Magyar zsidó Atlantisz? I.

Salgótarjáni úti temető

Parcella

Sor

Sír

Név

Foglalkozás

A budapesti gettó áldozatainak emlékműve

Díszsírhely

9-7

Bacher Vilmos

rabbi, hebraista, talmudista, orientalista, irodalomtörténész, nyelvész, vallásfilozófus, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója

(Liptószentmiklós, 1850. január 12. – Budapest, 1913. december 25.) orientalista, rabbi.

Életpályája

Bacher Simon fia volt. Elemi tanulmányait Szucsányban és Liptószentmiklóson végezte, a középiskolát pedig Pozsonyban. 1870-ben avatták bölcsészdoktorrá, 1876-ban fejezte be rabbinikus ta­nulmányait Breslauban, ahol rabbivá avatták. Az 1877-ben megnyitott Országos Rabbi képző Intézet tanárává hívták meg, előzőleg rövid ideig rabbi minőségben működött Szegeden, a boszniai okkupáció idején tábori lelkész is volt. A Rabbi­képzőben 36 esztendőn keresztül működött, Bloch Mózes halála után elnöki, majd igazgatói minő­ségben. Tanulmányi köre a zsidó és keleti tudo­mányok nagyon sok ágára terjedt ki. Előadta a Rabbiképzőn a bibliai tudományok valamennyi ágát és a zsidók történetét. Szaktárgyai: az írás­magyarázat, a héber nyelvtudomány, az aggáda, a vallásbölcselet, a keleti stúdiumok közül külö­nösképpen az arab és perzsa tanulmányok. Jelen­tős része volt az Izraelita Magyar Irodalmi Tár­sulat Bibliájának kiadásában, Bánóczival együtt megindította a Magyar Zsidó Szemlét.

Leg­nagyobb, közel 10 kötetre terjedő műve a hagyo­mányos irodalom aggádikus ágával foglalkozott. Önálló munkáinak száma meghaladja a félszázat, dolgozatai 750-re rúgnak. Több munkájával elismerést szerzett. Bacher a sokoldalú, legalaposabb és leg­termékenyebb zsidó tudósaink közé tartozott. Alapvetően fontosak a bibliai exegéziséről, úgy­szintén a vallásfilozófusok biblia-exegéziséről (két kötet), valamint a Zohárról, a Targumok-ról és a héber grammatikusokról írt müvei. Kiadta Abulvalid Mervan ibn Dsaunach gyök­szótárát Juda ibn Tibbon héber fordításában és annak héber grammatikáját az eredeti arab szövegben (Derenbourggal közösen).

A Talmud-kutatás terén világszerte elismert tekintély volt, aki évtizedekig reprezentálta a magyar-zsidó tudományosságot. Nagyszerű munkás­ságával csak Goldziher Ignácé és Kaufmann Dávidé vetekedhetett és ezek mellett főleg neki köszönhető, hogy olyan korban, amikor a haladó zsidóságban erős hanyatlásnak indult a talmudikus tudomány és már-már hitét vesztette a sze­mináriumi nevelés, a pesti Rabbi szeminárium a zsidó tudományok komoly centrumává erősöd­hetett. Ő alatta élte ez a fontos intézmény legdicsőségesebb és legtermészetesebb korszakát. Munkatársa volt minden zsidó folyóiratnak, gyűj­teményes munkának és lexikonnak. Hatvanadik születésnapjára tanítványai emlékkönyvvel ked­veskedtek (Budapest 1910), ebben van Blau Lajos dolgozata,a mely Bacher iratainak jegyzékéi tartal­mazza; ennek kiegészítését Friedman Dénes adta ki.

Legfontosabb munkái

. Die Agada der Tan-naiten, (2

kötet)

• Die Agada dtr palást. Amoraer (3 kötet)
• Die Agada der bábyl. Amoraer (1 kötet)
• Tradition und Tradenten
• Exegetische Terminologie der j. Tradilionsliteratur
• Több tankönyvet is írt.

B

Kriptasor

14

Weiss Manfréd, csepeli báró

nagyiparos, a Csepel Művek megalapítója és gyárkomplexummá fejlesztője

Csepeli báró Weiss Manfréd (1857. április 11., Pest – 1922. december 25., Budapest ) nagyiparos.

Nagyapja, a falusi pipakészítő kisiparos, Baruch Weiss feltehetően Csehországból érkezett hazánkba, de gyermekei a családot hamarosan ismertté tették Magyarországon. Az apa, Weiss B. Adolf 1807-ben született és hatgyerekes családot nevelt fel. A család legkisebb tagjaként látott napvilágot Manfréd.

Weiss Manfréd 1857. április 11-én született Budapesten. A kereskedelmi akadémia elvégzése után Hamburgba került, ahol egy gyarmatáru nagykereskedésben töltötte inaséveit. A négy inasév után a kereskedőház cégvezetője lett, s csak apja egyre súlyosbodó betegsége miatt tért haza 1877-ben.

“Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv gyár” (Csepel, 1880)

Miután apja még ugyanazon évben meghalt, Manfréd bátyja, Berthold üzleti tevékenységébe kapcsolódott be. Berthold ugyanis közben már sikeresen üzletelt, a terménykereskedésben önállósult, szépen gyarapítva a család vagyonát. A budai Királyi Gőzmalom alapító részvényesei közé is feliratkozott. A két fivér most összefogott és engedélyt kért “szelencében eltartható” húskonzervek készítésére. Az 1882. december 28-án kapott engedély alapján alakult meg Weiss Berthold és Manfréd „Első Magyar Conserv Gyár”-a, a Lövölde téren.

A testvérek a konzervüzemet fokozatosan bővítették, majd áthelyezték a Közvágóhíd közelébe, a Máriássy utcába, ahol főleg a hadsereg megrendelésére gyártották a Globus húskészítményeket, az idénymunka szabad kapacitását pedig gyalogsági töltények szétszerelésével és újratöltésével hidalták át. Később, a nagyobb konzervigényre való tekintettel, a csomagoláshoz szükséges bádogdobozok gyártását is programba vették, ami által már a vasipari tevékenységre is áttértek.

A két testvér vagyonát házasság útján is növelte. Berthold egyik ausztriai üzletfelének lányát vette feleségül, jelentős vagyonnal, Manfréd pedig, miután feleségül vette 1884-ben Albert von Wahl vasúti vezérigazgató Alice nevű lányát, kapcsolatait szélesítette. A vagyonosodás új gyárak alapítását tette lehetővé, a Weiss-ek közreműködésével létrejött Vácott, Iglón, és Selmecbányán az “Első Magyar Szövő- és Kötőgyár Rt.” Legnagyobb hasznot azonban a hadi rendelések hozták, az erzsébetfalvi telepen a rendszeresített húsáruk készítése mellett túlsúlyba került a töltényhüvelyek és golyók gyártása. A Weiss testvérek a hadseregnek egyre többféle árut szállítottak.

Egy váratlan esemény azonban fordulatot hozott a vállalkozás életében. 1890-ben tölténygyártás közben a húsáru üzemben súlyos baleset történt, robbanás volt az üzem területén. Ettől kezdve a hatóság nem engedélyezte tovább a konzervgyárban a töltények tűz- és robbanásveszélyes élesítését. Ez kényszeríttette a tulajdonosokat arra, hogy a gyárat egy lakatlan területre helyezzék át, amely azonban a konzervgyártól se legyen távol. Így esett a választás Csepelre. Gyárukat 1892-ben költöztették át a szigetre. Amikor a Weiss testvérek Csepelen megvetették lábukat, már jelentős tőkeerőre támaszkodhattak, és a jövőre való kilátásaik is kitűnőek voltak. Már beépültek több bankba és vállalatba, több kedvezmény formájában is élvezték a kormány támogatását, jó kapcsolatokat építettek ki a külfölddel, különösen pedig a hadsereggel. Üzleti kapcsolataik révén bekerülhettek az ország és a Monarchia legfelsőbb köreibe.

Amikor a két Weiss-testvér megalapította, és üzembe helyezte a gyárat, Csepel még álmos falu volt, paraszti jellege csak akkor kezdett rohamosan megváltozni, amikor felépült Weiss Manfréd első üzeme a sziget északi részén. A sziget mezőgazdasági munkásai örömmel vállaltak munkát az előnyös munkafeltételeket biztosító iparban.

Berthold és öccse Manfréd 1892. december 12-én vette bérbe Csepel községtől a homokos, ún. János-legelőt. Mintegy öt hold területen, kis favázas épületekben indult meg a termelés, kb. 30-40 férfi és 100-110 nő foglalkoztatásával. 1893. január 12-én kapták meg a vállalkozók az engedélyt ipartelep létesítésére. Üzemük rohamosan fejlődött, ezért az addig csak bérelt területet 1896-ban megvásárolták. Ekkor már 20 épület állt a területen és kb. 400 munkás foglalkozott a töltényhüvelyek felújításával és szerelésével. Jelentős fordulatnak kell tekinteni, hogy 1896-ban Berthold kivált a cégtől, bejutott a parlamentbe, és a Textilgyárak Országos Egyesületének elnöke lett. A gyárat így 1896 végétől Weiss Manfréd egyedül vezette.

1896-1914 között a gyár az ország legnagyobb hadiüzemévé fejlődött. A családi-katonai kapcsolatok, a biztosnak látszó felvevő piac elősegítették a gyár rohamos fejlődését. Ugrásszerűen megnőtt a gyalogsági lőszer termelése, és egyértelmű lett, hogy a Weiss-gyár a közös hadsereg legjelentősebb magánszállítója, egyúttal a legnagyobb egyéni tulajdonban lévő gyártelep.

Egymás után épültek az új csarnokai. 1896-ban a lőszergyártáshoz szükséges rezet már saját rézkohászati üzemében állítja elő, 1898-1899-ben létesült a kovácsműhely, az anyagvizsgáló, a víztorony, a kazánház és nagyon sok raktárépület. 1901-től kezdte Weiss Manfréd gyártani a tábori sütőkemencéket, mozgókonyhákat, főzőládákat és a hasonló katonai felszereléseket. 1904-től a csepeli gyár lett az anyavállalat, a kereskedelmi iroda is Csepelre került.

1907 őszére elkészült a fémcső- és fémrúd telep, majd 1909 nyarán üzembe állt a járműgyár is. Az 1911-12-es évek újabb nagy fejlődést hoztak. A nagymennyiségű acélfelhasználás saját acélbázis megteremtésére késztette a céget. Két martinkemencével felépült az Acélmű, mely naponta biztosította az acélt a tüzérségi lövedékek számára. Hengersorokat is állítottak fel az acél feldolgozására. A vasöntvény kereslet növekedése indokolta a Vasöntöde létesítését és ugyancsak még a háború előtt épült ki a Fémmű is, fémöntödéjével és fémfeldolgozó részlegével.

1913-ban megvásárolta a Károlyi-kastélyt Derekegyházán.

1914-ben kitört a világháború. Weiss Manfréd tudta, hogy számára most jött el az igazi nagy lehetőség, s mivel 1914 nyarán a gyár méreteivel már túlnőtt az egyéni vállalkozás lehetőségein, azt családi részvénytársasággá alakította át. A katonaság most már nemcsak ellátta rendeléseivel, de nyomást is gyakorolt rá a teljesítmény növelése érdekében. Weiss Manfréd bevezette ekkor a három műszakos munkarendet és berendezkedett a szerszámgépek gyártására is.

Újabb martinkemencével bővítette az Acélművet, és 1916-ban felállította a nemesacélok gyártásához első „elektrokemencéjét”. A háború közepén érte el a csepeli gyár első csúcsforgalmát. Weiss Manfréd vagyona óriásira duzzadt, a Generál Biztosító 1917-ben közel 100 millió koronára becsülte a csepeli gyár értékét.

A háborút megelőző és a háborús években épülnek ki Csepel kulturális és szociális létesítményei, anyagvizsgáló laboratórium, tervezőiroda, tanoncműhely és kaszinó létesül. A gyárban segélyhelyet is állítanak fel. A gyárral együtt fejlődött a település, a gyár mellé csecsemőotthon épült. Közben elkészült az Erzsébetfalva-Csepel közötti helyi érdekű villamos, megépült a gyárba vezető iparvágány, Csepel község lakóinak száma pedig 1910-re megközelítette a 10 ezer főt.

A háború előtti és alatti években Weiss Manfréd is, gyára is számos elismerésben és kitüntetésben részesült. Weiss Manfréd 1905-től igazgatósági tagja a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak, egyik kezdeményezője, majd igazgatósági tagja a Gyáriparosok Országos Szövetségének (a GYOSZ-nak). Tagja az ún. “Ipartanácsnak” és beépült az Osztrák-Magyar Államvasút Társaság Igazgatóságába is. Bekebelezi a kecskeméti konzervgyárat és belép néhány textilüzembe.

Weiss Manfréd 1896-ban kapott magyar nemességet “csepeli” előnévvel, 1901-ben a párizsi világkiállításon elért sikereiért megkapta a “Vaskoronarendet”, a nagymérvű hadfelszerelés érdekében kifejtett tevékenységének elismeréseként a “Ferenc József Rend” középkeresztjét, 1915-ben lett felsőházi tag, és 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadianyag-szállítójaként szerzett érdemeiért pedig bárói rangot kapott.

A Tanácsköztársaság alatt, 1918-19-ben államosították a gyárat. Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, hisz a gyár volt az élete. Mérget vett be, s csak a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően élte túl a mérgezést. A család, gyógyulása érdekében Bécsbe vitte, ahonnan 1920-ban a helyzet stabilizálódása után tért haza.

Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után a vagyon nyolc részre oszlott, de változatlanul közös kezelésben maradt.

Lásd még

• Weiss Manfréd Acél- és Fémművek

Források

• www.csepel-sziget.hu
• Magyar Arisztokrácia
• Reményi Gyenes István: Ismerjük őket? Zsidó származású nevezetes magyarok (Ex Libris Kiadó, Budapest, 2000)

B IV

Díszsor

1

Kiss József

költő, író, egyházi énekszerző, publicista

(Mezőcsát, 1843. november 30. – Budapest, 1921. december 31.) magyar költő, szerkesztő.

Élete

Apja zsidó falusi boltos, anyja a pogromok elől Magyarországra menekült litván zsidó kántortanító leánya volt. 1850-ben a család a Gömör vármegyei Serkére költözött, itt ismerkedett meg az irodalommal Almási Balogh Sámuel református pap segítségével. Szülei rabbinak szánták, Miskolcon kezdett tanulni. 13 éves korában (1856) Bécsbe szökött. Hazatérte után a rimaszombati gimnáziumban, majd a debreceni kollégiumban tanult tovább. 1862-ben abbahagyta a tanulást, 5 évig (1862-1867) vándortanító volt az alföldi városokban. 1867-ben, amikor kimondták a zsidók emancipációját, Pestre ment, hogy kiadassa verseit. A Deutsch-féle nyomdában korrektor, 1871-1873 között a nyomda kiadásában megjelenő Képes Világ című lap szerkesztője. 1874-től súlyos beteg. 1. sikerét 1875-ben aratta Simon Judit című balladájával. 1876-tól 6 éven át a temesvári zsidó hitközség jegyzője. 1882-től ismét Budapesten élt, mint a magyar–francia biztosítótársulat tisztviselője. 1890-től A Hét című folyóirat szerkesztője, ami a Nyugat előfutára volt. Ezzel kezdődik a modern magyar irodalom története. A Petőfi Társaság 1877-ben, a Kisfaludy Társaság 1914-ben tagjává választotta. Pályája kezdetén balladákat írt. Ezek a falusi zsidóság életét ábrázoló tematikájukkal keltettek feltűnést. Később abbahagyta a műfajt, új témájává a város, a modern ember problémái lettek. Leghíresebb verse az 1905-ös orosz forradalom hatására íródott.

Művei

• Simon Judit (1874)
• Budapesti rejtelmek (1874)
• Ágota kisasszony
• Gedővári asszonyka
• Tűzek (1861)
• Knyáz Potemkin
• Odessza
• Oh, miért oly későn
• De profuntis (1876)
• Mese a varrógépről (1884)
• Jehova (1887)
• Legendák a nagyapámról (1911)
• Dalaim (1876)
• Stanzák (1902)
• Az ár ellen (1882)

A gnóm (1915)

B

14

24

Kőrösy József, szántói

statisztikus, publicista, a Fővárosi Statisztikai Hivatal első igazgatója, az MTA tagja

Született 1844-ben, meghalt 1906-ban. 1867-ben a Pesti Napló közgazdasági rovatának vezetője volt, az Országos Statisztikai Tanács tagja. 1869-től haláláig az akkor alapított fővárosi statisztikai hivatal igazgatója. 1899-től az Akadémiának levelező, 1903-tól rendes tagja, egyetemi magántanár. Tiszteletbeli és levelező tagja volt számos külföldi tudományos, statisztikai egyesületnek. A fővárosi statisztikai hivatal megszervezésén, a hivatal havi, heti és egyéb közleményeinek szerkesztésén kívül rendkívül nagy terjedelmű munkásságot fejtett ki. Mintegy 50 nagyobb, a városi statisztika körébe vágó tanulmányt írt, a népszámlálásról, népmozgalmakról, az építkezési viszonyokról, a közoktatásügyi jelenségekről, az adóügyről és másfélszázadra menő általános, elméleti statisztikai értekezést; ezen kívül nagyszámú kisebb, vitázó folyóiratcikket, magyar és külföldi lapokban. Tudományos munkássága főleg a népességi statisztika elméleti, gyakorlati és technikai kérdéseire terjed ki, értekezései egyes részletkérdéseket tárgyalnak behatóan. Részt vett a nemzetközi statisztikai kongresszusokon, a nemzetközi statisztikai intézet megalapításában, jelentős része volt a népszámlálások egységes módszereinek kidolgozásában.

B

183

24

Neményi Ambrus

publicista, jogász, gazdasági író, országgyűlési képviselő

Pécelen született 1852. november 15-én – Budapesten, 1904. december 13-án halt meg. Egyetemi tanulmányait Bécsben és Párizsban a Sorbonne-on végezte. 1877-től a Pester Lloyd vezércikkírója és a Budapesti Szemle munkatársa volt. 1884-től kormánypárti országgyűlési képviselő. 1896-tól 1901-ig a Pesti Napló főszerkesztője. A Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének több évig titkára. Hetilapokban, folyóiratokban és önállóan a legkülönbözőbb történeti, irodalmi és politikai tárgyú írásai jelentek meg.

Főbb művei: Rabelais és kora (Bp.,

1877)

Kortörténelmi rajzok

(I – II., Bp., 1880); A

francia forradalom

hírlapjai és hírlapírói

(Bp., 1885).

Irodalom: Magyarország és a

Nagyvilág (1879. 49.

sz.)

Szabó Károly: N. A.

országgyűlési

képviselő (Bp.,

1896).

IV

Díszsor

2

Vadász Lipót

jogász, ügyvéd, munkapárti politikus, országgyűlési képviselő, igazságügyi államtitkár

Kisvárdán született 1861. júl. 2-án, s Budapesten 1924. augusztus 29-én halt meg. A budapesti egyetemen tanult s miután jogi doktorátust és ügyvédi oklevelet szerzett, szülővárosában nyitott ügyvédi irodát. Rövid idő alatt a megye legkeresettebb ügyvédje, s úgy a városi, mint a megyei közélet egyik vezető tényezője lett. Megalapította a Szabolcs-megyei ipartestületet, melynek elnöke volt. 1910-1918-ig országgyűlési képviselő volt, s mint Tisza István személyes bizalmasa, nagy befolyással rendelkezett. A munkapárt egyik legtekintélyesebb tagja lett, a parlamentben, mint kitűnő szónok játszott fontos szerepet. Az 1915-i „házszabályt” szigorító törvényt ő nyújtotta be, amelyet „Lex Vadász”-nak neveztek. 1913-ban igazságügyi államtitkár lett Lukács, majd Tisza István kabinetjében. Ebben az állásában is fontos szerepe volt a sajtótörvény, a moratóriumról szóló törvények és a csődön kívüli kényszeregyezségről szóló rendeletek előkészítésében. Fontos munkát végzett a polgári törvénykönyv előmunkálataiban is. A Tisza-kormány bukása után visszavonult, s újra ügyvédi irodát nyitott. S több időt fordított a hitéletre az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság elnöke volt. Halála után jelent meg Beszédei (1925) c. műve, számos jogi tanulmánya szakfolyóiratokban jelent meg.

J

Sírbolt

42

Wahrmann Mór

gazdaságpolitikus, iparfejlesztő, közgazdász, országgyűlési képviselő, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a Pesti Lloyd Társulat elnöke

Talmud tanárom, Báruch Oberlander adta elő egyik órán, hogy Wahrmann, az első zsidó országgyülési képviselő parlamenti felszólalására reagálva Deák Ferenc Ferenc megjegyezte: „Az a vallás, mely az élet legapróbb részleteit is szabályozza, tiszteletre méltó!”.

Wahrmann Mór (Móric) Pesten 1831. február 28-án született és Budapesten 1892. november 26-án halt meg. Nagykereskedő, befektető, egyházi vezető és politikus volt.

Életpályája: Wahrmann Israel (1775-) pesti főrabbinak (1794-1826), az első pesti nyilvános zsidó iskola megalapítójának unokája. Anyja a tekintélyes galíciai rabbi családokkal rokonságban álló Weisz Regina (1813-1857), apja Wahrmann Mayer Wolf (Pest, 1795 – Pest, 1859) textilkereskedő volt (a Wahrmann M. W. tulajdonosa), aki apósa (a gorlicei gyáros Reb Icig Weisz) üzlet vezetője volt. Wahrmann Mór magántanulóként a pesti evangélikus gimnáziumban fejezte be középiskolai tanulmányait, majd a pesti egyetem bölcsészkarán talált. 1847-től atyja királyi szabadalmú nagykereskedésében tevékenykedett, 1852-től cégvezető volt, 1858-tól társtulajdonos („Wahrmann és Fia”). Atyja halála után előbb Sándor nevű testvérével együtt tulajdonosa e cégnek és később a Bécsben alapított Wahrmann és Társa árubizományos üzletnek. Wahrmann Mór pénzváltót is működtetett.

1861. március 19-én feleségül vette a pesti nagykereskedői családból származó Gold Lujzát (1841-1865). A házasság 40 000 forint hozomány kezelésére jogosította fel. 1863-ban, majd 1868-1869-ben befektetőként részt vett több iparvállalat (Pannónia Gőzmalom, illetve a „Flóra” sztearingyertya- és szappangyár, az Első Magyar Gépgyár, a Salgótarjáni Vasfinomító (a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű egyik elődvállalata), a Ganz és Társa (e cégben Mechwart András igazgató és pénzügyi tanácsadója volt, később pedig az igazgatóság elnöke) és bank (például: Angol-Magyar Bank) alapításában. 1871-től egyedül jegyezte a Wahrmann és Fia céget. Az akkor már tíze működő pénzváltó céget 1872 végén átadta cégvezetőjének, Totis Adolfnak. Ekkor a Wahrmann és Fia cégvezetői (Totison kívül Kollinszky Zsigmond és Holländer Sámuel [Wahrmann Mór egyik nagynénjének unokája]) távoztak a cégből, ahová azonban Holländer 1873 tavaszán, még az 1873. évi tőzsdeválság kirobbanása előtt visszatért.

Nagy, körülbelül nyolcezer holdnyi földbirtokokat szerzett Szabolcs vármegyében (az elsőt: a kisvárdai uradalmat a herceg Esterházy zárgondnokságból 1869-ben vásárolta meg). Vagyonát az Osztrák-Magyar Bank 1879-ben másfél, 1890-ben négy millió osztrák értékű forintra tartotta. Alapítója a Kereskedelmi Kamara, 1869-től tagja, 1888-tól elnökhelyettese az akadémia vezérlő testületének. Tagja, 1865-től igazgatója, 1877-től elnöke volt a pesti Lloyd Társaságnak, illetve 1891-től elnöke a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarának.

1868-ban Wahrmann Mórt az Országos Izraelita Kongresszus alelnökké választotta, s ő vezette a Kongresszus küldöttségét az uralkodóhoz. 1883-tól, már a tiszaeszlári vérvád, a pesti kongresszusi (ún. neológ) hitközség elnöke lett, s e minőségében a zsidókórház egyik adományozója volt.

1869-ben Csengery Antal maga helyett Wahrmann Mórt ajánlotta képviselőnek, aki – párthívei szerint – „a kereskedelmi érdekképviselet és a zsidó emancipáció” megtestesülése volt. Megválasztása után még nyolc cikluson keresztül a pest-lipótvárosi kerületben (szinte mindig közfelkiáltással) megválasztott (a 1878-1881 közötti időszak kivételével) Deák- majd szabadelvű párt képviselőházi tag. Pártja pénzügyi szakértője, a párt képviseletében a közös ügyek magyar delegációjának tagja. A Ház pénzügyi bizottságának előadója, illetve elnöke, kereskedelmi illetve földművelésügyi költségvetési előadó. Lónyay Menyhért híve, 1875-ben pénzügyminiszter-jelölt. 1872-ben Buda, Pest és Óbuda egyesítésének egyik képviselőházi indítványozója. Képviselőként nevezetes szalont tartott svábhegyi villájában, többek között 1876-ban vendégül látta a Nemzetközi Statisztikai Kongresszus budapesti összejövetelének tagjait. A korabeli közvélemény számára szimbolikus jelentőségű volt az 1882. év nyarán az antiszemita párti Istóczy Győzővel vívott párbaja.

Pártoló tagja volt az Írók és Művészek Társaságának, alapító tagja a Magyar Történelmi Társulatnak, 1878-tól az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatnak és az Iparművészeti Társulatnak, szerepet vállalt a főváros Képzőművészeti Bizottságában. 1879-ben létrehozott egy sorsolással műtárgyakat vásárló egyesületet. Kezdeményezője volt a „Jó Szív sorsjátéknak”. Elnöke volt a Lipótvárosi Jótékonykodási egyletnek, s támogatója a Vöröskeresztnek.

J

58

1

Horn Ede

közgazdász, író, történész, 1849-ben tábori rabbi, majd Garibaldi magyar légiójának tagja, országgyűlési képviselő, kereskedelemügyi államtitkár

Rabbinak készült. Nyitrai, pozsonyi és prágai teológiai tanulmányai után Pesten, a bölcsészeti karon tanult. 1848-ban szerkesztette a Der ungarische Israelit c. hetilapot, majd izraelita tábori lelkész volt a szabadságharcban. Világos után emigrált. Lipcsében, Brüsszelben és Párizsban működött közgazdasági íróként, 1860-ban Garibaldi légiójának tagja volt, majd a Szuezi-csatorna Bizottság másodtitkára. 1869-ben hazatért, a Neuer Freier Lloyd szerkesztője lett és a Hon munkatársa lett. 1870-ben Tisza Kálmán csoportjához csatlakozva országgyűlési képviselő lett, 1875-től kereskedelmi államtitkár. Közreműködött a Pest-Budai Munkásképző Egylet megalakításában, megkísérelte polgári vezetés alá vonni. Széles körű publicisztikai működést fejtett ki, különösen az emigrációban.

Fő művei: Zur Judenfrage in

Ungarn (Ofen, 1847); A

reformált zsidóság elvei

(Buda, 1848)

Népfelség (Pest, 1849)

Ludwig Kossuth (III.

Leipzig, 1851)

Franz Rákóczy II.

Leipzig, 1854)

Bankszabadság különös

tekintettel a magyar

bank mozgalomra (Pest,

1870)

Államháztartásunk

rendezéséről (Bp.

1874).

Irodalom: Nemes Dezső: Az

Általános Munkásegylet

története 1868–73 (Bp.

1852).

J

58

5

Dux Adolf

író, műfordító, publicista, Petőfi verseinek első németre fordítója

Pozsonyban 1822. október 25 – én született és Budapesten 1881. november 20-án halt meg. Bölcsészdoktor, a Kisfaludy-társaság tagja

Élete

Szegény zsidó szülők gyermeke volt. Az alacsony termetű Dux már gyermekkorában kitűnt szorgalmával, tehetségével. S amit akkor egy zsidó iskolában tanulni lehetett – nem volt tíz éves - mind elsajátította, ami a keze ügyébe került, elolvasta. Apja, amikor tizenhárom éves volt: bemutatta Deák Ferencnek, aki 1832–1836 között a pozsonyi országgyűlés tagja volt. Deák elbeszélgetett a gyermekkel, földrajzzal kapcsolatos kérdéseire a fiúcska feleletei annyira megtetszettek neki, hogy három ezüst húszassal - nagy pénz volt akkor, főleg egy szegény fiúnak, ajándékozta meg. A kis Dux könyveket, írószereket vásárolt és folytatta tanulmányait. Mindig szegény volt, a „szellem kincseivel” kereskedett. A gimnáziumot szülővárosában s Győrött végezte el, majd a pozsonyi akadémián bölcsésztudományi és jogi tanulmányokat folytatott. Pozsonyban megtanult magyarul, szótár segítségével magyar cikkek fordítására vállalkozott: miután Neustadt Adolf 1847-ben Pozsonyba érkezett és a Pressburger Zeitungot átvette. Később magyar költeményeket is fordított a lap mellékletébe: a Pannonniába. 1848-ban, amikor a zsidóüldözések lekezdődtek, s a magyarországi zsidóságot magyartalansággal vádolták, ő, aki már magyar hazafi volt, bátran és erélyesen védte hitsorsosait. Tanulmányait 1849-ben Bécsben folytatta, az egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett, s azután kizárólag az irodalomnak szentelte életét. Az Österreichische Zeitung mellett Warrens Konrád alkalmazta. 1852- ben kénytelen volt Bécset elhagyni. Hazament szülővárosába, ahol tanár lett a városi reáliskolában, s a Pressburger Zeitung munkatársa. Két év múlva Bécsbe hívták a Wandererhez, ahonnan átszerződött 1855-ben a Pester Lloydhoz. Az Ungarischer Lloyd munkatársa is volt s a General-Correspondenz-nek is, mely akkor egyik fontos fóruma volt Deák húsvéti cikke által elindult kiegyezési törekvéseknek. Irodalmi tevékenységének leghasznosabb tette: Petőfi Sándor műveinek németre fordítása. Fordított még Eötvös Józseftől, Vörösmarty Mihálytól, Arany Jánostól… Érdemei elismeréséül 1867-ben külső tagnak választotta a Kisfaludy-társaság 1868. február 5-én. Székfoglalójának címe: „A színészet, mint közügy különös tekintettel a népszínműre” c. értekezés volt, mely a társaság Évlapjainak új folyama IV. kötetében jelent meg. Megjelent „A bohózat elmélete” c. munkája (mely ugyanott jelent meg). Megnyerte a kitűzött 40 arany pályadíjat. Megírta a „Darwinismus és szépészet” c. munkáját (ugyanott jelent meg, a VII. kötetben. A Pester Lloyd állandó munkatársa lett: irodalmi, szépművészeti és színházi rovatának vezetője volt. Betegen is dolgozott, halála előtt néhány bölcs gondolatát a Pester Lloyd halála utáni nap közölte. A sírnál Falk Miksa mondott búcsúztatót. A Kisfaludy-társaságban 1882. február 22-én Sturm Albert tartott emlékbeszédet. A pozsonyi Toldy-kör 1882-ben szülőházán emléktáblát avatott, az ünnepségen a Kisfaludy-társaság is képviseltette magát.

Munkái

1. Ausgewählte Dichtungen von Petőfi. Wien, 1847.

2. Der Zerfallene. Roman von Laidslaus Kelemenffy. Aus dem Ungarischen. Pressburg, 1847. Két kötet.

3. Der Bauernkrieg in Ungarn 1514. Historischer Roman von Baron Joseph Eötvös. Aus dem Ungar. Pest, 1850. Három kötet.

4. Zur ungarischen Frage, von Anton von Zichy. Aus dem Ungar. Wien, 1850.

5. Ungarische Dichtungen. Pressburg. u. Leipzig. 1854. (Petőfi és Lisznyay költeményei)

6. Die Bucanier. Aus dem Französischen nach Paul Duplessis. Pressburg, 1854. Öt kötet.

7. Ein ungarischer Nabob. Roman von Moritz Jókai. Aus dem Ungar. Pest, 1856. Négy kötet. (Belletr. Lesekabinet der magyar. Literatur.)

8. Der alte Infanterist und sein Sohn der Husar. Charakterbild mit Gesang in 5 Akten, nach Josef Szigeti’s ungar. Volksstücke: A vén bakancsos és fia a huszár frei bearbeitet. Wien, 1858.

9. Bánk-Bán. Drama in 5 Akten von Joseph Katona. Aus dem Ungar. metrisch übersetzt. Leipzig, 1858.

10. A magyar nemzeti muzeum. Pest, 1857. (Utmutató ennek műkincsei gyűjteményeiben. Ism. M. Sajtó 1856. 283. sz.)

11. Das National-Museum. Eine Skizze. U. ott, 1858.

12. Die Schwestern. Roman von Baron Joseph Eötvös. U. ott, 1858. Két kötet. (Belletr. Lese-Kabinet der magyar. Literatur.)

13. Mein Reisetagebuch, von Lilla von Bulyovszky. Aus dem Ungar. U. ott, 1858.

14. Dichtungen von Johann Arany. U. ott, 1861. (Keveháza s Katalin fordítása.)

15. Ungarische Dorfgeschichten. Von Joseph Freiherr von Eötvös. Aus dem Ungar. Wien und Leipzig, 1862. Két kötet.

16. Frauen vor dem Spiegel, von Paul Gyulai. Aus dem Ungar. Pest, 1864.

17. Koronázási Emlékkönyv. U. ott, 1867. (A szöveget Falk Miksával együtt irták.)

18. Auf Ludwig Kossuth’s neuere Briefe, von Michael Horváth. Aus dem Ungar. U. ott, 1868.

19. Deutsch-Ungarisches. U. ott, 1871. (Eredeti beszélyek.)

20. Schrvarze Diamanten. Roman von Moritz Jókai. Aus dem Ungar. U. ott, 1871. (Névtelenül.)

21. Gesammelte Werke von Josef Freiherr von Eötvös. Aus dem Ungar. Wien, 1872. (Der Karthäuser. 6. kiadás a szerző életrajzával Dustól. 7. k. U. ott, 1878. Der Dorfnotär. 3. kiadás. Gedanken 3. kiadás.)

22. Für den Glanz des Hauses, von Freiherr Joseph von Eötvös. Wien, 1873. (A szerzőnek bevégzetlen regénye, melyet D. befejezett.)

23. Der letzte Herr eines alten Edelhofes, von Paul Gyulai. Aus dem Ungar. Leipzig, 1874.

24. Melanchtons Beziehungen zu Ungarn, von Wilhelm Fraknói. Deutsch von… Bpest, 1874.

25. Graf Stefan Széchenyi und seine hinterlassenen Schriften, von Graf Melchior Lónyay. Aus dem Ungar. U. ott, 1875.

26. Über unsere öffentlichen Angelegenheiten. Die Bankfrage, von Graf Melchior Lónyay. Aus-dem Ungar. U. ott, 1875.

27. Geschichte der Stadt Neusohl, von Arnold von Ipolyi. Aus dem Ungar. Wien, 1875.

28. Vallás és tudomány. Bpest, 1876.

29. Die geschichtliche Entrvickelung des Gewerbwesens in Ungarn, von Arnold Ipolyi. Aus dem Ungar. U. ott, 1877.

30. Geschichte und Restauration der kirchlichen Kunstdenkmale in Neusohl, von Arnold Ipolyi. Aus dem Ungar. U. ott, 1877.

31. Aus Ungarn. Leipzig, 1879. (Irodalmi és művelődéstörténeti rajzok. Ism. Figyelő VII. Ellenőr 1880. 427. sz.)

32. Ein alter Schauspieler, von Paul Gyulai. Aus dem Ungar. U. ott, 1879.

Pestre kell menni c. vígj. 1 felv. 1859. ápr. 15. adták a pesti nemzeti szinházban; Szigeti József Vén bakancsosát lefordította németre s a budai arénában előadták 1858. ápr. 5.; Jókai Dózsa Györgyét is lefordította 1858-ban egy bécsi szinpad számára.

Szerkesztette 1860. júl. 31-től aug. 31-ig a Pesti Kereskedelmi Lapot, melyet a pesti hites alkuszok testülete adott ki németül is Pester Geschäftsblatt címmel.

Az említett cikkein kivül megjelentek tőle dolgozatok a Pressburger Zeitungban (1848. 36. sz. Freiheit, Gleichheit, Brüderlichkeit), a Szépirodalmi Közlönyben (1857. A szerelem világtörténeti kifejlődése, 1858. A lángész, A magyar népszinműről), a Nefelejtsben (1859. Schiller Fridrik életéből; 1861. kritikák); a Divatcsarnokban (1861. könyvismertetés); a Hölgyfutárban (1860. 88. sz. Nehány szó Faust előadásáról, Naplójából utirajzok), az Illustr. Israel. Jahrbuchban (1859. Drei Richtungen, Ein Ziel, Aus Pressburg); a Pest-Ofner Zeitungban (1860. 136. sz. Berzsenyi: Romlásnak indult hajdan erős magyar című ódája németül és a költőről emlékezés); a Jogtudományi Közlönyben (1868. Esküdtszék és élczlapok), a Fővárosi lapokban (1868. A szinészet mint közügy, 1878. Ki volt Rousseau magyar barátja?); a Reformban (1870. 71. sz. A nemzeti szinház országos állása és jogosultsága); az Athenaeumban (1873. A régi és az uj hit, 1874. Dr. Mäuslein Peregrinus, elbeszélés, eredetileg németül adatott ki); a Budapesti Szemlében (VIII. 1875. Könyvismertetés, X. A szinészet mint közügy különös tekintettel a népszinműre); a Kisfaludy-társaság Évlapjaiban (X. 1874. A komikum lélektana és a nevetés élettana, XIII. 1877. Steinacker Gusztáv emlékezete, XV. 1879. Kisfaludy K. levele Csapó Dánielhez), az Életképekben (1876. Diogenes nagybátyám Mandel Dávid), a bécsi Literaturblattban (1878. Die Werther-Periode in der ungarischen Literatur); a Pester Lloydban (1878. máj. 11. Der Alcibiades von Budapest: Kármán Józsefről, 1879. 256. 258. sz. Bei Széklern und Sachsen) sat. 1880. 34. sz. Das Grabmal des Gelehrten (Bolyai), a Századokban (1878. Messerschmidt Xav. Ferencz szobrász életrajzához, 1881. 322. sz. Gedanken von A. Dux, a P. Lloyd számára hátrahagyott kéziratából), a Literarische Berichte aus Ungarn-ban (1877. Die ungar Dichtung der Gegenwart, 1878. Die Kirchenkunstdenkmale Neusohls, Michael Vörösmarty, 1879. Ungar. Roman- und Erzählungsliteratur der Gegenwart, Eduard Szigligeti, Ungarische Belletristik, 1880. Stefan Toldy), az Ország-Világban (1880. Gotthard Gergely a székely regélő); irt még a P. Napló, Ueber Land und Meer, Gartenlaube s Fliegende Blätter c. lapokba. Még lexikografiai uton is ismertette hazánk viszonyait; igy a Meyer Konv. Lexikon 3. kiadása s a Spamer Ottó által Lipcsében kiadott Illustrirtes Konversations-Lexikon der Gegenwart számára is ő írta a magyar életrajzokat.

J

58

9

Rózsay József, muraközi

orvos, higienista, kórházigazgató, orvostörténész, 1848-as honvéd tábori kórházi főorvos, az MTA tagja

Lakompakon született 1815-ben és Balatonfüreden halt meg 1885 május 20án. Atyja (Rosenfeld) Festetich gróf uradalmi orvosa volt. Bécsben tanult, s ott lett kórházi orvos, s miután a legkitűnőbb német egyetemeket bejárta, Pestre jött. A szabadságharc alatt tábori kórházi orvosként szolgált, majd a Szegényház, később a főváros és Pest megye főorvosa lett, s az állásokat egész életén át megtartotta. 1864-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjául választotta, a királytól pedig muraközi előnévvel magyar nemességet kapott. A zsidók ma-gyarosításáért sokat tett, s a negyvenes években a Magyarító Egyletnek egyik kezdeményezője volt. Élete végéig a zsidó közélet vezető tagja, a hitközség elnöke is volt. Számos tanulmánya jelent meg magyar és német szakfolyóiratokban. Önálló munkái:

A gyógyászat a hébereknél és a zsidó orvosok a középkorban (1863)

A peklenicai hegy kátránya (1863)

A véredényrendszer és a légzőszervek aggkori változásai (1864) Észleletek az aggkor élettani és kór tani változatai köréből (1365) Adatok a járványok oktani viszonyaihoz (1868)

Adatok a hagymáz oktanához (1868)

A hullák elégetéséről (1874)

Börtönügy (1879) Tanulmány a régi zsidók orvostanához (1875)

J/B

9

9

Hirschler Ignác

orvos, szemész, a Magyar Orvosegyesület elnöke, az MTA tagja

Stomfán született 1823. márc. 3-án és Budapesen halt meg 1891. nov. 11-én. Orvos, szemész, az MTA levelező tagja (1869). Orvosi tanulmányait 1840-ben Bécsben végezte. 1847-ben Párizsba ment, ahol Desmarres tanársegédje lett. Gruby szövettani laboratóriumában a mikroszkopikus módszereket tanulmányozta. 1848-ban Párizsban lelkesen üdvözölte a francia forradalmat. 1849 végén tért vissza Magyarországra, Pesten telepedett le. 1851-ben a pesti egyetemen magántanárságért folyamodott, azonban vallási okokból kérését visszautasították. 1851-ben a Magyar Orvos Egyesület rendes tagja, utóbb titkára, majd másodelnöke lett. 1859-től a Szegénygyermek Kórház, majd a Rókus Kórház szemosztályát vezette. Hosszabb ideig Arany János kezelőorvosa volt. Az Orvosi Hetilap munkatársa és a Szemészet c. mellékletének 1864-től 1880-ig szerkesztője. A magyarországi zsidók egyenjogúsításának egyik előharcosa. Számos szakcikke jelent meg.

Főbb művei:

Tapasztalatok a szeszes italokkal, valamint a dohánnyal való visszaélésről, mint a láttompulat okáról (Akadémiai székfoglaló Pest, 1870)

Adat a szaruhártya gyurmájába lerakódott festanyag ismeretéhez (Pest, 1872)

Adatok a látóhártya maradvány kórodai ismertetéséhez (Bp., 1874).

Irodalom:

Bíró Imre: H. J. és szerepe a magyar szemészet fejlődésében (Orv. Hetilap. Bp., 1957) Varga Lajos: Adatok H. I. életrajzához (Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei 1959. 15–16. sz.)

Varga Lajos: H. I. (Szemészet, 1960)

Bartók Imre: H. I. (Szemészet, 1964. 1. sz.)

J/0

9

2

Bloch Mózes

rabbi, hebraista, talmudista, jogtörténész, az Országos Rabbiképző Intézet első igazgatója

A csehországi Ronspergben született 1815. február 1-én és Budapesten halt meg 1909. augusztus 10-én. Rabbi, teológus, tanár.

Ifjú korában talmudot tanult, majd Nagytapolcsányba került nagybátyjához, rabbi oklevelét kora legelőkelőbb tudósaitól szerezte meg, nevezetesen nagyapjától, a Semen Rokeach című mű szerzőjétől, nagybátyjától, a Saaró Toró című mű szerzőjétől és a híres prágai főrabbitól, Rappaport Salamon Judástól. A világi tudományokban is kellő jártasságra tett szert. Első állása Wottiz község, ide 24 esztendős korában került, 12 évet töltött el, majd négy évre Mestecbe került, 1856. pedig utolsó rabbi állomáshelyére, Leipnikba, hol 21 évig működött. Ide érkezett 1877-ben a budapesti Országos Rabbi képző Intézet meghívása. Az akkor megnyílt Rabbi képző meghívását elfogadta, s ott a Talmudot és a szertartástant adott elő. Pályafutása közben az intézet tanári karának elnöke volt. Kétszer is ünnepelték: 80. születésnapján, majd a 90-iken, amikor tanítványai héber- és magyar nyelvű ünnepi okirattal köszöntötték (Budapest, 1905). A magyar zsidóság egyik legkiválóbb „talmudikus” tekintélye volt. Számos tudományos munkája a talmudikus joggal foglalkozik, közülük kiemelkedik a zsidó institúciókról szóló három részből álló mű. Legfontosabb művei:

Die Institutionen des Judentumsnach der inden talmudischen Quellen augegebenen geschichtlichen Reihenfolge geordnet und entwickelt (I-III); A rendőrjog mozaiko-talmudikus alapon (Budapest, 1879, német és angol nyelven is)

A polgári perrendtartás a mozaiko-rabbinikus jog szerint (Budapest 1882, németül is)

Az etika a haláchában (Budapest, 1886,németül is)

A mozaiko-talmudikus örökösödési jog (Budapest, 1890, németül is)

A szerződés a mózesi talmudi jog szerint (Budapest, 1893, németül is)

A mózesi talmudi birtokjog (Budapest 1897, németül is)

A gyámság a mózesi talmudi jog szerint (Budapest, 1904, németül is)

Babbi Meir’s von Rothenbury bisher unedierte Responsen (Berlin, 1891).

J-V

Díszsor

2

Gál Gyula

színész, rendező, akadémiai tanár

KÁRPÁTI AURÉL: GÁL GYULA
Portré-kísérlet

( Nyugat 1927. 4. számában a SZINHÁZI FIGYELŐ)

A drámai hős szemközt áll a nézővel. En front, vagy ahogy a fotografusok mondják: en face. Arca a maga teljességében, mindkét oldalról megmutatkozik. A többiek, akik körülötte mozognak, mind profilban fordulnak feléje, hogy ezzel is kifejezzék annak a benső kapcsolatnak jelentőségét, amely szerint csupán a főhőshöz való vonatkozásukban élnek.

Nézem a Gál Gyula arcát. Az en face kép szinte kifejezéstelen. Szeme rendes, orra rendes, szája rendes… Persze, hogy van benne karakter, de ez olyan keveset mondó. Nyugodt, komoly és józan. Polgári arc. Mégis azt gondolom: ideális adottság színész számára, éppen mert nincsenek megkötöttségei. Erre a «negatív» arcra a legkülönbözőbb, legváltozatosabb indulatok, szenvedélyek, érzések kifejező vonásai akadálytalanul rárajzolódhatnak, hogy «pozitívvé» tegyék. Ez az arc, így, korlátlan lehetőségeket kínál. S hogy feltevésem nem pusztán szubjektív játék, Gál Gyula olyan, egymástól távol eső alakításai dokumentálják, mint Lear király és Shylock.

De előveszem a másik képet. Ha nem csalódom: az igazit, a profilt. Milyen életteljesen beszédes, markáns és jellemző. Mintha nem is ugyanaz az arc lenne. Domborúan ívelt homlok, klasszikus hajlású orr, makacsul felvetett áll, – az egész: maga az antik változhatatlanság. Régi római sírkövek reliefjeinek császárfejeire emlékeztet. Hűvös, akár a márvány, határozott és kemény. Csupa kontur és csupa kifejező erő. E zárt lélek, egy zárt karakter zárt kinyomata. Ez Gál Gyula: a jellemszínész. Negyvenesztendős művészpályája, sorsa, jelentősége, szerepköre, talentumának lényege itt van, mint hű tükörképmásban, ennek a férfiasan tartózkodó, mégis nyílt öntudatos és szuggesztíven emlékezetes profilnak körvonalaiba írva. Ez az arc ismétlődik száz és száz fénytörésben, árnyék-tónusban, mint Rembrandt önarcképeinek gazdag galériája, Brankovicstól Báthory nádorig, Kaunitztól Falstaffig, bíboros érsekektől tubákoló molierei apákig, Lőrinc baráttól a szabadgondolkodó Krügerig, Péter apostoltól Poloniusig, – de ki győzné felsorolni. Ez a profil, amely a főhős felé fordul (ám sokszor úgy, hogy vonzóbb és érdekesebb, mint a dráma centrumában álló figura en face ábrázata), valeurjének átütő erejével mindig oda kerül a színpadi, drámai kép első síkjába, még akkor is, ha csak jelző epizód módjára bukkan fel az együttesben.

Ez a profil akárhányszor több mint az egész arc. Már helyzeténél, beállításánál fogva is sűrítést, tehát stilizálást jelent. Hogy úgy mondjam: természetszerűen alkalmazkodva a színjátszás illúzión és nem kézzelfogható valóságon alapuló, immanens követelményeihez. Figyelmesebben vizsgálva pedig kiderül, hogy önmagában hordja a klasszikus ember ábrázolásmód legsajátosabb tulajdonságát: a pátoszt. Persze az agyonkompromittált szónak abban a nemes és tiszta értelmében, ahogy Hamlet használta, színészeit intvén: «Szavald a beszédet… lebegve a nyelven… a szenvedély valódi zuhataga, szélvésze s mondhatnám forgószele közepett is, bizonyos mérsékletre kelt törekedned és szert tenned, mi annak simaságot adjon… Csakhogy aztán fölötte jámbor se légy, hanem menj saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez…» Azt hiszem, Gál Gyula, aki a legkultúráltabb magyar színészek közé tartozik, könyvtárra rugó dramaturgiai és esztétikai munka átböngészése után, szíve szerint ma is ezt a régi, kurta művészi hitvallást vallja, amely nemcsak fölér, hanem egybe is esik a legmodernebbel.

Huszonöt esztendős Nemzeti Színház-beli működése a komoly, elmélyedő stúdiumokkal megalapozott, egyenletes fejlődésnek felemelő példája. Abban az időben, amikor tehetsége bontakozóban volt, jelent meg nálunk A színész alkotása című «vezérkönyv», amelynek első fejezete valahogy így kezdődik: Mikor a színész tükre elé áll, tisztában van a karakterrel… E kiadós idézet után mindenki tisztában lehet annak a kornak karakterével s művészi ideáljaival: a tükörből tanult pózokkal, a mutatós fintorokkal, a dörgő mellhanggal és lendületes gesztussal, de főképp a zengő «szavalással», amelytől ez az egész, külsőségekben kimerülő stílus nevét kapta. Nos, kezdetben Gál Gyula is „szavaló-színész” volt. Hanem a „tükröt” hamarosan félredobta s ettől kezdve a szerep lett számára az egyetlen tükör, amelyben önnön-arculatát kereste. S hogy meg is találta, annak bizonysága az a Gál Gyula, aki egyre biztosabban, egyre otthonosabban, egyre stílusosabban illeszkedett bele a «természetes» színjátszók együttesébe. Abba a modern gárdába, amelynek a Nemzeti Színház-ban első térhódítója s később utolérhetetlen mestere Pethes Imre volt. Törhetetlen szorgalma, hajlékonnyá művelt mesterségbeli tudása, művész-lelkiismerete és intelligenciája legyőzte a múlt minden belenevelt akadályát s az önmagát fáradhatatlanul fürkésző, ellenőrző és tökéletesítő akarat végül is diadalmaskodott. Gál Gyula színészi értékeinek teljességét átmentette az új színjátszásba, amelynek két évtized óta egyik leghatalmasabb és legmegbízhatóbb erőssége. Akárhova állítják, mindenütt a legmagasabb mértékkel mérhetőt adja. Játéka ugyan nem túlságosan színes, de annál plasztikusabb.

Ő ma a legelső magyar epizód-színész. Részletrajza csudálatosan finom, kidolgozott. Erős fantáziára s szinte pedáns gondosságra vall. Valóságos flaubert-i erény ez, – cseppet sem megvetendő. Természetes színészi kvalitásain túl, elsősorban ennek az alaposságnak, ennek a tökéletes felkészültségnek, a szerepben való intellektuális elmélyülésnek és a végsőkig vitt artisztikus kiformálásnak köszönheti legszebb sikereit. A zseni ösztönös lobogását pótló erudició az ő kikezdhetetlen acélvértezete, ha felfogásának kiinduló pontjával olykor nem is ért egyet a kritika. Amit elkezd, s ahogy végigviszi, abban mindig logikus. Művészi kontrolja folyton résen áll s sokszor már csaknem zsarnokin uralkodik művészi ösztöne fölött. Sohase láttam botlani, trémázni, öntudatlanul félresiklani, vagy éppen megakadni, – mindig biztos a dolgában. Mindent «kihoz», amit akar, talán, mert túlontúl ismeri képessége határait, s azon kívül nem bocsátkozik bizonytalan kalandokba. Olyan, mint a reneszánsz-mesterek, akik – bármennyire kihasználták a művészi ihlet jó óráit – józanul engedelmeskedtek az anyagszerűség műhelyben megismert törvényeinek; akik igaz művészek voltak, de megbecsülték a mesterséget is. Legszebben megmutatkozik ez remekbe készült Polonius-alakításán. A vén locsi-fecsi, minden lében kanál udvaroncnak, az elménckedő és fontoskodó bölcsnek, a mézes-mázos hízelkedőnek, a kutyahűségű szolgának, az önmagával eltelt tökfejnek és a szentimentalizmusában is ravaszdi családapának minden rejtett lelki-redőjét fellebbenti, kibontja, elénk vetíti, hogy aztán mindeme különálló tulajdonságokat, egymást keresztező jellemvonásokat valami komikusan vonzó, szinte rokonszenves szintézisben oldja fel. Mert nála a figura nem hull szét, a legaprólékosabb analízis ellenére sem. Új egészbe zárul, szerves és végleges alakot öltve. Ahogy pedig mindez egyszerre ütközik ki egyetlen szavából, egyetlen gesztusából, az már a grand art titka.

Tagadhatatlanul: kissé tartózkodó, hűvösen előkelő ez a művészet. Mintha az értelem túlságosan dominálna benne, lehalkítva, temperálva az érzés közvetlenségét. Egyedül ez a hűvösség árulkodik a kinőtt «régi iskolára», amelyet Gál Gyula korántsem a divat szeszélyének hódolva hagyott ott, hanem mert az újban inkább megtalálta és kifejezhette önmagát. Ám úgy tetszik, pár esztendő óta mintha intimebbre melegednék egy-egy szerepében. Rézkarc-szerűen éles vonalai – jellemző erejüket megtartva – fokonkint lágyulnak, s a puha tónusokon itt-ott kezd átütni a felszabaduló érzések szín-skálája… Gál Gyulától tehát a kettős jubileum után is várhatunk még meglepetéseket. Az ünnep neki csak ennyi: megáll egy pillanatra, emlékezete lapján átvillan a negyvenéves múlt küzdelme és öröme, erőt és vigaszt adva, aztán megy tovább, derűs optimizmussal, a maga legsajátabb útján.

Tanulni, tanulni, újra tanulni, telhetetlen vággyal, az igazi művész örök elégedetlenségével. És alkotni, – az igaz művész örök hevülésével.

J-V

Díszsor

3

Fényes Adolf

festő, grafikus, a szolnoki művésztelep egyik vezetője

(1867, Kecskemét – 1945, Budapest)

Jogi tanulmányait félbehagyva 1884-től 1887-ig a Mintarajziskolában Székely Bertalan és Gregus János növendéke. 1887-1890 között Weimarban Max Thedytől tanult, 1891-ben Párizsban a Julian Akadémiát látogatta, majd újabb két évet töltött Thedynél. 1894-98 között Benczúr Gyula mesteriskolájában működött. Pletyka c. képével 1895-ben a Képzőművészet Társaság díját, 1897-ben a Civódással Rudits-ösztöndíjat nyert. 1898-ban megkezdett Szegény ember élete c. festményciklus a kritikai realizmus legszebb magyar termékei közé tartozik.

Az 1900-as évet Olaszországban és Franciaországban töltötte. Részt vett a szolnoki művésztelep létrehozásában, 1902-től minden nyarat Szolnokon töltött. A szegény emberek élete sorozat után a plein air foglalkoztatta, festményeit világos színek, egyszerű kompozíció jellemzik. 1918 után első korszakát mesejellegű bibliai, jelképes témájú “romantikus” korszak váltotta fel. 1924-ben állami nagy aranyérmet kapott, 1927-ben Háromkirályok c. képe a varsói képzőművészeti társulat Diplôme d’Honneurjét nyerte el. Az 1929-i barceloniai világkiállításon Gran Premiót kapott. Utolsó gyűjteményes kiállítását 1936-ban A Fränkel Szalonban rendezte, ezután már keveset festett, 1944-ben elhurcolták, a felszabadulást súlyos betegen érte meg. Művészete a realizmus és a plein air festés legjobb magyar eredményei közé tartozik.

J-5

Díszhely

Kaufmann Dávid

rabbi, hebraista, vallásfilozófus, történész, nyelvész, az MTA Keleti Gyűjteményének megalapítója

A morvaországi Kojeteinban született és 1852 jún. 7-én halt meg Karlsbadban. 1899. július 6-án fejezte be középiskolai tanulmányait, majd a breslaui Jüdisch-Theologisches Seminarban teológiát tanult és ott szerezte meg papi oklevelét 1877-ben. Tudományos körökben már ekkor ismerték rendkívüli képességeit és híre Magyarországba is eljutott. A budapesti rabbi képző a vallásbölcselet és zsidó-történet tanszékére rendes tanárnak hívta meg és a fiatal tudós Budapestre költözött, ahol nagyon értékes tudományos munkásságot fejtett ki. A középkor zsidó történetéből merített monográfiáit és vallásbölcseleti munkáit maradéktalan elismeréssel fogadták. A zsidó tudományok terjesztésében fáradhatatlan volt és egy időben a Monatschrift für Geschichte und Wissenschaft des Judentums társszerkesztője is volt. Emellett ritka könyveket és kéziratokat is gyűjtött páratlan hozzáértéssel. Ez a világhíres gyűjteménye halála után a Magyar Tudományos Akadémiához került, amelynek megbízásából Weisz Miksa állította össze a katalógusát. Kiváló szónok volt és nemcsak nálunk, de külföldön is a modern hitszónoklás mesterének tartották. Különböző folyóiratokba számos kisebb tanulmányt írt, terjedelmesebb művei könyv alakban jelentek meg. Legfontosabb műveit három testes kötetbe a Gesammelte Schriften c. alatt halála után adták ki (Frankfurt 1910) és ugyanekkor tisztelői és tanítványai emlékkönyvet is szerkesztettek és adtak ki a tiszteletére. Ebben írta meg Rosenthal K. életrajzát, Braun I. pedig iratainak jegyzékét. Főbb művei:

Die Theologie des Bachja ibn Pakuda (Wien 1874)

Geschichte der Attributenlehre i. d. jüdischen Religionsphilosophie d. Mittelalters (Gotha 1877)

Al-Batlajusi nyomai a zsidó vallásbölcsészetben és jelképes köreinek héber fordítása (Budapest 1880)

Az érzékek. Adalékok a középkor physiologiája és pszichológiájának történetéhez (u. o. 1884)

Zur Geschichte jüdischer Familien: I. Samson Wertheimer (Wien 1888)

II. R. Jair. Chajjim Bacharach (Trier l894)

A zsidók kiűzése Bécsből és Alsó-Ausztriából (Budapest 1889) Okmányok Wertheimer Sámson élettörténetéhez (u. o. 1891) Mélanges d’archeologie juive et chretienne (Paris 1888)

Jakob Maulino un page de la renaissance (u. o. 1894)

Die letzte Erstürmung Ofens und ihre Vorgeschichte (Trier 1895). Magyar nyelvű munkái németül is megjelentek.”                                   (Magyar Zsidó Lexikon (1929. Szerk. Újvári Péter)

T

Díszsor

1

Vázsonyi Vilmos

jogász, ügyvéd, politikus, országgyűlési képviselő, igazságügyminiszter, a Nemzeti Demokrata Polgári Párt alapító elnöke

Sümegen született 1868. március 22-én. A budapesti egyetemen tanult jogot, majd ügyvéd lett. 1894-ben megalapította a Demokratikus Kört, s még ugyanebben az évben bekerült Budapest törvényhatóságába. 1901-ben demokrata párti programmal országgyűlési képviselővé választották. 1904-ben, a vasutas sztrájk idején ő vezette a sztrájkolók és a kormány közötti tárgyalásokat, majd a perbefogott vasutasok védőügyvédje volt. 1917. június 15. augusztus 18-ig az Eszterházy, majd 1918. január 25-től május 8-ig a második Wekerle-kormányban töltötte be az igazságügy- miniszteri tisztséget. Noha liberális politikusnak számított, meggyőződéses legitimista volt. Az 1918-as, ún. őszirózsás forradalom napján emigrált és csak a Tanácsköztársaság leverése után tért haza Magyarországra. Gál Jenővel együtt újjászervezte pártját Nemzeti Demokrata Polgári Párt éven. Tevékenyen részt vett az 1924-ben alakuló a baloldali ellenzék egy részét összefogó Demokrata Blokk létrehozásában és működésében. 1926-ban gyógykezelésre az ausztriai Baden-be utazott, ahol hirtelen meghalt.

T

Díszsor

Baumgarten Izidor

jogtudós, büntetőjogi író, egyetemi magántanár, kúriai tanácselnök

Budapesten született 1850. márc. 27-én és 1914. október 1- én halt meg. Miután a budapesti egyetemen jogi tanulmányát elvégezte és ügyvéd lett, külföldre ment hosszabb tanulmányútra. 1885-ben a büntetőjog magántanára volt, 1886-ban ügyész lett, 1898-ban az igazságügy-minisztériumba osztották be és itt élénk részt vett a büntető perrendtartás novella-tervezetének kidolgozásában. Nagy munkásságot fejtett ki 1899-ben a Budapesten tartott nemzetközi büntető egyesületi kongresszus megszervezésében. A legkiválóbb magyar büntetőjogászok egyike volt. Nagy műveltségével, ítélőképességével, szónoki képességével nagy tekintélyt szerzett. Az ú. n. klasszikus büntetőjogi iskola híve és Magyarországon egyik leghivatottabb képviselője volt. Művei a magyar büntetőjogi irodalomnak maradandó értékű alkotásai. Érdemei elismeréséül 1901. koronaügyész-helyettessé, később kúriai tanácselnökké nevezték ki.

Számos külföldi és belföldi jogi szaklapba írt tanulmányon kívül nagyobb önálló munkái:

A kísérlet tana (1884.(németül is) A tett azonosságának kérdéséhez (1889)

Törvényhalmazat és bűnhalmazat(1886)

A sajtójogi felelősség rendszere (1882)

Az előzetes eljárás reformja (1893)

A vádhatározatról (1895)

A felebbvitel ténykérdésben (1898)

A büntetés kimérése kriminálpolitikai szempontból (1901)

Büntetőjogi tanulmányok (1907).