Sárkányvíz
POLGÁR ERNÕ
A pálinkafõzésre erjedõ körte kipárolgása betöltötte már a garázs szûk terét, mûanyaghordókban bugyogva, szutyogva gõzölgött a cefre, mint a vulkán kráterébõl fortyogva felszínre törõ láva, s a terjengõ szag Radír Lacit (így ismerték õt Angyalföldön) a Szeszgyár levegõjére emlékeztette. Radír Laci sofõr volt a Szeszgyárban, de most két napra szabadságot vett ki. Nem indokolta, miért, de nem is kellett, mert tudták anélkül is, hogy itt a pálinkafõzés ideje. S Radír Laci olyan kóstolóval fog beállítani, amit mindenki megemleget. Radír Laci körtepálinkájának már az elsõ kortya selymesen simult az ember szájába, beszivárgott a fogak és a rések közé, s mint a kipréselt olívaolaj csorgott le a garaton, a nyelõcsõn, illata pedig belélegzés után tágította a hörgõket és az ereket.
- Ez belül radíroz le mindent! Isten az anyjába! – mondta kínálgatás során, a Radír Laci nevet nem indokolatlanul kapta tehát. Hogy ki volt a névadó, biztosan az emlékezet sem õrizte már. Valaki a barátok közül? Tütõ Tibi, targoncás a Papírgyárból? Sajtos Tibi, égetõmester a Zománcgyárból? Egér, a kiugrott papból lett kontár kõmûves? Vagy Gyula úr, a mûvezetõ az Élesztõgyárból?… Egyikük sem tudta, hiszen harminc éve látogatták már Radír Laci garázsát, és ki tudná ennyi idõ után a régmúltat pontosan felidézni? Kocsmák látogatása helyett az angyalföldi garázs vidám társasága a közértben vásárolt sörök, borok kortyolgatása közben inkább kedvükre való idõtöltés volt. Tütõ Tibi szerint õ volt a keresztapa, Sajtos Tibi szerint viszont az Egér az. Egér cáfolta: benne úgy élt a múlt, hogy Gyula volt a keresztapa, amikor kalákában Gyula úr házának alapjait betonozták és a falakat húzták fel.
- Ne mondjátok nekem, hogy a Gyula úr volt! Amikor az Egér volt az!… Itt ültünk a garázsban, az elõzõ évi körtét inhaláltunk… piroslott már a kertben a málna. Emlékszem… Egér a tél minden lepedékét leradírozta már belül, a málnásban, a bokrok között csuklott össze, és csak mondta, ismételgette: “Radír… Laci! Radír… Lacikám!”… Terike jött érte. Ne beszéljetek ti nekem! Kristálytisztán emlékszem mindenre, mintha tegnap lett volna… Terike a kertben találta meg õt. Egér, amilyen vézna, nem is volt olyan könnyû észrevenni!… Nem emlékeztek? Utána órákon át ezen röhögtünk! Terike… könnyebb õt átlépni, mint megkerülni… olyan húsos, megtalálta, mesélte Sajtos Tibi, Egeret a vállára vette, és hazavitte. Irigyeltük is az ingyenes házhozszállítást! – nézett Egérre.
- Lehet – Egér széttárta a karját. – Ki emlékszik azokra az idõkre? Rég volt, mint Rákosi és ötvenhat!
Radír Laci felemelte az egyik hordó fedelét, beszagolt és megjegyezte: – Itt mese már nincs, fõzni kell! Isten az anyjába!
Összeszerelte a szeszgyári lakatosmûhelyben fabrikált pálinkafõzõt, helyére került az üst, a lepárló, az összekötõ csövek, most is, mint évek óta változatlanul, illeszkedtek egymásba, a felaprított akácfahasábok alatt meggyújtotta az újságot, a Népszabadságot járatta emberemlékezet óta. Elõtte a Szabad Népet. Gyújtósnak az is kiválóan megfelelt. Azonnal és nagy lánggal égett, “mint a Molotov-koktél ötvenhatban”, állapította meg egyszer Egér, aki állítólag orosz tankot is lángba borított akkor. Recsegve, csattogva égett az akác, s mint egy zenekari mûvet, élvezet volt hallgatni, de még inkább látni, ahogy mûködésbe lendült az egész szerkezet. A felfokozott pillanatban aztán egyszer csak nyomkodni kezdte valaki a kertkapura felszerelt csengõ gombját. Radír Laci nem látta a garázs ablakából, ki lehet az, csak a házból idáig hallatszó csengõ berregése szólt, de úgy, hogy nagyon felidegesítette.
- Cefrézés közben jön a finánc? Isten az anyjába! – Kinyitotta a garázsablakot és kikiabált: – Ki az? Fényes nappal, hétköznap délután, decemberben?
- A szeszkommandó! – röhögött Tütõ Tibi.
- Ütõdött! Gyere be! Nyitva a kapu, õ meg csönget… – dohogott Radír Laci, s észre se vette Tütõ mikor ért a garázsba, számára az volt most a fontos, hogy fát tegyen még a tûzre. – Bolond Istók! Csönget, mint a villanyszámlás – s tûzifát dobott még az üst alá, Tütõre nézett, aki ekkor már a hozott söröket nyitotta ki, és töltötte korsókba.
- Engedélye van magának pálinkafõzésre, Radír? – kérdezte Tütõ.
- Van – hangzott a válasz -, de Sajtos Tibi Creptónak képzelte, és azzal törölte ki.
Ittak a sörbõl.
- Ászok! A legeslegjobb! – sóhajtott Radír Laci.
- Egérék? – kérdezte Tütõ.
- Jönnek, ne félj: nem hagyják ki! Sajtos Tibi a gyárból egyenesen idejön…
Tütõ Tibi az órájára nézett. – Akkor már itt kellene lennie!
- Egér fusizik, errefelé, valahol a Vizafogónál. Gyula úr meg kiíratta magát…
- Évi rendes egy hétre?
- Legalább… Csönd! – Radír Laci felemelte a mutatóujját, és fülelt.
A vilmoskörte illata terjengett már a garázsban, s mint az esõcsatornából nyári hõség után az égi áldás, a körteillatú gõz cseppekké duzzadva csordogálni kezdett a nádfonatú demizsonba.
- Elindult! – mondta Radír Laci.
- El – felelte Tütõ Tibi. Álltak és nézték miként válik tiszta itallá a rothadó gyümölcs.
- Varázslat!
- Az – bólogatott Tütõ Tibi. Megitták a sört, a pálinka pedig csak csorgott és idõközben megérkeztek a többiek is. Sajtos Tibi tatárbifszteket, Egér kocsonyát, Gyula úr darált erõspaprika darabkáktól pirosló, ropogós, friss káposztáspogácsát hozott.
- Dinszteli a káposztát a lányom, az elsõ sodrás után rakja rá a tésztára, és csak aztán szórja meg darált paprikával, majd az egészet még egyszer gyúrja és sodorja! Ez a hászidok receptje! – mondta Gyula úr. És ivott sört õ is a pogácsára.
- Áldott legyen a keze annak a lánynak! Egyszer még rabbi felesége lesz, Isten az anyjába! – majszolta a pogácsát Radír Laci, és a garázsba beállított konyhakredencbõl porcelántálat vett elõ. Fénylõ ünnepnapokon, amilyen a mai is, mindig készített olvasztott csokoládéval bevont tortát, amelyet rumban áztatott kókuszreszelékkel díszített.
A mûhelyasztalon terítettek maguknak.
- Sajtos Tibi “tatárja” és Egér kocsonyája úgy tartozik hozzánk, mint halotthoz a mozdulatlanság – jegyezte meg Tütõ Tibi, és erõs paprikával szórta meg a kocsonyáját is. Egér csóválta a fejét, de nem a paprika miatt, hanem azért, mert temetett õ már olyan halottat, amelyik megmozdult, aztán meg fel is ült. De most nem fogott a történetbe, úgy rémlett neki, hogy már megtette.
- Olyan – felelte Gyula úr. – Aki nem ült még itt, nem tudja, miért jó élni.
- Nem – bólogatott Radír Laci, s megfordult a fejében: lehet-e egy kocsmában bármi ehhez fogható?
Csöpögött a körtepálinka, Radír Laci kupicákba töltött belõle mindannyiuknak. Elõbb csak szagolgatták, aztán az elsõ kortyot ízlelgették, a szájukban csettintgetve morzsolgatták, s csak aztán nyelték le. Radír Laci mély lélegzeteket vett. Inhalált. Egér a Székely Himnuszt kezdte énekelni. “Ki tudja merre, merre visz a végzet…” A többiek mentek a szöveg és a dallam után. “Göröngyös úton, sötét éjjelen…” Egér emelt egy kicsit a hangerõn: “Segítsd még egyszer, gyõzelemre néped…” A kórus vele énekelte: “Csaba királyfi, a csillag ösvényen…” Egér pap volt régen, nem kántor, gyönyörûen énekelt mégis, most pianóra szelídülve folytatta: “Maroknyi székely, porlik mint a szikla…” A kórus együtt énekelt vele: “Népek harcától, zajló tengeren. Fejük az ár, ezerszer elborítja…” A hangerõt emelve fejezték be: “Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!”
- Sárkányvíz – jelentette ki Radír Laci. – Ha meggyújtanánk a leheletet, lángba borulna!
- Az biztos – mondta egyetértõen Egér, s amennyire vissza tudott emlékezni, éjfélig is eltartott, amíg az utolsó hordó is kiürült.
Tütõ Tibi fát aprított, Sajtos Tibi tüzelt, Radír Laci demizsonból üvegekbe töltögette a pálinkát… Gyula úr kóstolta… és én is – hebegte Egér.
- És a házigazdát meg ki verte fejbe? De úgy, hogy belehalt? – kérdezte a nyomozó.
- Miket beszél?! Hogy a Radír Laci meghalt?… – Egérrel forogni kezdett a világ.
A felesége emelte ki reggel az ágyból, hogy keresik a rendõrök, és hogy Radír Lacihoz viszik. Tütõ Tibit, Sajtos Tibit és Gyula urat már elõ is állították; õk már Radír Laci kertjében fagyoskodtak, amikor Egeret kiszállították a rendõrautóból.
Egér, amikor Radír Lacit holtan meglátta, sírva fakadt, és úgy zokogott, hogy hiába kérdezgették, válaszolni sem tudott. Igaz, nem is emlékezett semmire, ahogy máskor, éjjel most is Terike cipelte haza. Radír Laci felesége meg azt vallotta, hogy hallotta, hogy a férje bemegy a fürdõszobába, miután az összes szeszkazán hazaténfergett már, de többre nem emlékezett, mert elaludt. Reggel pedig már halva találta a párját a fürdõkád mellett. Orvost hívott, aki megállapította, hogy Radír Laci meghalt. A holttestet elvitetni mégsem engedte, mert az idegenkezûséget nem lehetett kizárni, hallgatta Egér a tényállást, amit a nyomozó ismertetett.
- Radír…! Radír… Lacikám! – szipogott Egér.
Nagynehezen aztán mindenkit hazaengedtek. A rendõrség ugyanis végül valószínûtlennek minõsítette az idegenkezûséget, s azt találta inkább jegyzõkönyvezhetõnek, hogy az elhalálozott személy ittas állapotában csúszott meg a fürdõszobában, fejét a kád szélébe ütötte, és baleset okozta a halálát.
Elérkezett a temetés napja is. És még az elsõ hó is leesett. Egér utolsónak érkezett a ravatalozóba, körülnézett, a családtagokat megismerte, végül Tütõ Tibi, Sajtos Tibi és Gyula úr mellé állt, nézte, csak nézte a nyitott koporsót, a koporsón a feliratot: Elekes László élt 51 évet. Elõbb a gyomra kavarodott fel, aztán meg valami bizonytalanság vett erõt rajta. Tétovázás után Tütõhöz fordult.
- Õ az? – suttogta.
- Õ.
- Biztos?
- Igen.
- Ne dumáljatok, temetésen vagytok! – sziszegte Sajtos Tibi.
- Miért? – kérdezte Egértõl Tütõ.
- Elekes van a koporsóra írva.
- Az a földi neve!
- Értem – mondta Egér és egy ideig csendben maradt. A pap közben megérkezett, a siratóasszonyok pedig elkezdtek énekelni. – Odajönnél hozzá velem? – szólalt meg Egér újra.
- Minek? – kérdezte Tütõ.
- Meglátod! – Egér a koporsóhoz ment. Tütõ követte. – Takarj el!
- Mit csinálsz?
Egér laposüveget vett elõ, és azt Radír Laci fejpárnája alá csúsztatta.
- Sárkányvíz. Az ideibõl… Kell az útra, ebben a hidegben, amíg Szent Péter elé viszik – suttogta Egér, majd csendben visszatértek a helyükre.
A temetés után szó nélkül indultak haza. Jó ideig együtt mentek, aztán ki-ki amerre lakott. Egér azon kapta magát, hogy Radír Laci háza felé tart, s hallani vélte a hangját: “Megvolt ez is… Isten az anyjába!”
Esni kezdett újra a hó, fújt a szél, Egér inkább mégis hazafelé vette az útját. A kocsma elõtt érzett ugyan némi bizsergést, hogy inni kellene valamit, de erõt vett magán, és gyorsan hazament.
- Radír… Radír Laci! – Miért iszunk mi ennyit?!… Miért vagyunk mi rabjai az alkoholnak? Ó, Uram, bocsáss meg nekünk, vétkezõknek! Poharakhoz láncolt Prométheuszoknak!… Akik a Kárpátok sziklái alatt örök idõk óta dacolunk Veled… – motyogta kortyolgatás közben maga elé, mintha imádkozna, és bármennyire elragadta is az idei körtepálinka, nem érezte, hogy a sárkányvíz le tudná radírozni mindazt, ami belülrõl most úgy marta õt.
Radír Laci tragikus balesetére gondolt, és szemébõl cseppenként indultak el a könnyei.
Hogy mint került az ágyba, arra másnap reggel nem is emlékezett már.