még, hogy az általa látott erdei fakopáncs itt kaktusz tüskéjét használva szedi ki a kukacokat az üregekből, hasadékokból, és ez az egyetlen szerszámot használó madár a világon. Darwin következtetése volt, hogy az elszigeteltség és az új feltételek járultak hozzá a gyors evolúcióhoz. A kormoránok közül az eltérés példájaként említette meg a világon ott élő legnagyobb kormoránfajtát, melynek ott nem volt természetes ellenfele. Emiatt fokozatosan elkényelmesedett, repülési képességét és ügyességét elvesztette. Kényelmét és nyugalmát a víz alatti búvárkodásban találta meg…

Galapagosz szigeteit olyan hüllők uralják, amelyek a dinoszauruszok kihalása előtti korszakra emlékeztetnek. Az óriás teknős egy faja él az Indiai-óceánban, s tizenegy figyelhető meg a galapagoszi szigetvilágában. A méteres nagyságot is elérő kagylón élő állat a kétszázharminc kilogrammot is megütheti, és kétszáz éves kort megér. Nedves területen, ahol dús növényzet alakult ki, sok a kagyló és kupacokban található a partokon, mint Santa Cruz szigetén. Az óriásteknősnek könnyű tehát táplálékát megszerezni, ám szárazabb területeken szegényesebb az élet: ott a körülményekhez az állat úgy alkalmazkodott, hogy a lassan kifejlődő hosszabb nyakával és lábaival a homokból ássa ki a kagylókat.

Darwin az alkalmazkodóképességben látta az evolúció útját abban az érintetlen szigetvilágban, ahol amíg a teknősök élnek, élni fog a tenger.

És ha a tenger él: élni fog az univerzum is.

GEOMETRIAI SZIMBÓLUMOK

Geometriai szimbólumokkal gyakran találkozunk. A kombinációk közül a kör, a négyzet – mandala, kereszt, szvasztika – mellett külön figyelmet érdemelnek a sokszögek különféle fajtái. A háromszög a föld termőerejét, a házasságot, jólétet, lángot, Isten fejét, hegyet, piramist, a Szentháromságot, a hármas számot, a fizikai stabilitást, a születés-élet-halál, élet-halál-új élet, test-ész-lélek, apa-anya-gyermek hármasát jelképezi. A pentagon, a szabályos ötszög csillag formájában az örökkévalóságot, az univerzumot szimbolizálja. Zsidóknál a jólét és siker jele, Salamon legendás kulcsa, a japánoknál a magas társadalmi rangé. A hexagon, a szabályos hatszög a bőség, harmónia, szabadság, házasság, szerelem és az ember jelképe – két láb, két kar, fej, törzs – is.

Ősi óind jelkép a szvasztika, áldást, szerencsét jelent: olyan kereszt, amelynek végei behajlanak. Századunkban a hitleri Németországban használták mint az „árja” elv jelképét.

GERMÁN-, KELTA ŐSKÉPEK

Tacitus Germánia című művében írta – ismertette a herceg –, hogy a germánok

tisztelték Mercuriust, Marsot, Herkulest és Íziszt s e neveken valószínűleg Wodant, a skandináv Ódin, Tiut, a skandináv Tyr, Donart, a skandináv Tór és esetleg Freayát vagy Friját, a skandináv Frigg személyét értette. A mitológiai és hősi énekek gyűjteménye, a Verses Edda szerint Ódin a hatalom, bölcsesség, mágia ura, a harcosok pártfogója volt, Tór villámisten pedig az óriások és a világkígyó ellen vívott küzdelem fő harcosa, Tyr égisten, a katonai gyűlések és a párviadalok pártfogója, Frigg pedig a vadászat ura.

Hitük szerint az istenek emelték ki a földet az ősóceánból, amely körülölelte, és berendezték rajta a világnak a középső, emberek lakta részét, amelyet Midgardnak neveztek el.

A germán-skandináv és kelta kultúrkörből számos hőseposzt ismerünk. A kelta mítosz- és eposzhagyomány hőse Arthur, aki később a kerekasztal lovagjairól szóló középkori elbeszéléseknek, a Grál-mondakörnek és más mondáknak lett a szereplője. Arthur azzal szilárdította meg a hatalmát Britannia fölött, hogy az oltárra nehezedő kő alól ki tudta venni a varázserejű kardot, vagy a másik változat szerint meg tudta szerezni Merlin mágus segítségével a tó úrnőjének kardját, amelyet egy titokzatos kéz tartott a vizek felett. A kard neve: Excalibur.

Arthur rezidenciát alapított Caerleonban. Vára titokzatos és szinte megközelíthetetlen volt. Palotájában, Camelotban a híres kerekasztal körül ültek a király legkiválóbb lovagjai.

Gudrun, Szigurd – germán nevén Siegfried – felesége germán-skandináv hős, akit Attila hun királyhoz adtak férjhez. A hagyomány szerint a feledés italával itatták meg, mielőtt beleegyezett volna az új házasságba. Gudrun nem tudta visszatartani fivéreit attól, hogy Attilához menjenek, később pedig, amikor Attila kegyetlenül bánt velük, bosszút állt a hun királyon: tőle született gyermekeit elemésztette, a szívükből főzött ételt etette meg Attilával, majd őt magát is megölte…

Nibelungoknak nevezik annak a kincsnek a birtoklóit, amelyet később Siegfried szerzett meg. Ennek a kincsnek az az aranygyűrű is része volt, amely varázserejével meg tudta sokszorozni a kincset, de az átok szerint aki megszerezte azt: életével fizetett érte.

Szigurd – a Nibelung-énekben Sigfried – feleségül vette Gudrunt -a Nibelung-énekben Krimhildét-, és testvérbarátságot köt Gunnarral és Högnivel, akik Günther, illetve Hagen néven is ismertek voltak. Gunnar megkérte Brünhild kezét, de a lány korábban már esküt tett, hogy csak ahhoz megy férjhez, aki átjut a palotáját körülvevő tűzhegyen. Arra pedig csak Szigurd volt képes. Szigurd három éjszakát töltött Brünhilddel. Kivont, mérgezett kardot tett kettejük közé. Később, egy alkalommal, amikor Gudrun és Brünhild arról vitatkoztak, hogy melyikük férje a jobb, fény derült a házasság körüli csalásra. Brünhild haragra lobbant, és azt követeli Gunnartól, hogy ölje meg Szigurdot. A becsületében sértett asszony bujtogatására Gunnar rászánta magát a gyilkosságra.

A Nibelung-legendát Wagner A Rajna kincse, a Walkür, a Siegfried, Az istenek alkonya című operáiban is feldolgozta.

GNÓMOK

A gnómok az európai népek hitvilágában kis termetű lények, amelyek a föld alatt, a hegyekben vagy az erdőkben laktak. Sokkal tovább éltek, mint az emberek, drágaköveket és nemesfémeket őriztek a föld mélyén, kiváló mesteremberek voltak, akik varázsgyűrűt – és kardot tudtak kovácsolni.

GOMBÁK

Számos kultúrtörténeti hagyományban kimutatható a gombák jelentősége. A görögöknél az istenek eledele, az aztékoknál az istenek húsa.

GYERMEK

A gyermek témája szorosan összefügg a csodálatos fogantatás vagy csodálatos születés motívumával. A gyermek magára hagyásának motívuma nagy jelentűségű az ókori világ elképzeléseiben. Az ilyen gyermeket gyakran elrejtik, kiteszik a folyóra, titokban nevelik fel vagy különösen megedzik.

GÖRÖG ŐSKÉPEK

Az ógörög istenek ádáz küzdelemben teremtették meg a világ szépségét…Az olümposziak megsemmisítették az ősi és diszharmonikus szörnyeket. Borzalom és szépség uralkodását írta le Hésziodosz, az Istenek születése című munkájában. Aphrodité a megcsonkított Uranosz égisten vércseppeiből fogant. Zeusz úgy szórta mennyköveit és villámait, hogy Hádész, az alvilág ura is beleremegett. Az Olümposz-lakók és a titánok – az előző istennemzedék – kősziklákat és hegyeket hajigáltak egymásra. Kozmikus katasztrófa volt ez: a korábbi istenvilág pusztulása.

Kínok között született Zeusz és a nagy héroszok új birodalma, akik fegyverrel és bölcs ésszel új szépséget teremtettek. Ez törvényen és harmónián alapult, amelyet a múzsák – Zeusz kilenc lánya –, a Khariszok, jóindulatú istennők, a Hórák, az évszakok istennői, a tündöklő Apollón, Zeusz fia, a bölcs Athéné és az ezermester Héphaisztosz testesítettek meg. Homérosz mitológiai leírásában a világ egyetlen hatalmas közösség.

Több mint félezerre becsülhető a görög istenek száma. Az olümposzi istencsalád feje Zeusz volt. Feleségei, leányai, fiai és a neki alárendelt istenek felvonultatása nem kis erőfeszítés lenne! A színre lépő istenhősök származásának, tetteinek izgalmas történetei pedig vég nélkül pereghetnének: a csodálatos szépségű Adonisz kalandjaitól Zeuszig, aki Gaia-Földanya és Ég-Uranosz tanácsára nyelte le első feleségét, Métiszt, hogy ne szüljön nála erősebb fiút. Zeusz második felesége Themisz volt, az igazságosság istennője. Leányaik, a Hórák ügyeltek az istenek és emberek életének szabályos rendjére, a Moirák pedig sorsistennők voltak, Zeusz akaratának végrehajtói: Zeusz Eurünométól származó leányai, a Khariszok örömöt, derűt, bájt vittek az életbe. Démétér, Zeusz feleségeként már nem szörnyetegeket szülő föld volt, hanem a földművelés istennője. Mnémoszüné, az emlékezet istennője szülte Zeusznak a kilenc múzsát. Létó ajándékozta meg a főistent Apollónnal, a művészetek és a férfiszépség istenével. Valamint Artemisszel, a vadászat istennőjével…

Sorban a harmadik, jelentőségét tekintve elsőnek számító felesége Héra volt, a törvényes házasság istennője, a házastársi kapcsolatok védelmezője. Zeusz fokozatosan alakította át a világot: olyan isteneket teremtett, akik törvényességet, rendet, tudományt, művészetet, erkölcsi normákat hoztak a földre. Köztük a sebezhetetlen Akhilleuszt, akit anyja éjjelente tűzben edzett; a harcias amazonokat; a hajós argonautákat; a gyógyítás istenét, Aszklépioszt; a bölcsesség és az igazságos harc istennőjét, Athénét; az égboltot tartó Atlaszt; a danaidákat, akiknek az alvilágban örökkön-örökké vizet kellett hordaniuk egy lyukas hordóba; a babérfává változtatott, szüzességét megőrző Daphnét, akit hiába ölelt át Apollón; a szőlőtermesztés istenét, Dionüszoszt; a szárnyas Erószt, a szerelem istenét, a mindenek felett és mindenütt uralkodó erőt…

Kiket teremtett még Zeusz?

Europét, akibe Zeusz beleszeretett, és vad bika képében elrabolta; Gaia fiait, a gigászokat, és megjelent a sötétség, az éjszakai látomások és a bűvölés istennője, Hekaté; a világ legszebb asszonya, Helené; a Nap istene, Héliosz; az utasok oltalmazója, a holt lelkek vezetője, Hermész; Kalüpszó, a nimfa, aki hét teljes esztendeig magánál tartotta Odüsszeuszt; a félig ember-, félig lótestű vad lények, hegyek és erdős ligetek szilaj és fékezhetetlen természetű lakói, a kentaurok; az alvilág révésze, Kharon; Kronosz, a titán, Uranosz és Gaia fia, egyetlen szemmel homlokuk közepén a küklopszok és a szűz természetistennők, a nimfák, a természetet éltető és terméshozó erői; a híres dalnok és zenész, Orpheusz, aki játékával és hangjával lecsendesítette a háborgó hullámokat, de megjelent a jóságos tengeri isten, Néreusz, leányaival, a hajósokat segítő nereidákkal; Pandora, akinek szelencéjébe az istenek az emberi bűnöket és gondokat zárták, s Rheia ősistennő, Uranosz és Gaia leánya, Kronosz felesége, Zeusz, Aidész és Poszeidón anyja. Életre hívta a lélek, a lehelet megtestesítőjét, Pszükhét; a jövendőmondó szibillákat és termékenységdémonokat, a sziléneket; a csodálatos hangú sziréneket; a sziklát görgető Sziszüphoszt; az asszonyfejű és keblű, oroszlántestű, madárszerű szörnyet, a szfinxet; a halál megszemélyesítőjét, Thanatoszt; a halál istenét, Thészeuszt; az első istennemzedék hat fivérét és nővérét, a titánokat.

A görög mitológia szereplőinek élete és sorsa évezredek óta az emberi tudás és műveltség kimeríthetetlen forrása.

HAL

Számos kultúrában előfordul a hal szimbolikája. Sok esetben a holtak birodalmának megtestesítője. A bibliai Jónás egy cethal gyomrában élte át a halál és feltámadás élményét. Az ókori egyiptomi sírokban is láthatunk halábrázolásokat. Kínában és Indiában a hal az újjászületést jelképezi.

A kora keresztény hagyomány Krisztust néha halnak tartja. Fennmaradt ilyen ábrázolása a katakombák művészetében. A görög ikhtész, hal szót rövidítésnek fogták fel, amelynek jelentése Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó.

HALÁL

A legősibb kultúrájú népeknél is előfordul a halál és az időszakosan meghaló és újjászülető hold analógiája. A fejlődésnek viszonylag alacsonyabb fokán álló népek mitológiai képzetei a halált általában nem személyesítik meg, a fejlettebb mitológiákban viszont a halál szelleme vagy istene gyakran megszemélyesített lény. A görögöknél Thanatosz, aki fivérével Hüpnosszal („álom”) tartózkodik az alvilágban, onnan azonban fel-feljön, hogy megtörje áldozatának lelkét, s jól teleigya magát a vérével.

HALHATATLANSÁG

Éosz, a Hajnal istennője halhatatlanságot kért férje, Tithónosz számára Zeusztól, aki teljesítette kérését. Örök ifjúságot azonban elfelejtett hozzá kérni, így azután Tithónosz éppúgy megöregedett, mint a többi ember, és roskatag, összeaszott, nyomorult aggastyánként tengette halhatatlan életét mindaddig, míg az istenek könyörületből tücsökké nem változtatták.

A vénségnél tehát a halál is jobb.

HANGYÁK

Nagyon gyakori a hangyák mitológiai megjelenítése. Kínában az igazságosságot, egyenességet jelképezik, a buddhizmusban a fehér hangya a jámborság, önmegtartóztatás jelképe. A júdeai monda szerint a hangyák Salamon királyt bölcsességre és belenyugvásra tanítják, a muzulmán hagyományban a tíz égi állat közé tartoznak. Indiában a fekete hangyákat szentnek tartják. Az aztékok szerint fekete és vörös hangyák mutatták meg Kecalkoatlnak, hol terem a kukorica.

HATTYÚ

Számos változatban fordul elő a hattyú alakjának megjelenése a hagyományokban. A Léda szépségétől elbűvölt Zeusz hattyúvá változott. Gyakori a hattyú átváltozása leánnyá és a leányé hattyúvá. Aiszkhülosz és Cicero is formába öntötte az antik legendát a haldokló hattyúról, amely halála pillanatában szárnyra kel az ég, a nap felé, s dalban adja ki a lelkét. A hattyú alakja a költőnek, dalnoknak, a költészet magasztosságának is jelképe.

HEGY

A hegy mitológiai funkciói változatosak. Gyakori motívum, hogy a hegy az istenek tartózkodási helye: Olümposz a görög, a Csomolungma az északi buddhista hagyományban. Fontos események kapcsolódnak egyik-másik hegyhez: a vízözön az Araráthoz az Ószövetségben; a görög mitológiában az Olümposz és a Parnasszosz mellett, amely Apollón és a múzsák lakhelye. A hegy lábánál állt Apollón és Dionüszosz szentélye.

A hegyet gyakran a világ megtestesítőjének, a világegyetem modelljének tekintik. A világhegy hármas tagozódású: a tetején lakoznak az istenek, alsó részén a rossz szellemek, amelyek a halál birodalmába tartoznak, a középső szinten, a földön pedig az emberi nem. Az elképzelés legklasszikusabb típusa az indiai mitológiában szereplő óriási hegy, a Meru. A föld közepén található, a Sarkcsillag alatt, világóceán veszi körül, három csúcsán Brahma, Visnu és Siva lakik.

HÍD

Rendszerint valamilyen ismeretlen, csöppet sem garantált sikerű út jelképe a híd, amelyet díszítőmotívumokkal, oszloppal, szimbolikus jelekkel, őrző oroszlánokkal, griffekkel jelölnek meg. Összekötheti a földet az éggel. A szivárvány az égi híd egyik megtestesülése.

HINDU ŐSKÉPEK

Valamennyi hindu istennek megvan a feladata, a világ tevékenységének kiszabott körén uralkodtak, s a Nagy Törvény fenntartásán őrködtek. Déváknak – Fényeseknek – nevezték őket, mert létük ragyogó volt, fényeskedő. A legfinomabb rezgésű anyagból felépült alkatukat kívánság szerint változtathatták, s egy időre bármely formát magukra ölthettek: emberek, sőt állatok képében is megjelenhettek.

Képzeljük el bevonulásukat!

A bevonuló istenek nagy nemzetségének élén Indra áll, az istenek királya. Indrának Szvarga, a mennyei hon a birodalma, onnan érkezett, a magasztos égi körből, ahol a többi isten is lakozott. A legfőbb istenek harminchárman vannak, de valamennyi Ragyogó számát talán maguk sem ismerik, mert a tevékenység útján magasra fejlődött lények, például a tisztultság tökéletes fokára jutott emberek mint istenek születhettek újra.

A legfőbb istenek mennyei párja, felesége vagy feleségei: Indra istenkirályé Szacsi istennő. Brahmá párja, Szaraszvati, a bölcsesség és a lét rejtelmeit szóba foglaló költészet istennője; Visnué Sri Laksmi, a tökéletes Szépség és a Jószerencse istennője; Siváé pedig a Hegy, az egekbe nyúló Himaván leánya, Párvatí. Szúrja, a Nap; Csandra, a Hold; Varuna, a Vizek istene; Váju, a Szélisten. Káma, a Szerelem istene , Jama, a Halál Ura; a két Asvin, a Hajnal lovas hírnökei, az Ikrek csillagzatának uralkodói; Brihaszpati, az istenek házipapja (a Jupiter bolygó ura); Mátali, Indra kocsihajtója és udvarnagya; Visvakarman, a mennyi művész és építőmester és még sok más istenség , mint Ganga istennő, Hanumán, az isteni majom, kinek ereje dombokat és hegyeket tudott a földből kiszakítani.Az istenek közül kiemelkedett, és szinte Indrával egyenrangú volt Agni, a ragyogó tekintetű Tűzisten. Ő fogadta és emésztette föl mind az isteneknek szánt áldozatokat, amelyeket a hívő emberek az oltár lángjában felajánlottak. A mennyei körben helyet foglaló bolygók istenei vagy istennői is, közöttük Privithi, a Föld úrnője. Siva és felesége – a Világanya – két fia: Ganésa, az Akadályok Elhárítója, a mennyei hadak elefántfejű vezére, és Szkanda, a harc istene. A hét legelső ősbölcs , akik ama csillagzat uralkodójává emelkedtek, amelyet a „Hét Risi”-nek, „Nagymedvének” vagy „Göncöl szekerének” neveztek.

Az Aszurák – az ellenlábas istenek – s a tőlük származott démonnemzetségek, a maguk körében éltek, s világuk olyan volt, mint a mennyei kör homályos tükörképe, amelyben minden az ellentétes oldalra fordult. Féltékeny irigységgel figyelték az isteneket, s ahol csak tehették, akadályokat görgettek a Nagy Törvény útjába, melyen az istenek tiszte volt őrködni.

Indiában Visnu, Brahmá és Siva mellett a hindi istenhármas, a trimurti főalakját látjuk, ahogyan középkori rajzok ábrázolták: álomba merül és a világóceánon úszó Sesa hétfejű sárkányon fekszik. Mikor felébred, új teremtésre készül, köldökéből lótusz nő ki, amelyből Brahmá lép elő, s ő az, aki végrehajtja a világ teremtésének aktusát.

Visnu a világ létmódja. A Mahábhárata vízözönmítosza szerint minden juga – világciklus – végén magába szívja a világmindenséget. A négy juga közül az elsőben általános egyenlőség uralkodott, a másodikban az igazságosság fokozatosan hanyatlott, a harmadikban túlsúlyba jutott a vétek és a gonosz, végül a negyedikben kiteljesedett a gonoszság és a bűn. A Védákat elhanyagolták. A buddhizmus és a dzsainizmus -Mahávira alapította vallás- reformmozgalmai az ősi védikus brahmanizmust kiszorították uralkodó helyzetéből, s az a hinduizmus alakjában új életre kelt. Kialakulása a Mahábharáta és a Rámájana című eposzokban tükröződik. A legelterjedtebb változatukban a világ kozmikus tojásból való keletkezésének a Védákra visszamenő verziója maradt fenn: az ősvizekből származó tojásban született meg Brahmá, aki a tojás anyagából megteremtette a világmindenséget. Brahmá a világ teremtőjeként szemben állt az azt fenntartó Visnuval, illetve elpusztító Sivával.

Brahmá mind a mennyekben, mind a földön királynak állította Indrát, a mennydörgés és villámlás istenét, a Védák legnépszerűbb alakját. Visnut pedig istennek.

A Mahábhárata számtalan nevét és halandó lényben való testet öltését sorolja fel. Az avatára – alászállás – során Visnu lejön a földre a törvény és az erények – dharma – visszaállítása, híveinek oltalmazása érdekében. Alászállásai során hal alakjában mentette meg az özönvíztől az összes növényi magot, teknősbékaként az elpusztult kincseket, vadkanként ezer évig tartó párbaj során végzett a démonnal, aki az óceánba süllyesztette a világot, félig ember, félig oroszlán alakot öltve mentette meg a földet a démon zsarnokságától, de alászállt törpeként, fehér lóként, illetve ő ölt testet Buddha, Krisna és Ráma alakjában is. Rámaként feleségül vette Szítát, akit Rávana elragadt tőle. Ráma majom- és medvesereg élén győzte le a ráksaszáknak nevezett szörnyeket, az emberek démonikus ellenfeleit, s végzett tízfejű királyukkal, Rávanával is.

Krisnában testet öltve Visnu megölte a gonosz királyt, Kanszát. A hagyomány szerint a föld az istenektől kért segítséget Kansza ellen, s Krisna, tehát maga Visnu helyreállította az igazságos hatalmat. Pásztorból harcossá és államférfivá lett: megóvta az embereket a bosszúállásra készülő démonoktól. Ennek érdekében előbb nyolc asszonyt vett feleségül – az első Rukmini volt, Laksmí egyik megtestesülése, Káma anyja –, majd még 16 100-at. Olyan csodálatos képességgel bírt, hogy mindük mellett egyszerre tudott lenni, s népes utódsereget nemzett.

Főistenük Siva is, akinek teremtő vonásai alapvető jelképében, a lingamban öltenek alakot. A női nemi szervet jelképező jónin álló kőoszlopként ábrázolt lingamok egész Indiában elterjedtek, és Siva kultuszának legfontosabb tárgyai. Teremtő isten volta mellett Siva egyszersmind pusztító isten is, aki táncával tízezreket tud leigázni. A világ és az istenek elpusztítójának szerepe az övé minden kalpa végén. A kalpa, a hindu időszámítás, szerint egy Brahmá-nap és -éj, vagyis huszonnégyezer isteni év. S a földi élet ezer esztendeje teszi ki az istenek egy napját. Brahmá száz „saját” évet él, aztán következik be a nagy megsemmisülés, de a káosz fokozatosan elmúlik, új Brahmá születik, és új kalpaciklus kezdődik.

Úgy tartják, hogy Brahmá életének 51. esztendejében jár.

Siva felesége Párvatí. Hitük szerint Siva első felesége röviddel azután, hogy a szent tűzön elégette magát, Párvatí alakjában született újra. Tűzistenük pedig – már az ősi Rig-védákban is – Agni, aki az emberek és az istenek között közvetít. Az áldozati tűz lángnyelvei pedig az égbe viszik az áldozatot.

HOLDMÍTOSZOK

Elterjedtek a holdmítoszok, amelyekben a hold valamilyen kapcsolatban, viszonyban van a nappal. Az egyiptomi mitológiában Tefnut holdistennő és fivére, Su, a nap úgy is összetartoznak, mint a bal és a jobb szem. A nap és hold házassága számos elképzelésben öltött testet. De a hold és nap ellentéte is gyakorta megfigyelhető. A kínai hagyományban a holdat és a napot egymással ellentétes erőkkel hozták összefüggésbe: a napot a világos, meleg jang erővel, a férfiúi, pozitív és aktív princípiummal, a holdat pedig a női, passszív, sötét, hideg jin erővel.

HOLLÓ

Számos kultúrában feljegyezték azt a hiedelmet, hogy a holló bajt hoz. De említés történik a bölcsességéről is. Ovidius szerint Apollón a hollótól tudja meg, hogy kedvenc nimfája megcsalta, és fájdalmában változtatja feketévé. A hagyomány szerint holló jövendölte meg Cicero és mások halálát. A babiloni Gilgames-eposz özönvíz leírásában a holló nem röpül vissza Utnapistim bárkájába, mert szárazföldre lelt. A bibliai Noé a vissza nem térő holló után kiereszti a galambot is, s a hír hozója olajfalevéllel a csőrében tér vissza.

Más mítoszokban a holló a pokolbéli erők megszemélyesítője lett.

HÓNAP

Egyes hagyományokban valamennyi hónap meghatározott mitológiai tartalommal bír. Széleskörűen elterjedt felfogás szerint a hónapok számát, egymás utánját, a közöttük és a bennük lévő határokat a Hold határozza meg. A rómaiak és a görögök éppen a holdhónapot tették meg időszámításuk alapjául. Egy-egy hónap kezdetét annak a napnak az estéje jelentette, amikor felkelt az újhold. Ezt a napot az attikai kalendáriumban Apollónak szentelték, de magával a hónappal is összekapcsolódtak szertartások és vallási ünnepek.

Még szorosabb szálak fűzik a mitológiához a római kalendárium hónapjait, amelyek az istenekről kapták nevüket, és az ő sajátos jellemvonásaik hordozói. Romolusról úgy tudják, hogy tíz hónapra osztotta fel az évet: március (Mars), április (Aphrodité), május (Maia, Mercurius anyja), június (Iuno); a továbbiak sorszámuk szerint kapták nevüket: quintilis (ötödik hónap, később Julius Caesar után júliusnak nevezték), sextilis (hatodik hónap, amelyet később Octavianus Augustus császár tiszteletére augusztusnak neveztek el), september (hetedik), october (nyolcadik), november (kilencedik), december (tizedik). A hagyomány szerint Numa Pompilius további két hónapot vezetett be: a januárt (Janus) és a februárt (februalia: nagy engesztelő áldozat az év végén). Az év kezdetének meghatározása egy pap feladata volt, aki a capitoliumi dombon álló kultikus épületből figyelte az újholdat, s beköszöntét ünnepélyesen jelentette be a népnek. A calare (kikiált) szóból eredeztethető a calendae és a kalendárium.

HŐS

A görög mitológiában egy istenség és egy halandó ember fia vagy leszármazottja a hős. A hérosz rendszerint óriási erővel és emberfeletti képességekkel rendelkezik, de halandó, mert a halhatatlanság az istenek privilégiuma. Ebből fakad az ellentét a halandó lény korlátozott lehetőségei és a hős ama törekvése között, hogy megszerezze magának a halhatatlanságot. Dionüszoszt, a szőlőtermesztés, bor, mámor és termékenység istenét az istenek közötti hősként képzelték el. Athénban ünnepi összejöveteleket tartottak Dionüszosz tiszteletére, akinek kísérői kecskepatás szatírok voltak. A tragodia – szó szerint kecskeének – szertartásaiból fejlődött ki az ógörög tragédia.

Tags: civilizációk, mítoszok, mítoszok eredete