Nyúzsélandi séták In memoriam Bulla Elma
(Radnóti Miklós u. 40.)
Bulla Elma a Kossuth-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész 1913. augusztus 26-án, Selmecbányán és Budapesten halt meg 1980. május 14-én. A Farkasréti temetőben temették el.
Szülei Pozsonyban beíratták a Bérczy-féle tánciskolába, de különórákon tanította a helyi szlovák színház prímabalerinája, az orosz származású Aubrichtova. Tehetségéével már hat éves korában feltűnést keltett, s tánciskolában önálló matinét rendeztek számára. Viscoussi olasz balettmester pedig külföldi turnéra vitte a csodagyereket. 1923 -1925 között Európát járta, s Munczi Bulla néven lépett fel. 1925–ben Bécsben Max Reinhardhoz került, s 1926 – 1930 között Reinhardt színházaiban játszott Bécsben és Németországban.
A csodagyerek, Munczi Bulla néven lépett fel a bécsi Josefstadt színházban, ahol látta őt Max Reinhardt, aki azonnal beszélt szüleivel és vállalta a gyermek színházi neveltetését. Bulla Elma Bécsben marad, és Reinhardtnál tanult. Kitartó volt, sokat kellett tanulnia: az intenzív angol, francia, és német nyelvórák mellett a színjátszás alapismereteit is el kellett sajátítania a legjobbtól, a Burgtheater híres művész-pedagógusától Margarethe Forbes-től, aki korábban Darvas Lili tanára is volt. A gyermek Bulla Elma ekkor alig volt több mint tizenkét éves. Tizenhárom éves korában már Puckot játszott németül a Szentivánéji álomban.
Bulla így emlékezett:
- S mert ilyen korán kezdtem, sokan még idősebbnek hisznek, mint amennyi valójában vagyok. Reinhardtnál hol Vadkacsát játszottam, hol nyúlfarnyi szerepet.
1928-tól 1934-ig játszott német nyelven Berlinben, Münchenben, Bécsben, mint Reinhardt társulatának egyik vezető színésznője. Magyar hetilap tudósítója hírként közölte, hogy Reinhardt új felfedezettje egy pozsonyi magyar lány. Bulla Elmának hívják, de a név valószínűleg művésznév csupán.
- Ki rejtőzhet e név mögött? – tették fel sokan a kérdést.
Reinhardt egyik vezető színészének nevét itthon is hamarosan megtanulhatták.
Bulla Elma rádióban, színházban, próbák között sokszor beszélt emlékeiről és Reinhardról:
- Héttől tízig úgyis minden kiderül – mondogatta sokszor Max Reinhardt. – Arra tanított, legyünk őszinték, legyen a századik előadás is premier, hiszen egy öregasszony a karzaton lehet, hogy egy hónapja kiflit eszi azért, hogy kifizethesse a színházjegy árát. Nem szabad őt becsapni! Egyszer manikűröslányt játszottam Berlinben. Ugyanezt a figurát Bécsben, Reinhardt másik színházában nálam idősebb komika alakította. Az asszisztens mindent megkísérelt, hogy ugyanazt hozza ki belőlem, amit a bécsi komika tudott. Nem ment. Az utolsó próbákra megérkező Reinhardt azt kérdezte tőlem:
- Aber Kleine, warum machen Sie es nicht so, wie Sie fühlen?
Felszabadultam. Végre úgy játszhattam, ahogy éreztem. Két perc múlva már nevettek rajtam. Sikerült.
Reinhardt az ősz hajú, kék szemű ember volt, s jelen volt minden este az előadáson. Gazdája volt a produkciónak. Ha kellett, századszor is nevetett a vicceinken. Minden este megteremtette a premier hangulatát.
Ezt szeretem magam is: premiert minden este héttől tízig.
1930 -1934 között Bécsben volt szerződése. 1934 – ben a Belvárosi Színház Budapestre szerződtette, 1934 – 1938 között a Belvárosi színház tagja volt, 1936 – ban Shaw: Szent Johannájának híres címszerepét játszotta el, 1938 – től lett a Vígszínház tagja, 1945 – 1951 között a Belvárosi Színház tagja volt, de játszik másutt is. 1951 – ben újra a Vígszínházba került, s haláláig ott játszott.
Szerencsés pályatársai emlékeznek s színészi átélésről vallott nézeteiről:
-Kétféle színész van: az egyik a “Kaméliás hölgy” haldoklási jelenete közben is képes viccet mondani, a másik majdnem belehal. Utóbbi a nehezebb alkat. Én mindent komolyan veszek. Emlékszem, Oscar Homolkánál egyszer nagyon rég olyan szerepet játszottam, ahol az első felvonásban vidámnak kell lenni, a harmadikban pedig nagy drámai kitörés van. A szünetben mindenki gratulált, ám Homolka ezt kiálltotta:
- Rossz volt, Bulla! Rémes! Átadjuk a szerepet másnak! Természetesen komolyan vettem a szavait. Kétségbeestem. A drámai kitörés jól sikerült, hiszen saját elkeseredésem is kitört belőlem. Az előadás végén bekopogott Homolka, s bocsánatot kért. Elmondta, hogy pedagógiai okokból szidott le, félt, hogy elbízom magam. Nem merte vállalni, hogy elrontom a premiert.
Kegyetlen dolog volt. De hatásos.
Bárdos Artúr, aki a Belvárosi Színház igazgatója volt, így írt emlékirataiban:
- Mindenféléről beszélgettünk, de nem kértem, hogy adjon elő valamit. Olyan meggyőző volt a hangja, komoly, megható kis lénye, hogy úgy éreztem, máris tisztában vagyok vele. Kulturált és vérbeli színésznő, csupa komoly élmény és megkapó, rendkívül kifejező érzelmi gátlás. Ez megkapott benne…
Bulla Elma szerepek sokaságát alakítja színpadon, filmen és televiziós játékokban.
- Sohasem nézem meg a filmjeimet, mert túlságosan izgat, hogy már nem tudok változtatni a magam játékán. Voltaképpen nem is értem azokat a színészeket, akik nem lámpalázasak, hiszen minden alkalommal más-más közönségnek játszunk és a magunk ereje és képessége is kiszámíthatatlan.
A televíziózás rabul ejtette: megmutathatta tudásának szféráit.
- Színpadon mostanában zömmel megértő, megbocsátó feleségeket alakítok. A kamera előtt? Itt nincs skatulyám. Voltam már öreg parasztasszony, értelmiségi anya, és amiért rajongtam: komika, a Leacock-esten. Mint kritikus? Ezen a téren sokkal kevésbé vagyok rutinos. Ugyanis egy újfajta betegségem van. TV-allergiának nevezem. Szédülök. Tengeribeteggé válok a képernyő előtt. Természetesen egy-egy érdekesnek ígérkező műsorért vállalom a rosszullétet. A TV-vel szemben sosem vagyok szigorú kritikus. Elámít a technika – vallotta 1962-ben.
A stílusváltásáról alkotott véleménye is figyelemre méltó.
- Valaha mindenáron arra törekedtem, hogy érdekes legyek a színpadon. Az epés kritikusok akkor azt írták rólam, modoros vagyok. Egy-egy kézmozdulatom megformálásán sokat töprengtem. Igen. A kéz mozgatása volt erényem is, hibám is. Ezt a korszakot akkor fejeztem be, amikor első komika szerepemet játszottam Csiky Gergely Kaviárjában. Ezután váratlanul és hirtelenül feloldódtam. Egyszerűbbé váltam. A közönség először nem örült, hogy komika szerepeket alakítok. Amikor például a Szellemesekben egy kövérre kitömött asszonyságot játszottam, sokan megvártak a kiskapunál, és szemrehányásokkal illettek: micsoda dolog, hogy a mi Bullánk így meghízott, így megváltozott! Bosszantott, hogy nem értik meg: a színésznek mekkora gyönyörűség olykor-olykor karakterszerepet játszani, más figurává alakulni.
A régi filmekben a jóságos, megértő feleség szerepkörébe skatulyáztak be. S ez rémes volt.
- A színész örökre hal meg – nyilatkozta. De tévedett. Bulla Elma a halhatatlanság magaslataiba emelkedett.
“Hittel írom le azonban, hogy pályámon hasonló európai értékkel, hasonló nemes reménységgel ritkán találkoztam. Ez a színésznő törékeny vállain a fönséget hordozza…” – írta róla Kosztolányi Dezső.
