(ZSÉ SZEMMEL) A CIVILIZÁCIÓK NYOMÁBAN V.
(ZSÉ SZEMMEL) A CIVILIZÁCIÓK NYOMÁBAN
V.
A szent Gangesz és a kínai Madonna
Az emberi kultúra s műveltség bizony jó ideig egymásról mit sem tudva alakult, fejlődött. Ezért képzeletbeli kultúrtörténeti utazásunk a világ körül egyhangú és hiányos is lenne, ha csupán a közeli vizeken eveznénk, s a távoli tengerekre ki sem merészkednénk. Ha India, Kína s az amerikai kontinens magasba törő, fénylő inka, azték és maja világítótornyait észre sem vennénk.
Európai konferencián egyszer arról kellett dönteni, hol legyen a következő nemzetközi összejövetel. Japán küldötte Szingapúrt javasolta, mire egy európai megjegyezte:
- Nagyon messze van!
- Mihez képest, uram?! – kérdezték a japánok.
Bizony, bizony: mihez képest.
A kérdés maga az igazság. Ki döntheti el, a távolságok honnan mérhetők? Athén, Róma van messze a Gangesztől, vagy az ősi kínai múlt az óegyiptomiétól?
Marco Polónak sem volt könnyű dolga, legyőznie időben, térben s lélekben e távolságokat, s elhitetnie Európával mindazt, amit látott. Mesés gazdagságot, tudást, műveltséget.
Emberi világunk tengermélyi kagylóiban: ugyanazon időben, egymástól távol alakultak, fényesedtek a tudás gyöngyei.
Híres kínai képről néz szembe velünk a kínai Madonna: benne minden tökéletesség, harmónia, kompozíció. Kelet Mona Lisája.
Egy másik képen Buddha nyugodt álma: Kelet lelki békéje, fekhelye egész Indokína s Távol-Kelet.
Szülőhazájában itt, Indiában már ötezer évvel ezelőtt városi civilizációk jöttek létre.
Amikor I. e. az V. században megszületett, a „mi” kultúránkban a perzsák „világuralma” erőteljes.
Századunk régészeti kutatásai töltötték meg történeti értékű tartalommal azokat a közel háromezer éves kínai krónikás feljegyzéseket, melyek tanúsága szerint a kínai civilizáció története hétezer évvel ezelőtt kezdődött. I.e 4500 körül tanulták meg az állattenyésztést, 3200 táján a földművelést, 2600 körül az írást, számolást, selyemszövést, házépítést és a többi iparágat.
A mi világunkban az övékétől függetlenül az egyiptomi Óbirodalom s a sumér városállamok fénykorának fejezetei íródtak.
Írtak tehát már itt is, ott is.
A Dalok könyve, Kung Fu-ce, Lao-Ce világkultúránk kimozdíthatatlan építőkövei.
Huang-ti császár a I.e. III. században rendkívüli képességgel és kíméletlen erővel súlyos áron hozta létre a nagy kiterjedésű államot. Megteremtette az egységes írást, mértékrendszert, a harminchat tartományt utak kötötték össze a fővárossal, Kína 50 milliós lakosságával az akkori világ legnépesebb és leginkább szervezett állama lett. Áruik, elsőként a selyem: Belső-Ázsián keresztül a Földközi-tenger partvidékéig is eljutottak.
Parányi Európánk ekkor a rómaiaké, a világ uraié és fegyelmezőié. Hannibál hiába kelt át az Alpokon: pun harcosai halálra ítéltettek.
Az írói képzelet lepergetheti azt a filmet, melyből kitűnnék: ez a félelmetes és erős Kína Hannibál szövetségeseként hogyan tudta volna porig rombolni Róma valamennyi tartományát.
Hannibál nem volt velük diplomáciai kapcsolatban, a kínaiak mással voltak elfoglalva.
Később Dzsingiz kánnak és utódainak volt mohóbb az étvágya. Az egész világ azonban az övék sem lehetett.
Eljutottam a mongol pusztákon Karakorum falaihoz, Pekingben a Tiltott Város császári épületeihez, melyek a múlt lenyűgöző kincstárai.
India inkább befelé forduló: őket újra és újra leigázták.
Íróasztalomon fehér, intarziás márványtábla, közepén színes kővirágok: kagyló- s drágakő levelek, virágszirmok kaleidoszkópként simulnak a hideg, sima márványlapba. Az indiai mogul díszítőművészet remeke az agrai Tadzs Mahal, kicsiben ez a tábla egy szelete az indiai múltnak, indiai látogatásaim jelképes emléke.
Benne mintha hömpölyögni látnám a szent Gangeszt, a sok ezer éves várost, Benáreszt, a hindu zarándokok millióit. Az ókori, középkori sikátorok sötétségében szent állatok, emberi, állati ürülék, virágillat, bételárus, orrfacsaró bűz, vonuló bivalycsorda, mesés ékszerüzlet, zsebtolvajok, utcai forgatag, kolduló leprások, kolerajárvány és az indiai múlt csillogó bölcsessége él elevenen bennem.
Ha valakinek csupán a csontja érinti meg a Gangesz vizét: akkor is menny
megbecsült lakója lesz – hagyta örökül ránk a Mahábhárata. A szent Gangesz Vergilius, Ovidius és Dante képzeletét is lázba hozta.
A monszun most előttünk tombol, itt még süt a nap, és a zöldellő mesés India a negyvenöt fokos melegben, mint egy gőzfürdő ölel át bennünket.
Itt, Keleten, a sok ezer éves múlt s a jelen együtt lélegzik.
Utunk az ókori Egyiptom, majd Perzsia tájaira vezet, hogy aztán ógörög, inka, azték, maja s római partraszállások következhessenek.