GOJ (MÁS NÉPBŐL VALÓ) KOROK – EMBEREK (VIII)
„Aki mások nyomában jár, sohasem kerülhet elébük;”
Niue mesés kis sziget az óceán gyűrű alakú korallzátonyán. Körülötte tiszta a víz: látni a halakat és a tengerfenék élővilágát. Új-Zéland területéhez tartozik. Az itt élőket a szamoaiak és a tongaiak igázták le a letűnt időkben. Magyar falucska lakosságával azonos számú bennszülött él itt időtlen békességben.
Rekonstruátorom emberfejet ábrázoló, XIX. században faragott maori szertartásbotot készít. Otthon micsoda műtárgyakat másolhatnék! S senki nem tudná, hogy melyik az eredeti! Néhány Van Gogh, Goya, Renoir-kép eladásából kifizethető lenne a magyar államadósság!
A III. évezredben feltalálják majd a rekonstruátort, használatát azonban nemzetközi egyezményekkel szigorúan szabályozni fogják.
Tegnap este banánkertészként tértem nyugovóra, s különös volt, hogy a memóriatöltés, génbeiktatás mennyire jól sikerült: még a kertjüket művelő bennszülöttek fáradtságát is éreztem.
Óceániában a természeti népek élete nem olyan agyonhajszolt, mint a miénk. Ők életüket könnyen vevő, ahogy az angol nyelv eltalálta: „easy going people”. Halászgatnak, vadászgatnak, kenuikat javítgatják, szobrokat faragnak.
Nyugodtan élnek. Fejvadászok, rabszolga kereskedők, gyarmatosítók már nem háborgatják őket.
Foglalkozásaim, melyekbe belecsöppenek, nem mozognak széles skálán. A memóriatöltésnek mégis ki kell terjednie minden részletre, hiszen összecsiszolódott házasságokban sem csak azt kell teljesíteni. Szóba kerülnek napi, fontosnak bizonyuló kérdések, hogy mennyiért lehetett eladni a halpiacon azt az egyetlen rákot, melyet aznap sikerült zsákmányolni, s ki árulta fogását a szomszédos gyékényen. Mert ha egy asszony elkezd kérdezni, az kérdez. De lehetek még törzsfőnök is! S akkor nem kérdezhetik meg tőlem, hogy mit babráltam egész nap a szertartásházban! Nincs az a nő, aki oda beléphet! Ezért elképzelni sem tudja milyen érzés egész nap hűsölni, a szertartásházban a semmin elmélkedni! Összejöveteleket, értekezleteket tartani.
A múltkereső Michelangelot szólította a halhatatlanok világából. Lenyűgöző volt látni a mestert, amint David szobrát formázta. Gondolatait a kommunikátor fordította:
- Művész nem gondolhat ki oly nagyot, hogy egy márványtömb ne rejtse magába!
Műtermében Michelangelo pihenőt tartott, feljegyzései között keresgélt. Majd írt.
- Aki mások nyomában jár, sohasem kerülhet elébük; aki maga nem tud jó dolgokat alkotni, a másét sem használhatja jól fel.
A tisztelettől megrendülten álltam a Mester előtt, hallgattam szavait, prófétikus orgánumát. Felállt. Nézte a szoborba teremtett Dávid arcát, mely tökéletesebb már nem lehetett. A márvány porától fehérlő kezével megérintette Dávid homlokát, valamit érzett, s korrigálta az észrevehetetlent.
Manapság ha csak egy Michelangelot foglalkoztathatna: megnyugodnék! Nézem a mestert. Áhítattal, melyet talán akkor éreznék, ha a körúton elefántcsorda dübörögne végig, s elképesztő, de látom az alagútban a pesti körút házait: a Royal felől elefántok döngetnek a Madách felé. A kicsik ott szaporázzák lépteiket anyjuk mellett.
A komminukátor újra és újra elbűvöl. Tökéletes hangképzéssel dolgozik. Talán nem Michelangelo kapcsán kellene ezt megjegyeznem, hiszen soha nem beszélgethettem a mesterrel. De tudom, hogy így kellett beszélnie.
A kommunikátorok már ebben az évezredben, széles körben elterjednek szerte a világban. Használatukat szigorúan szabályozzák majd, hogy ne sorvassza el a nyelvtanulást, miközben nélkülözhetetlenné válnak az oktatásban, nemzetközi konferenciák, értekezletek, tárgyalások megrendezésekor, és a diplomáciában. Államfők felszólalásaikor tökéletes szinkronfordítással, hitelesen fordítanak, s ami a legfontosabb: az államfő hangján. A politikus személyiségének meggyőző erejét a kommunikátor olyanná teszi, mintha használója anyanyelvén szólna. Nemzetközi egyezmények, jogi szabályozás után kommunikátor-viselési engedélyeket magánszemélyek akkor kaphatnak, ha anyanyelvükön kívül két másik nyelvből nemzetközi nyelvvizsgát tesznek. A nyelvvizsgabizottságok székhelyeit afrikai országok városaiban alakítják ki. A bevételek Afrika nemzeteinek jövedelmét sokszorozzák meg.
A múltkereső kérlelhetetlenül indítja napi munkáját. Terítékre kerül a mezopotámiai állam létrehozásán fáradozó Hamurabbi, az óbabiloni birodalom, melyre, mint elődeire, nemes törekvések ellenére jellemző volt, hogy a terjeszkedésért vívott küzdelemben felmorzsolódott. Babilont a hettiták kirabolták, a Tigris és az Eufrátesz folyók völgyébe új hegyi népek: a kasszíták vonultak. Michelangelo észrevételével tehát: Hammurabbi is mások nyomában járt. Soha nem került elébük. És elveszett. Az ember újra és újra épít fel kultúrákat, azok újra és újra elpusztulnak, s a hiábavalónak tetsző munka kezdődhet elölről. Mintha az ember az ógörög Sziszüphosz királyi maszkját viselné, s a világban büntetésként egy meredek hegyre egy súlyos sziklát görget fel, de feljutva a szikla mindig visszazuhan. Hol tarthatnánk, ha mindaz, ami egyszer már megvolt, meg is lenne!
Ezt már niuei otthonomban gondolom. Házunkból nézem: az esti szél a hullámokon elpihen. Nyugovóra tér. Holdfény ül szobánk falára. Asszonyom mellém fekszik. Simogatom domborodó hasát. Talán fiúcska a bent mocorgó! De akkor is a miénk, ha nem.
S ennek nagyon örültem.