A XX. SZÁZAD, AHONNAN ÉRKEZTÜNK II.

A szálloda kertjében is Ganesháé a legszebb viselet. Az embertestű, elefántfejű istené, aki patkány hátán közlekedik. Ganesha, a trimurtinak nevezett istenhármasból: Siva gyermeke.

Régóta mesélik a történetet, hogy Siva hosszú útról tért haza, és felesége, Parvati ágyában egy fiatalembert talált. Féktelen haragjában a csábítónak vélt fiatalember fejét gon­dolkodás nélkül levágta, és később tudta meg, hogy a saját gyermekével végzett. Ganesha felnőtt, miközben Siva távol volt családjától. Siva bánta, amit tett, de Ganeshát, a drága fiút, csak előző élete külsőjével tudta újra életre kelteni. De nincs olyan fájdalom, amit a múló idő meg ne enyhítene.

A phallikus szimbólummal, a szent lingam jelképpel azonosítható Sivát számtalan reinkarnációban istenként magasztalják. Visnu Ráma alakjában való újjászületése a legnépszerűbb a balinézek között.

Ganungan napja: Ráma győzelmének diadala.

Ráma feleségét, Sitát, Ceylon szigetén, Lanka uralkodója, Rawana elrabolta, de Ráma Hanuman majomisten hadseregének segítségével elfoglalta Lankát, és kiszabadította Sitát. A bátrakat segítette a szerencse, de a harcokban sokan meghaltak: a hősök lelke pedig a nirvánába érkezett. Az emberi lélek ugyanis nem más, mint a testben lakozó ikerlény.

Halhatatlan, és azonosítható a vérrel.

Ezért a Biblia szigorú tilalma, mely a vérnek vagy kivér­zetlen húsnak táplálékként való elfogyasztását korlátozza? S a gyakorlat a selyemúton a messzi keletről a Szentföldig is eljutott volna?

Anyám egy csirke nyakát nem volt képes elvágni. A kivégző feladatra mindig talált valaki mást, aki kivéreztette helyette az állatot. Haug Kató nénit a szomszédból, apámat, ha otthon volt.

A szállodában orchidea szirmaiból, zsenge bambuszlevelekből készített kegytárgyakat helyeznek el az asztalokra, a lépcsőkre, a járdákra, ahol a lelkek járnak, és táncolnak. A természet ugyanis mindnyájunkat szabadnak teremtett, ezért természetes a szabadság igénye az embernek és a lelkeknek.

A balinézek, még hétköznapi étkezéskor is bambusz leveléből készült tányérkába falatokat tesznek, amiből ők esznek, hogy családtagjaik lelkeit megvendégeljék. Szantálfa füstölög, s az illatos füstcsíkok, köröket rajzolva szállnak föl­felé, válnak semmivé, mint ahogy a földi halandó a vágyak és szenvedések folyamában, a karma mindent átfogó törvényei szerint, az újjászületések szűnni nem tudó körforgásából lép ki a szanszára rendszeréből, a nirvána örökkévalóságába.

A pincérnő egy gyermek tenyerében elférő bambusz­levéltányérba szedett mindenből az asztalon lévő ételekből.

– A lelkeknek… szeretteik lelkének! – mondta angolul.

„Nem tudhatjuk, hogy mit forgat a fejében a hallgatag ember” – néztem a német pszichiátert. De, amikor megszólalt, már tudtam, hogy mit, amikor csendben volt.

– Requiem. Requiem pro familia – mondta latinul. Mert ha egy orvos egyszer megtanult latinul, azt használja is. Halál beálltakor azt mondja: a beteg exitált. A hozzátartozókat ilyenkor titokzatos érzés járja át. Beavatottakká válnak. S úgy mesélik is: a doktor úr közölte, hogy mi történt, de latinul.

„Persze, ők mindent tudnak!” – bólogat erre a hallgatóság. És az orvos szépen beszél. A megejtett lány anyjától azt kérdezi: „kivel koitált a gyermek?” Azt mondja: „depri­mált a beteg”, és nem azt, hogy búskomor. Ha pedig neki van rossz napja – így morog bosszúsan: „Fécesz az egész!” Pedig csak a szarra gondolt.

A papok is effélék. Amikor gyermek voltam, anyám minden nap elküldött a templomba ministrálni (nehogy kiderüljön a gyerekről, hogy zsidó). Térdeltünk az oltár előtt, és latinul felelgettünk a szentmise megfelelő részeire, de egyszer csak a Vatikán bölcs bíborosai mindent megváltoztattak. A híveknek hátat fordító, latinul miséző pap nézzen szembe a híveknek! Beszéljen a nyelvükön! S ne fordítson hátat a vele együtt imádkozóknak! Kerüljön közelebb isten követőihez!

Azóta az orvosok a latin nyelv lángjának fáradhatatlan őrzői, mint a perzsa Zarathusztra követői, akik még ma is őrzik a Dárius palotáját perzselve elpusztító tűz fáklyányi lángját, amelyet Perszepoliszban, Nagy Sándor parancsára, részeg katonák csiholtak.

Így emlékeznek ma Iránban a régi dicsőség letűnt korszakára.

– Requiem familiaris. Requiem pro mater – rakosgatom magamban a holt szavakat, amikor a balinéz pincérnő befejezi a felszolgálást. Finomnak, melegnek, simogatónak vélt kezének mozdulatai láttán: anyám keze jut eszembe.

Azon a forró, júniusi, bácsalmási délutánon anyám a kertre néző nyitott verandán üldögélt, kezében egy nekem címzett levelet szorongatott. Apám a hűvös szobában szunyókált, ahogy a bácskai nobilis Bedich család tagjai tették évszázadokon át a délutáni forróságban, s hallotta, hogy csönget valaki, de nem ment kaput nyitni, mert a látogató beengedése anyám reszortja volt.

A ki tudja, hányadik csengőszóra apám mégiscsak fölkelt, és kicsoszogott a házból.

– Elaludt! Hát persze, gondolhattam volna, hogy ezért nem hallja! – nézett a szendergő anyámra.

– Jövök – szólt a kapu felé, majd beengedte a postást. Ott az udvaron át is vette a nyugdíjat, majd elindult visszafelé a házba.

– Margit, megjött a nyugdíj! Hallod? Itt a nyugdíj végre! Betegyem a helyére a viaszkosvászon alá?

De anyám nem válaszolt. Csukott szemmel csak ült né­mán a karosszékben.

– Margit! – érintette meg apám a vállát. S ekkor anyám keze lehullott az öléből, kezéből kiesett a levél.

– Uramisten!… – villant át apámon a felismerés –, de hiszen már nem is… – kimondani sem merte.

Édesanyám örökre elszenderült. Keze még meleg volt, lelke végtelen útra kelt, s a levél, mely nekem szólt: megcímezve, fölbélyegezve ott hevert a földön.

„Drága Fiam! Nagyon örülök, hogy hazajöttök a születésnapomra. A szobátokat már elkészítettem. Alig várom már, hogy lássam az unokáimat. Orsolyának túróskalácsot sütök, mert azt szereti, Péternek madártejet főzök. Szerelmes felednek és Neked, fiam, meggyes-mákos rétest. Már csak néhány napot kell várni és találkozunk. Ne hozzatok semmit, ide mindig üres kézzel gyertek! Nekünk mindenünk megvan és az a legnagyobb ajándék, amikor hazalátogattok. Mindig átölelve Benneteket!”

„Drága Mama” Utolsó leveledet megkaptam, mely ott hevert a földön, a verandán. Ez számomra nemesebb, mint a gyémánt, fénylőbb, mint a címer, drágább, mint bármely kincs. Belőle olyan szeretet árad, mely egész életemet átmelegíti, fénye messzebbre világít, mint a nagyapponyi Ap­ponyiak és a széki Forrók régmúlt és a feledés lomtárában porosodó tettei.”

Kezed mennyi szeretetet adott! Amikor kisfiú koromban pólyáztál, fésültél, simogattál, etettél, ápoltál, elaltattál. Negyven év múltán is élénken emlékszem, amint a ház e­lőtt állva integettél, s én egyedül indultam óvodába. Akkor még nem kellett kísérgetni a gyerekeket, alig volt forgalom az utcán. Egy-egy lovasszán csilingelt az utcákon. Egyikükre felkapaszkodtam, s integető kezed egyre távolodott tőlem. S még hallottam a hangodat:

– Ma jön a Mikulás! Biztos hoz neked valamit!

A kéz, édesanyám keze most is melegít. Itt, Bali szigetén, az asztalnál, a reggel mély csöndjében most is hallom a hangját:

– Fiam – s a kéz mintha megérintené arcomat. S most felcsendül Verdi Requiemje – Carlo Maria Giulini vezényletével.

A kórus és a quartett lángolva énekli: „Kyrie eleison. Christie eleison. Kyrie eleison.”

Eközben az étteremben reggelinket elfogyasztjuk.

 

*

 

Az emberek jobban hisznek a szemüknek, mint a fülüknek.

Nekem akárhogy mesélték a kitelepítések, a deportálások kálváriáját: mindig hiányérzetem támadt. Hallották… nem emlékeznek mindenre… még gyerekek voltak… S a változatok tovább sorolhatók.

Szeretteim közül többen túlélő szemtanúi voltak a XX. századnak, mely tudathasadásával hívja fel a Talmud szerint mindig igazságos utókor figyelmét arra, hogy az emberiség történelme a terheltség génjeit hordozza. Hogy lappangó korszakok után elemi erővel törhet újra és újra felszínre a történelem skizofréniára való hajlama, mint a dühös vulkán kitörése Krakataunál: Jáva és Szu­mátra szigetei között. Amikor a sötétség szállt a földre.

A nap sem bírta jószándékkal, pedig mint máskor, erejének megfeszítésével világított.

Embert, annyit marhavagonban még össze nem zsúfoltak, mint a második évezred utolsó századának első felében! Zsidók millióit vasúti szerelvényekbe terelve szállították koncentrációs táborokba, hogy elégessék őket. Majd az első világháború befejezetlensége miatt kitört második világméretű „schub” után újra parányivá zsugorított Magyarországról telepítették ki a németeket.

Síneken gördülve, batyujukat szorongatva bűnös-bűn­telen búcsúzott hazájától.

(folytatjuk)