(ZSÉ SZEMMEL) A CIVILIZÁCIÓK NYOMÁBAN II.
(ZSÉ SZEMMEL) A CIVILIZÁCIÓK NYOMÁBAN
II.
AZ ISTENEK LAKOMÁJA
Platón, a görög erős és díszes tartóoszlopa emberi kultúránknak. Symposion (Lakoma) c. művében asztalhoz ültette Szókratészt és más gondolkodókat: és beszéltette őket. Életről, halálról, szerelemről.
Asztalunk, melyet végtelen fantáziánk előhív: oly nagy, hogy köré mindazon istenek leülnek, akiket valaha is emberi képzeletünk teremthetett. A kétkötetes, nagyméretű mitológiai enciklodépia ezrével sorolja a neveket, Spielbergnek kellene lennie a rendezőnek, aki az ülésrendet kialakítani tudná. A szúzai menyegző lehetne e vízióhoz fogható, a világtörténelem elragadtató jelenete, amikor Nagy Sándor feleségül vette a legyőzött perzsa király leányát, s hogy hódítása örök időkre megpecsételődjön: tízezer katonája vele egy időben esküdött örök hűséget a leigázott perzsák leányainak.
A lakomák lakomája lehetett ez!
Ekképp az isteneké is, Zeusztól Siváig, a sinto istenségektől Ábrahámig, már évezredek óta lakomáznak, s mesélik teremtéseik krónikáját.
Amelybe mi születtünk: az Örökkévalóé s az emberé! Ádámé és Éváé ismertetődik éppen az istenek lakomáján. Ők, akik ettek a tudás fájának gyümölcséből, kiűzettek a paradicsomból, és sokasodni kezdtek.
De más istenségek álltak fel ekkor, hevesen tiltakoztak, és más változatokat terjesztettek elő. Támadt is akkora zűrzavar, melyet még a bábeli sem múlhatott felül, ahol úgyszintén nem értették még egymás szavát sem.
Hagyjuk isteneinket háborítatlanul a lakomák lakomáján, s égi emelkedettség után folytassuk utunkat, de a teremtés szigeténél most ne kössünk ki: nagy ott a vihar, a teremtés változatai, mint kiismerhetetlen viharok, tájfunok, orkánok dacolnak egymással.
Szervetlenből szerves élet, evolúciós elmélet, emberszabású majmok kialakulása, idegen bolygók civilizációinak kialakulása – s még megannyi nézet csatározása kavarhatja fel kedélyeinket.
S mindenki választhat magának kedve szerint.
De valamennyien látjuk az ősembert, valahol Peking közelében 300 ezer évvel ezelőtt, ismerte már a tűz használatát, ezt a görög istenek nem tudták, és igaztalanul láncolták le Prometheuszt.
Ha élt, mártír volt tehát.
A jávai, pekingi, heidelbergi ősemberek mit sem tudhattak egymásról a jégközi felmelegedések közepette. Szervezeteik nem voltak, konferenciákat sem rendeztek: tudásuk, emberré válásuk lassan fejlődött.
200 ezer évvel később – a Düsseldorf melletti Neander-völgyben, 1856-ban leltek rá először – a Neander-völgyi már többet tudhatott a barlanglakó medvénél, mert kiűzte az állatok odújából, s ott az egyre hidegebbé váló időjárás ellen magának keresett menedéket. Később már kovaköveket pattintgatott, dárdahegyeket készített, hordákba szerveződött, és vadászata sikeresebb lehetett.
A crô-magnoni már „igazi” ember formáját öltötte fel.
Az altamiraiak már szépérzékkel is rendelkeztek, pompás falrajzokat és –festményeket készítettek, s eleink, ha igaz, hogy ők voltak azok, a vadság korából a barbárság korszakába érkeztek, mintegy tizenkét-ezer ezer évvel ezelőtt véget ért az utolsó eljegesedés korszaka, s a mostani éghajlati viszonyok között az ember egyre kezdeményezőbb lett. A Tigris és Eufrátesz folyamközében, a Földközi-tenger keleti medencéjében már gabonaféléket gyűjtögettek, észlelték, hogy az elszórt magvak kikelnek, most már ásóbottal, kapával a földbe is juttatták az árpa- és kölesszemeket.
S mindennapi betevőjük megvolt, fejlődésük, tudásuk megállíthatatlanul gyarapodott, használni kezdték a fémeket: bronzot, rezet, s ez az „írás nélküli” őstörténet egyszer csak a történeti kor évszázadaiba vezet.
A végtelen víz látszik csupán s a mindig távoli horizont, mintha szigetek süllyedtek volna el, s a semmiből emelkedik elénk a mezopotámiai Uruk – ma Irak területén – falainak látványa, Gilgames uralkodó fényessége.
Itt, a sumérek földjén partra kell szállnunk!