Szaporodjatok és sokasodjatok! Szerelmek I.
Szaporodjatok és sokasodjatok
Szerelmek I.
Ti, Férfiak és Asszonyok: az idők kezdetétől keresitek egymást,
S ez minden jel szerint így is
Marad az idők végezetéig.
Ha szerettek: az elég!
Ember többet nem kívánhat.
A Gangesz erotikus bűvöletében
(Jelenből a múltba)
Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok, s Ti, asszonyok, tiétek a Férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nőiességeket, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők örök vándorok. Pedig lelkük mélyén ők is csak arra vágyakoznak, amire Ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket.
Sokfelé csavarogtam a világban: mindenütt lenyűgözött az ember alkotta kultúra, ámulatba ejtett a természet, megigéztek, elbűvöltek az asszonyok. Japánban japán, Szumátrán batak, Ceylonban szingaléz, Óceániában fidzsi, Kínában kínai, Oxfordban angol, Európában európai. Tekintetek, illatok és szenvedélyek fellángoló mécsesként égnek emlékeztemben: Thaiföld, Hong Kong, Gibraltár, Szingapúr, Indonézia és megannyi fény.
Feleségemmel közös életünket Indiában kezdtük el. Bolyongtunk Delhiben, Agrában, India ezer és ezer éves múltjának díszletei között, majd a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban, s minden érintésünk, tekintetünk, sóhajtásunk és vágyakozásunk mintha időtlen idők óta meglett volna már. Távolodtunk a jelentől, a hindu zarándokok zsivajától, s úgy éreztük, egymás kezét fogva Ninive falai között járunk. Az ókorban, a legrégebbi időkben…, s a hömpölygő Gangesz sokkoló, erotikus bűvöletében láthattuk életünket, itt, a benáreszi forgatagban: eredettől a jelenig.
Egy jerikói asszony szerelme
(i.e. IX. évezred)
Hogy elszaladt az a gyönyörű nyár, szerelmem! Emlékszel? Engem a szerelem szomja epesztett, bármit tettem, bármit dolgoztam: csak rád gondoltam. Messzire gyalogoltam a várostól, a kis vályogházakat már alig láttam, csak a kőből épült őrtorony mutatta: hol lehetsz. Az ivóvízzel teli korsót letettem a búzatábla szélére, s kősarlóval vágni kezdtem az érett gabonaszálakat.
- Mikor közeledik felém? Mikor érint meg? Mikor történik velem valami? – sóhajtoztam a tűző napon. Forró testemet égette a bő vászonlepel. S miközben dolgoztam, hajlongtam, egyszer csak ott álltál mellettem, ásószerszámokkal a kezedben. A napsütéstől káprázik a szemem? Nem. Te voltál. A szemembe néztél:
- Elhagytam apámat, s magunknak építek házad. A feleségem leszel? Tudtam, hogy igen. Megfogtad derekam, s öleltél, csókoltál. Ledobtuk ruháinkat, s mezítelenül összefonódva hempergőztünk a friss illatú búzatengerben. Vászonruhám volt a lepedőnk. Ásószerszámaidat a földbe szúrtad, ruhádat kifeszítetted rájuk, s szellős sátrunk volt nászágyunk az Örökkévaló ege alatt.
- Szeretlek! – súgtam a füledbe.
- Szeretlek! – válaszoltad, s nem is jutott eszünkbe más, ott a búzatáblán. Miénk a világ! Mezei virágokkal öltöztetted fel a testemet, virágszirmokkal borítottad mellemet.
-A virágok között is a legszebb vagy! – mondtad, s újra és újra összefonódtunk. Ránk esteledett, korsónkból kifogyott a víz, az éjszaka csendjében virágsziromhalom volt a párnánk, csillagok a takarónk. Fölkelt a nap, s mi nem is sejtettük, mi történt az éjjel. Nomádok törtek otthonainkba. Raboltak, gyújtogattak. Pusztítás nyomai látszottak mindenütt. Szomorú látvány fogadott bennünket. Anyámat, apámat megölték. S ahogy álltunk az őrtoronynál, a karjaid között, s hozzád bújtam, folytak a könnyeim: mégis boldog voltam.
Később, ti, férfiak, megerősített fallal kerítettétek körül a várost, vályogból házakat építettetek újra, és szokásaink szerint szüleim koponyáit szobrokká formáltad: orrot, arcot gipszből precízen mintáztál, a szemek helyére kagylókat helyeztél, s meghalt szüleim emlékét megőriztük. Aztán beköltöztünk közös otthonunkba. Első asszonyi éjszakámon, mely szebb nem lehetett volna, nem kértem tőled mást:
- Fogadj el, kedvesem, csak magamat adhatom!
(A 14 részes sorozatot írta Polgár Ernő)