CIVILIZÁCIÓK NYOMÁBAN 2. II. A PÚPOS RABSZOLGA
Aiszóposz (i.e. VI. sz.) élete a legendák ködébe vész. Ha igaz, legrégibb prózaírónk. Zsidó rabszolga volt-e, aki talpraesett anekdotákban mondta ki a merész igazságot? Vagy csak legenda és népköltészet?
-…mindig finomabb eszközt válassz, mert többet érsz el ésszel, mint erőszakkal – vallotta Aiszóposz, a púpos rabszolga, aki, egyes források szerint, Kis-Ázsiából származott. Sok elbeszélés szól róla, melyekben Aiszóposz mindig eszesebb és találékonyabb, mint urai. Haláláról az a történet járta, hogy a delphoi papok letaszították egy szikláról, mert kapzsiságukat a szemükre vetette.
Aiszóposz nevét a róla elnevezett mesegyűjtemény tette világhírűvé. Elképzelhető, hogy a mesék jó része régebbi a századokból származik, s a VI. században Aiszóposz vagy más, ismeretlen szerző nagyrészt csak összegyűjtötte, és rögzítette az anyagot. A gyűjtemény évszázadok folyamán tovább bővült, átdolgozták, versbe foglalták.
Az ezópusi mese azonban nem változott.
A rövid, kis történetekben, többnyire állatmesékben, csattanó tanulsággal népi bölcsesség található. Az akkori első társadalmi ideák sokszor állatmesék köntösébe burkolóztak, ami az egész prózai szépirodalom őse talán.
A bölcs Ezópusnak és másoknak fabulái és oktató beszédei, valamint azoknak értelme címmel jelent meg először magyarul a mesegyűjtemény, Heltai Gáspár szerkesztésében: 1566-ban.
Aiszóposz eredeti mesegyűjteménye nem maradt ránk, későbbi feldolgozások őrizték meg műveit. Az I. században Phaedrus, római író öt könyvben, versben rögzítette az ezópusi meséket. A középkorból is több feldolgozást ismerünk.
A magyar irodalomban, 1536-ban Pesti Gábor, 1566-ban Heltai Gáspár, 1788-ban Péczeli József jelentetett meg Ezópus-átdolgozásokat.
Az ezópusi mese motívumai bevonultak nyelvünk példatárába, közkinccsé váltak. Mindnyájan megértjük, ha hasonlatképpen a farkas és a bárány, a macska és az egerek, a róka és a holló…történetére hivatkozunk.
A mesék nagy sikerének egyik titka, hogy a szegényeket és a kiszolgáltatottakat óvatosságra inti a gazdagokkal és a hatalmasokkal szemben, s bölcs tanácsokat adnak. A farkas bekapja az ivóvízét zavaró bárányt, a rókával és a szamárral társult oroszlán egymaga fogyasztja el a zsákmányt, a macska minden magyarkodás ellenére felfalja a megragadott kakast…
A hatalmasok csellel, hízelgéssel akarják megnyerni a szegényeket.
Emberek és állatok tulajdonságai hasonlatosak.
A kiszolgáltatottak legjobb védekezése a ravaszság – hagyta ránk örökül Aiszóposz mindazt, amit a nép bölcsessége az állatok viselkedéséből örök érvényűen megfigyelt.
Az ember éljen tehát eszével, és eszesen cselekedjék!
A paraszt ügyesen tőrbe csalja a hatalmas oroszlánt, a róka ravaszkodással megszerzi a sajtot az erősebb farkastól, a kakas a vizslák emlegetésével rászedi az állatok közötti békességről papoló rókát…
Mindezek emberi történetek is lehetnének!
Aiszóposz meséi halhatatlanságának másik titka, hogy rossz emberi tulajdonságaink ártalmasságát bizonyítják. A hiú, a kevély, a telhetetlen, az önhitt, a hazug, a csalárd mindig a rövidebbet húzza.
A mesék lázongásra, forrongásra nem bíztatnak. Arra tanítanak, hogy saját mivoltában mindenki megmaradjon, és legyen elégedett a természettől vett ajándékokkal. Munkáját becsületesen lássa el, és ne tűrje, hogy bárki erőszakkal vagy csalással megrövidítse.
Az ezópusi állatmese formájában, példákkal és hasonlatokkal, éles bölcsességgel a rabszolgák mondták ki a maguk igazát.
Írók és politikusok a későbbi időkben is sokszor felhasználták már ezt a formát, amikor az igazságit egyenesen nem lehetett kimondani.
Korok változnak – az ember valahol mindig ugyanaz?