Szaporodjatok és sokasodjatok! Szerelmek X.
Szaporodjatok és sokasodjatok!
Szerelmek X.
Ti, Férfiak és Asszonyok: az idők kezdetétől keresitek egymást,
S ez minden jel szerint így is
Marad az idők végezetéig.
Ha szerettek: az elég!
Ember többet nem kívánhat.
Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok, s Ti, asszonyok, tiétek a Férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nőiességeket, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők örök vándorok. Pedig lelkük mélyén ők is csak arra vágyakoznak, amire Ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket.
Sokfelé csavarogtam a világban: mindenütt lenyűgözött az ember alkotta kultúra, ámulatba ejtett a természet, megigéztek, elbűvöltek az asszonyok. Japánban japán, Szumátrán batak, Ceylonban szingaléz, Óceániában fidzsi, Kínában kínai, Oxfordban angol, Európában európai. Tekintetek, illatok és szenvedélyek fellángoló mécsesként égnek emlékezetemben: Thaiföld, Hong Kong, Gibraltár, Szingapúr, Indonézia és megannyi fény.
Feleségemmel közös életünket Indiában kezdtük el. Bolyongtunk Delhiben, Agrában, India ezer és ezer éves múltjának díszletei között, majd a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban, s minden érintésünk, tekintetünk, sóhajtásunk és vágyakozásunk mintha időtlen idők óta meglett volna már. Távolodtunk a jelentől, a hindu zarándokok zsivajától, s úgy éreztük, egymás kezét fogva Ninive falai között járunk. Az ókorban, a legrégebbi időkben…, s a hömpölygő Gangesz sokkoló, erotikus bűvöletében láthattuk életünket, itt, a benáreszi forgatagban: eredettől a jelenig.
Busman hevület
(Okavango, 1621 – Afrika)
Az emberek természete hasonlít az állatokéhoz! Figyeld csak meg! Egyik mókus, a másik krokodil. Nézd az oroszlánt! A hím, az állatok királya hogy lustálkodik! A nőstények vadásznak, a legfinomabb falatokat mégis a hím kapja.
Az uram: oroszlán. Dolgozom is érte sokat! Ha engem ennyire szeret, miért is ne tenném?
Tíz éves sem voltam, amikor már mondta:
- Tested, duzzadt ajkad kéjre vár, s én csak testednek hódolok – s kerülgetett, mint színes nádi gólya a tojót. Csoda, hogy lobbanást vetett szenvedélyünk, hogy oltjuk éjjel és nappal!? Mondtam is neki egyszer:
- Olyan vagy, mint a víziló! Az Okavango deltájában hűsölsz nappal, a mélyebb vizű lagúnákban, éjjelre felfrissülsz és zabálsz engem. A víziló eszik éjjel!
- A víziló nappal alig mozdul, én nappal is szeretek szigonyozni!
- Tartsa meg az ég kemény szigonyodat! – feleltem nevetve és elindultunk lakóépületünkbe, mely mocsár növényekből épült, fűvel fedett kunyhó volt, melyet erős, összekötött, metszett náddal vettünk körül.
Művelek itt, a ház körül egy kis földet, csak az átkozott vízilovak ne egyenek meg mindent. A belük mindent eltűntet, amit csak meglátnak! Falánk népség! A marháknak alig marad valami legelni való.
Jó idebent, a hűvös házban. Az én jó uram most is olyan ügyesen forgatja bennem a dárdáját, hogy egészen eltelek a gyönyörtől. Megyek is a folyóra, fogok neki halat, s megfőzöm ebédre. A vízilovak éjjel kicaplattak a vízből, s olyan csapást vágtak a folyóhoz, hogy azon csak le kell sétálnom.
- Vigyázz a krokodilokra! Inkább én kapjalak be, mint ők! – szólt utánam az uram. Most mászott le rólam!
- Hát ennek mindig azon jár az esze!? De hát csak járjon! Addig jó az asszonynak!
A Tadzs Mahal névtelen teaárusa
(1631. India)
Szerettelek úgy én is, mint a nagy mogul császár a feleségét, de én nem építettem neked palotát, pedig szép voltál levetkőzve, felöltözve. Minden porcikád hibátlan. Csókod, öled örömöm tápláló forrása lett. Küllem és benső úgy fénylett belőled, mint tiszta hegyi kristály.
Vették is tőlünk a teát! Sorba álltak az építőmunkások. Nem győztem forralni a vizet. Szomszédunk, a bételárus, pukkadozott az irigységtől.
Árultunk kora reggeltől éjszakáig. A kora délutáni melegben mi is visszahúzódtunk otthonunkba kedvesemmel. A nagy hőségben a munkások is pihenőt tartottak.
Egy éve már, hogy a fényességes Sahdzsahán, a nagy mogul császár felesége, Mumtáz meghalt. Férje, itt Agrában, mesés palotát és síremléket építtet felesége emlékének a Jumma folyó partján.
- Ennyi márvány, drágakő, elefántcsont, amennyit idehordanak: nincs is a világon! – bámészkodtunk az első hetekben, azután az építők, szobrászok tömegét látva elkezdtünk teát árulni. Hosszú sorokban álltak üzletünk előtt, és vitték a teát. Egyszer megjelent a császár, földre borultunk előtte.
- Mire várnak ezek az emberek?
- Ó, felséges uram, a szomjukat csillapítják. Friss teát árulunk és keresünk néhány rúpiát.
- Nagyon helyesen teszitek – bólogatott Sahdzsahán, és feleségemre nézett.
- Szép vagy! Boldog az urad! – jegyezte meg a császár.
- Köszönöm felség! – felelte Sahdzsahánnak. A nagy mogul talán Mumtázra gondolt, aki fiatal lány korában a mohamedán szokások szerint az újévet ünnepelve, mint előkelő perzsa hölgy apróságokat árult nemes urak részére. Ekkor látta meg őt a császár.
- Emeljetek kis házat a folyó partján ezeknek a jó embereknek! – adta parancsba a császár kíséretének.
- Mérjétek tovább a teát, melyet mi fogunk fizetni, hogy építőink bármikor ihassanak! – fejezte be a nagy uralkodó, és mi boldogan néztünk utána, amint az épülő palota felé indult.
Huszonkét éven át főztük a teát, s a Tadzs Mahal egy napon teljes fehérlő pompájában magasodott előttünk.
- Szép, amilyen Mumtáz lehetett! – mondták sokan.
- Sokkal szebb! – gondoltam magamban. – Szerelmük volt ehhez fogható – tettem még hozzá.
Esténként szerelmes karjaidban elmerültem, s ablakunkból a Tadzs Mahalt látva mindig úgy éreztem, én is szerettelek úgy, ahogy a nagy mogul szerette Mumtázt, csak én nem építhettem palotát, mert egész életemben teát főztem.
Veled.