És meséld el gyermekeidnek! II.

ÉS MESÉLD EL GYERMEKEIDNEK II.

Zsidók a honfoglaló magyarok között

Auschwitz után negyven évvel sorkatonai szolgálatomat kezdtem el a pápai repülőtéren. Akkor is, ott is az öreg katona volt az a körlet ura, s a debreceni légvédelmi kiképző bázisról velem együtt vezényelt bajtársamnak Pápán ezt azonnal tapasztalnunk kellett. Barátom belépett a körletbe, melynek uralkodója rögvest meg is jegyezte:

-…Ez bipsi szag?!…Ti nem érzitek? – nézett körül cápói gyönyörűséggel.

Halachikusan zsidó bajtársam visszafordult, nem válaszolt. Arcáról mintha azt olvastam volna. – Jó neked, Ernő, téged nem mernek piszkálni.

Megjegyzésével arra célzott, hogy a levelezős gimnazista szakaszparancsnokunkat az érettségire, kérésére, én készítettem fel.

Barátom utána eredtem. A kantinban találtam rá, a sor végén állt és csak nézett maga elé.

Beálltam mellé, ott várakoztunk szótlanul. Tíz Bercit vettünk akkor fejenként, amikor sorra kerültünk. Ez az olcsó csoki volt akkor ott a leghatásosabb nyugtató.

Megettük az udvaron mind a tizet, s csak azért is visszamentünk a körletbe. Leültünk sakkozni öreg uralkodónk közelében. De ő már nem mert szólni semmit. Ruhástól, csizmástól, ahogy otthon a „gyerekszobában” megszokta, feküdt az ágyán. Fogait piszkálta. Vagy csak szívta?

Mindezek után azért elmeséltem szakaszparancsnokunknak a történteket, és azt találta ki, hogy elmondja az egészet a politikai tisztnek. S az egészből végül az „sült” ki, hogy „átnevelő” előadássorozatot kellett tartanom a magyar zsidóság történetéről a katonáknak.

S öreg uralkodónknak az első sorban kellett ülnie.
- A költözködő magyarok és kazárok közti kapcsolatokról fogok mindenekelőtt beszélni – kezdtem előadásomat, mert a zsidó hit volt a kazár birodalom uralkodó vallása. S a kazárok terjesztették a zsidó vallást. Hittérítéseik a Kaszpi-tenger nyugati partvidékein kezdődtek, az oroszok, a Volga-melléki bolgárok, s az al-dunai bolgárok között folytatódott. Birodalmuk megsemmisítése után a me­nekülő kazárok a zsidó vallást Oroszországban terjesztették, a Kaukázusban, s a tatárok közt. A zsidó tanok s elemek a költözködő magyarok között is megjelentek, a ha­zai történetírók szerint. Árpád hadaihoz csatlakozott kazárokkal együtt zsidóhitűek is bejönnek az országba. A magyarok között élő zsidóhitűek csak felvették a zsidó vallást. A héber és a magyar nyelv közt nincs semmilyen belső vagy külső összefüggés.

-Pannóniában már a magyarok megérkezése előtt is éltek zsidók, a magyar zsidók története mégsem ezekkel az Árpád hadai által itt talált zsi­dókkal kezdődik, hanem a honfoglalás előtti időkben és hazánktól tá­vol eső területeken – tanította nekem dr. Adler Jenő. – A magyarok és a zsidók ugyanis már a legrégebbi időkben érintkezésbe kerültek egymással. Midőn a magyarok és zsidók közt fennállott e legrégibb kapcsolatokat, melyek a magyar zsidók történetének első két századára döntő befolyást gyakoroltak, kutatni akarjuk, a honfoglaló magyar hadakat egész odáig vissza kell kísérnünk, ahonnét kiindultak. Vagyis az Azovi és a Fekete­tenger észak felé terjedő Levedia tartományig, ahol az ősi hazájukból ki­költözködött magyarok a honalkotás előtt, 884 óta, tudvalevőleg több évig laktak, a kazárok földjén s ezek tőszomszédságában. A két „vérrokon, egy törzsről szakadt nép” közt, mely egymással már régóta érintkezésben állott, csakhamar a legbensőbb viszony fejlődött ki. Kazárok és magyarok, kiket az orosz évkönyvek egyaránt ugoroknak, az előbbieket fehér, az utóbbiakat fekete ugoroknak neveznek, és akik való­színűleg csak szójárásilag különböző nyelvüket egymástól eltanulták, szo­ros szövetséget kötöttek. S Elődnek, Álmos után a magyarok legtekintélyesebb vajdájának, egy előkelő kozár nőt lett a fele­sége. A két nép közt a barátságos viszony még akkor sem szűnt meg, mikor a magyarok a besenyők által Levediából kiszorítva Etelközbe köl­tözködtek, tehát a kazároktól távolabb kerültek. Itt is a kazár kagán volt az, aki, hogy a régi szövetség ne lazuljon, s hogy frigytársai szétforgá­csolt erejét összpontosítsa és emelje, követséget küldött Elődhöz, kit az egész magyar nemzet fejedelmévé akart megtenni. Előd vonakodása után újabb követeket küldött a magyarokhoz, hogy velük az egy közös fe­jedelem szükségét megértesse és nekik, mint a fejedelemségre legalkalma­sabbat, Árpádot ajánlja. S a magyarok „hajlottak a jó tanácsra”, és Árpádot „kazár módra pajzson fölemelvén, vezérré, fejedemmé nevezték ki”. A kazárok nagy része pedig, orosz, arab és zsidó források szerint, a VIII. század második felében zsidó vallásra tértek át. Országuk a vallásos türelem szép példáját mutatta. Zsidók, mohamedánok és pogányok, utóbb keresztények is, békés egyetértésben éltek egymás mellett. De a két kazár államfő: a kagán és a bég, az egész udvar, az állami hi­vatalnokok és tisztviselők, a törzsfők és vezérek, valamint a hadsereg tiszt­jei és magasabb rangú katonái mindnyájan a zsidó hitet vallották. A pogány magyarok tehát már Levediában találkoztak zsidókkal, és a zsidó vallással már kazár szövetségeseiknél megismerkedtek – nézett rám dr. Adler Jenő. – S hogy ezen, hazai történetíróink által is elismert történelmi tények a ré­gi magyarokra való befolyását világosan megérthessük, szükséges, hogy a zsidó vallásnak a kazárok által történt felkarolását helyesen fogjuk fel, il­letőleg magyarázzuk. Azon vallásos közönynél fogva ugyanis, mely a régi magyarokat, vala­mint a velük rokon kazárokat, bolgárokat, kunokat, besenyőket jellem­zi.

A kagánok, akik Mózes vallását elfogadták, egytől egyig héber, többnyire az ószövetség könyveiből köl­csönzött neveket viseltek. Ha politikai vagy egyéb érdekek úgy kívánták: nővéreiket és leányaikat perzsa szultánoknak vagy, mint Előd példáján láttuk, magyar vezetőknek nőül adták. De héber könyveket szereztek, országukba zsidó tudósokat hívtak, hogy népü­ket a zsidó hitre taníttassák. Zsinagógákat építettek, más országokban la­kó zsidókat megvédték, sérelmeiket meg­bosszulták, s a zsidó vallást a szomszéd népek közt terjesztették. E törekvésükben, mely már azért sem lehetett tisztán vallási indíttatású, mivel a zsidó hit a térítést soha sem erőltette. Az állam érdeke vezérelte őket, mivel ők voltak a térítők, a zsidó vallással együtt tekintélyük és befolyásuk is növekedett a szomszéd népek között. Orosz forrásokból tudjuk, hogy a kazárok még 986-ban követséget küldöttek Kijevbe, hogy Vladimír nagy­herceget s általa a pogány oroszokat a zsidó hitre térítsék. A kagán, ki­nek hanyatlófélben levő birodalma akkor már az összeomlás szélén állt, kudarcot vallott, de elődei térítő törekvéseit siker koronázta. A zsidó-kazár állam tekintélye, hatalma erősödött, s a zsidó hit valóban el is terjedt. A Kaszpi-tenger nyugati partján, a kazárok szomszédságában fekvő területeken. A Volga-melléki Bolgárországról az arab Sems-ed-Dín al-Mukaddesi 985-986 körül írott földrajzi munkájában azt állította, hogy lakosai „mohamedánokká lettek, miután előbb zsidók vol­tak”, más szóval: hogy a Volga-vidéki bolgárok csak a hanyatló kazár állam felbomlása után vették fel az iszlámot. A kazár ál­lam virágzása idejében, zsidó hitűek voltak. A tudósítás bizonyítja, hogy a 680 körül a Volga-vidékről a Duna-vidékre szakadt bolgárok közt a zsi­dó vallás terjedt el, s mindez magyarázatot ad Cinnamus, bizánci történetíró állítására, hogy a Chalizhioknak nevezett Duna­melléki bolgárok, akikkel II. Géza idejében, 1152-ben, a magyarok szövetségesei voltak: „Mózes törvényeit, bár nem egészen tisztán, még mai napság is gyakorolják”. S a zsidó hittérítők, akik huszonöt évvel a hon­foglalás előtt, és már korábban is a bolgárokat sikeresen térítgették, nem mások voltak, mint a zsi­dóhitű kazárok. Más zsidók, különösen a szomszéd országokban élők, társadalmi és politikai viszonyaiknál fogva sem gondolhattak más hitűek megtérítésére.

-Miért?

-Mert a zsidók vallásos nézeteivel ellentétben áll. Térítési kísérleteket csak független és tekin­télyes zsidók tehettek, akiknek érdekükben volt, hogy más népeket is vallásukra térítsenek. S ilyen zsidók a honfoglalást megelőző évti­zedekben csakis a zsidóhitű kazárok voltak. Téritési szándék is csak róluk tételezhető fel. Valószínű tehát, hogy a zsidó hittérítők kazárok voltak, s a kazár kagán megbízásából mű­ködtek. Az az állítás, mely szerint Erdélynek már az ősidőkben voltak zsidó lakosai, szintén azokkal a kazá­rokkal függhet össze, akiket a honfoglaló magyarok a Maros és Szamos között találtak, ahol még ma is létezik Kazár-vár és Kazár helység. Virágzása idején ugyanis a kazár birodalom egész a Kárpátokig terjedt. S valószínű, hogy a kazárok közvetítésével a zsidó nézetek még a bizánci udvarba eljutottak. A zsidó vallás kazárok által történt terjesztése akkor sem szűnt meg, amikor a X. század vége felé a kazár birodalmat az oroszok megsemmisítették. A legyőzött kazárok zsidó hitüket nem hagyták el azonnal, hanem régi lakhelyeikben, vagy ahová elmenekültek, még soká fenntartották. Akik Spanyolországig jutottak le, még unokáik is zsi­dók voltak. Az eltűzött kazár néppel számos zsidó elem került a szomszéd országokba. A kazár birodalom meghódítása után sok kazár zsidó, mint hadi­fogoly, vagy mint bevándorló jutott Kijevbe. Orosz évkönyvek kijevi zsidókról beszél. Száz évvel később, 1124-ben, zendülést szerveztek, „sok oroszt hitükre csábí­tottak”. Petáchjah, a Regensburgból származó híres zsidó utazó említi, hogy jelen volt, amikor 1180-1185 között az Örményországban levő moschi he­gyekből, azaz a Kaukázusból, követek érkeztek Bagdadba, az ottani zsidó exilarchához, hogy országuk számára zsidó tudósokat kérjenek tőle, mivel fejedelmeik elhatározták, hogy áttérnek a zsidó hitre. Figyelemre méltó to­vábbá, hogy maguk a kazárok, amikor még önálló birodalmat alkottak, ha­sonló módon jártak el, és annak tudatában, hogy mint áttértek, a zsidó hi­tet csak felületesen ismerik, külföldről zsidó tudósokat hívtak országukba, és a vallásos oktatás folytatására a babilóniai zsidó tekintélyekhez fordul­tak. Európa és Ázsia határszélén, a Volga közelében lakó brutachok né­pét az Európába betörő mongolok legyőzték, a szentszéki követ bizonyára hitelt érdemlő tudósítása szerint még 1245-ben, több szomszéd­néppel együtt, zsidóhitűek volt. Ha a kazá­rok a zsidó vallás terjesztésén annyira buzgólkodtak, hogy még a tőlük távolabb eső, velük ellensé­ges oroszokat is meg akarták téríteni, s másokat meg is téríttettek: bizonyára a térítést megkí­sérelték a szövetséges és rokon ma­gyaroknál is.

-S a magyarok elhagytták ősvallásukat?

-A kazárok, mint láttuk, különös súlyt fektette arra, hogy a magyarokat megnyerjék, s szorosabban magukhoz kössék őket. A magyarok határozottan előzékenyek voltak, s készséggel engedtek a kazár befolyásnak. Az első magyar fejedelem vá­lasztása a kazár állam politikai tette volt. A kazár kagán, ­hogy befolyását a magyaroknál biztosítsa, a fejedelemnek Elődöt ajánlotta, akinek már korábban előkelő kazár nőt adott feleségül, és nem kétséges, hogy Előd az ajánlatot elfogadja, s fejedelemnek meg is választották. Árpádot, Előd vo­nakodása után, ugyancsak a kazárok ajánlására és kazár szo­kások szerint emelték a fejedelemi székbe.

-S mindezt a történetírók is elismerik?

-Az erős és hatalmas kazároknak nagy befolyásuk volt a magyarokra, s a magyarok közül sokan bizonyára felvették a zsidó hitet. Lehet, hogy csak külsőségekben, mint a bolgárok. Tekintettel a magyarok és a kazárok bensőséges baráti viszonyára, szoros szövetségére, valamint arra, hogy az utóbbiak közt mohamedánok, zsidók és keresztények is voltak: történészek azt mondják, hogy „így a magyarok közt amaz ősibb székeikben a különböző felekezetek létezhettek már”. A történetírók a keresztény vallást is megemlítik, s ezzel magyarázzák azt a türelmet, amellyel a régi magyarok a kereszténység iránt viseltettek. „Bizony”, írta Szalay – miután konstatálta, hogy „a kilencedik században a mozaismus, az iszlám s a keresztény vallás széltében gyakoroltattak a kazár bi­rodalomban” – „bizony bajos volna velünk elhitetni, hogy a magyarok a IX. század végtizedében a keresztény kultuszt egyáltalában nem ismerték, sőt hogy közöttük keresztények is nem találkoztak volna”. A kazárok között a kereszténység már a magyarok kiválása előtt is elterjedt volt, de átvétele nem volt jelentős.

-A magyarok miért ragaszkodtak a kazárokhoz?

-Aviszonyt nevezetes ese­mény fűzte szorosra. Amikor a magyarok még Etelközben laktak, ­tehát útra kelésük előtt, mely őket Pannonföldre ve­zette, a kazárok között belviszályok támadtak, s a legyőzött kazárok három törzse, a kabarok, a magyarokhoz menekültek. S a magyarok hét törzsét egy nyolcadikkal gyarapították. A magyarokhoz menekült pártütő kazárokat Konstantin „holmi kabaroknak” nevezte. Azt hogy a kabarok a magya­rokhoz csatlakoztak, és Árpád hadait Pannóniába elkísérték, a történetírók ténynek tekintik. S az új haza megszerzésében nem csekély érdemük volt. A magyarokhoz való csatlakozásuk „számtalan erős és hű rokon kart szerzett a magyar nemzetnek a honfoglalás nagy és nehéz munkájára”. Abban az elsőségben, mely krónikáink szerint Árpád nemzetségéé, a Tu­rulé volt, ők is részesültek. A fent említett bizánci császári történetíró ugyanis azt jegyezte fel a magyarokkal érkező kabarokról: „Minthogy erőre és vitézségre kitűnnek, a csatában elől vívnak, mint első törzs”. Pár sorral később, pedig azt teszi hozzá: „Most tehát a kazároktól elpártolt kabarok a magyarok első törzsét képezik.” A honfoglaló magyarokkal együtt e hazá­ba bejött kazárok emlékére több magyar család- és helynév is emlékeztet.

-Például?

-Vagy a kunok vagy palócok.

Hunfalvy is fölteszi a kérdést:

-Vajon a zsidók „a magyarokkal együtt jöttek-e be a kazárokkal?

-Nem lehet biztosan tudni – felelte ő maga. – A zsidó hitű kardforgató kazár más, mint azok a zsidók, akik a honfoglaló magyarok között is kereskedéssel foglalkoztak. De Hunfalvy szerint is lehetségesnek, hogy Árpád hadai között voltak, akik a zsidó hitet vallottak.

-S ez igaz?

-Az állítás nem bizonyítható. Magát a „zsidó” szót a magyarok a kazároktól vagy az oroszoktól vették át. S hozták magukkal?

- Ne gondold, Ernő, hogy a zsidó vallás nagy befolyást gyakorolt a magyar nép szokásaira. A magyaroknál a vallás nem ját­szott nagy szerepet. S akik a zsidó hitet elfogadták, kazár vagy a magyar nyelvüket tovább is megtartották. Semmi nyoma annak, hogy a héber nyelv közöttük meghonosult volna.

-És ez már biztos?

-Amikor a kazárok betértek, a héber már sehol sem volt élő nyelv. Maguk a született zsidók sem beszélték már.

Az Árpád-házi királyok uralma alatt

Sok kérdést tettem föl.
- Hányan voltak? Hol éltek az ország területén? Mivel foglalkoz­tak s milyen volt a helyzetük?

-Azt tudjuk, hogy 1050-ben tekintélyes zsidó hitközség létezett Esztergomban: egy kereskedelmi központ. Tekintélyes számú hizközség volt, mert volt templomuk és egyházi bíróságuk, mely az említett évben regensburgi zsidó kereskedőket, kik tengelytörést szenvedve akkor ér­keztek egyik péntek este a városba, amikor a hitközség már befejezte a szomba­t bejövetelét köszöntő istentiszteletet, keményen sújtott pénzbírsággal, böjtöléssel és botbüntetéssel, „hogy még nagyobb romlás ne történjék a hit sövényén a szombat szándékos megszentségtelenítése tekintetében”. Íme 1050-ben a magyar zsidók híven őrködtek a hit megszilárdításán, nehogy körükben még nagyobb romlás történjék e téren, szigorúan büntették a szombat meg­szegőit ugyanoly büntetéssel, mint ahogy Szent István sújtatta a vasárnap megszegőit. Torzult kissé a magyar zsidóság hitélete, amióta a honfoglalás, a külföldi kalandozások s az állam felépítése elszakították őket közel egy századon át a nyugati hitrokonaiktól, kiknek hitéletéből és vallá­sos kultúrájából sokat meríthettek. S amikor Szent lstván államalkotása után a külföldi kereskedelem ismét alkal­mat nyújtott a németországi zsidók hitéletének megismerésére: elmaradottságukat felismerték. De hiába igyekeztek! A mulasztást pótolni nehéz volt. Másfélszázad után is, 1190 körül azt írja a speieri rabbi a párizsi rabbihoz intézett levelében, hogy „Magyarország (Ungaria) legtöbb községében, ha csak valahol értelmes emberre akadnak, azt felfogadják, hogy előimádkozójuk, rabbijuk és gyermekeik tanítója le­gyen”.
-Mi okozta e jelenséget?

- Időre volt szükség, hogy a magyar zsidóság, melynek 1190-ber, már legtöbb községben megtelepedett közössége volt, tanuljon a külföldi zsidóktól. A honfoglaló magyarok és utódaik teljes békében, kölcsönös megértéssel fogadták az itt talált zsidókat, Szent István törvényei azonban egyetlen szóval sem emlékeztek meg a zsidókról, noha felsoroltak min­dent, ami az ország lakosságát alkotó népelemekre vonatkozott s szigorú előírásokat tartalmaztak a kereszténység védelmére. A bé­kés egyetértést, mely kölcsönös érdek volt s melyet a zsidók, mint kereskedők, iparosok és földművelő gazdák híven szolgáltak, nem zavarta meg semmi. Az első „disszonáns” hang 1092-ben szólalt meg, Szent László uralkodása alatt a szabolcsi országgyűlésen. „Szent zsinatot tartottak, Lászlónak, a magyarok igaz keresztény királyának elnöksége alatt, birodal­mának összes püspökei és apátjai, mind a jobbágyokkal, az egész papság­nak és a népnek bizonyságával”, ahol egyházi és világi törvények egybeol­vasztásával a kereszténységet szilárdították meg. Nemcsak zsidókról hoztak törvényt, hanem a mohamedán vallású bolgár és perzsa kereske­dőkről, valamint a pogányság titkos követőiről is, s a törvényhozók szán­déka nem is a népek elnyomása volt, hanem a keresz­ténység uralmának biztosítása. E törvények meghozatalára nem a ma­gyarországi viszonyok késztették a zsinatot, hanem az európai korszellem, mely a hatodik századtól kezdve minden ország törvényhozásába beiktat­ta az itt hozott határozatokat. Magyarországnak, ha állami létét biztosítani akarta, meg kellett hajolnia a pápa előtt s hozzá kellett simulnia a nyugat ­európai közszellemhez, melynek értelmében hozta meg a szabolcsi zsinat is a legelső zsidótörvényt:

1. megtiltotta a zsidó-keresztény házasságot

2. szerszámainak elvesztésével fenyegette a zsidót, ki vasárnapon vagy keresz­tény ünnepen a keresztény lelkületet sértő módon dolgozik

3. eltiltotta a zsidót keresztény rabszolga tartásától.

E törvények közül csak a harmadik sújthatta érzékenyebben a zsidókat, ha szigorúan betartották volna, mert súlyos gazdasági érdeket sértve lehe­tetlenné tette volna a zsidóknak földműveléssel való foglalkozását. Egy ideig sikerült e törvény rendelkezését úgy megkerülni, hogy a „keresz­tény rabszolga” alatt magyar keresztény rabszolgát akartak érteni. Holott idegen származásúakra nem vélték kiterjeszteni a törvény betűit, de már alig egy évtized múlva Könyves Kálmán egészen világossá tette az intézke­dést, 1100-ban kiadott törvényével, mely eltiltja a zsidóknak bármilyen nyelvű vagy nemzetiségű (cujuscumque linguae vel nationis) keresztény rabszolga tartását, megengedi azonban – ha maguk püspöki székhelyen laknak-, hogy pogány rabszolgákkal műveltethetik földjeiket. Ezen enyhí­tés bizonyítja, hogy Kálmánt sem az a szándék vezérelte, hogy a zsidókat sújtsa, hanem, hogy a kereszténységet erősítse, de a megszorítás már azt a gazdasági fordulatot készítette elő, mely a magyar zsidókat a földművelés területéről inkább a kereskedelem felé irányította. Kálmántól szár­mazik hazánkban az első kereskedelmi törvény is, mely a zsidók, és keresz­tények közti adás-vételi s kölcsönügyleteket szabályozta, s amely a zsidók tanúzási, eskütételi és szerződéskötési képességét méltányosan és igazságosan szabályozta. Kálmán király a külföldi előítéleteket is távol tar­totta, szembe tudott szállni a keresztes hadakkal, melyek garázda csapataikkal az ország nyugalmát fenyegették. Kálmán bölcs és igazságos uralma után egy egész évszázadig nem hal­lunk a zsidókról semmit, ami azt bizonyítja, hogy nem volt semmi ok, mely szükségessé tette volna az ellenük való intézke­dést. S amikor újból szó esik róluk a törvényhozásban, akkor sem a zsi­dók, és a keresztények között kialakult ellenté­tről van szó, hanem csak a nemesek gazda­sági érdekeről. II. Endre 1222-ben kiadott Aranybullájá­ban elrendelte, hogy, kamaragrófok, pénzverde-, só- és adóhivatalnokok csak nemesek lehetnek: zsidók és izmaeliták nem. Világos a törvény, mely betekintést ad nemcsak a zsidók helyezetébe, de a köz­állapotokba is. Látjuk, hogy ebben az időben zsidók már kamaragrófok, közjövedelmek bérlői, közhivatalnokok is voltak.

-Érdemek híján jutottak ilyen pozíciókba, ilyen bizalomhoz?

-Nem. De bármennyire elégedett volt velük a király, s bármilyen hasznát látta képességeiknek, szorgalmuknak a kincstár és az ország, az ál­lásokra áhítozó nemesek kikezdték, kiszorították őket s az ország zavaros közállapotában rá is tudták venni a királyt, hogy törvényben mondja ki a zsidók alkalmatlanságát, hogy a közjövedelmek bérlői és hivatalnoki állásait nem tölthetik be. Sok panasz volt a hivatalok ellen, melyeknek vezetői nem csupán zsidók voltak. A fennmaradt okmá­nyok II. Endre korából csak Teka Comes (Teka judaeus) – ki állítólag azo­nos Taku (Teko) Mózessel. Aki gazdasági tevékenysége mellett igen neve­zetes irodalmi munkásságot fejtett ki a filozófusként. Neve fennmaradt. De akárhányan töltöttek is be ilyen állásokat, feltehető, hogy ők sem voltak jobbak, mint a főurak, püspökök és a kolos­torok, melyeknek tevékenysége elkeseredést váltott ki a népből. S ha a zsidó közhivatalnokok ugyanazokat a bűnöket követték el, mint a főurak és a főpapok, de a kincstárral szemben jobban teljesítették kötelességüket, II. Endre az Aranybullában hirdetett tilalma ellenére továbbra is megtartotta őket tisztségükben. De a főúri és a főpapi bérlők nem nyugodtak. Honorius pápa 1225-ben és IX. Gergely 1231-ben számon kéri a királytól, hogy a törvény ellenére még mindig ülnek zsidók a közhivatalokban: a megszorult király kénytelen volt 1233-ban a szentszé­ki követ előtt megesküdni, hogy ezután nem tűr meg zsidót a köz­hivatalokban, sőt megújítva az elfeledett rabszolgatartás és vegyes házas­ság tilalmát még azt is el fogja rendelni, hogy zsidók és izmaeliták ismer­tetőjelet viseljenek. Ilyen esküt erőszakolt ki a pápai követ egyházi átok fenyegetésével. Utódja, IV. Béla is megesküdött, hogy érvényt fog szerezni atyja zsidótörvényének, de az országos állapotok csakhamar 1239-ben, arra kényszerítenék a királyt, hogy esküje alól feloldást kérjen a pápától. A bölcs IX. Gergely pá­pa, megértve az ország szomorú helyzetét csak azt kö­tötte ki, hogy megbízható keresztény ember állíttassék a zsidó mellé s csak annak nevében kezelheti a zsidó a közjövedelmeket.

- Dr a tatárok nem tettek különbséget az ország zsidó és nem zsidó lakosai közt?

- Miért tettek volna? Csapásaik alatt a zsidók is erősen megfo­gyatkoztak. Ha nem szenvedtek volna ugyanúgy, ha méltatlanul viselkedtek volna a bajban, IV. Béla nem értékelte volna a zsidók emberi és polgári erényeit. Külföldi mintára adta szabadalomlevelet 1251-ben, mely az országban lakó zsidók a királyi kamarához tartoznak, a király tulajdonát képezik. S mint ilyenek, a király közvetlen védelme alatt állnak. Teljes oltal­mat és szabadságot biztosított számukra személyben, vagyonban, letelepü­lésben, kereskedelemben és vallásgyakorlatban. Zaklatástól is óvja szabad elvonulás biztosításával az élőket, és büntetéssel sújtja, s a holttest elrablásá­nak tekinti a zsidó halottak megvámolását. Megvédi a zsidó nő erkölcsét, s külön büntetést szab a gonoszra, ki zsidó gyermeket rabol. Bünteti a vám­szedőt, aki zsidó árui után nagyobb vámot követelne, mint tartózkodási he­lyének bármely polgárától. Magas bírsággal sújtja a zsidó templomok és tanházak háborgatóit. Részletesen szabályozza zsidók és keresztények köz­ti adás-vétel s kölcsönügylet módozatait; megállapítja a zsidók tanúzási s eskütételi képességét, sőt olyan esetben, amikor meggyilkolt zsidónak ro­konai a tett elkövetésével valakit alapos okkal gyanúsítanak, a zsidónak még a párbajképességét is (akkori értelemben: méltó voltát arra, hogy mé­diuma legyen az istenítélet megnyilatkozásának). Kecsegtető volt a privilégium, melynek eredetijét a székesfehérvári káptalan őrizte s melyről a fehérvári zsidók már 1256-ban hiteles máso­latot is kaptak.

-Miért kérték a másolatot? Szükségük volt igazuk bizonyítására? Vagy csak előrelátásból akarták minden eshető­ségre készen birtokukban őrizni jogaik bizonyságát?

-IV. Béla nemcsak írást adott, de a benne kifejezésre jutott királyi szavát meg is tartotta. S nem törődött IV. Orbán pápának, 1262-ben hozzá intézett panaszos le­velével, amelyben szemére hányja, hogy a közjövedelmeket bérlő zsidók mellé nem állít keresztény ellenőrzőket. Valamint privilégiumában adott királyi szavának tulajdonítható az is, hogy teljesen eredménytelen maradt 1274-ben X. Gergely pápa fölszólítása, melyet az esztergomi érsekhez in­tézett, hogy gyűjtsön keresztes hadat a Szentföld keresztény kézen levő csekély részének megmentésére. A zsidóknak járó tartozásaik után ne kelljen kamatokat fizetniük. De ha a király védő keze nem is volt képes mindenüvé elérni. IV. Béla utódai idejéből sem találjuk nyomát annak, hogy a fejlődő városok külön jogai mellőzték volna a falaik közt lakó zsidók privilégiu­mát, sőt az Árpád-ház utolsó sarja, III. Endre, 1291-ben kiváltságokkal ruházván föl Pozsony városát, külön kiköti, hogy a városban lakó zsidók a többi polgárok összes szabadságát élvezzék (Judaei in ipsa civitate constituti habeant eandem liberiatem, quamet ipsi cives). A IV. Béla által adott szabadságlevél védelmet nyújtott a magyar zsidóságnak. Természetes, hogy ezután III. Miklós pápa tekintélyének súlyát vették igénybe egyes körök. 1279-ben egyházi zsinatot hívattak össze Budára, ahol akkor már a nagy zsidó gyülekezet is volt. Temetőjük a mostani Alagút utca mentén terült el, s melynek eddig ismert legrégibb sírköve egy 1894-ben végzett házépítés alkalmával került felszínre s azt hirdeti, hogy 1278-ban halt meg Péter fia Peszach -, mely zsinaton efhatározták, hogy kereszténynek nem szabad üzletet kötni zsi­dóval, kinek ruháján nincs ismertetőjel, hogy püspök elveszti hivatalát, ha jövedelmét zsidónak bérbe adja, s hogy kiközösítéssel sújtassék az, ki zsidóra állami hivatalt ruház. Ártatlan határozatok, miknek nem volt semmi foganatjuk. Hiába erőlködtek a szabadalomlevél hatályának gyen­gítésén, mert amit IV. Béla pontokba foglalt, annak jogos és megérdemelt voltát átérezte a nép legszélesebb körú rétege. A haza és a király szolgá­latában végzett tevékenységükkel rászolgáltak a béke nyugalmára, me­lyet a honfoglalástól kezdve megszakítás nélkül élvezhettek, s amely hű szolgálatot az utolsó Árpád-házi király azzal vélte megjutalmazni, hogy Pozsony városában egyenlő szabadságot követelt a zsidóknak a többi polgársággal.

A vegyesházbeli királyok uralma.

Az Árpád-ház kihalta óta a mohácsi vészig, olyan jelenségek megismeré­séhez jutunk, melyek azt tanúsítják, hogy a zsidót mindig értékes és nélkü­lözhetetlen elemnek tartották az országban, még azokban a körökben is, melyeknek érdeke időnként a zsidók üldözését tartotta gazdaságilag elő­nyösebbnek. Amikor király trónra lépett, a zsidók küldöttsége koronázá­si ajándék címén sok csillogó arany fölajánlásával érte le IV. Béla szabadalomlevelének megerősítését. Amelyen fölül azonban nemcsak ál­landó jövedelmi forrást képeztek a királyi védelemért fizetett évi adó be­szolgáltatásával! De a privilégium elvi álláspontja mellett, mely sze­rint a zsidók a király tulajdonát képezik. S királyi tulajdont sért, aki a zsidót bántja. Jogosság színezetével bírt az, hogy a király bánthatja, tulajdonára tetszés szerint tekinthet, a királyé, ami a zsidóé; arra kivethet év közben is rendkívüli adót, melyet országgyűlésnek nem kell előzetesen megszavaz­nia, de ezen elvből kifolyólag-kedvezni akarván egyes városok polgársá­gának el is engedhette a zsidóknak járó tartozások kamatait, sőt tőkéjét is. S ezen, levélölésnek nevezett kedvezés, valamint a pazar udvartartás és háborúk költségeinek fedezésére elégtelen kincstári jövedelem mellett kö­vetelt rendkívüli adók kivetése bizony sűrűn fordult elő. Míg a zsidók min­den követelésnek eleget tudtak tenni, nem volt semmi bántódásuk; védel­mébe vette őket a király, még a városok polgárságával szemben is; ha már annyira fokozódott a követelés, hogy a zsidók vagy nem tudtak eleget ten­ni, vagy húzódoztak a teljesítésétől, úgy a királynak nem kellett egyebet tenni, mint kedvezni a városi polgárságnak, mely gyökeresen igyekezett megoldani az egyéni gazdasági föllendülés kérdését. A vegyes házbeli királyok elseje, Róbert Károly még teljes polgári sza­badságot adott a pozsonyi zsidóknak s megparancsolta a városnak, hogy őrködjék fölöttük, nehogy legcsekélyebb bántódásuk essék. Nagy Lajos már kiűzte őket állítólag az egész ország területéről.

-Mi történt? – kérdeztem.

-A Budai krónika szerint: „Nagy Lajos, mint az üdv buzgólkodója, a zsi­dókat a katolikus hitre téríteni óhajtván, mivel a zsidók hajthatatlan ke­ményfejűsége miatt tervét kivinni nem tudta, az országban levő zsidókat hatalma alól kibocsátotta és kiűzetésüket megparancsolta”.

Így közölte a hírt Nagy Lajos titkára: Küküllei János esperes. A kiűzetés idejét nem közlik pontosan a források. Egyik szerint 1360-ban, másik szerint 1368-ban történt. A király a zsidók ingatlanait lefoglalta a kincstár javára. Nagy Lajos valóban türelmetlennek bizonyult, s nem le­hetetlen, hogy 1360-ban, amikor VI. Ince pápától hálás köszönetet kapott, amiért fegyveres erővel segítette az egyházállam visszaszerzésében, továb­bi jelét akarta adni hitbuzgalmának.

-Mivel?

-Hogy a zsidókat, mint hitetlene­ket, kiűzi országa területéről. Igaz, hogy a zsidókon kívül éltek az országban még mások is, akik nem voltak katolikusok, például a jászok, akik akkor még pogányok voltak, s akiknek megtérítését még 1399-ben is sürgette IX. Boni­fác pápa, de azok „hajthatatlan keményfejűek” maradtak. A kiűzés az egész ország területé­ről még sem történt meg, csak egyes városokban, mint például Sop­ronban, ahol a polgárságnak jól jött a lehetőség, hogy könnyűszer­rel megszabaduljon az adósságaitól s olcsón jusson a zsidók ingóságaihoz. Tény, hogy 1371-ben ismét laktak zsidók Pozsonyban, akiket Nagy Lajos királyi védelemben is része­sített. Egy pozsonyi zsidó házában tűz ütött ki s pozsonyi polgárok elhurcolták az égő házból a berendezést. A zsidó panaszt emelt, a király vizs­gálatot rendelt el, s a főbűnöst börtönre és vagyo­nából a kárvallott zsidót kielégítésére ítélte.

Ha „orszá­gos” kiűzés 1360-ban volt, úgy már négy év leforgása után az ország visszakívánta a zsidókat, akik a szomszéd osztrák területről csak azzal a felté­tellel voltak hajlandók visszatelepülni, ha hathatósabb védelemben részesülnek, és biztosítékot kapnak, hogy régi adósleveleiknek érvényt szerezhetnek és a városok, s egyesek által elfoglalt ingatlanaikat ismét visszakapják.

-Nagy szükség lehetett a zsidókra!

-A király hitbuzgal­ma már nemcsak kitérésükkel nem törődött, de követeléseiknek is eleget tett azzal, hogy egy új országos hivatalt állított föl, melynek élén „az or­szágban lakó minden zsidók bírája” foglalkozott a zsidók birtokrendezésé­vel, panaszaik elintézésével, védelmével s egyben a királyi adó behajtásával. Nagy Lajos már 1365-ben kinevezte az első országos zsidóbírót: Simon mester személyében. Utána 1376-ban Jakab országbíró és támokmester következett, 1378-ban Temlinus szentgyöngyi gróf, 1381-ben Zámbó Miklós tárnokmester, 1416-ban Gara Miklós nádor, 1435-ben Or­szág Mihály kincstárnok és 1440-ben Hédervári Lőrinc nádor, ki valószí­nűleg az utolsó volt. E gyors változások okát bizonyára nemcsak abban kell keresnünk, hogy az országos zsidóbírói hivataltól nem voltak elragadtatva a zászlósurak, hanem abban is, hogy visszaéltek halalmukkal. Erre példát is szolgáltat a történet Erzsébet királyné idejéből, kinek gyönge uralmát használta ki Zámbó Miklós, s a zsidókat zsarolta, amiért a királyné föl­mentette állásától, s elégtétel adására utasította a zsidók iránt. Elvégre a tár­nokmester csak a védelem munkájában helyettesítette az uralkodót, de a privilégium értelmében a zsidók az uralkodónak képezték tulajdonát, amely jogos álláspontnak különben azzal is kifejezést adott Erzsébet, hogy Sop­ronban a zsidók összes házát a polgárságnak ajándékozta, kárpótlásul, mert a keresztények város falain kívül levő házait erődítés céljából kellett lebontaniuk. Egyáltalán az volt az uralkodók természetes irányelve, hogy városok és zsidók érdekeinek összeütközése alkalmával a városok ja­vára kellett dönteniök saját érdekeik háttérbe szorításával is, holott mindig az igazság erélyével tudtak föllépni, ha egyes polgárokkal szemben kellett a zsidók személyében és vagyonában saját érdekeiket megvédeniük.
Jellemző példa erre Zsigmond király, aki dalmáciai hadjáratának fe­dezéséhez Eperjes várostól egészben csak 500, míg csupán a soproni zsi­dóktól 2000 aranyat kapott. S aki 1392-ben elengedte a pozsonyiaknak a zsidó kölcsönök után járó kamatokat. És 1426-ban nekik ajándékozta a zsi­dók egész követelését, másrészt azonban okmányok őrzik a szigorú megha­gyásokat, miket Pozsony és Csanád városához, sőt az ország rendjeihez in­tézett, hogy a zsidók sérelmeit megtorolják, s követeléseiket behajtsák. S történeti valóság az is, hogy a saját veje, Albrecht osztrák herceg által Ausztriából 1421-ben nagy kegyetlenségek közt kiűzött zsidókat – nagy jö­vedelem reményében – Magyarországba nyugodt otthon kecsegtetésével befogadta. A királyi jövedelem mérlegének eredménye határozta meg, hogy a városok követelése, vagy a zsidók könyörgése felé hajlott-e a kirá­lyi kegy, amely jelenség változatlanul ismétlődik Albert, Hunyadi János, V. László, valamint Mátyás uralma alatt is, akinek trónra lépésével, jogos remé­nyekkel tekintettek a zsidók a jövő elé. Mátyás legelső intézkedései közé tartozott, hogy megszüntette „az or­szágban lakó minden zsidók bírájá”-nak hivatalát, melynek élén támok­mesterek, nádorok álltak s helyébe új hivatalt szervezett, a Praefecturát, melynek élére zsidót nevezett ki.

-Mi indította erre?
-Maguk a zsidók kérték az átszervezést, vagy az uralkodó bölcs belátása volt, hogy az országnagyok kezében nincs megbízható helyen a zsidó ügyek vezetése, a zsidók kívánalmainak közvetítése, a zsidóadók behajtása? Nem lehet tudni. Színleg az új hi­vatal engedmény volt a zsidóknak, kik szívesebben bízhatták a maguk embe­rére ügyes-bajos dolgaik elintézését, de valóságban szüksége volt Mátyás­nak olyan tanácsadóra, ki közvetlen tudomást szerezhet a zsidók adózási képességéről. Nagy kiváltságokkal volt fölruházva a praefectus, a budai Mendel, aki közvetlenül érintkezett a királlyal, rendelkezett hatóságokkal s a király környezetéhez tartozott, ami nemcsak az ő személyes tekintélyét emelte, de országszerte árasztott fényt a zsidóságra. Az ilyen külső megje­lenés elismerésének fényében Mátyás Budára való bevonulása alkalmával is sütkérezhettek a zsidók. Küldöttségük: 26 előkelő zsidó díszruhában s strucctollas kalapban, kivont karddal lóháton vezette a 200 tagú, baldachint vivő és zászlókat lengető hódoló zsidó menetet, s a díszkardon kívül, melynek markolata alatt ezüst betűkkel kirakott héber zsoltárversek voltak (mely kard utóbb gróf András­sy Manó birtokába került), ezüst kosarat is nyújtott át a királynak tele ezüsttel. Maga a tény, hogy ilyen küldöttség fölvonulhatott s a királyi pár­nál szíves fogadtatásban részesült, nemcsak a király jóindulatát bizonyítja, de kedvező képet ad a zsidók értékeléséről és általános helyzetéről. Bár az éremnek másik oldala is van, ahol Mátyás kénytelen a városok mellé állni s elengedni a nagyszombatiaknak, majd meg a pozsonyiaknak a zsidó ka­matokat, de ezzel, azon korok fölfogása és jogérzete szerint, nem a zsidó­kat akarta bántani, hanem csak önmagát károsította, a magáéból hozott ál­dozatot.
Igaz, hogy 1475-ben kiadott rendeletében, melyet azonban egyedül a pozsonyiakhoz intézett, megtiltja a keresztényeknek, hogy ingat­lant zsidónál zálogosítsanak el. S büntetéssel fenyegeti a zsidót, aki ingat­lanra ad kölcsönt. De Mátyás igazságos s kiszabadítja adósbörtönéből 1483-ban Kremenitzer Mihály kitért zsidót, aki Balázs győri püspöktől még kikeresztelkedése előtt kölcsönt kapott s kitérése utánig sem fizetett meg, amikért is a püspök őt lecsukatta, de Mátyás szabadon bocsátotta az­zal az indoklással, hogy kitérése előtt keletkezett az adósság, márpedig ki­térése által új emberré, újszülötté vált s nem felel azért, mit zsidó korában tett. Ilyesmin is csak mi ütközhetünk meg, akkoriban legfeljebb csak Ba­lázs püspök haragudhatott érte. De Mátyás halála után a királyi udvar anyagi helyzete, mely mind na­gyobb próbára tette a zsidók adózási képességét, valamint a trónt veszé­lyeztető országos zavarok, melyek az uralkodókat visszatartották a városok és főurak iránt tanúsítandó erélyes föllépéstől, egyre szomorúbb állapotba kényszerítette a magyar zsidóságot.
Még Beatrix és Corvin János erélye­sen figyelmeztette a nagyszombatiakat, hogy a zsidók a királyi kincstár tu­lajdonát képezik. Ne bántsák őket! Különben a város lesz kénytelen helyt állni a zsidók elmaradt adójáért. Ugyanilyen intelmet intéznek a soproniak­hoz is, megjegyezvén, hogy a zsidók a királyi kamarához tartoznak s így a város kötelessége, volna, hogy azokat inkább védje, semhogy zaklassa, (magis defendere, quam turbare deberetis), noha ugyanebben az évben (1490) Corvin János kiűzette a zsidókat Tatáról, „mert vallásos törvények­kel ellenkezik, hogy a zsidók keresztényekkel együtt lakjanak”. II. Ulászló azzal kezdte uralkodását, hogy bebörtönöztette a pozsonyi zsidókat, s elrendelte, hogy addig szabadon ne bocsáttassanak, míg neki 400 forintot nem kölcsönöznek. A következő évben pedig fölszólította Pozsony városát, hogy fontos ügyek megbeszélése végett küldjön néhány zsidót, ha erő­szakkal is, Budára, s 1494-ben eltűri – Magyarországon az első eset -, hogy Nagyszombatban vérvád rágalma folytán tizennégy zsidót, kiknek el­fogatása, kihallgatása, kínvallatása és elítéltetése egészben csak 17 nap alatt folyt le, máglyán elégettek.
Amikor királyi pénztárának érdekét kellett megóvnia, akkor, 1495-ben, erélyesen rá tudott írni a soproniakra, hogy a zsidóktól igazságtalanul ne követeljék az adót. Sőt 1503-ban az ottani zsidók szabadon bocsáttatását rendeli el. Akik azért kerültek börtönbe, mert kikeresztelkedett zsidót visszatérítettek. De már ugyanabban az évben, megingott trónjának országos jóakarattal való alátá­masztása céljából, az egész ország adósait fölmenti a zsidókamatok fizeté­se alól, mely viszonyok hatása alatt, bizonyára a kétségbeesett zsidók után­járása folytán, megtörtént a történetben egyedülálló eset, hogy 1515-ben Miksa ausztriai herceg, mint Németország császára, tudatja Magyarország rendjeivel és összes hatóságaival, hogy II. Ulászló tudtával és beleegye­zésével külön védelme alá vette az összes magyarországi zsidókat. Bizo­nyára nem a zsidókban rejlett az ok, amiért külföldi uralkodó patronátusa alá kerültek. Ilyen állapotban jutottak el a zsidók a mohácsi vész előtti Magyarország legszomorúbb korszakához, melynek végzetes lefolyása végzetessé vált számukra is. II. Lajos trónra lépésekor elrendelte ugyan, hogy a zsidó­kat régi jogaikban és kiváltságaikban meghagyják. De már a következő év­ben fölszólította a soproniakat, hogy kényszerítsék a zsidókat a hátralékos nyolcvanforintnyi adó sürgős megfizetésére, valamint a pozsonyiakat az ottani zsidók kilencvenforintnyi hátralékának haladéktalan behajtására, ami betekintést enged a királyi pénztár olyan ürességébe, melyet a pápai követ egykori jelentése úgy jellemez, hogy II. Lajosnak „gyakran nem volt mit ennie”.
A praefectus folyton úton van, s végzi a zsidó községekben az adószedés nehéz munkáját, de a zsidók egymagukban – hiszen a kincstári jövedelmeket az országnagyok kezelték el – képtelenek voltak folyton a királyi pénztárt töltögetni; másrészt a megingott királyi te­kintély mellett kellő támogatásban sem részesült a praefectus a helyi ható­ságok részéről, úgyhogy már a váci püspök oltalomlevelével kénytelen út­ra kelni, hogy eredményes legyen az adóbehajtás. Sőt a királyi tekintély hanyatlása, a hatalmaskodó országnagyok romlottsága a praefectust már arra is késztették, hogy Báthory István nádornak négyszáz forint évi fize­tést ígérjen. Ha a zsidókat pártfogolja; tudta a praefectus, hogy ily magas fi­zetés fölajánlásával nem kopogtat hiába a nádor ajtaján, hiszen csak kilenc évvel azelőtt volt nála letétbe helyezve a nádor részére egy paplan arra az esetre, ha egy bizonyos pörben kedvezően dönt, amely megegyezésről mai napig őriz egy okmányt az országos levéltár.
Gyors iramban rohant a lejtőn az ország, hiába nevezte már ki 1524-ben a király Izsák zsidót a kassai pénzverde főnökének, hiába nevezte ki a kikeresztelkedett Szerencsés Im­rét az ország kincstárnokának, nem lehetett már sem a kincstáron segíteni, sem az országot megmenteni, de e kinevezések révén minden bűnt elhárít­hattak magukról az országnagyok, minden baj forrásának a zsidókat kür­tölték ki, kiket megnyugtató áldozatul követelt a fölizgatott népszenvedély. Szerencsés Imre a legválságosabb időben vállalkozott a kincstár rendezésé­re, amikor az augsburgi Fugger-cég, az akkori világ legnagyobb bankháza már tönkretette az országot. A nyújtott kölcsönök fejében zálogba kapta a cég a királytól az adókat, vámokat s a bányák kizárólagos kiaknázási jogát; de a szerződés dacára rézzel együtt ezüstöt is kivittek, s amikor a csalás ki­derült s elítélték 100000 forintra, a cég 260000 forintos ellenszámlát adott be s II. Lajos kénytelen volt ezt a követelést is elismerni. Jó képviselete volt a cégnek az országban: Fugger-leányt vett feleségül Thurzó György kamaragróf, ki összejátszott a családdal. Ártatlanok voltak Szerencsés Im­rével együtt az országos bajokban a budai zsidók, aki ellen Werbőczy Ist­ván, a magyar jog és igazság kodifikátora és az elégedetlen köznemesség vezére, olyan kirohanásra izgatta a csőcseléket, melyről egy szemtanú azt mondja, hogy „Trója pusztítása volt, mindent kifosztottak, nem hagytak ott egyetlen ablakzárt sem”. E zendüléssel különben Werbőczy – kiről Fraknói Vilmos azt mondja, hogy az ország legkapzsibb s leghaszonlesőbb embere volt – elérte tulajdonképpeni célját: az udvar ki­békült vele s ismét hatalma magaslatán állhatott. De ekkorra már elérkezett az ország az 1526. évhez: a végzet megásta Mohácsnál sírját királynak, fő­uraknak, országnak s a magyar zsidóságnak.

Törvények

Felkelésről és imádkozásról

Meg kellett ismerkednem a zsidó hagyományokkal és előírásokkal.

-A zsidónak – mondta dr. Adler jenő:
1. Alvás után, amikor felkel, azonnal le kell öntenie mind a két kezét, háromszor a jobb kezét és háromszor a bal kezét. (Először egyszer a jobb kezét, aztán egyszer a balkezét és megint egyszer a jobb kezét, aztán a balkezét). Amíg le nem önti kezeit, nem szabad járkálni és nem szabad megérinteni szemeit, száját, orrát, füleit és semmiféle ételt.
2. Ha szükségletét végezte, szintén meg kell mosni a kezeit. Úgyszintén ha körmeit levágta.
3. Nem szabad hajadonfővel járni, a gyerekeknél is ügyeljen (4-6 éveseknél), hogy ne járjanak kalap vagy sapka nélkül.
4. A ruházkodás tiszta és egyszerű legyen, ha gazdag is.
5. Az ember járása rendes legyen, túlságosan ne emelje fel a fejét, lehajtott fővel sem kell járni, úgy kell járni, hogy észrevegye a szemben jövőt és a saját lépteit is lássa. Hiszen az ember járásáról észre lehet venni: okos-e, meggondolt-e vagy pedig együgyű és tudatlan.
6. Reggel, mielőtt imádkozni akar, végezze el testi szükségletét és nem imádkozás után. Nagyon csúnya látvány, hogy némelyik hittestvérünk alig várja az imádkozás végét, hogy szükségletét elvégezhesse. Ez rossz szokás. Előbb hozza magát rendbe és azután lépjen az Örökkévaló elé imádkozni és neki hálát adni. Lehetőleg templomba járjon mindennap imádkozni.
8. Nem szabad imádkozni abban a szobában, ahol az asszony saját hajjal jár, csak ha beköti a fejét, és a haja nem látszik ki. Imádkozás közben nem szabad beszélni.
9. Az Örökkévaló nevét nem szabad hiába megemlíteni, mert ez nagy bűn.
10. Reggeli imádkozás előtt nem szabad sem enni, sem inni, csak akkor, ha muszáj, például ha beteg valaki.

A Cicesz törvényei

1. Szigorú parancsunk van a “Cicesz” (Cidákli) hordására. Aki már “Cicesz”-t sem hord, azt már igen gyenge szál fűzi a zsidó valláshoz.
2. Ügyelni kell, hogy a “Cidákli” elég hosszú legyen és elég széles, nehogy úgy nézzen ki, mint valami kötél a nyakában. Legkevesebb 60 centiméter hosszú és 30 centiméter széles legyen. Ne legyen túlságosan kivágva.
3. A “Cicesz”-t következőképen kötik rá a cidáklira: A cidákli 4 szélén kivarrnak két-két lyukacskát, de vigyázni kell, hogy ezek a lyukacskák ne legyenek egészen a cidákli szélén, hanem körülbelül 3 centiméternyire a széleitől. Ebbe a két lyukacskába befűznek 4 szál ciceszt, azokat aztán duplájára hajtjuk, úgy, hogy a 4 szálból 8 szál lett, 4 szál egyik lyukacskában és 4 szála másik lyukacskában. Most összekötjük az egyik lyukacskában levő 4 szálat a másik lyukacskában lévő 4 szállal, kétszer kötjük össze. Tehát most már 8 szál van egymás mellett. A 8 szálból kiválasztjuk a leghosszabbat és ezzel a leghosszabb szállal (ezt Sámesznek hívják) 7-szer csavarja át a többi 7 szálat, ekkor kettéválasztja a 8 szálat és összeköti a négy szálat a másik 4 szállal kétszer. Most megint kiválasztja a leghosszabb szálat (a Sárneszt) és rácsavar a másik 7 szálra 8-szor. Ismét készít két kötést és még egyszer csavar a leghosszabbié szállal a többi 7 szálra 11-szer. Megint készít két kötést és ismét csavar a leghosszabbié szállal a 7 szálra 13-szor, és kétszer összeköti a 4-4 szálat, úgy, hogy megint 8 szál van egymás mellett és ezzel kész a “Cicesz” a cidákli egyik sarkán. És így kell tenni a “cidákli” mind a négy sarkán.
4. A cidákli 4 sarkán 8-8 szál “cicesz”-nek kell lenni, ha ebbol a 8 szálból elszakadt egy szál, azért még kóser, de ha 2 szál szakadt el a nyolc szálból, akkor a “cidákli” vagy a Talisz nem vehető fel, amíg nem egészítik ki 8 szálra és az egész nyolc szálat, újból rákötik a cidáklira, vagy a taliszra.
5. ügyelni kell, hogy a 4-5 éves fiúgyermekeknek is legyen cidáklija, kóser cicesszel.

A Tfilin torvényei

1. Néhány szó a “Tfilin”-ről (Imaszíj). Nagyon kedves és drága parancsunk van az Örökkévalótól a “Tfilin”-felvevésre. Maga a Tfilin két részből áll: látható és láthatatlan részből. A látható rész az, amit a fejre és a karra felveszünk. A láthatatlan rész, pedig az, ami a Tfilin belsejében van. Nem egy mester készíti mind a kettőt. Igen nagy körültekintéssel kell mindkettőt, elkészíteni, és ha nem előírás szerint készítették, akkor az a Tfilin nem használható, és aki abban a Tfilinben imádkozott, az úgy tekintetik, mintha Tfilin nélkül imádkozna egész életén át.
2. Ügyelni kell, hogy úgy a Tfilin, mint a szíjak feketék legyenek. Arra is nagyon kell vigyázni, hogy a Tfilin sarkai ne legyenek lekopva, mert könnyen megeshet, hogy aztán kilyukad ott, amit nem is vesz észre és akkor a Tfilin nem kóser.
3. Reggel nem szabad a Tfilint felvenni, csak amikor már olyan világos van, hogy ismerősét négy lépésről megismeri. De amikor még teljesen sötét van, nem szabad a Tfilint felvenni.
4. Vigyázni kell, hogy a Tfilin, ami a fején fekszik, ne csússzon lejjebb, mint a haja széle, mert ha a Tfilin lejjebb van úgy minősül, mintha Tfilin nélkül imádkozna. Ügyszintén vigyázni kell, hogy a fejen úgy feküdjön a Tfilin, hogy az a két szeme között legyen, illetve amikor a fején van a Tfilin, az orrával egy irányban feküdjön.
5. A fejre rakott Tfilin közvetlen a hajra feküdjön, nem szabad a Tfilin és a haj között valaminek lenni. Akinek tehát hajra fekszik, az nem teljesíti tökéletesen a Tfilin-parancsot. Úgyszintén az a Tfilin, ami a karján fekszik, az is közvetlen a karizmon feküdjön, és ne legyen közte és a Tfilin között sem kötszer, sem más valami.
6. Mikor a karjára teszi a Tfilint, imát mond és nem szabad addig beszélni, amíg fel nem veszi a fejére is a Tfilint, és imát mond reá.
7. Ha valami okból nem tud csak egy Tfilint felvenni, akkor csak egyet vesz fel, ugyanis a kar-Tfilin és a fej-Tfilin nem függnek egymástól, és ha nincsen csak fej-Tfilin, akkor csak azt veszi fel, ha nem tud még egyet szerezni a karjára is.
8. Általában minden ember a bal karjára helyezi a Tfilint. Azonban aki balkezes, az a jobb karjára teszi.
9. A szíjak szélessége olyan széles legyen, mint egy árpának a hosszúsága. A fejszíjaknak hosszúsága a köldökéig érjen. Az a szíj pedig, amit karjára csavar, annak olyan hosszúnak kell lenni, hogy hétszer körülcsavarja a karját, és háromszor körülcsavarja a középső ujját és aztán meg kell tudni még erősíteni. Ha valamelyik szíj elszakadt, kérdezze meg a rabbit, miképpen kell cselekednie.
10. Állva kell a Tfilint fel- és levenni. Felvenni előbb a kar -Tflint kell, levenni, pedig először a fejről és azután a karról.
11. Szombat és ünnepnap kivételével a Tfilint mindennap fel kel venni. Fél ünnepkor, pedig különféle szokások vannak. Némely helyen fél ünnepkor egyáltalán nem veszik fel a Tfilint, vannak azonban helyek, ahol felveszik, de imát (Brachat) nem mondanak a felvevéskor, viszont olyan szokás is van, ahol felveszik a Tfilint, és imát is mondanak a felvevéskor.
12. Minden 3 évben szokás a Tfilint megvizsgáltatni, nincs-e valami javítani való rajta.

A Mezuzá törvényei

1. Minden zsidó házban kell az ajtókra “Mezuzá”-t felszegezni. A “Mezuzá” nem magára az ajtókra lesz felszegezve, hanem az ajtófélfára, jobboldalt, ahogy bemegyünk a szobába. Ismétlem, nem arra a jobboldalra szegezzük, amely jobboldalnak látszik a kijövéskor, hanem arra a jobboldalra, ami bemenetelkor jobboldal.
2. Ne egyenesen legyen a “Mezuzá” felszegezve az ajtófélfára, hanem féloldalt, csak abban az esetben szabad egyenesen felszegezni, ha keskeny az ajtófélfa.
3. Mielőtt a “Mezuzá”-t felszegezné, imát kell mondania. Akkor is elég egyszeri imamondás, ha több ajtóra szegez fel “Mezuzá”-t.
4. Ha nem állandó lakásnak használják a helyiséget, akkor nem kell felszegezni “Mezuzát”, mert egész éven át nem laknak benne, úgyszintén nem kell “Mezuzá” olyan bódéra sem, amelyet csak vásárkor használnak.
5. Bölcseink hosszú életet ígérnek annak, aki a Mezuzá törvényeit lelkiismeretesen betartja.

Törvények az áldások mondásáról

1. Ha kenyeret akar enni, akkor kezeit előbb meg kell mosnia és áldást (Netilát jadaijim) mondani. A kenyérre külön áldás (Hámoci) mondandó.
2. A vízre, sörre, pálinkára (Sehákol) áldást kell mondani. Ha azonban ebéd közben akar sört, pálinkát vagy vizet inni, akkor ezekre nem kell külön áldást mondani, mert az a szabály, hogy ha kenyérhez mosdott és “Hámoci”-t mondott, akkor “Sehákol” imát nem kell semmire sem mondani. A borra azonban kell külön “Pri hágáfen”-t mondani, még ha kenyérhez mosdott is előbb, kivéve péntek este, ha borra mondott “Kidus”-t, akkor a Kidusnál már mondott a borra “Pri hágáfen”-t és ezért nem kell már azután evés közben a borra még egyszer “Pri hagafen”-t mondani. Úgyszintén, ha evés előtt ivott bort és eszében volt, hogy evés közben is fog bort inni, akkor sem kell még egyszer a borra “Pri hagafen”-t mondani.
3. Evés közben, ha gyümölcsöt akar enni, “Pri háéc” áldást kell mondania. Ha azonban a fő étele gyümölcs lesz kenyérrel, akkor nem kell a gyümölcsre külön “Pri háéc”-t mondani, elég, ha “Hamoci”-t mond a kenyérre.
4. Evés után áldást kell mondani (Birchát Hámazon). Ezt a közönség “Bencsolás”-nak nevezi. Amig meg nem Bencsolnak, nem szokás a kenyeret levenni az asztalról.
5. Még ha csak egy kis darabka kenyeret evett és más semmit, akkor is kell utána Bencsolni, és kenyérevés előtt,,Hámoci”-t mondani
6. Mikor “Bencsol”, ne álljon, ne sétáljon, hanem üljön le, és úgy mondja el az étkezés utáni imát. Úgyszintén ne üljön ingujjban vagy sapkában, mikor “Bencsol”, hanem vegye fel a kalapját és a kabátját.

AZ ÁLDÁSOK (BRACHA) SZABÁLYAI

Folytatódtak a leckék:
1. Ha van az ember előtt búzakenyér meg árpakenyér, akkor a búzakenyeret kell előnyben részesíteni és arra mondani “Hámoci”-t és az árpakenyérre nem kell mondani semmit.
2. Ha előtte van olajbogyó, datolya, szőlő, füge, gránátalma, akkor az áldást (“Pri haéc”) az olajbogyóra kell mondani és a többi gyümölcsre, nem kell mondani semmit.
3. Ha olajbogyó nem volt előtte, csak a másik négyféle gyümölcs: datolya, szőlő, füge, gránátalma, akkor a datolyára kell mondani a “Pri haéc” áldást, mert ha olajbogyó nincsen, akkor a datolya veszi át az elsőbbséget az áldásmondásra. Ha pedig datolya nincsen, akkor a szőlő veszi át az elsőbbséget, aztán a füge és végül a gránátalma; ha például előtte fekszik gránátalma meg körte vagy cseresznye: akkor a gránátalmára kell a “Pri haéc” áldást mondani, mert a körte vagy a cseresznyével szemben a gránátalmát illeti meg az elsőbbség.
4. Ha előtte van bármilyen gyümölcs, és közte van abból az ötféle gyümölcsből is egy fajta, amit fent a 2-ik, pontban említettem, például: előtte fekszik körte, alma, dió és füge is van ottan, akkor a fügére kell mondani a “Pri haéc” áldást. Vagyis, ha előtte van akármelyik fajta gyümölcs, abból az ötféléből, amit a 2-ik pontban elmondtam és másféle gyümölcs is van előtte, akkor mindig azt a gyümölcsöt kell előnyben részesíteni, amelyik a fenti ötféle gyümölcsből való és arra kell az áldást mondani.
5. Ha előtte van különféle gyümölcs, de a fenti ötféléből egy sincsen, például: alma, dió és körte, akkor arra a gyümölcsre mondja az áldást, amelyik gyümölcsöt ő legjobban szereti.
6. Ha előtte van egy egész alma és egy fél körte, dacára hogy ő a körtét jobban szereti, mint az almát, mégis az almára kell az áldást mondani, mert az egészet mindig jobban kell kitüntetni, mint a felet.
7. Olyan gyümölcsre, amely a fán terem, “Pri haéc” áldást kell mondani reá; ami földben terem például zöldségfélékre, “Pti háádáma” áldást mondanak. Ami pedig nem a földben s nem a fán terem, arra “Sehakól” áldást mondanak, például: húsra, halra, tejre, túróra, továbbá mindenféle italra: kivéve a borra.
8. Ha előtte van gyümölcs, amire “Pri haéc” mondandó és előtte van földi gyümölcs, amire “Pri háádámá” mondandó. Például előtte van dió és retek, és a mindkettőből akar enni, akkor előbb mondjon “Pri haéc”-t a dióra, azután “Pri háádámá”-t a retekre. Mert az a szabály, hogy előnyben kell részesíteni a fa gyümölcsét a földi gyümölcs fölött, ha egyformán szereti mind a kettőt. De ha a földi gyümölcsöt, például a retket, jobban szereti, mint a diót, akkor előbb kell a “Pri háádámá”-t mondani és azután a”Pri haéc” áldást.
9. Ha előtte sütemény van, amelyre “Miné Mezonot” mondandó és előtte van gyümölcs, kávé, bor, akkor a süteményre kell “Miné Mezonot” áldást mondani, azután a borra “Pri hágafen”-t (a kávéra már nem kell semmi áldást mondani, mert a bor mentesítette) s végül a gyümölcsre “Pri haéc”-t. Vagyis a süteményre kell legelőször áldást mondani. Azért van az a szokás pénteken este, amikor borra mondják a “Kidus”-t, hogy a kalácsot betakarják, mert igazság szerint a kalácsra kellene előbb “Moci”-t mondani és azután a borra, és péntek este fordítva mondják a “Kidus” miatt, ezért takarják be a kalácsot, hogy ne lássa a bor előnyben részesítését. Ez szimbólum.
10. Fent azt mondottuk, hogy ami fán terem, arra “Pri haéc”-t kell mondani. Tudni kell azonban, hogy csak azt nevezzük fának, amelynek az ágai télen is megmaradnak és az ágakból tavaszkor ismét levelek nőnek ki. Ha azonban télen egészen eltűnnek az ágak, és csak a gyökér marad meg, ilyen fának a gyümölcsére nem “Pri haéc”-t mondanak, hanem “Pri háádámá”-t, mert azt nem fának nevezzük.
11. Gombára “Sehákol”-t mondanak, retekre “Pri háádámá”-t mint a főtt krumplira is.
12. Gyümölcsnek a magjára, ha édes, “Pri háádámá”-t kell mondani, ha keseru, nem kell semmilyen áldást mondani.
13. Ha kétes, milyen áldást mondjon valamely gyümölcsfélére, hogy

“Pri háéc”-t, vagy “Pri háádámá”-t, akkor “Pri háádámá”-t mondjon.
14. Megfőtt rizskására vagy köleskására “Sehakol”-t mondanak. Kukoricakenyérre szintén.
15. A borra mindig “Pri hágafen” áldás mondandó. Még ha meg is főzték, vagy belekevertek mézet, fűszert, akkor is.
16. Ha leült bort inni és előtte voltak más fajta italok is, amelyekre “Sehákol”-t mondanak, akkor csak a borra kell “Pri hágáfen” áldást mondani, a többi italra nem kell, ha a borivásnál számított a többi italból is inni.

Törvények az ételekről és italokról

1. Nem szabad olyan tojást megenni, amelyben “vércseppet” találnak.
2. Húst nem szabad főzni tejjel, és ha véletlenül főztek húst tejjel, úgy nemcsak, hogy enni nem szabad azt, hanem eladni sem, mindenféle élvezete, vagy bármilyen haszna, tilos. Az edény, pedig tréfli.
3. Ha húst evett, nem szabad utána tejest enni, csak 5 óra eltelte után. Ha a 6 óra eltelte után is van még húsételt a fogai közt, azt ki kell tisztítani.
4. Juhtúró után szintén nem szabad húst enni, csak hat óra eltelte után. A különféle sajtok után szintén csak 6 óra eltelte után szabad húst enni.
5. Ha tejes ételhez akarnak hagymát, zöldpaprikát, vagy más erős zöldséget használni, úgy nem szabad a használandó zöldséget húsos késsel vágni.
6. Borecetet, törölypálinkát, vagy seprőpálinkát csak akkor szabad inni, ha biztosan tudjuk, hogy kóser borból készült.
7. Bármilyen ételt vagy italt akar elfogyasztani, előbb áldást (Bracha) kell mondania. Az áldás elmondása után nem szabad egy szót sem szólnia mindaddig, míg az első harapást le nem nyelte. Ha például a Moci után leharapott egy kis kenyeret, akkor még nem szabad beszélnie, csak ha már azt le is nyelte.
8. Mikor áldást (Bracha) mond, ne legyen a szájában semmi. Tiszta szájjal kell az Örökkévalót áldani.

Különféle fontos törvények

1. A szakált nem szabad borotvával levágni.
2. Nem szabad egy szobában, idegen nővel egyedül tartózkodni.
3. Kóser húst csak olyan helyről vegyen, amely szigorú felügyelet alatt áll. Különösen, ha vágott baromfit vásárol, nagyon vigyázzon arra, hogy igazi vallásos zsidótól vegyen.
4. A hízott libának, vagy hízott kacsának meg kell nézetni a begyét (véset) a rabbinál, nem, pedig otthon a háziasszony. Az az asszony, aki maga nézi meg a begyet (véset) és nem küldi a rabbihoz, tréflit eszik.
5. Ha tréfli baromfija van, azt nem szabad zsidónak eladni, aki úgysem tartja a vallást, mert zsidó nem adhat el semmiféle zsidónak tréfli ételt, vagy tréfli italt.
6. Zsidóasszonynak nem szabad saját hajjal járni. Mikor férjhez megy, le kell a haját vágatni.
7. Zsidó férfiak nem táncolhatnak nőkkel, és zsidónők nem táncolhatnak férfiakkal. A tánc a nehéz, nagy bűnök okozója. Kerüljétek!
8. Mindenki köteles a szegény embernek valamit adni. Különösen vigyázzon, hogy meg ne sértse a szegényt.
9. Mindegy, akármilyen vallású az a szegény, pártfogolni és segíteni kell őt.
10. A legszebb és legértékesebb segítség az, ha egy önálló keresettel bíró embert nem hagyunk koldusbotra jutni, és segítségére sietünk, hogy tovább folytathassa iparát vagy üzletét.
11. Mikor adunk valamit, legjobb, ha titokban adjuk, kerülni kell a feltünőséget. Lehetőleg négyszemközt adjunk a szegény embernek.
12. Ha valaki elszegényedett, nem szabad mindjárt adományt elfogadni, próbálkozzék valami munkával, hátha el tudja kerülni az emberek adományát.
15. A tűzhelyen, ha húsos és tejes ételt főznek egy időben, ügyelni kell, hogy a tejes étel ne nagyon közel álljon a húsos fazékhoz. Ha tej vagy tejes étel aláfutott a húsos edény alá, meg kell a rabbitól kérdezni, mi a tennivaló.
16. Mindenféle gyümölcsnek tilos az élvezése a gyümölcsfa elütetésének első három évében; tilos a magja és a héja is. Eladni sem szabad. Akár magot, vagy gallyat ültetett el, akár egy régi fát ásott ki a helyéről és elültette egy új helyre, mindezeknek a gyümölcsét nem szabad az első három évben sem enni, sem eladni, sem más módon élvezni. Még ha más vallásúé a fa, akkor sem élvezhet belőle a zsidó vallású az első 3 évben.
17. A negyedik évben ki kell váltani a negyedik évben termett gyümölcsöt. Ez úgy történik, hogy az érett gyümölcsöt leszedi a fáról, és pénzt elővéve azt mondja: “ezzel a pénzzel kiváltom ezt a negyedik évben termett gyümölcsöt”. A pénzt bedobja egy folyóba, és a gyümölcsöt már eheti. Ki lehet még váltani a 4-ik évben termelt gyümölcsöt olyan gyümölccsel, amit szabad enni. Például van egy mázsa almája a 4-ik évből, akkor elővesz 2-3 darab almát, amit szabad enni és azt mondja: “ezekkel az almákkal kiváltam ezt a 4-ik évben termett almát”. Azt a 2-3 almát, amivel kiváltotta, összevagdossa és bedobja a folyóba és azután már szabad enni a 4-ik évben termett almát. Az ötödik évi gyümölcs minden kiváltás nélkül ehető már.
18. Nem szabad almafába, körtefát beoltani, vagy fordítva; egyáltalán nem szabad egyik fajta gyümölcsöt beoltani a másik fajtába. Még tartani sem szabad ilyesmit a birtokában.
19. Nem szabad két fajta állatot összehozni, hogy ez által egy vegyes fajtájú állat szülessen. Például nem szabad lovat szamárral összehozni, hogy öszvér szülessen. De ha nem is a szaporítás a célja, akkor sem szabad őket összehozni. A szárnyasoknál is fennáll ez a tilalom.
20. Nem szabad olyan ruhát felvenni, amely gyapjúból és lenből van összeállítva. Például a kelme gyapjú és egy kis bélése len. Vagy pedig gyapjúkelmét varrtak len cérnával, ilyen ruhát nem szabad zsidónak felvenni.
21. A zsidó vallás 613 törvényből áll. S két részre oszlik. Az egyik tettekből áll, például naponta “Tfilin”-t felvenni, a szegényt segíteni. Tórát tanulni… Ezek mind “cselekvő”-törvények. Annyi “cselekvő”- törvényünk van, mint amennyi része (tagja) van az emberi testnek: összesen 248. Ezen kívül van 365 olyan törvényünk, amelyek mind csupán “eltiltások”. Például tilos tréflit enni, tilos szombaton munkát végezni, tilos borotválkozni stb. Ilyen eltiltó törvényünk 365 van, éppen annyi, mint amennyi ér van az emberben. Összesen van tehát 613 vallási törvényünk.

Szombati munkaszünet

1. Szombaton tilos bármily munka elvégzése.
2. Aki a szombatot nyilvánosan megszentségteleníti, az éppen úgy tekintetik, mint aki bálványt imád, és ha az illető borhoz nyúlt, zsidónak abból nem szabad inni. Zsidó vallásunk szerint csakis életveszély esetén szabad szombaton munkát végezni.
3. Nemcsak maga a zsidóvallású nem végezhet szombaton semmiféle munkát, hanem más által sem végeztethet munkát, még nem zsidó által sem, vannak ugyan kivételek, ezeket majd később tárgyaljuk.
4. Tehát szombaton nem szabad munkát végeztetni másvallású által sem. Ha azonban a zsidó pénteken adja ki a munkát a másvallásúnak, dacára, hogy a másvallású szombaton végzi el a munkát, mégis szabad. De csak a következő 5 feltétel mellett:

a) Az a másvallású, aki a munkát vállalta, még pénteken vitte el a zsidótól azt a tárgyat, amit meg akar tenni.
b) az egész munkadíj ki legyen alkudva és akkor az a másvallású egyén nem a zsidó érdekében, dolgozik szombaton, hanem a saját hasznáért.
c) az a másvallású mester ne napszámra dolgozzék, hanem átalányban.

d) pénteken, amikor a zsidó megrendeli a munkát a másvallású mesternél, ne mondja, hogy szombaton dolgozzon rajta és azt se, hogy azonnal szombat után szállítsa haza a munkát, mert akkor kényszeríti, hogy szombaton dolgozzék rajta;
e) végül pedig az a munka, amit a zsidó kiad pénteken a másvallásúnak, ne legyen sem építkezés, se földmuves munka. Ha tehát megfelel a fenti 5 feltételnek, úgy péntek is kiadhatja a zsidó a munkát a nem zsidónak, dac annak, hogy szombaton készíti el a munkát.
5. A zsidó házában azonban semmi szín alatt nem végezhet senki szombaton munkát, másvallású sem.
6. Építtetni nem szabad szombaton, másvallású által sem.
7. Földet megmunkáltatni másvallású által csak akkor szabad szombaton, ha az a másvallású a terményből kap egy bizonyos részt és azon a vidéken a szokás, hogy a földmunkás részt kapjon a termelt terményből.
8. Másvallású mester, ha ruhát vagy cipőt készített zsidónak és szombaton hozta a mester haza, szabad felvenni, de ha szombaton készítette el a mester, akkor ne vegye fel a zsidó, csak ha nagy szüksége van rá. Mesterembertől nem szabad szombaton elhozni semmiféle ruhadarabot. Üzletből, ha a tulajdonos nem mesterember és nem zsidó, szabad ruhaneműt hitelbe venni, de árat ne kérdezzen, és ne alkudjon. Zsidó boltostól, aki nyitva tart szombaton, nem szabad szombaton még hitelbe sem hozni semmit.
9. Kocsmárosok, üveggyárosok, téglagyárosok kérdezzék meg a rabbit, miképpen cselekedjenek szombaton üzemeikben.
10. Zsidónak, ha másvallású cselédje van, ne hagyjon vele szombaton foltozgatni, vagy más munkát végeztetni, mert az a másvallású cseléd még saját magának sem foltozgathat a zsidó házában szombaton.
11. Hajóra csak három nappal szombat előtt szabad felszállni. Ez a tilalom azonban csak tengeri utazásra szól. Olyan hajóra azonban, amely folyón halad, arra még pénteken is szabad felszállni, hogy szombaton utazzunk rajta.

Készülődés szombatra

1. Annyira kedves és becses előttünk a szombat – mondta nagyapám -, hogy minden egyes embernek részt kell venni pénteken a szombati ételek elkészítésében. Így például a nagy Rabbi Chiszda pénteken összevágta a szombatra szükséges zöldségeket, Rabbi Joszef fát vágott pénteken szombatra. Rabbi Zéra meggyújtotta pénteken a tüzet, Rabbi Náchmán pedig kicsinosította szobáját a szombat tiszteletére. Pedig mindezeknek a nagy embereknek volt cselédjük, mindamellett maguk is végeztek valami más munkát a szent szombat tiszteletére. Tanuljunk tehát tőlük, hogyan kell a szombatot tisztelni és becsülni.
2. Minden pénteken három kalácsot sütnek a szombat tiszteletére. Egyet péntek estére, egyet szombat délre, a harmadikat, pedig szombat délutánra, úgynevezett “Szeudá Slisit”-re. De minden alkalommal, amikor egyik kalácsot felvágják, legyen mellette még egy másik egész kalács, úgynevezett “Lechem Misne”, dupla kalács.
3. Minden pénteken, ha lehet, meg kell fürödni meleg vízben. Azonban ha nincs rá lehetőság, akkor legalább kezet, lábat és arcot kell mosni meleg vízben. A körmöket is le kell vágni minden pénteken, de vigyázni kell, hogy a levágott körmöket ne dobáljuk szét.
4. Minden pénteken, estefelé, minden zsidó szálljon kissé magába és gondolkozzék, vajon az elmúlt hat napon nem tett-e valami rosszat embertársának, nem vétett-e az Örökkévaló ellen, mert a szent szombatot megtisztult lélekkel kell fogadni.
5. Pénteken estefelé, mielőtt a szombat beállt, az ételeket le kell venni a tűzhelyről, hogy ne főjön tovább, de a tűzhelyen maradhatnak olyan helyen, ahol nem főhetnek tovább.
6. Az úgynevezett “Sóletet” pénteken még világos nappal kell a kemencébe rakni.
7. Pénteken estefelé minden zsidó ürítse ki összes zsebét, nehogy szombaton hordjon a zsebében akármit is. Még a zsebkendőjét se hordhatja szombaton a zsebében.

Péntek esti gyertyagyújtásról

1. Pénteken estefelé, legkésőbb fél órával előbb, mint amikor a csillagok láthatóvá válnak, gyertyát kell gyújtani és minden munka – legkésőbb akkor – beszüntetendő.
2. A szombat tiszteletére kívánatos minél több gyertyát gyújtani. A gyermektelen asszonynak ajánlatos, hogy a gyertyagyújtás után mondja el azt az imát, amit “Ros Hásáná” másodnapján “Háftorá”-nak hívunk. S nagy átéléssel mondja el ezt az imát.
3. A gyertyagyújtás kötelező úgy a nőre, mint a férfira, de a nőkre inkább hárul ez a kötelesség, mert az első nő, Éva, az ő ismert vétkével elsötétítette a világot, és ezért a nő gyújtja szombat tiszteletére a gyertyát, hogy az okozott sötétséget eloszlassa. De ha az asszony nincs otthon, akkor a férfinak kell gyertyát gyújtani. A gyertyáknak legalább egy fél órán át kell égniük a vacsora alatt.
4. Szokás, hogy gyertyagyújtás előtt a nők megmosakodnak, és tiszta ruhát vesznek fel.
5. Előbb meggyújtják a gyertyákat, és csak azután mondják rá az áldást.
6. Ha az asszony egyszer pénteken elfelejtett gyertyát gyújtani, akkor minden pénteken estefelé egy gyertyával többet gyújtson, mint amennyit szokott gyújtani.
7. A kalácsot gyertyagyújtás előtt kell az asztalra tenni.
8. Nők gyertyagyújtás után nem végezhetnek semmiféle munkát.

“Kidus” és étkezés

1. Péntek este és szombat délelőtt “Kidus”-t kell mondani egy pohár borra. Ha nincs bor, vagy ha ártalmas a borivás, úgy a “Kidus”-t két egész kalácsra is el lehet modani. Ha van pálinka vagy sör, úgy ezekre kell inkább mondani reggel a “Kidus”-t, mint a kalácsra.
2. “Kidus” előtt nem szabad sem enni, sem inni. A nők is kötelesek “Kidus”-t hallgatni. Nappali “Kidus”-t is.
3. A férfiak és a nők is kötelesek szombaton háromszor étkezni: egyszer péntek este és kétszer szombaton. Minden étkezésnél legyen két egész kalács, amelyre áldást (Moci-t) mondunk. Az áldásmondás után felvágják az egyik kalácsot és esznek belőle.
4. Böjtölni nem szabad szombaton, bosszankodni sem.

Tóra felolvasása

-Kiket hívnak a Tórához?

-Sokat vitatkoztak már azon, hogy ha többen vannak a templomban, akiket a Tórához fel kell hívni: felhívásnál kit illet meg az elsőbbség. A helyes sorrend a következő:
1. A vőlegény a házassága napján.
2. A vőlegény azon a szombaton, amely megelőzi a lakodalmát és az ifjú, aki azon a héten 13 éves lesz. Nekik felhívásnál egyforma joguk van.
Ezután következnek:
3. A koma azon a napon, amikor a gyereket körülmetélik.
4. A második koma, aki beviszi körülmetélni a gyereket a templomba.
5. Akinek lánya született és a felesége szülés után először templomba megy.
6. Akinek fia született és a felesége szülés után először templomba megy.
7. Az a vőlegény, akinek a lakodalma csak szerdán, vagy szerda után lesz – feltéve, ha lányt vesz nőül, vagy ő fiatalember.
8. Akinek “Jahrzeit”-ja (halálozási évforduló) van.
9. Akinek gyerekét azon a napon metélik körül.
10. Akinek “Jahrzeit”-ja lesz szombat után való héten.
11. Aki körülmetéli a gyereket, az úgynevezett “Mohél”.
12. A körülmetélés előtt való szombaton az elsőbbség a komát (Kváter = Szándák) illeti meg, azután a gyerek apját és végül a körülmetélőt.
13. Ha egyforma jogosultságuk van többeknek, akkor sorsot húznak.

Munkák, melyek tilosak szombaton

Minden szabályt meg kellett tanulni.

- Harminckilencféle főmunka végzése tiltott szombaton – mondta Dr. Adler. – Vannak ugyan még más munkák is, amelyeket tilos szombaton végezni, de a többi munka mind a harminckilencféle főmunka valamelyikéből származik és ezért bármely munkát, amely hasonlít a harminckilencféle főmunka valamelyikéhez, tilos szombaton tenni.
S felsorolta a harminckilenc főmunkát:

1. Vetni.

2. Szántani.

3. Kaszálni.

4. Összeszedni lekaszált kalászokat egy helyre, vagy más termést összehordani. 5. Kicsépelni bármely termést.

6. Rostálni.

7. Kiválogatni ehetetlen dolgokat (salakot) ehető dolgokból.

8. Őrölni.

9. Szitálni.

10. Dagasztani.

11. Sütni, főzni.

12. Nyírni.

13. Mosni, fehéríteni ruhát, gyapjút, kendert.

14. Kifésülni hajat, gyapjút, vagy kendert.

15. Festeni.

16. Fonni, sodorni.

17. Nyüstbe fűzni.

18. Szőni.

9. A megszott vászonból kihúzni két szálat.

20. Összekötni.

21. Kikötni.

22. Varrni.

23. Szakítani.

24. Vadászni, illetve megfogni állatot, vagy szárnyast.

25. Megölni bármely élőlényt.

26. Bőrt lehúzni állatról.

27. Bőrt besózni.

28. Bőrt kidolgozni.

29. Vonalazni.

30. Kenni. (Ételt szabad kenni).

31. Vágni. (Ételt szabad).

32. Írni.

33. Kitörölni, kiradírozni.

34. Építeni.

35. Építményt összerombolni, vagy rögzített tárgyat a helyéről elmozdítani.

36. Tüzet gyújtani.

37. Tüzet eloltani.

38. Hordani valamely tárgyat az utcán, vagy szobából az utcára kivinni.

39. Befejezni valamely munkát, ha nem is dolgozik rajta és csak egyetlen egy kalapácsütést, tesz a munkára, azt sem szabad, mert befejezni munkát nem szabad.

- Összesen 39 főmunka tilos – nézett rám nagyapám.

3. Fenti harminckilenc főmunkán kívül vannak még más tilos munkák is, de ezek is csak azért tilosak szombaton, mert hasonlítanak valamelyik főmunkához. Egy pár gyakori munkát felsorolok még, amelyek tiltottak szombaton.
4. Forró levest nem szabad pászkára vagy kalácsra reáönteni szombaton, hanem előbb a levest kell a tálba önteni és azután a pászkát vagy kalácsot beaprítani. Úgyszintén nem szabad forró kávét vagy teát cukorra ráönteni, hanem előbb a kávét kell az edénybe önteni és azután a cukrot beletenni.
5. Nem szabad befűtött kályhára vagy tűzhelyre levest vagy más ételt oly helyre tenni, ahol felforrhat, csak olyan helyre szabad, ahol biztos, hogy nem fog felforrni. Az ételt azonban ne tegye közvetlen a tűzhelyre, hanem a tűzhelyen legyen egy kis cserép vagy egy darabka vas, és arra helyezze a fazekat.
6. Tüzet rakatni másvallásúval csak akkor szabad, ha hideg van, és akkor szabad ételt is megmelegíteni. A tűzhelyen vagy kályhán kell, hogy legyen egy darab cserép vagy vas, és arra állítsák az ételt. Az ételt azonban még előbb kell oda tenni, mielőtt a tüzet megrakják. Ha azonban nincsen hideg és a tüzet csak azért rakatja meg, hogy az étel megmelegedjen, ezt egyáltalában nem szabad, még másvallásúval sem.
7. Nem szabad szombaton meleg ételt a fazékkal együtt a dunna alá helyezni vagy párnákba burkolni, hogy az étel ki ne hüljön.
8. Uborkára vagy salátára nem szabad szombaton ecetet önteni, hanem előbb öntsön ecetet az edénybe, és azután adja az uborkát vagy a salátát az ecetbe.
9. Szőnyeget, pokrócot vagy ruhát nem szabad kiporolni. Úgyszintén nem szabad a kalapot vagy a ruhát kikefélni.
10. Nem szabad szombaton felszedni azt a gyümölcsöt, ami a fa alatt hever, de még hozzányúlni sem szabad.
11. Mézet nem szabad a méhkasból szombaton vagy ünnepnapon kivenni.
12. Diót nem szabad szombaton a zöldhéjából kihámozni.
13. Gyümölcsöt nem szabad kinyomni (kipréselni), hogy a nedvét megihassa. Kézzel sem szabad. De ha nincs szükség a kifolyó nedvre, akkor szabad a gyümölcsöt kinyomni, például salátát vagy uborkát szabad kinyomni, dacára hogy a víz kifolyik belőle, mert a kifolyó vízre nincs szükség.
14. Semmiféle italt nem szabad szombaton szűrni.
15. Tejfelt csak annyit szabad az aludttejről leszedni, amennyit egyszeri étkezésnél akar megenni, de mindenesetre egy kis tejfelt meg kell hagyni az aludttejen, és ne szedje le az egész tejfelt.
16. Ha az ételbe beleesett egy légy vagy hasonló dolog, amikor kidobja a legyet, vegyen a léggyel együtt egy kis ételt is a kanálba és úgy dobja azt ki.
17. Borsot, vagy más füszert nem szabad szombaton mozsárban megtörni, vagy darálóban megdarálni, csak megváltozott módon, az asztalon a késnyelével szabad a fűszert megtörni.
18. Nem szabad egy csomó felvágott retket, hagymát, vagy salátát egyszerre megsózni, csak darabonként, amennyit megeszik, egyszerre szabad megsózni.
19. Nem szabad szombaton, ünnepkor vizet önteni olyan helyre, ahol valami növény van, mert ez által a növekedést segítjük elő, miért is őrizkedjünk szombaton, ünnepnapon kertben étkezni, mert nehezen kerülhető el, hogy ott vizet a földre ne öntsünk.
20. Nem szabad nőnek a haját kifésülni fésűvel. Kefével szabad, de a kefe ne legyen nagyon kemény, mert az is kitépi a hajat. Megfonni vagy kifonni a hajat sem szabad.
21. Ha megázott a ruhája, amikor leveti, ne teregesse azt úgy ki, hogy kiszáradjon. Ha pedig nem veti le, ne álljon egész közel a tűzhöz, hogy a ruhája kiszáradjon.
22. Sarat csak akkor szabad levenni a ruhájáról, ha még puha, illetve nem száradt ki.
23. Szombaton vagy ünnepkor semmiféle dolgot nem szabad befesteni. Az arcot sem.
24. Összekötni véglegesen nem szabad semmit. Spárgát vagy cipőzsinórt sem, a második kötést masnira kell kötni, ezt is csak akkor, ha az ember aznap ki akarja kötni, illetve, ha a kötés nem végleges.
25. Éppen úgy, ahogy nem szabad két erős kötést kötni, úgy nem szabad egy végleges kötést kikötni, csak ha masnira van kötve.
26. A ruhában lévő fércelést nem szabad kihúzni.
27. Új ingbe vagy új alsónadrágba nem szabad zsinórt befűzni. Régibe is csak akkor szabad, ha könnyen megoldható.
28. Állatot vagy szárnyast nem szabad megfogni, bolhát sem, kivére ha a testen van. Akkor le lehet venni, de megölni nem szabad. A poloskát sem, mert szombaton és ünnepnapokon nem szabad semmiféle élőlényt megölni.
29. Sebet, kelést nem szabad szombaton, ünnepnapokon kinyomni, hogy kijöjjön belőle a genny és a vér. Sebtapaszt sem szabad rátenni.
30. Körmöt nem szabad szombaton, ünnepnapon levágni. Ha a köröm nagyobbik része leszakadt, s ez zavaró érzést okoz, akkor az egész körmöt kézzel le lehet szakítani.
31. Váza, amelyben virág van ültetve, vagy más növényt, ha a földön áll, nem szabad elvenni, más helyre állítani, s ha nem a földön áll, nem szabad a földre tenni.
32. Ha folyadék ömlött az asztalra, nem szabad ujjal a folyadékból betűket, figurákat rajzolni. S nem szabad az ablakon lévő párára betűket írni, s rajzolni.
33. Tilos az írás, a radírozás, rajz letöröllése.
34. Mérőeszközzel nem szabad szombaton, ünnepnapon mérni. Ha az edény nem mérőeszköz, akkor meg szabad tölteni és hitelbe adni, szombat után pedig megfizetni. Például ötven diót vagy tíz almát szabad kérni, csak árat vagy pénzt nem szabad említeni.
35. Ajtót vagy ablakot nem szabad a sarokvasról levenni vagy feltenni.
36. Spanyolfalat nem szabad szombaton kinyitni vagy összerakni. Ünnepnapon sem.
37. Esernyőt, napernyőt nem szabad kinyitni vagy bezárni. Ünnepnapon sem.
38. A széknek vagy az asztalnak, ha kijött a lába, nem szabad azt a helyére visszatenni.
39. Órát nem szabad szombaton felhúzni, de ünnepnapon, ha az óra még jár, szabad felhúzni.
40. Hangot hallatni nem szabad szombaton, ünnepnapon, semmiféle tárggyal. Nem szabad villával a tányérra ütni, hogy dallamot kifejezzen vele, vagy trombitálni. Egyáltalán semmiféle hangszert nem szabad használni. Telefonálni sem szabad.
41. Szombaton nem szabad valamit hétköznapra elkészíteni, például nem szabad szombaton az ágyat megvetni szombat estére.
42. Kétezer ölnél egy öl – egy öl 1. 9 m – messzebbre nem szabad szombaton, ünnepkor menni. A kétezer öl a község vagy a város legvégső házától számítódik.
43. “Éruv” által zsidó mehet még kétezer öl távolságra, összesen négyezer öl távolságra, de csak egy irányban. Az “Éruv” alkalmazását azonban meg kell kérdezni a rabbitól.

Hordani szombaton

1. Szombaton semmiféle tárgyat nem szabad az utcán vinni. Még négy ölnyi távolságra sem. De nemcsak vinni nem szabad, hanem utcán dobni vagy odanyújtani sem.
2. Kertben, ha körül van kerítve, szabad a kerítésen belül hordani, ha a kert nem szélesebb és nem hosszabb 70 ölnél. Ha azonban nagyobb ennél, akkor a körülkerített kertben sem szabad négy ölnyi távolságra hordani valamit.
3. A szobából vagy az udvarból egyáltalán nem szabad semmiféle tárgyat kivinni az utcára, még a legkisebb dolgok sem. Sem kulcsot, zsebkendőt, de még imakönyvet, tálitot sem. Nem zsidóval vagy kis gyerekkel szabad szombaton vitetni az utcán vagy az udvarból az utcára. Kilenc éves gyermeknek már nem szabad hordani semmit.
4. Gyereket nem szabad ölben vinni az utcán. Úgyszintén nem szabad gyereket az utcán kocsiban tolni. Másvallású által szabad.
5. Ha étel van az ember szájában, nem szabad szombaton addig kimenni az utcára, amíg le nem nyeli.
6. Ha többen laknak egy udvarban, akkor nem szabad az udvarban hordani, csak ha “Éruv”-ot tettek. Az “Éruv” eljárást meg kell kérdezni a rabbitól.
7. Az ablakon keresztül nem szabad a szobából valamit az utcára kinyújtani vagy kiadni. Úgyszintén az utcáról nem szabad az ablakon keresztül a szobába adni.

Ruha és ékszerhordás szombaton

1. Órát nem szabad szombaton férfinek hordani az utcán. Olvasószemüveget szintén nem hordhat az utcán, csak akkor, ha szüksége van rá járás közben is.
2. Kesztyűben nem szabad az utcán járni. Vannak, akik megengedik.

Fürdés szombaton

1. Melegvízben nem szabad szombaton fürödni, még ha pénteken melegítették is a vizet, akkor sem. Kivétel, ha rituális célból a “Mikve”-ben ima előtt megfürdünk. Gőzbe sem szabad ülni. De a zsidó megmoshatja arcát, kezét, lábát olyan melegvízben, amit pénteken melegített.
2. Szappannal nem szabad szombaton vagy ünnepnapon mosdani.

“Mükce”

1. “Mükce” azt jelenti, hogy ha valamely tárgy használatáról bármilyen okból lemondtunk a szombati napra.

-Mit jelent?

-”Mükce” magyarul: elkülönítve. Amit nem szabad szombaton megmozgatni.
2. Például gyufa; annak a használatáról lemondtunk a szombati napra – mert nem szabad tüzet gyújtani. A gyufa érintése is tilos, vagyis a gyufa szombaton “Mükce”: elkülönített.

-Miért mükce minden tárgy? S melyek azok?

- Ceruza, toll, pénz, pénztárca, kő, fa, gyertya, gyertyatartó, mozsár, balta, s mindenféle szerszám.

3. Van még másfajta “Mükce” is: tányér, mely eltört szombaton, s annak a cserepei is a “Mükce” kategóriájába tartoznak, vagyis nem szabad őket megmozdítani. Tilos a szombaton fejt tejet „megmozdítani”, vagy a szombati friss tojást, mert ezek szombaton „jöttek létre”.
4. Összesen négyféle “Mükce” van, de mindegyik “Mükce”-nek többféle ágazata van.

Gyógykezelés szombaton

1. Ha zsidónak valamelyik testrésze fáj, de nem ágyban fekvő, például seb van a testén: nem szabad orvosságot rátenni vagy gyógyszert bevenni szombaton.
2. Ha a fájdalmak nagyok, s ha a zsidó ember nem is ágyban fekvő, például fáj a foga, másvallásúval kihúzathatja a fogát, de zsidóval nem.
3. Életveszélyes betegnek mindenki köteles segítséget nyújtani. A zsidó is!
4. Hasfájásra szabad szombaton ruhát melegíteni és reátenni.
5. Szálkát ki lehet venni tűvel, csak vigyázni kell, hogy ne vérezzen.
7. Ha beteg részére főztek szombaton, abból az ételből nem szabad egészséges embernek enni.
8. Szülő asszony érdekében, a szülés után következő három napon, mindenféle munkát szabad szombaton elvégezni, még akkor is, ha a szülő asszony tiltakozik ellene.
9. Az asszonyhoz, amikor szülési fájdalmak jelentkeznek, azonnal kell orvosért vagy szülésznőért menni, akármilyen messzire is.

Tags: A zsidóság története, művelődéstörténet, történelem