Ti, Férfiak és Asszonyok: az idők kezdetétől keresitek egymást,

S ez minden jel szerint így is

Marad az idők végezetéig.

Ha szerettek: az elég!

Ember többet nem kívánhat.

Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok, s Ti, asszonyok, tiétek a Férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nőiességeket, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők örök vándorok. Pedig lelkük mélyén ők is csak arra vágyakoznak, amire Ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket.

Sokfelé csavarogtam a világban: mindenütt lenyűgözött az ember alkotta kultúra, ámulatba ejtett a természet, megigéztek, elbűvöltek az asszonyok. Japánban japán, Szumátrán batak, Ceylonban szingaléz, Óceániában fidzsi, Kínában kínai, Oxfordban angol, Európában európai. Tekintetek, illatok és szenvedélyek fellángoló mécsesként égnek emlékeztemben: Thaiföld, Hong Kong, Gibraltár, Szingapúr, Indonézia és megannyi fény.

Feleségemmel közös életünket Indiában kezdtük el. Bolyongtunk Delhiben, Agrában, India ezer és ezer éves múltjának díszletei között, majd a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban, s minden érintésünk, tekintetünk, sóhajtásunk és vágyakozásunk mintha időtlen idők óta meglett volna már. Távolodtunk a jelentől, a hindu zarándokok zsivajától, s úgy éreztük, egymás kezét fogva Ninive falai között járunk. Az ókorban, a legrégebbi időkben…, s a hömpölygő Gangesz sokkoló, erotikus bűvöletében láthattuk életünket, itt, a benáreszi forgatagban: eredettől a jelenig.

Inka szívhangok

(XIV. sz. – XV. sz. – Peru)

Szerelmem, nélküled mi lennék: eldobott kő valahol? Te vagy nekem az élet, szerelmem nálad megtaláltam.

Itt a régi csúcs, a Macchu Picchu tetején, az Andok sziláin magas város a miénk, sokkal több nő él itt, mint férfi. Ezért is már régóta vártalak itt a világ tetején.

Apa adóbeszedő a kecsuák törzsének uralkodójánál, az inkánál. Még az uralkodó is saját húgát vette feleségül. Pedig ő igazi Napkirály. Mi isteni ősünket, a Napot, a termésnek nyújtott meleg és fény miatt imádtuk. Papjaink megfigyelték a Nap, a Hold és a csillagok járását, az inka istenségeket. A Naptemplomot mi, a Nap leányai őriztük. Itt láttalak meg először, amikor futárként belovagoltál a főtérre.

- Meséld el Te, hogy találtál rám!

- Az utolsó pihenőhelyet már rég elhagytam, de még mindig hófödte hegyek emelkedtek a felhők fölé, meredek sziklákról verődött vissza a tajtékos zuhatagok robaja. A csúcs közelében hosszú, kőburkolatos teraszsort, majd inka házak kőfalait láttam, embermagasságnál nagyobb fehér gránittömbökből emelt épületeket, templomokat, körtereket, fürdőket és udvarokat. Hihetetlen álomnak tűnt fel előttem a város, a világ tetején. Macchu Picchu tervezése és építése: a paloták, templomok, lakóházak, lépcsők, vízcsatornák, kutak és mezőgazdasági teraszok többszintes együttesével mestermunkának számít. Elképzelni nem tudtam: indián törzs hogy képes erre?

- Építészeink agyag- vagy kőmodell után dolgoznak, görgőkkel szállítják a helyszínre az óriási gránittömböket, s ott formálják, csiszolják a köveket, majd habarcskötés nélkül, hajszálpontosan illesztik egymáshoz.

- Láttam idejövet, hogy kopár, sziklás teraszokra a hátukon hordták fel a termőföldet, mások kukoricát, burgonyát, zöldségeket termesztenek. A földeken lámák legelésznek, fejlett úthálózat mindenütt a birodalomban. Azt hiszem itt szeretnék letelepedni!

Szép füvet termelt a rét, a fényes tavasz meghozta szerelmemet.

Te valóban letelepedtél. A Nap-kő előtt tartottuk kézfogónkat.

A Főtér zajos volt az ünneplőktől: nemesek, papok, kézművesek és átlagemberek együtt ünnepeltek mind, hozzájuk illő öltözetben. A messziről érkezett indián futárt az inka társadalom befogadta.

Szívemben pedig máig él szépséges tested, kedvesem.

Kappadókia pásztorlánya

(1516 – Törökország)

A nap idebent nem ragyogott, nem égtek a csillagok, csak bennünk lobogott a szenvedély tüze. Te voltál a csend, a vágy, mely bennem égett. Te, csókolnivaló! S kebled kibontottad…

Időtlen idők óta jártam kelméimmel a vidéket, s adtam, vettem. De már megfáradtam, s letelepedni vágytam. Egy napon ismeretlen útra vetődtem, s csak baktattam szamaram után, el is tévedtem a sziklák és kőpillérek erdejében, amelyek e nagy és ősi város romjaihoz hasonlítanak. A világ egyik legkülönlegesebb helye ez: Kappadókia a neve. És itt végre megleltem páromat!

A természet erői furcsa, kúpos alakzatúkká formálták a tájat. A helybéliek századok óta ezekben a vájt barlangokban élnek. Furcsa, álombéli táj ez, ám a sziklákban lévő barlanglakások nagyon is kényelmesek. Végre én is otthonra leltem. Szamaram amúgy sem bírta már, a kivénhedt négylábú a sziklák közt egyszer csak kilehelte lelkét.

Ami aztán különösen hatott rám, az a kővölgyek finom színekben pompázó hivalkodása: elefántcsontságra, téglavörös és hamuszürke, s a hajnal vagy az alkony piros lobbanásaitól szinte vibrálnak.

Asszonyommal őrizzük a nyájat, s szerelmes ölelés után nem is lehet kellemesebb a szemnek e látvány. A templombelsőket bizánci festmények borítják. Egy-egy olyan szép, mintha valódi táj lenne. S ahogy itt fekszünk barlangszobánkban, asszonyom megszólal:

- Hű szerelmem tőlem most már nem szakíthatja el senki!

S bizony az asszony igazat beszélt. Szerettem, amíg mozogni tudtam.

Az északi fény sugárzása

(Svéd Lappföld, 1573.)

Ez a zord, idegen szépségű távoli vadon évezredek óta változatlan.

Szerelmem, a tél fagyot hozott, de szívünkből a meleget nem fújta ki a szél sosem… A testem és a lelkem tiéd volt már.

A rénszarvasok kiástak már minden zuzmót a hó alól és délre vonultak csordákban. Mi is nekiláttunk, hogy szánokra pakoljuk tárgyainkat, s elhagyjuk otthonunkat, hótéglákból épített házunkat, abban belül fölvert sátrunkat, bőröket, edényeket, szerszámokat, fegyvereket, prémeket. Hiúz-, mezei nyúl-, medveszőrmék féltett kincseink voltak, mert ezeket tudtuk a vásáron sóra, szerszámokra és más egyébre elcserélni, mindarra, amire szükségünk volt. A kutyák csaholva, morogva, a szánok elé befogva várakoztak az indulásra. De még kibontottam mellemen a bőrt, hogy mellemből jó meleg tejjel szívja tele magát kislányunk. Megálltál előttünk, s meghatottan nézted, ahogy kisbabánk mohó falánksággal szívta magába a tejet. Levegőt is alig vett.

- Szép kebled tejfehér, kedvesem – mondtad és tekintetedből megható szeretet áradt. A kutyák pihenten, nekifeszülve a köteleknek, teljes erővel indultak a hosszú útnak. A gyermeket ölemben tartva ültem a szánon, te mögöttem álltál a szántalpakon, és egyre messzebbre kerültünk attól a területtől, melyet a rénszarvasok is elhagytak már. Csak rövid pihenőre álltunk meg, szárított húsokat ettünk, s már indultunk is tovább. Amíg a kutyák jó erőben vannak, éjjel is bírják. Estefelé Uram elejtett egy jól kifejlett rénszarvast, a májat nyersen megettük, az állatot a kutyák szaggatták darabokra. Ilyenkor több kiló húst is megesznek naponta. Az északi fény színes takaróval borította az eget, s mi alatta vágtattunk új tanyánk felé. Felkerekedett a szél, egyre pimaszabbul fújta a havat, lassan már látni sem lehetett.

- Kikeveredünk ebből! – kiáltottad, s gyorsítottad a kutyákat. A hóvihar csak nem csillapodott, hóhegyeket hordott össze, akadályokat állított elénk… A hideg egyre elviselhetetlenebbé vált, a kutyák lassultak, továbbmenni képtelenség volt. A kutyák összebújtak, hogy melegítsék egymást, mire meleg szőrmét vettél volna elő a szánról: mindent elborított a hő, a gyermek a fagyhalál küszöbére ért. Nem tehettél mást: az egyik kutyának felmetszetted a hasát és egyetlen mozdulattal meleg béltraktusába helyezted a babát. Pici homloka, mint fényes elefántcsont ragyogott a kutya hasából. A kutyát a kezembe vettem, hogy be ne borítsa őket a hó, de egyre jobban kezdtem én is fázni.

- Mozogj! Mocorogj! – kiáltottad. – Tarts ki! – mondtad.

- Mindjárt jövök!

Éveknek tűnt fel az a néhány perc, mire visszaértél. Hihetetlen erőfeszítéssel vonszoltál magad után egy szarvast.

- Szíjjal megfojtottam – magyaráztad. – Hogy el ne vérezzen, ki ne hűljön – nyugtattál, s már vágtad is fel a hasát, hogy belebújhassak. Az állat teste belül olyan meleg volt, mintha tűznél melegedtem volna. Te is odabújtál hozzánk, hogy melegedj. Máskor is, most is éreztem, hogy szerelmem veled nőtt, múltak az évek, de az csak érted égett.

A vihar ahogy jött, úgy ment is. Mi indultunk tovább. Magunknak új vadászterületet találtunk.

Tags: házasság, szerelem