ZSIDÓ KISENCIKLOPÉDIA

Írta és összeállította

Polgár Ernő

A mai világ civilizált területeit akkor sűrűn benőtt, s nehezen áthatolható őserdők borították. A ma már műveltnek mondható népek ősei a történelem előtti korra jellemző ember kezdetleges életét élték. Erejüket a természet erőivel: a vadállatokkal, és – nem utolsósorban – az egymás elleni harc emésztette fel.

Az ókori Kelet, az emberi civilizáció bölcsője ekkor vált a történelem főszereplőjévé. Az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában – a Tigris és az Eufrátesz közötti területen – erős birodalmak jöttek létre, amelyek tárgyi emlékeit, épületeit, palotáit, templomait a múlt századtól régészek tárták fel. Kevesebb figyelmet szenteltek a két nagy birodalom között található területnek, miközben az ottani városállamok sokszor ősibb és magasabb színvonalú kultúrát hoztak létre.

A világ jelenleg ismert legrégibb városa a Holt-tenger kapujában az i.e. 8000 körül épült Jerikó. 1984 után két olasz régész feltárta az ókori Ebla városát, megtalálta a levéltárat Észak-Szíriában (mai nevén Tell el-Mardih), ahonnan az i.e. 2600-2400 körüli időből – Ábrahám előtt mintegy fél évezrednyi korból – jelentős írásos emlékek és szinte kizárólag bibliai héber nevek kerültek elő. A város királya ez idő tájt Ebrum (héberül Éver) volt, s ez a tény a Bibliát látszik igazolni. A Biblia elbeszélése szerint ugyanis Ábrahám apjának, Terahnak szépapja volt Éver, akinek nevéből ered a zsidó nép és ősi nyelvének neve: a héber.

Sokan az ivrí szót napjainkban is, mint a folyón túlit értelmezik.

A mai tudományos ismeretek alapján feltehető, hogy a bibliai Ábrahám, „az első héber” Eblából származott. Ősei i.e. 2400 körül, a város pusztulásakor menekültek el onnan, s az ugyancsak észak-szíriai Harránban született, majd az Észak-Irak területén levő Ur-Kaszdimba - nem azonos a sumer Ur városával – költözött, ahonnan a bálványimádás elleni tiltakozása miatt kénytelen volt visszatérni Harránba.

Később itt találjuk Ábrahám rokonait.

Az „egyetlen és láthatatlan Isten” forradalmi eszméjét hirdetve innen indult Kánaánba, amely később az Erec Jiszraél (Izrael országa) nevet kapta.

A zsidó nép őstörténetét Mózes V. könyvében találjuk meg – 26. rész 5. verstől – amelyet később minden zsidónak el kellett mondania a betakarítás ünnepén, hálát adva Istennek a Szentélyben. Ennek első öt szava minden lényeges tudnivalót tartalmaz, ami a zsidóság kialakulásával kapcsolatos.

-És szólj, és mondjad az Úr előtt, a te Istened előtt! Vándorló arámi volt az ősöm, és lement Egyiptomba! És jövevény volt ott kevesed magával. Nemzetsége nagy, erős és temérdek néppé vált ott.

A szöveg évről-évre történő elismétlése jelentős mértékben elősegítette a zsidó történelmi tudat kialakulását. Főleg az említett félmondat: „Vándorló arámi volt az ősöm, és lement Egyiptomba”.

Tekintsük át ezt az öt héber szót:

1. „Arámi” — ez a nyelv volt egykor az Izraellel szomszédos északi ország -Damaszkusz és környéke -, majd később a babilóniai és a perzsa birodalom hivatalos nyelve. A sémi nyelvcsalád nyugati ágához tartozott, közeli rokona a hébernek és az eblai nyelvnek. A zsidók ősei úgy vélték, hogy az arámi az ősnyelv, s hogy Ábrahám rokonai is arámiak voltak.

2. „Vándorló” — ez a kifejezés azt is jelenti, hogy „nomád”. Az ókori keleti nomádok – a sztyeppei nomádoktól eltérően- állattenyésztés mellett mezőgazdasággal is foglalkoztak az állattenyésztés mellett. József aratásról álmodik: fivéreinek kévéi leborulnak az ő kévéje előtt.

A zsidók ősei kereskedelemmel is foglalkoztak: vállalták egy-egy város védelmét más nomád népekkel szemben, s ellátták a védelmük alatt álló városok piacait. Így volt ez Schem-Sikhem városában is, amíg nem romlott meg közöttük a viszony.

3. „Ősöm” — nem véletlen, hogy ez a szó a héberben apát is jelent! A régi héberek apajogú – patriarchális – társadalomban éltek. A családi leszármazás és a rokonházasság tilalma azonban – Mózes törvénye szerint - anyai ágon érvényesült. Ezt hívhák „matrilineáris” viszonynak. A gyermek még ma is az anya után számít, de az apa nevét viseli. Ábrahám eredeti neve (Ávrám) voltaképpen „nagy ős”-t jelent.

4 „Lement” — mind a bibliai, mind a mai héberben az Izrael országából való távozást lemenetelnek (jeridá), a bevándorlást felmenetelnek (alija) nevezik. Mindez azt fejezi ki, hogy a zsidó nép kezdetektől Izraelt tekintette őshazájának. A három „ősapa” közül csak Ábrahám fia, Izsák töltötte ott egész életét. A harmadik: Jákob elsőként viselte az Izrael nevet, s idős korában - az éhség miatt fia, az alkirály József hívására – családjával együtt Egyiptomba települt.

A zsidó közösség máig Jákob nevét viseli: „Izrael fiai” vagyunk.

5. „Egyiptomba” — az Izraellel szomszédos ország neve héberül kettes számú szó, s utal Alsó- és Felső-Egyiptomra. Ez is bizonyítja, hogy a zsidók ősei belülről ismerték az országot. Nem úgy, mint például az arabok, akik mindmáig Miszr-nek nevezik.

A későbbi zsidó (mózesi) törvények egy része ugyanakkor és a kulturális örökség bizonyos elemei, például a tízes számrendszer az egyiptomiból származnak.

2.

KIVONULÁS ÉS HONFOGLALÁS

Egyiptomot hosszabb időre (i.e. 1730—1580) egy ismeretlen pásztortörzs, a héberekkel rokon hükszoszok hódították meg. Az egyiptomiakkal ők ismertették meg a lovat, ők használták először a lóvontatta harci szekeret, amely azután Egyiptom legfőbb harci eszköze és hadi erejének meghatározó elemévé vált.

József bizonyára ekkor lett alkirály, aki rokonait számukra előnyös helyen, a Szináj-sivataggal szomszédos Gósen földjén telepítette le. A  hükszoszok kiűzése után a zsidók ősei Egyiptom földjén maradtak, és a többi legyőzött néppel együtt rabszolgákká váltak. Ők építették fel Pitom és a későbbi Ramszesz raktárvárosokat. Az egyiptomiak a hükszoszok minden emlékét megsemmisítették, ezért a zsidók őseiről sem maradtak nyomok. A Biblia szavait, mi szerint „új király támadt Egyiptomban, aki nem ismerte Józsefet” úgy kell értelmezni, hogy az új dinasztia nem akarta elismerni József és általa a zsidók érdemeit.

Az egyiptomi fogság és a szabadulás története mély nyomot hagyott a zsidó nép életében. Mózes, aki a fáraó házában nevelkedett, állt a zsidó nép élére, s az egyistenhit és a szabadság eszméjének segítségével sikerült a rabszolgákká vált zsidó tömegből egységes népet faragni. A Biblia szerint a tizedik csapás éjjelén, i.e. 1450 körül, az első tavaszi hónap (niszán) közepén hozta ki a népet „a szolgaság házából”. Hajnalban a fáraó fegyveresekkel vette üldözőbe, ám nem találta meg egykönnyen a zsidók őseit: Mózes ugyanis nem a „királyi főúton” (a „filiszteusok útján”) indult el, hanem ismeretlen, kerülő ösvényt választott. A hetedik napon, a „Nádas tenger” partján találkoztak, ott azonban a tenger kettévált: a nép „száraz lábbal” kelt át, a fáraó harci szekerei viszont elöntötte a víz. Legújabb vélemények szerint mindez a Szantorini vulkán kitörése miatt történt. Az ókori történelem egyik legnagyobb természeti katasztrófája a görög Théra szigetén volt az i.e. XV. század közepén, aminek következtében Egyiptom partjainál a víz előbb visszahúzódott, majd hatalmas szökőár keletkezett.

A kivonulást negyven éven át tartó pusztai vándorlás követte, miközben új, lelkében szabad nemzedék született. Maga Mózes sem jutott el az „ígéret földjére”, halála előtt a Nébó hegyéről láthatta.

A kivonulást követő legfőbb esemény a harmadik hónap hatodik napján a Szináj hegyi kinyilatkoztatás volt, ahol a nép a két kőtáblára írt Tízparancsolatot fogadta el.

Nem véletlen, hogy a legrégibb ismert betűírásos emlék, az úgynevezett proto-szináji  felirat éppen itt került elő az i.e. XV. század közepén, s a 22 óhéber betűből 21 jelet tartalmazott. Az egyiptomi szabadulás és a kinyilatkoztatás élménye kísérte tovább Izrael népét történelmi útján. Mózes halála előtt még meghódította a Jordánon túli területet – a mai Jordánia középső és északi részét: Básánt, valamint a Golán-fennsíkot -, ahol Reuvén, Gád és Menáse fél törzse telepedett le.

Mózes halála után az ország meghódítására kelet felől történt.

A honfoglalást i.e. 1410 körül Mózes tanítványa és utódja, az Efrájim törzséből való Jósua fejezte be. Jerikó és Áj városának (a sófár hangjára, illetve csellel történő) elfoglalása után nyílt csatára kerül sor Gibeon mellett, ahol egész nap tartó küzdelem során öt szövetséges királyt sikerül legyőzniük. (Jerikó feltárásakor a régészek megállapították, hogy hatalmas, ősi falai i.e. 1400 körül omlottak le.) Több fallal körülvett város (köztük Hacór és Jeruzsálem) mégsem került a zsidók fennhatósága alá. Jósua halála előtt az ország vezetését a vének tanácsának kezébe adja. A viszonylag gyors izraeli betelepülést igazolja, hogy Haifa mellett nemrég egy i.e. 1400 körüli sírfelirat került elő, rajta négy óhéber betű. Azt a bizonyos követ egy Jákob nevű honfoglaló ősünk sírbarlangja fölé helyezték. (A legrégibb betűírásos föníciai sírfelirat ennél több mint 100 évvel fiatalabb.)

3.

A VÉNEK ÉS A BÍRÁK KORA

A Vének Tanácsa nem egyszerűen öreg emberek gyülekezete volt, hanem minden nemzetség (nagycsalád) legidősebb elsőszülött férfi tagja vett benne részt. Mivel azonban ők nem mindig tudták a népet (különösen veszélyhelyzetben nem) irányítani, akadtak olyan tehetséges és lelkes emberek, akiket, mint a községek bíráit, akik a városkapukban ültek piac idején, szabadon választott a nép. Ezért őket is bíráknak nevezték. Izraelnek nem volt hadserege, ezért a belső – el nem foglalt városállamok – és külső – a szomszédos országokból érkező) támadások esetén a bírák szervezték meg az ellenállást és fogták össze a népet védelmi háborúra. Közülük a legismertebbek kitűnő hadvezérek (Gideon, Jiftách) vagy inkább egyéni hősök (Éhud ben Gérá, Sámson) voltak. (Sámson már a későbbi legnagyobb ellenség, a filiszteusok ellen küzdött. Halála után azonban törzsének, a Dán törzsnek az ország legészakibb részébe kellett átköltöznie. Akadt női bíró is: Debóra prófétanő, akinek hadvezére Bárák lett. Hacór város hadvezére, Sziszera fölött aratott győzelme alkalmából Debóra diadaléneket írt, amely az i.e. 12. század közepéről az egyik legrégibb hiteles héber irodalmi alkotás.

Hacórt izraeli régészek 1968-tól felásták, és az igen jelentős tárgyi leletek között megtalálták az ostrom emlékeit is.

Gideon történetében többek között arról olvasunk, hogy a bíró a Jordánon túl fekvő Szukot város vezetőit meg akarta büntetni, amiért nem támogatták őt a harc idején. A városi tanács tagjai azonban elbújtak. Ekkor Gideon megállított az utcán egy iskolás gyereket, aki felírta neki a város hetven elöljárójának nevét. Az ebben a korban hihetetlenül hangzó történet régészeti megerősítést kapott az úgynevezett gezeri naptár újraértékelésekor. Századunk elején ugyanis egy angol régész a Jeruzsálemtől délnyugatra fekvő Gezerben agyagtáblát talált az i.e. 9. század közepéből, nyolc – addig nem ismert – héber hónap nevével. Ezt általában valamiféle parasztnaptárnak vélték. Nemrég újra feltárták a helyet, ahonnan számos új agyagtábla került elő betűk és nevek töredékeivel. Egyik-másik táblán ezek folyamatosan ismétlődnek, egyre sikeresebb írásmódban. Egyszóval kiderült: ott annak idején parasztiskola működött, s a gyerekek a nyolc hónap nevét a mezőgazdasági tennivalók egymásutánja alapján tanulták meg. A négy téli hónap idején természetesen szünetelt a mezei munka.

4.

A KIRÁLYSÁG KORA

Izrael fiai ekkor még laza törzsi szervezetben éltek, a törzsek olykor még egymás ellen is kardot fogtak. A tizenkét törzs csak a végveszélyben - akkor sem mindig – érezte az összetartozást. Mindegyikük a saját életét élte. Először Sámuel próféta kísérelte meg az egységes Izrael létrehozását (i.e. 1050 után).

A próféta szó a héber szószóló görög tükörfordítása: olyan emberre vonatkozik, aki Isten nevében az igazságért, a nép érdekében, akár a hatalmasokkal szemben is szót emel. Noha Sámuel szemeli ki az első izraeli királyt a Benjámin törzséből való Saul személyében, a királyság intézményével nem ért egyet. Beszédében Isten elleni lázadással vádolja a népet, megjósolva a királyok hatalmi visszaéléseit. (Sámuel I. könyve 8. rész)

Saul apja szamarait indult keresni, ám találkozva a prófétával, királyságot talált. Izrael első királya később, uralma idején (kb. i.e. 1030—1013) eltávolodott a vallástól, ezért halála előtt Sámuel még kijelölte utódát, Dávidot. A délen élő legnagyobb zsidó törzsből, Júdából származó Dávid előbb hárfajátékosként és fegyverhordozóként került Saul mellé, s a filiszteus vezér, Góliát legyőzése után a király féltékeny lett rá. Dávidnak menekülnie kellett. Közben egy újabb csatában, a Gilbóa hegy lábánál a filiszteusok győztek: Saul és fia, Jonatán -Dávid barátja – hősi halált hal. Hosszú belső és külső harc következett: Dávid hét évig uralkodott Júda fölött (i.e. 1013—1006, fővárosa ekkor Hebron), majd végleg legyőzve a filiszteusokat, 33 éven át (1006—973) egész Izrael királya volt. Hadvezére, Joáv segítségével elfoglalta az addig a jebúszi nép által lakott Jeruzsálemet (i.e. 1003). Megszüntette az éles törzsi határokat, és hazahozatta Kirjat Jearimból a frigyládát. Ekkor vált Jeruzsálem, „Dávid városa” a zsidó nép politikai és szellemi központjává. Súlyos harcokban legyőzte a környező országokat (Arámot, Moábot és Edomot), az ország határát a Vörös tengerig, „Egyiptom patakjától a nagy folyamig” terjesztette ki. Nem építhetette viszont fel a Szentélyt, mert „vér tapadt kezéhez”. A jeruzsálemi Templom megépítése már fiára és utódjára, Salamonra (i.e. 973—933 között uralkodott) hárult. A Szentély (i.e. 970 körül) vallási és szellemi megújulást eredményezett Izraelben, s a tudományos, irodalmi és művészeti élet virágzásnak indult. Salamon békés eszközökkel őrizte meg hatalmát és érte el az ország emelkedését. Izrael a karavánutak középpontja lett. Hajóhadat szervezett, komoly kereskedelmi kapcsolatot bonyolított le – a föníciai Türosszal közösen – a Földközi- és a Vörös-tengeren át számos távoli országgal. Jól szervezett adminisztrációt és hadsereget hozott létre. Az izraeli, elsősorban a jeruzsálemi ásatások az ország politikai és kulturális-gazdasági virágzását bizonyították. Megiddóban (a Jezreél völgyében) feltárták Salamon király istállóit, a Vörös-tenger parti Élat közelében (20 km-re északra), Timnában pedig a híres rézbányákat.

A fényes udvartartás és a sok építkezés azonban magas adókat követelt.

5.

IZRAEL ÉS JÚDA

Az elégedetlenség Salamon halála után szakadáshoz és az ország hanyatlásához vezetett. Efrájim törzséből származott Jerobeám még a király életében indított lázadást, a felkelés azonban elbukott, s Jerobeám Egyiptomba menekült. Salamon halála után (i.e. 933-tól) fiához, Rechabeámhoz csak két törzs (Júda és Benjámin) maradt hűséges, a többi tíz elpártolt, és Izrael névvel külön országot alakított. Ennek az északi zsidó országnak Jerobeám lett a királya. Ő a vallási hagyományokkal is szakított: visszaállította a régi kultuszt Schem (Sikhem) várost környező két hegyen (Gerizim és Ébál, az áldás és az átok hegyén). Az ország északi és déli határán, Dánban és Bét Élben bálványt emeltetett, ezzel megakadályozta a jeruzsálemi zarándoklat folytatását. A déli országrész ezután a Júda nevet viselte.

(Ebből származik a zsidó nép ma világszerte ismert neve: Jude, Jew, Juif, zsidó.)

Az északi ország legjelentősebb korszaka Ácháb király uralmának (i.e. 875—854) korára esett. Az ország gazdaságilag és politikailag megerősödött, a király – türoszi kapcsolatai segítségével – legyőzte Arámot és adófizetésre kényszerítette Moábot. Ácháb felesége, Izevel (Izabella) türoszi királylány azonban az idegen kultuszt (a bálványimádást) terjesztette el és meghonosította az erkölcstelen elnyomó politikát. Ezek ellen lépett fel Élijáhu próféta és tanítványa, Elisa. (Különösen Élijáhu, aki előre megjósolta a király és a királyné erőszakos halállal történő büntetését, lett később a nép szemében legendás alakká, a Messiás hírnökévé.)

„Ácháb király halála után fellázadt Mésa, Moáb királya Izrael ellen”, és megszabadult az adófizetés kötelezettsége alól” – olvasható a  Királyok II. könyvében (3. fejezet). Mésa i.e. 850 körül felállított (nagy fekete kőre írt) emlékoszlopát a régészek már régen megtalálták az egykori moábi fővárosban, Divonban. Csakhogy ő ebben nem a Biblia higgadt tárgyilagosságát követte, hanem így fogalmazott: -„Izrael pedig elpusztult örök pusztulással”. (Az Örökkévaló rendelése szerint azonban Izrael ma is létezik, Mésa nevét pedig az emlékkövön kívül csak a héber Bibliából ismerjük…)

Az időszámításunk előtti VIII. század közepén lépett fel az első „író próféta”, Ámosz. (Azért nevezzük így, mert a próféták fennmaradt művei közül az általa írt könyv a legrégebbi.) Vallási és erkölcsi romlás ellen szólt. Hirdette: az Örökkévaló azért választotta Izraelt, mert céljai voltak vele. A választottság nem előjog, hiszen az Örökkévaló minden néppel egyaránt törődik. A kiválasztottság feladat, amelyet vállalni kell. Ámosz egyszerű pásztor és szüreti (alkalmi) munkás volt a júdabeli Tekoában, elhivatottságból északon, Bét Élben prófétaként tevékenykedett.

Az írástudás és a Tóra (a mózesi tanítás) általános ismeretére bizonyíték egy nemrég feltárt lelet. A délnyugat-izraeli Javne Jámban egy cseréplevelet sodort partra a tenger: a világ legrégibb ismert zsellérlevelét az i.e. 8. sz. közepéről. A zsidó földműves ebben a helyi erőd parancsnokához fordult, mert a munkafelügyelő elvette tőle (szerinte jogtalanul) az éjszakai köntösét, s nem akarta visszaadni. Márpedig — s itt a földműves hivatkozik a mózesi törvényre – „napszállat előtt vissza kell kapnia, hiszen nincs, mibe aludjék, s Isten számon kéri majd ezt a bűnt”. (Az ókori Keleten a melegebb éjszakai köntös volt az értékesebb ruhadarab, míg a nappali viselet a ma imaköpenyként használatos tálit volt.)

A kettészakadt ország gyengébb lett korábban egységes birodalomnál. Sorsuk állandó küzdelem volt: pusztán a fennmaradásért. Különös veszély jelentett északkeleten az új birodalom: Asszíria, amely leigázta a föníciai városállamokat és Arámot. Ez – és a nép hite szerint a bálványimádás – lett a veszte a velük szövetséges Izraelnek, melynek fővárosa, Somron hosszú ostrom után i.e. 722-ben esett el. Lakóit elhurcolták, sorsuk alakulását máig nem lehet pontosan tudni.

Ők az „elveszett tíz törzs”.

A déli királyság népét a jeruzsálemi Szentély légköre vette körül, s hűségesebb maradtak az ősi hagyományokhoz. Uralkodói mindvégig Dávid házából kerültek ki. Döntő szerepet kaptak a próféták, akik az egyistenhitet hirdették, a külsőséges szertartások és áldozatok helyett az erkölcsös életet, az érzések tisztaságát, s igazságos társadalmat. A folyamatos háborúskodás közben jövendölték az örök békét, a messiási kort. Így tett – többek között -  Jesája próféta, aki Chizkijáhu király idején, előkelő család sarjaként lépett a történelem színpadára. Időben figyelmeztetett az asszír veszélyre és az egyiptomi szövetség („a törékeny nádszál”) tarthatatlanságára.

-Ha rátámaszkodunk, nemcsak könnyen eltörik, de meg is szúrja a kezünket.

A próféta akkor is felkereste a királyt, amikor megszemlélte az újonnan kiépített vízvezetékrendszert. A várható ostrom (i.e. 701) előtt Chizkijáhu bevezettette a Silóách patak vizét a jeruzsálemi hegy alá, s ott ciszternába gyűjtötte.

Ez a korabeli technológia mellett tudományos bravúrnak számított.

A vízgyűjtőt feltárták a régészek, sőt a munkások által a kétirányú fúrás találkozóhelyénél (!) állított emléktábla szövegét is (az úgynevezett Silóách-feliratot) is megtalálták. A szöveg óhéber nyelve az egyszerű munkások stílusát őrízte meg.

6.

JERUZSÁLEM PUSZTULÁSA

Júda országa túlélte az asszír támadásokat, sőt i.e. 621-ben Jósijáhu király uralma idején vallási megújulásra is képes volt. Szakított az idegen szertartásokkal és a prófétai eszmék hatása alatt országát Mózes és a Tóra tanítása alá rendelte. Az elveszettnek hitt Tóra-tekercs a megrongálódott Szentély falából került elő, s Josijáhu Mózes beszédének hallatán határozta el a szükséges változtatást.

Josijáhu utódai már a politika hatása alá kerültek, s egy új nagyhatalom, Babilónia ellen szövetkeztek. Hiába figyelmeztetett Jeremiás próféta, hiába vett igát a nyakába a királyok jeruzsálemi tanácskozásán, a háborús gépezet beindult. I. e. 597-ben Nabukodonozor (Nabú-kudurri-Uszur, héberül: Nevuchadnecár) babilóniai király meghódította Jeruzsálemet, majd túszként deportálta az előkelő családok tagjait és a kézműveseket. Jeremiás levelet intézett az elhurcoltakhoz:

-Isten hetven év múlva visszavezet titeket! Ám addig is „keressétek annak a városnak a jólétét, ahova száműztelek benneteket. Imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz, mert az ő jóléte lesz a ti nyugalmatok.

Júda királya, Cidkijáhu azonban újra háborúra készült. Jeremiás szavait elutasítjották, beszédeit betiltották, őt börtönbe vetették, mert – ahogy fogalmaztak – „ellankasztja a harcosok szívét”. Láchisban (Délnyugat-Izrael) egy cserépre írt levélgyűjteményt találtak, amelyen e kjorszak várparancsokának megbízottja küld tájékoztatást főnökének Jeruzsálemből. Itt név szerint is említik Jeremiást, sőt a Bibliában idézett vád szinte szó szerint szerepel: „a próféta elgyengíti a harcosok kezét”. Egy másik korabeli lelet-együttesből, az aradi (Dél-Izrael) cseréplevelekből tudjuk, hogy a védők között idegenek – ciprusiak – is voltak, akik számára bort kér a parancsnok. Nem is szólva a végvárakban talált számos görög kerámiamaradványról.

Végül i.e. 587 – más számítás szerint 586 – nyarán, hősi harc után Jeruzsálem elesett, s vele együtt a Salamon által épített Szentély. A pusztulás évfordulójáról áv hónap 9-éről, legnagyobb zsidó gyásznapként máig megemlékezünk. Ezzel kezdődött az első diaszpóra – a zsidóság szétszóratása, száműzetése -, héber szóval az első galut.

Jeremiást a babilóniai király a börtönben találta, ezért barátjának vélte, s szabadon bocsátotta. A próféta önként kísérte egy darabig a száműzetésbe indulókat és vigasztalja őket. A menet nyilván Hebronból indult, s az első rövid állomáshely Ráhel sírja lehetett: Jeremiás könyve 31. fejezet. Az idős próféta visszatérve megvásárolta elszegényedett rokona földjét, s az élet folytatására ösztönzött másokat.

Nabokodonozor Júda helytartójául Gedalját, Achikám fiát, az egyik – jó szándékú – zsidó vezetőt nevezett ki. Az élet az otthon maradtak körében lassan kezdett visszatérni a megszokott mederbe, amikor a szélsőségesek (i.e. 583 szeptemberében, a zsidó újév ünnepén) orvul meggyilkolták Gedalját. Várható volt, hogy a babilóniai király rövidesen bosszúhadjáratot indít. A szélsőségesek azonban gyáván megfutamodtak: Egyiptomba menekültek, s hogy egy tisztességes ember is legyen közöttük, magukkal hurcolják az agg Jeremiást. A próféta és a csoport későbbi sorsáról nem tudunk, csak mintegy százötven évvel későbbi hírrrül tudunk. E szerint Egyiptom déli részébe költöztek – a Nílus egyik szigetére – s a betelepült zsidó katonai bázisról az úgynevezett elephantinei papiruszok kerültek elő.

Az összefüggés joggal feltételezhető.

Közben Nabukodonozor visszatért Jeruzsálembe és elhurcolta a maradék zsidóságot. Ezzel a harmadik deportálással minden remény szétfoszlani látszott és szinte teljessé vált Júda lakosságának száműzetése idegen földre: a babilóniai fogság. Mindez mégsem csupán tragikus és komor befejezés, hanem egyúttal kezdet.

Kezdete annak a történelmi fejlődésnek, amelyet könyvem megkísérel bemutatni.

7.

A VÉR SZEREPE A BIBLIÁBAN ÉS A ZSIDÓ HAGYOMÁNYBAN

„Testvéred vérének hangja kiált fel Hozzám” (Mózes I. könyve, 4. fejezet 10. vers). Káin testvérgyilkossága kapcsán elhangzó bibliai idézet nem csupán azért jelentős, mert a kiontott vér és az égbekiáltó bűn közismert magyar kifejezésének itt leljük meg a forrását, hanem jól jelzi azt is, milyen jelentősége van a Szentírásban és a bibliaolvasó milliók tudatában, sőt, mondhatni az egész európai – zsidó-keresztény – kultúrában a vér, illetve a vér szava.

Ennek hátterében tudnunk kell, hogy a Szentírás szerint a vér a lélek szimbóluma, vagy ahogy a héber Biblia fogalmaz:

-Óvakodj attól, hogy vért egyél, mert a vér az a lélek, s ne edd meg a lelket a hússal együtt (Mózes V. könyve 12. fejezet 23. vers).

Azonban nem mindegy, hogy a Szentírás eredeti héber szövege a lélekre itt milyen szót használ! A magyar nyelvben ugyanis egyetlen szót ismerünk (lélek), a bibliai héberben viszont hármat, amelyek mind mást és mást jelentenek: három különféle lelket. Nem kell ezen csodálkoznunk, hiszen az ókori görög tudomány talán legjelentősebb alakja, Arisztotelész is háromféle lélekről beszél. Szerinte létezik úgynevezett növényi, tehát vegetatív, továbbá állati, más szóval animális és csak az emberre jellemző szellemi, spirituális lélek. Az állatnak ezért szerinte két, az embernek háromféle lelke van.

Jóllehet, a Bibliában is három egymástól eltérő szót találunk a lélekre, ezek nem pontosan felelnek meg az arisztotelészi fogalmaknak, nem is szólva arról, hogy a Bibliában valamennyi az Örökkévaló ajándéka. A héber nefes valójában az életet, a fennmaradást és szaporodást biztosító, érző lélek, amely a vegetatív és animális funkciók ellátására szolgál. A szellemi, tehát spirituális lélek a rúah, amely az egyes ember, egy-egy közösség vagy akár az egész emberiség, sőt Isten szelleme is lehet. Ez az isteni szellem lebeg az ősvíz fölött a teremtés pillanatában, s amikor a kereszténység szentlélekről beszél, voltaképpen Isten szent szellemére gondol. Végül a nesamá az egyes ember halhatatlan lelke, amely hitünk szerint halála után visszatér az Örökkévalóhoz. A bibliai felfogás értelmében az embernek mindhárom lélek rendelkezésére áll, míg a növénynek nincs lelke, az állatnak csupán érző lelke, nefese van.

Nem véletlen, hogy a korábban említett bibliai idézetben éppen ez az utóbbi nefes kifejezés található, hiszen a vér az érző lélek szimbóluma, az állat és az ember esetében egyaránt. Köztudomású, hogy a vérontást Mózes törvényei szigorúan tiltják, s hogy a gyilkosság, akárcsak a vérfertőzés, a három legfőbb bűn közé számít. Kevésbé ismert az a fontos előírás, hogy a vért – az állat vérét – nem szabad fogyasztani, s hogy a kiontott vért – még az állatét is – el kell földelni. Ez a törvény nem csupán a mózesi parancsolatok között szerepel -többször is -, de a minden emberre vonatkozó Noé fiainak hét törvénye között is megtaláljuk azt (Mózes I. könyve, 9. fejezet 4. vers). A vér élvezetét annyira szigorúan tiltották, hogy az ókori Izrael országában még a nem zsidó polgároktól is megkövetelték: ne egyenek a példa kedvéért sült vért, véres hurkát és semmilyen véres ételt.

Örök törvény legyen ez számotokra, minden lakóhelyeteken, hogy semmiféle faggyút és semmiféle vért ne fogyasszatok (Mózes III. könyve, 3. fejezet 17. vers). A vér fogyasztásának mózesi törvényét később a próféták is szigorúan tiltották (Ezékiel könyve, 33. fejezet 25. vers). Az első izraeli király, Saul korában – időszámításunk előtt 1030 és 1010 között – a nép hadi zsákmányul szerzett állatok húsát vérével együtt fogyasztotta, amiért a Biblia szerint komoly bűnt követtek el, s kemény büntetésben volt részük, s ki kellett engesztelniük az Örökkévalót (Sámuel I. könyve, 14. fejezet 32. vers).

A(z állati) hús fogyasztását ugyan megengedi a Biblia és a későbbi zsidó hagyomány, de úgy kell levágni az állatot – éles késsel, lehetőleg egyetlen vágással -, hogy az állat ne szenvedjen, s hogy a vére kifolyjék. Éppen ezért alkalmaznak az egyes hitközségek hozzáértő, vallásos érzületű metszőket, úgynevezett sohetokat – népszerű szóval sakterokat. A kifolyt vért a metszőnek, áldásmondás kíséretében kötelessége elföldelni, akár egy holttestet. Egyébként máig szóló előírás, hogy a vért földdel kell meghinteni: ha például egy vallásos zsidó véletlenül megszúrja az ujját, a kiömlő vért földdel, porral vagy hamuval hinti meg.

A hús vértelenítése mindmáig a kóser háztartás egyik legfontosabb eleme: az előírások szerint az ételbe vér nem kerülhet. A Bibliából eredő törvényt ma is szigorúan kell venni, a kóserül levágott állat húsát további fél óráig vízben áztatják, egy órán keresztül sózzák, majd háromszor leöblítik, mielőtt főzésre-sütésre alkalmasnak minősítik. Az állat máját – mivel az különösen véres – jól átsütik, nehogy vért is fogyasszanak.

A vértől való irtózással, illetve a vérnek a lélekkel való kapcsolata miatt tilos a házastársaknak a női ciklus idején nemi életet élni. A férj és a feleség ágyát a hálószobában még külön is választják egymástól.

Felvetődik a kérdés: miért támadták képtelen vérvád elképzelésével a zsidóságot, amely ennyire ódzkodott a vér élvezetétől? A zsidókat, akik ennyire tiszteltik a vért, mint a lélek szimbólumát? Tény, hogy a római eredetű régi európai kultúrában nem értették a zsidó vallás különös szokásait. Mégis érthetetlen, miként és hogy változott meg a zsidóságról alkotott kép, a környezet ítélete hogyan alakulhatott át előítéletté?

A válaszadás előtt vizsgáljuk meg a tényeket. Néró császár korában, a vérvád első jelentkezésének idején a római birodalom lakóinak száma mintegy hatvan millió lehetett, s a birodalomban élő zsidók lélekszáma öt-hat millió. A hagyományos római vallás és mitológia akkor már sokat vesztett népszerűségéből, így nem kell csodálkoznunk, hogy a zsidóság és a korai kereszténység rohamosan terjedt. Néró felesége, Poppea titokban előbb a keresztény, majd a zsidó vallás követője lett. Érthető, hogy Róma komoly vetélytársnak érezte ekkor mind a zsidó, mind a keresztény vallást.

A kettőt akkor még nem volt könnyű megkülönböztetni, hiszen a korai keresztények a zsidó szokások szerint éltek. Sőt, az apostolok még a mózesi törvény értelmében tiltották az embereket a vér élvezetétől: vö. Apostolok cselekedetei, 15. fejezet 20. és 29. vers, valamint 21. fejezet 25. vers).

Különös, miért éppen a zsidó húsvét (pontosabban a peszah) szertartásaival, a pászkakészítéssel kapcsolódott össze a vérvád meséje? A peszah ugyanis csupán egyike a zsidó ünnepeknek, s nem sorolható a legnagyobbakhoz: az újévhez

- Ros hasaná – és az engesztelőnaphoz – Jom kippur -! Ugyanakkor a kereszténység számára a húsvét a legjelentősebb ünnep, a megváltástörténet lényegi része.

A karácsonyt a korai keresztények nem ismerték és még nem ünnepelték meg.

Érthető, hogy a római korban és környezetben keletkezett alaptalan vád elsősorban a – zsidó szokásokat gyakorló – kereszténységgel, s nem a hagyományos zsidósággal hozható összefüggésbe. A keresztény vallás a maceszt – pászkát, később az ostyát – Jézus testeként, a széder estén szokásos és eredetileg az egyiptomi szolgaságból való szabadulás emlékére fogyasztott bort pedig a megváltó véreként szimbolizálta. A zsidó hagyomány misztikus átértelmezése a korabeli Rómában ismertté vált, és a már említett okok miatt a hivatalos körök ellenszenvét, sőt támadását idézte elő. Az első vérvádak ezért eleinte nem a zsidók, hanem a keresztények ellen irányultak, s végső soron a római propaganda művének tekinthetők.

A hatalomra jutott kereszténység – másképpen fogalmazva a kereszténnyé vált római birodalom – legnagyobb vetélytársa, a zsidóság ellen fordította a korábban ellenük fordított vádat. A zseniális római koholmány nem csak arra volt jó, hogy lejárassa a hagyományos zsidó vallást, de alá is támasztotta a megváltás-ünnep jézusi értelmezését, és rávette a korai keresztényeket arra, hogy a súlyos vád elkerülése érdekében hagyjanak fel a zsidó szokások gyakorlásával.

A vérvádaknak egyéb – politikai – indítékai voltak. A keresztény egyház antijudaizmusa 1882 tavaszán Tiszaeszláron, de másutt is, erős hatást gyakorolt a XIX. század végi és a XX. század első felében tragédiába torkolló antiszemitizmusának kialakulására. Nyíregyházán a százhúsz esztendeje hozott igazságtevő ítélet, sőt a vérkorszakban a Holocaust népirtása sem volt elég ahhoz, hogy a koholmány végleg feledésbe merüljön.

II. János Pál pápa, a római zsinagógában tett látogatása alkalmával idősebb testvérnek nevezte a zsidóságot. Ezért idézhetjükt újra:

-Testvéred vérének hangja kiált fel Hozzám.

A zsidók mégsem veszítették el reményüket, s remélhető, ahogy a konferencia bevezetőjében is elhangzott, hogy ez a régi vád emlék lesz, s nem kell többé hadakozni ellene.

8.

ZSIDÓ ÜNNEPEK

Ros Hosana (Zsidó újév)
Az ünnep szeptember végi péntek este kezdődik

A zsidó naptár történetéről

A zsidó hagyomány szerint minden évben több újév található. A Talmud újesztendőről szóló traktátusa (héberül: Ros Hosaná) így kezdődik:

Négy újesztendő van. Niszán (az első tavaszi hónap) elseje a királyok és az ünnepek újéve, elul (az utolsó nyári hónap) elseje a tizedek újéve, tisri (az első őszi hónap) elsején minden világra jött lélek (minden élő) elvonul előtte, mint a sorozásra váró katonák, s (végül) svát hónap elsején, mások szerint 15-én van a fák újéve.

Mielőtt a zsidó naptári rendszert áttekintjük, nézzük meg a mezőgazdasággal kapcsolatos újéveket, amelyek nyilvánvalóan a konkrét tevékenységekre vonatkoznak. A tizedet Mózes törvénye írta elő: a tized jelentette az ókori Izrael teljes adókötelezettségét. A Biblia szavai szerint az Örökkévaló kiemelte Lévi törzsét, hogy ők lássák el Erec Jiszraélban (Izrael országában) a közigazgatási feladatokat: ők voltak a hivatalnokok, a rendőrök, a betegápolók, a tűzoltók, békeidőben katonák, s a Szentély kiszolgáló személyzet. Közülük kerültek ki azok, akik a leviták kórusát alkották, ők játszottak a különféle hangszereken, amelyek a Szentélyt híressé tették. Nem véletlen, hogy számos zsoltár szerzőjeként a Lévi törzs tagjait nevezi meg a Biblia. A leviták azonban nem kaphattak földet Izraelben, azért nem, hogy hatalmukkal ne élhessenek vissza. Közszolgálatukért viszont Izrael törzsei a termőterületek termésének egytizedét kapták.

Nem lehetett rossz módszer ez, hiszen ha a többiek nem lettek volna megelégedve tevékenységükkel, a tized beszolgáltatása minden bizonnyal akadozott volna.

A Tóra által előírt tizedet (maaszér) sem teljes egészében használhatták fel a leviták: “a tized tizedét” (maaszér min hamaaszér), tehát az egész termés egy százalékát ugyanis a papoknak (kohénok, Áron főpap leszármazottai) kellett továbbítaniuk. A kohénok látták el a Szentély szolgálatát, s ők töltötték be napjaink főhivatalnokainak, orvosainak szerepét is. Az átlagember, persze, mivel az adó nem volt elviselhetetlen, boldogan teljesítette a Tóra törvényét, sőt, számtalan adományt is felajánlott (héberül trumá) a Szentély és tisztségviselői számára.

Minden kötelezettségnek határidőt kellett adni az ókori Izraelben. A tizedet a nyár végéig, elul hónap elsejéig kellett beszolgáltatni. Ha valaki ezután tette, tizedével már csak a következő évi adóját fedezhette volna, viszont előre sem lehetett adót törleszteni. Így biztosították, hogy a leviták és a kohaniták időben megkapják járandóságukat.

A fák újéve is a mezőgazdasági szolgáltatások miatt került az ókori zsidó újesztendők sorába. Napjainkban svát hónap 15-én tartjuk ezt a kedves, a természet- és környezetvédelmi ünnepet, amelyet a dátum alapján Tu bisvát-nak nevezünk. Izraelben ma is érvényes az a tórai törvény, hogy a fák termését az első három esztendőben nem lehet megenni, a negyedik évi termést, s ezt már csak a rabbik írták elő a Talmudban, fel kellett vinni a fővárosba, hogy Jeruzsálem utcái friss gyümölccsel legyenek tele. De ki mondja meg, hány éves egy fa? Ezért volt szükség a fák újévére! Nehogy a gazda, saját érdekét szem előtt tartva, korábban ültesse a fát, szokás volt ezen a napon, svát 15-én ültetni. Izraelben ekkor kezdődik a tavasz, s ültetik országszerte a fiatal csemetéket. Az iskolás gyerekek is fát ültetnek Izraelben. Gálutban a zsidók tizenötféle gyümölccsel és kisebb ünnepséggel köszöntik a fák újévét.

Ha eltekintünk a két mezőgazdasággal összefüggő újévtől, még mindig marad két zsidó újesztendő: niszán és tisri, az első és a hetedik héber hónap – tavasz és az ősz – első napja. Vannak bibliakutatók, akik szerint az ősi időkben mind a kettő évényben volt. Évente két esztendőt számoltak. Ezzel magyarázták egyes pátriárkák magas életkorát. Ábrahám és Sára például, a Biblia szerint száz, illetve kilencven évesek voltak, amikor gyermekük, Izsák megszületett.

Lehetséges, hogy valójában ötven, illetve negyvenöt évesek voltak?

Valószínű, hogy az ősi zsidó újesztendő ősszel, tisri hónapjával kezdődött. A hagyomány szerint ez a világ születésnapja is. Mivel az Örökkévaló az első tavaszi hónapban, niszánban vezette ki Izrael népét Egyiptomból, a Biblia úgy rendelkezett: niszán elseje legyen a hivatalos újév.

S valóban, az ókori Izraelben az éveket az első tavaszi újholdkor kezdték számolni.

A honfoglalás után, egészen a királyság koráig, az egyiptomi csodás szabadulástól – és annak első hónapjától – számolták az éveket is. Még Salamon király Szentély építése – a Biblia szerint -, s a felavatás az egyiptomi kivonulás utáni 470-ik évben történt. Tudjuk, hogy az első jeruzsálemi Szentélyt az időszámításunk előtt 960-ban avatták fel, így az egyiptomi fogság végét i.e. 1450 körüli időre tehető, amit régészeti leletek is igazoltak. S amikor izraeli királyság megszilárdult, az időszámítást a királyok uralkodása szerint számolták. A rendszer kiindulópontja niszán elseje, a királyok újéve.

A pontos időszámítás azért fontos, mert ez hitelesítette a korabeli okleveleket.

A Talmud elmesél egy érdekes példát a királyok újévének kiszámítására. Egyszer egy király az év utolsó napján, ádár hónap 29-én lépett trónra, és másnap, niszán hónap 1-én meghalt. Mennyi ideig uralkodott összesen? Két évig, hiszen ádár 29-én azt írták az oklevelekbe, hogy uralkodásának első évében, másnap, niszán elsején viszont ezt: uralkodásának második évében. Csakhogy e király uralmának két éve összesen egy napig tartott.

Az ókori izraeli királyság megszűntével a királyok újéve veszített jelentőségéből. Ehhez az is hozzájárult, hogy a gyűlölt Róma is az első tavaszi naptól számolta az éveket. A zsidók az év kezdetét végül ismét az őszi nagyünnepek kezdetétől, tisri 1-től számították. Mivel a Biblia niszánról azt írja: ez legyen számotokra a hónapok elseje, ezért a héber hónapok felsorolása: niszán, ijár, sziván, tamuz, áv, elul, tisri, hesván, kiszlév, tévét, svát és ádár.

A természetes holdhónap huszonkilenc és fél napos, ezért a páratlan héber hónapok általában harminc, a párosak huszonkilenc naposak. Szökőévben, 19 éveként hétszer, még egy hónapot iktatunk a naptárba, ádár séni “második ádár” névvel. Kivételt csak hesván és kiszlév esetében tettek, amelyek huszonkilenc és harminc naposak egyaránt lehetnek: ezért nevezzük hesván hónapot márhesván-nak (hesvánúrnak), hiszen tőle függ hány napos is a zsinagógai esztendő. A héber év, ennek megfelelően, 354, 355, 356, illetve 384, 385, vagy 386 napos lehet.

A fent említett két őszi hónap napjainak változó száma kizárja, hogy egyes ünnepek bizonyos napokra essenek. Jom kipur, az engesztelés napjának teljes böjtje például nem lehet vasárnap vagy pénteken, hiszen akkor nem tudnánk megtartani a mellette levő szombatot. Nem tehetjük keddi napra sem az ünnepet, mert a kedd – a bibliai teremtés “harmadik napja” – hagyományosan “jó nap” (jom kí tov), s mi nem befolyásolhatjuk az Örökkévalót, amikor a sorsunkról dönt.

A hagyomány szerint a három zarándokünnepet: peszah, savuot és a “félelmetes napok” után beköszöntő Szukkot, a sátrak ünnepét is mindig úgy emlegetjük, hogy a niszántól indulunk a fenti sorrend szerint. Ma ezért nevezzük ezt a már-már feledésbe merülő újesztendőt a hónapok és az ünnepek újévének.

A zsinagógai újévről – tisri 1-ről – azt hangoztatja a Talmud, hogy ilyenkor minden világra jött lélek elvonul az Örökkévaló előtt. S ez a gondolat, a számonkérés, a megtérés és a bűnbocsánat, a félelmetes napok központi gondolata lett. “Dávid házának katonáihoz” hasonlít ilyenkor az ember, aki meghatározott sorsát, “beosztását” szeretné megtudni a világ Urától az elkövetkező esztendőre.

Dávidnak volt először Izraelben hivatásos hadserege, köztük sok zsoldos katonával. Izrael második királya „felszerelte” a hadsereget: lovakkal, harci szekerekkel. A katonákat páncélba öltöztette. Bevezette be a pajzsot – a páncélba bújt fegyvereseknek föl kellett ismerniük egymást, a felismerést ismertetőjelek biztosították. A katonák pajzsára jellegzetes, a zsidó népet ma is szimbolizáló jelképet vésetett: a hatágú Dávid-csillagot, amelyet ezért nevezünk héberül magén Dávid-nak, Dávid pajzsának.

Amikor a négy zsidó újév közül a legjelentősebbre, a zsinagógai újesztendőre, ros hasaná-ra készülünk, mint “Dávid házának katonái”, büszkén vállaljuk jelképeinket és hagyományainkat, s érezzük magunkénak és adjuk tovább történelmi és kulturális értékeinket.

9.

ÁLLATVÉDELEM A BIBLIÁBAN

Mindenki tudja, hogy a Biblia elbeszélése szerint az első emberpár az Örökkévalótól egyetlen tilalomban részesült, hogy ne egyenek az Éden-kert közepén elhelyezett fa, az erkölcsi tudás – „a jó és rossz tudása”- fájának gyümölcséből. Kevésbé ismert, hogy az Örökkévaló három pozitív törvényt is előírt számukra, amelyek a hívő ember számára máig kötelező. Az Örökkévaló ugyanis, közvetlenül az ember teremtése után, megáldotta őt, majd így szólt hozzá:

- Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek meg a földet, és hódítsátok meg azt! S uralkodjatok a tenger halállományán, az ég madarán és mindenféle állaton, amely a földön mozog! (Mózes I. könyve, 1. fejezet 28. vers).

Az isteni parancs első két törvényét mára megvalósította, talán túl is teljesítette az ember. Hiszen napnaikban tízmilliárdnyi ember él, s a térképen már nincs felfedezetlen terület. De tudunk-e uralkodni az állatvilág felett, ahogyan azt a Biblia szelleme és betűje elvárja tőlünk? Tudjuk-e, mit jelent pontosan az „uralkodjatok rajtuk” bibliai kifejezése?

Erre a kérdésre akkor kapunk feleletet, ha megnézzük, milyen igéket használ a Biblia eredeti héber szövege az uralkodásra, s ezek közül melyik szerepel a fenti idézetben. A Bibliában összesen négy ilyen igét találunk, amelyek mind más-más tartalmúak, s amelyek egymástól kicsi, mégis jelentős, alapvető eltérést mutatnak.

Az igék a következők:

1. solét — az elnyomást, az erőszakos hatalmat jelentő ige. Ebből származik a héber silton (= uralom, elnyomás) szó.

2.  molékh vagy mamlikh jelentése - vezetve, irányítva uralkodni. Nem véletlen, hogy ebből az igéből erednek a király (melekh) és a királyság, uralom (mamlakhá) szavai.

3. mosél - az igazgatással és rendezéssel megvalósított uralkodás igéje. A kifejezés rokona a ma is használatos memsalá (= kormány) főnév.

4. S végül, az általunk idézett bibliai versben található rode (= gondoskodva uralkodni) igéje, amely az ember feladatát jelölte volna ki az állatvilággal szemben.

Mondhatjuk-e, hogy teljesítettük ezt az ősi parancsot, amely az első emberhez szólt? Amikor napjainkban évről- évre egy-egy állatfaj pusztul ki végleg?

Idézetünkben szereplő rode ige többször is előfordul a Bibliában. Többnyire akkor, mikor az uralkodás nem csak gondoskodással, hanem némi elnyomással is párosul. Amikor például Salamon király a jeruzsálemi Szentélyt építtette, és kötelező robotra kényszerítette a népet. A munka elvégzésére felügyelőket szerződtetett, hogy „uralkodjanak a nép felett” (Királyok I. könyve, 5. fejezet 30. vers és Krónikák II. könyve, 8. fejezet 10, vers). Hasonlóképpen „uralkodtak” a felügyelők egyéb közmunkák esetében is (Királyok I. könyve, 9. fejezet 23. vers). Nyilván ezekre a példákra gondoltak a Talmud bölcsei, amikor azt következtették a bibliai szóhasználatból:

- Az embernek dolgoztatnia szabad volt az állatokat, de húsát megenni nem.

- Íme, nektek adtam az összes maghozó füvet az egész földön, és minden fát, amelynek gyümölcse magot terem, eledelül legyen az számotokra” (Mózes I. könyve, 1. fejezet 29. vers).

Csak Noé fiainak engedte meg az Örökkévaló, hogy úgy egyék a húst, mint a füvet” (Szanhedrin 59/b.).

A bibliai teremtéstörténetben az állatok megalkotása közvetlenül megelőzi az ember teremtését. Ebből a Talmud írásmagyarázata így következtet:

- Azért teremtette Isten előbb az állatokat, és csak azután az embert, mert így figyelmeztette őt, hogy ügyeljen azokra, akik megelőzték őt a teremtés történetében” (Szanhedrin 38/a.).

Sajnálatos tény, hogy ennek a gondolatnak a tanulságait az ember mindmáig nem tette magáévá.

A bibliaolvasó ember számára közismert, hogy a vízözön után az Örökkévaló szövetséget kötött az emberrel, s ennek jelévé vált a szivárvány. Ám, ha figyelmesen elolvassuk a Bilbia szövegét, láthatjuk, hogy az Örökkévaló nem csupán az emberrel, hanem az állatokkal, s minden élőlénnyel megkötötte a szövetséget.

- Íme, én szövetséget kötök veletek és magzataitokkal, akik utánatok (jönnek), valamint minden élőlénnyel, akik veletek vannak, a madarakkal, a barmokkal és a föld minden állatával, akik veletek vannak, mindegyikkel, aki a bárkából kijött, a föld minden élőlényével. (Mózes I. könyve, 9. fejezet 9-10. vers).

A bibliai kijelentés látszólag bőbeszédű, holott alapszabály a Biblikában, hogy nincs, és a szövegben nem lehet fölösleges szó. Itt azonban az ismétlés indokolt: arra utal, hogy még a bárkán kívül maradt élőlények – például a halak – is fontos partnerei az Örökkévalóval kötött szövetségnek.

A fentiekhez hasonlóan, megismétli a Biblia az állatokkal kötött szövetség tényét a szivárvány megjelenésekor:

- Ez a szövetség jele, amelyet megállapítok köztem és köztetek és minden élőlény között, amely veletek (van), nemzedékeken át, örökre.

Ebből értelmezhető, hogy a Biblia szerint az Örökkévaló köti a szövetséget, de az érvényes az ember és az állatok közvetlen és elszakíthatatlan kapcsolatában.

Noha a húsevést a Biblia szerint csak Noé fiainak engedte meg Isten – 9. fejezet 3. vers -, már korábban is találkozunk állatáldozatokkal, amelyek nyilvánvalóan azt is célozták, hogy az áldozatot bemutató személy ehessen a feláldozott állat húsából. Ezt tette Noé is. Miután a vízözön szörnyű pusztítása véget ért: azonnal oltárt emelt, és minden „tiszta”, áldozatra alkalmas állatból és madárból áldozatot mutatott be rajta. Az Örökkévaló ezt minden bizonnyal előre látta, ezért rendelkezett úgy másodszor, hogy Noé a „tiszta” állatokból ne csupán egyetlen párt, hanem hetet-hetet vigyen magával a bárkába. Hiszen a bibliai hagyomány szerint a bárkában az állatok nem szaporodtak, s ha Noé képes volt feláldozni közülük néhányat, fajokat pusztíthatott volna ki az állatvilágból…

- Minden élőlény, amelyet a Szent, áldott legyen, világában megalkotott, egyetlen egy sincs közöttük, amelyet hiába teremtett volna – hangoztatja a Talmudban Jehuda rabbi, mestere, Ráv nevében. - Lásd – folytatja – Isten együtt gondoskodik az emberről és az állatokról! Hiszen Jónás könyvének végén olvassuk, hogy Ninivét sem pusztította el, mert sok együgyű ember és állat lakta. S a vízözön idején is egyaránt gondoskodott az ember és az állatok túléléséről. (Sabat 77/b.)

Megérezte az Örökkévaló Noé áldozatának kellemes illatát, s így szólt:

-Nem fogom többé megátkozni a földet az ember miatt, mert rossz az ember szívének akarata fiatalkoránál (neveltetésénél) fogva. És nem fogom többé sújtani az összes élőlényt, ahogyan tettem” (Mózes I. könyve, 8. fejezet 21. vers).

Nehezen érthető mondat ez a Bibliában, hiszen ha az Örökkévaló megígéri, nem hoz többé vízözönt a földre, miért nem az ember érdemeire, miért a rosszakaratára hivatkozik? Ha viszont „rossz az ember szívének akarata ifjúkoránál – egyesek téves fordításában születésénél – fogva”, akkor miért nem akarja az Örökkévaló ezért őt inkább megbüntetni, miért ígéri épp azt, hogy nem sújtja többé, hogy nem hoz többé vízözönt a földre?

A válasz egyszerű: az Örökkévaló megbánta, hogy az ember miatt vízözönnel sújtotta a földet, hogy elpusztította az állat- és a növényvilágot. Mert az ember nem javult semmit! A vízözön után az egész föld megsemmisült, csak az a néhány pár állat maradt a hatalmas faunából, melyek a bárka belsejében vészelték át a katasztrófát. S Noé, a „jámbor” ember, nem bírta ki, hogy ne öljön le még jó néhányat az állatok közül, csak azért, hogy jóllakhasson a húsukkal!

Hiába volt a vízözön, az ember nem változott meg! Nem tanult semmit. Nem érdemes elpusztítani a földet az emberért, mert szívének akarata rossz. Az Örökkévaló azonban jóságos és irgalmas, a történet tanulságául megengedi az embernek a húsfogyasztást, de feltételeket szab.

- Csak a húst lelkével, vérével ne egyétek meg! Véreteket pedig, amelyben életetek van, számon fogom kérni. (Mózes I. könyve, 9. fejezet 4-5. vers).

A vér fogyasztásától – még legcsekélyebb mennyiségében is – a Biblián felnőtt zsidó ember, olykor még a nem hívő is, ösztönösen irtózik. Noha a Biblia ezt a törvényt mindenki – zsidók és nem zsidók – számára egyaránt előírta: a vér fogyasztása igen elterjedt világszerte. A barbár szokás a régi pogány kultuszok beavatási szertartásaira emlékeztet. Ezek szerves része volt az állatvér élvezete vagy az állatvérben való fürdés. A perzsa Mithrász-kultusz résztvevői például a beavatási szertartáson egy rács alatt álltak, a bikát fölöttük vágták le, hogy vére a testükre csorogjon.

A vér élvezete kihat lelki életünk alakulására. Élvezetének tilalmát a zsidó hagyomány „Noé fiainak hét törvénye” egyikének tartja, s ebből következik, hogy minden népre, minden emberre kötelező. A húsevés isteni engedélyének másik feltétele is ide tartozik, az „élő testrész” – héberül éver min-haháj - tilalma.

Ez a bibliai rendelkezés meglehetősen különös törvény, de egy szörnyű, ma nehezen elképzelhető gyakorlat ellen született. A korai ókorban ugyanis nem tudták tartósítani a húst, ezért egyes nomád népek – hogy ne kelljen a teljes húsmennyiséget egyszerre feldolgozni – nem ölték meg az állatot, hanem csupán egyik-másik testrészét – például a lábait – vágták le, és az állatot hagyták addig szenvedni, amíg újra ettek belőle. Ezt az iszonyú szokást egyes természeti népek a legújabb korban is gyakorolták. Az állatokkal szembeni kegyetlenség az ókori Izraelben tilos volt, a törvényt szigorú volt, betartását még az idegenektől is megkövetelték.

Az állatok és az élőlények kínzásának (héberül cáár báálé hájim) minden fajtáját erősen tiltották a Biblia földjén, az ókori Izraelben. Ez az egyik sarkalatos tilalom a Biblia szerint. Zsidó embernek nem is volt szabad fegyverrel vadásznia. Csapdát állíthattak, de csak az olyan állat számára, amelynek húsát megették, s ez is csak úgy történhetett, hogy az állat ne szenvedhetett. Mindez összefüggött az ugyancsak bibliai előírással, miszerint az elejtett állat vérét el kellett földelni.

- Bárki, Izrael fiai vagy a bentlakó idegenek közül, olyan állatot vagy madarat ejt, amely ehető, folyassa ki vérét, és fedje be homokkal! (Mózes III. könyve, 17. fejezet 13. vers).

Nem véletlen, hogy a Bibliában – zsidók körében – nem is találjuk nyomát a vadászatnak, különösen Mózestől kezdve. Korábban Nimród, Szidon és Ézsau volt híres vadász, ám egyikük sem pozitív hős. Sámson csupán önvédelemből ölte meg az oroszlánt (Bírák könyve, 14. fejezet 5. vers). Dávid pedig a nyáj védelmében végez a medvével és az oroszlánnal (Sámuel I. könyve, 17. fejezet 34. vers). Vadállatok támadása esetén az önvédelmet ugyanis megengedte a hagyomány. Ám, ha egy város vezetősége elhatározta egy oroszlán kilövését, 23 tagú bizottság döntésére volt szükség, miközben a bíróság két vagy három tanú egybehangzó állítása esetén bárkit halálra ítélhetett.

Az ókori uralkodókkal ellentétben, a zsidó királyok egyáltalán nem vadásztak. Az idegen származású, Rómában nevelkedett Heródes ebben is kivételnek számított. A Talmud bölcsei merészen szembeszálltak a zsarnokkal, és megüzenték neki:

- Talán úgy gondolod, hogy Mózes mesterünk vadász lett volna?” (Hulin 60/a.).

A zsidó hagyomány megengedhetetlennek tartotta a vadászatot, akár az állatversenyeket. Akik a római korban divatossá lett lóversenyen vagy a galambversenyeken részt vettek, megbízhatatlanságuk miatt még tanúk sem lehettek. Simon ben Pazi rabbi a Talmud írásmagyarázatában kifejtette:

- Mit is jelent a Zsoltárok könyvének kezdősora? Boldog az ember, aki nem járt a gonoszok tanácsában, sem a vétkesek útján nem állt, sem a gúnyolódók ülésén nem vett részt? Mindez arra a férfira vonatkozik, aki nem járt a színházi és cirkuszi játékokban, sem a kutyákkal űzött vadászaton. (Avoda Zara 18/b.).

Az ókori római teátrumokban és cirkuszokban ugyanis rendszeresen olyan „játékok” zajlottak, amelyek során állatokat öldöstek le.

Az egyik legkiválóbb középkori rabbi, Rothenburgi Méír (1220-1293) fogalmazta meg legpregnánsabban a vadászatról kialakult zsidó véleményt:

- Aki kutyákkal történő vadászatot tart, mint a nem zsidók, nem lesz helye a jövendő világban. Különösen tilos állatokat vadászni íjjal, lándzsával vagy puskával, mivel egyébként is tilos enni a zsákmányból, mert az állat sebei által, széttépve szenvedett ki, s mivel – elejtése – szórakozás kedvéért történt. (Responzumai, 66/b.).

Az állatkínzás tilalmával magyarázható, hogy a vadon élő, „nem tiszta” állatok elejtését és fogságban tartását nem engedi meg a mózesi törvény. Az sem véletlen, hogy „az irgalmasság parancsolatát” a Biblia éppen az állatokkal való bánásmód példájával, a fészekből kiemelt tojás előírásával fogalmazza meg.

-Ha utadon elédkerül egy madárfészek, bármely fán vagy a földön, s benne tojások vagy fiókák vannak, és az anyaállat ott pihen a tojások vagy a fiókák fölött, el ne vedd az anya alól a fiókákat! Küldd el előbb az anyát, s aztán vedd el a fiókát, hogy jó legyen neked, s hogy hosszú életet élj! (Mózes V. könyve, 22. fejezet 6-7. vers).

Számos hasonló törvényt találunk Mózes rendelkezései között, amelyek mind az állatok védelmét szolgálták. Így tilos volt például bekötni a nyomtató ló szemét. Tilos volt a nyomtató ökör száját is bekötni (Mózes V. könyve, 26. fejezet 3. vers). Ha már munkát végez az állat, hadd egyék is belőle. Nem engedték meg, hogy az ökröt és a szamarat egyazon járomba fogják, mivel a gyengébb állat képtelen lenne követni az erősebb iramát.

A Biblia állatvédelmi előírásaival és tanításaival szemben sokan felvethetnék az áldozatbemutatás törvényeit és gyakorlatát, amelyek mind a pusztai Szentélyben, mind a későbbi jeruzsálemi Templomban a szertartások részei voltak. Szólhatnának a bűnbakról, amelyet évente egyszer, sorsolás útján választottak, majd elkergették, száműzték a sivatagba, s párját feláldozták.

Az állatáldozatok valódi célját és értelmét maga a mózesi törvény magyarázza meg:

-Az állatáldozatok bemutatásának valódi célja az, hogy ne mutassák be többé áldozataikat a kecskebakoknak – az idegen isteneknek -, amelyek után ők paráználkodnának. (Mózes III. könyve, 17. fejezet 7. vers).

Egyszóval, a pogány szertartásoktól való visszatartás miatt kellett Mózesnek áldozati szertartásokat bevezetnie. A Talmud szavaival, az Örökkévaló nem kívánja és nincs szüksége áldozatokra, ezek csupán az emberek gyönyörűségét szolgálták (Menahot 110/a). A középkor legnagyobb zsidó tudósa, Maimonides véleménye szerint ez az isteni terv része volt, hogy a pogány kultusz megszűnjön anélkül, hogy a nép felhagyjon az általa megszokott áldozatbemutatással, amely különben összezavarta volna hitét és gondolkodását.

Kissé összefügg az állatvédelemmel a rituális étkezési szabályok – a kóserság – rendszere is. Ez lényegében három csoportra osztható:

1.  Az ehető és nem fogyasztható állatok listáját maga a bibliai törvény tartalmazza. Szakértők a kiválasztás egyik lehetséges okát a biológiai egyensúly megőrzésével magyarázzák.

2.  Csak szabályosan levágott és vértelenített állat húsa ehető, aminek pontos módját szóbeli hagyomány őrizte meg. Mózes nem tartotta fontosnak ismertetni. Az elejtett vad és a megtépett állat elfogyasztását viszont határozottan tiltja a Biblia, ezért a mózesi törvények értelmében és szellemében tiltott a vadászat.

3.  „Ne főzd meg a gödölyét anyja tejében” — a zsidó hagyomány ezzel indokolja a tejes és a húsos ételek különválasztását, de szellemi értelemben ez az irgalmasság törvénye. Tilos kegyetlenkedni az állatokkal. Így értelmezte ezt Alexandriai Philón, az időszámításunk kezdetén élt zsidó gondolkodó.

Állatvédelemre utal az a zsidó gyakorlat is, hogy tilos olyan fát kivágni, amelyen madarak fészkelnek. A fák védelme inkább természetvédelem, mégis érdemes megemlíteni, hiszen a fakivágás tilalma az állatvédelmet is szolgálja. Mózes törvénye előírja, hogy ostrom idején, a város környékén található, termő fákat nem szabad kivágni.

- Ha ostromolsz egy várost hosszú időn át, hogy harcolj ellene és elfoglald azt, ne pusztítsd el a fáit, fejszét eresztve ellene, mert annak gyümölcséből ehetsz, mert vajon ember-e a mező fája, hogy ellene hadat viselj? Csak azt a fát, amelyről tudod, hogy – gyümölcse – nem ehető, azt vágd ki! (Mózes V. könyve, 20. fejezet 19-20. vers).

Jellemző a bibliai gondolkodásra a látszólag haszontalan növényekért való hálaadás. Az Örökkévaló minden teremtményének jól meghatározott helye, életének, fennmaradásának értelme van! A sátrak ünnepén például, bibliai parancs alapján, a vallásos zsidók ősidők óta ünnepi csokrot készítenek, hogy hálát adjanak az Örökkévalónak a bőséges termésért. A négyféle termésből álló csokor egyike a gyümölcsökért, a másik a fákért, a harmadik a dísznövényekért fejez ki köszönetet. Az ünnepi csokor negyedik eleme, a szomorúfűz vesszeje. Ennek látszólag semmi haszna nincs, de a hagyomány szerint az ilyen növényekért, az úgynevezett vadontermőkért is hálával tartozunk az Örökkévalónak. Ez azért is különös és egyedülálló, mert az ókori ember mit sem tudott a természet- és a környezetvédelem jelentőségéről, a növények fontos szerepéről, s a levegő tisztaságáról. A bibliai gondolkodásmód mégis – úgy tetszik – ráérzett modern korunk egyik kulcskérdésére.

Állat és ember együttéléséről, egymásrautaltságáról számos bibliai és talmudi történet szól. Legyen elég Bileám (Bálám) szamarára utalni, aki bölcsebbnek bizonyult gazdájánál, a nagyhírű varázslónál. Az állat héber szava (hajá) magyarul azt jelenti: élő, a Bibliában gyakran előforduló „élőlény” (nefes hajá) kifejezés pedig szó szerint élő lélek. A bibliai gondolkodás szerint tehát az állatnak is van (animális) lelke. A karaiták, akik a Bibliához való visszatérést hirdették, úgy vélték, túlvilági jutalmuk és büntetésük is van. A legnagyobb zsidó gondolkodók (Szaádja, Maimonides, Mendelssohn) ezt ugyan nem fogadták el, de hangoztatták: az Örökkévaló nem veheti el egyetlen élőlénytől sem a jutalmát.

Az ókori zsidó mesterek szoros kapcsolatban éltek állataikkal.

- Tilos az embernek mindaddig ennie – tanította Jehuda, Ráv nevében – amíg előbb állatait meg nem etette. A Bibliában szerint: Adok majd füvet a meződön, állataid számára, és csak azután olvasható: Enni fogsz, és jóllaksz” (Brakhot 40/a.).

- Senkinek sem szabad állatot vennie, ha korábban nem biztosította számára a szükséges táplálékot” (Talmud Jerusalmi, Ketubot 4, 8.).

A bensőséges kapcsolat talán legszebb példája Aszi rabbi mondása, aki úgy vélte: a háziállat elhozza számára, otthonába a természet, a mezők üzenetét.

- Soha nem szólítottam a feleségemet feleségemnek, az ökrömet ökrömnek, hanem a feleségemet így hívtam: házam, az ökrömnek pedig ezt mondtam: mezőm” (Sabat 118/b.).

A jól ismert zsoltárvers is egymás mellé helyezi az élőlényeket:

- Embert és állatot segíts meg, Örökkévaló!” (Zsoltárok könyve, 36. fejezet 7. vers).

10.

A KADDIS IMÁRÓL

A kaddis – a héber-arámi szó jelentése: szent – imát sokan, tévesen gyászimádságnak tekintik. Pedig egyértelműen az Örökkévaló dicsőítéséről szól. A tévedés onnan ered, hogy a gyászolók is a kaddist szokták elmondani a zsinagógában. Valójában azonban a gyászolók ezzel csupán azt szeretnék kifejezésre juttatni, hogy súlyos fájdalmuk ellenére sem veszítették el hitüket. A kaddisnak négy változata ismert:

1. Fél kaddis, amelyet az előimádkozó mindig valamely nagyobb liturgiai egység – például az „álló ima” – előtt mond el.

2. Egész kaddis, amelyet az előimádkozó mindig valamely nagyobb liturgiai egység – például az „álló ima” – lezárásaként mond el.

3. Rabbi kaddis, amelyet általában a rabbi – szefárd gyülekezetekben az egész közösség- szokott elmondani, általában közös tanulás után. Mivel a régi bölcsek – a mindennapi tanulás tórai törvényének megvalósítása érdekében – egyes talmudi részeket is beiktattak az istentiszteletbe, ezek elmondása után is szokás ezt a kaddist elmondani. Ez az imádság összesen 100 szóból áll, ami a bölcsek gyülekezetének maximális száma.

4. Árvák (gyászolók) kaddis imája, amelyet minden gyászolónak, a temetéstől számított harminc napig kell elmondani, közösség (minján) jelenlétében. Ezért a gyászhét alatt, amikor a hozzátartozók szombat kivételével otthon tartózkodnak, a templomi közösség a gyászháznál szokott imádkozni. Szülők után tizenegy hónapig kell kaddist mondani.

Az ima lényegében összefoglalása az összes héber istendicséretnek, s azért íródott arámi nyelven, mert időszámításunk kezdete körül ez volt a zsidó nép nyelve, s így az egyszerű emberek is értették. Pontosan hatvannyolc szóból áll: ennyi a héber chájim („élet”) szó betűszám-értéke, s így ezzel az elhunytak örök életére gondoltak. A Talmudban olvashatunk egy érdekes történetet egy fiatal fiúról, aki nem tudott megvigasztalódni édesapja korai halála miatt. Elment mesteréhez tanácsot kérni, hogy mit legyen. A rabbi így válaszolt:

- Menj el a zsinagógába, és mondd el ott rendszeresen. Jehé sné rabbá jitbarách - Legyen az Ő nagy neve áldott!

A fiú ezután eljárt a zsinagógába, és egyhamar megvigasztalódott. Ebből a történetből és abból a gyakorlatból, hogy az imát legalább tíz felnőtt férfi közösség – minjen – jelenlétében mondja el, arra következtethetünk, hogy az ima többek között azt a célt szolgálja, hogy a gyászoló fájdalmából visszataláljon az életbe.

Középkori zsidó krónika szerint egyszer egy zarándokcsoport hajója, útban Izrael felé, megállt egy földközi tengeri szigeten. Amikor a csoport esti imájára készült, megjelent körükben egy helybeli, aki elmondta, ő közöttük az egyetlen zsidó, és szeretne kaddist mondani szülei emlékéért. Természetesen, készséggel beleegyeztek. Mikor azonban az imára sor került, azt vették észre, hogy az idegen hibásan mondja a kaddis szövegét. A rabbá szó helyett tévesen rakká szót mondott: a két héber betű ugyanis rendkívüli módon hasonlít egymásra, ám jelentése épp az ellenkezője.

-Vigyázz, mit mondasz! – figyelmeztették a többiek. – Hiszen így istengyalázást követhetsz el…

Az illető megköszönte a kiigazítást, és békében elköszönt, eltávozott.

Másnap a zarándokhajó már épp útra kelt, amikor azt vették észre, hogy valaki lélekszakadva rohan a part felé. Felismerték benne a helybeli zsidót. Amikor a zsidó a vízhez ért – így szól a legenda – tovább rohant a hullámok tetején, míg a hajóhoz nem ért.

- Elfelejtettem a pontos imaszöveget – kiáltotta, miután kiemelték a vízből.

- Ne törődj vele! – felelte a csoport rabbija – mondd úgy, ahogy tudod, mert az Örökkévaló nem a szót, hanem a szívet kívánja.

A gyászolók kaddis imája

(Fonetikus régi héber kiejtés, askenázi dialektusban)

Jiszgádál vejiszkádás sömé rábó (Közösség: OMÉN!) böolmó di vöró chiruszé vöjámlich málchuszé böchájéchajn uvjajméchajn uvöchájé döchol bész Jiszroél báágóló uvizmán koriv vöimru: omén!

(Közösség: OMÉN, JÖHÉ SÖMÉ RÁBÓ MÖVÓRÁCH LÖOLÁM ULÖOLMÉ OLMÁJÓ. JISZBÓRÁCH…

Jöhé sömé rábó mövoráh löolán ulöolmé olmájo.

Jiszborách vöjistábách vöjiszpoár vöjiszrajmám vöjisznászé. vöjiszhádor vöjiszále vöjiszhálél sömé dökudsó brich hu (közösség: BRICH-HÚ) löéló min kol birchoszo vösirószó tusböchoszo vönechemoszo dáámiron böolmó vöimru: omén. (Közösség: OMÉN)

Jöhé sölomó rábó min somájó vöchájim olénu vöál kol Jiszroél vöimru: omén!

(Közösség: OMÉN!)

(Itt három lépést hátrálunk) Ajsze solajm bimrajmov, hu jáásze solajm olénu vöál kol Jiszroél vöimru omén! (Közösség: OMÉN!)

A kaddis magyar fordítása

Magasztaljuk és szenteljük meg nagy Nevét (Közösség: Ámen), e világon, melyet kedvére teremtett, érvényesítse uralmát életetek során és egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben, s mondjátok erre. Ámén!

(Közösség: Ámén!) Legyen nagy neve áldott örökre és örökkön-örökké! Legyen áldott…

Legyen nagy Neve áldott örökre és örökkön-örökké!

Legyen áldott és dícsért, dicsőített és magasztalt, fennkölt és hírneves, imádott és megszentelt a Neve annak, aki Szent, áldott Ő! (Közösség: Áldott Ő!)

Áldottabb Ő minden áldásnál, költeménynél, dicshimnusznál és vigaszéneknél, amit a világon mondanak, s ti mondjátok erre: ámén! (Közösség: Ámén!)

Jöjjön nagy békesség és élet a mennyből ránk és egész Izraelre, s mondjátok erre: ámén! (Közösség: Ámén!)

(Itt három lépést hátrálunk: Aki békét teremt magasságaiban, az hozzon békességet ránk és egész Izraelre! Mondjátok végül: ámén! (Közösség: Ámén!)

11.

A MESSIÁS HITRŐL

- Várják, mint zsidók a Messiást!

A jól ismert mondás is jelzi: mennyire tartozik hozzá a hagyományos zsidó eszmevilághoz a messiásvárás gondolata. A zsidó vallás és néphit egyik fontos kulcsszava a héber masíahból ered. Ennek görög tükörfordítása a khrüsztosz, magyarosan a krisztus szó.  Ennek eredeti jelentése felkent: az ókori Izraelben ugyanis a királyt és a főpapot nem koronázták, hanem haját és szakállát illatos olajjal kenték fel. A messiás eredetileg Izrael jogos – törvényesen felkent – királyát jelentette, aki Dávid házából – Jisáj törzséből – származott.

A zsidó próféták olykor idegen származású emberben is, ha úgy hozta a sors, meglátták az Örökkévaló felkentjét: a zsidó nép és a környező országok megváltóját. A babilóniai Nagy vigasztaló Kürosz volt, mivel a perzsa Küroszban az igazságos uralkodót látták, aki megszabadította Izraelt fogságából, s az idegen királyt is az Örökkévaló pásztorának és messiásának nevezték. (Jesája könyve, 44. fejezet 28. vers és 45. fejezet 1. vers.)

A megváltás elképzelése nem szerepelt a Biblia régebbi köteteiben, a messiási kor eljövetelébe vetett hit azonban sokszor megtalálható. A legrégebbi és a legismertebb messiási kép Jesája (Ézsaiás) prófétától való, aki így jövendölte meg a megváltás és az örök béke nagy korszakát:

- Ítélkezni fog (Isten) a népek között, megfenyít sok nemzetet, kardjaikat kapákká, dárdáikat vincellér késekké alakítják, nem emel egyik nemzet a másik ellen kardot, és nem tanulnak többé háborút (Jesája könyve, 2. fejezet 4. vers).

Ugyancsak Jesája fogalmazta meg először, milyen legyen Izrael megváltója. S milyen világ vár a föld lakójára:

- Egy vessző ered majd Jisáj törzsökéből, egy hajtás virágzik ki gyökereiből. Az Örökkévaló szelleme nyugszik rajta, a bölcsesség és az értelem szelleme, jó tanács és erő szelleme, a megismerés és az istenfélelem szelleme. Döntése istenfélelemmel (valósul meg), nem a látszat szerint ítélkezik, s nem a szóbeszéd vezeti őt. Igazsággal ítél a szegényeknek, becsülettel dönt az ország megalázottainak, Szava erejével sújtja az országot, ajka leheletével öli meg a gonoszt. Igazság lesz deréköve, ágyékát hűség övezi. Együtt lakik a farkas a báránnyal, a párduc a kecskegidával legelészik, borjú, oroszlánkölyök és hízó marha együtt legelnek, és egy kis fiú vezeti őket. A tehén és a medve együtt legelésznek, kölykeik (mellettük) hevernek, az oroszlán pedig, mint az ökör, szalmát eszik. A vipera fészkénél egy kisgyermek játszik, s a baziliszkusz szeme felé egy csecsemő nyújtja kezét. Nem ártanak, és nem rontanak többé az Én szent hegyemen, mert megtelt a Föld az Örökkévaló megismerésével, ahogyan a víz a tengert ellepi. S azon a napon Jisáj gyökere lesz az, amely a népek zászlajául emelkedik, hozzá nemzetek fordulnak, és nyugalma dicsőséges lesz (ugyanott, 11. fejezet 10. vers).

Mintegy száz évvel később, Jeremiás próféta is hasonlóképpen írta le a messiási kor eljövetelét. Szerinte Izrael dicsőségét és nyugalmát hozza a megváltó, akinek neve jelzi majd Isten igazságát:

- Bizony, napok múltán eljön az idő, így szól az Örökkévaló, és igaz sarjat támasztok majd Dávidnak, királyként uralkodik majd és boldogul, jogot és igazságot cselekszik majd az országban. Az ő napjaiban segítséget kap Juda, Izrael pedig biztonságban lakik, és ez az ő neve, amellyel szólítják majd: az Örökkévaló a mi igazságunk (Jeremiás könyve, 23. fejezet 5-6. vers).

Ezékiel próféta, aki fiatalon került a babilóniai fogságba, jövőképében a messiási eszme politikai elképzelésekkel társul, próféciájában a messiás a jövő ideális államának megvalósítója. (Vö. 34. és 37. fejezetek.) A már fogságban született Nagy Vigasztaló viszont úgy véli, a messiás végcélja az egész emberiség üdvözülése, s ebben Izraelnek különös szerepe van: Isten őt rendelte útmutatóul a népek számára.

A próféták egyaránt úgy vélték, hogy a népeknek tanulniuk kell a zsidóktól, mert nekik nagyobb tapasztalatuk van az egyistenhitben:

- Íme népek tanújává tettem őt, fejedelemmé, nemzetek irányadójává. Bizony, egy olyan nép (is), amelyet nem ismersz, szólítani fog, és egy olyan nemzet, amely téged nem ismer, hozzád fog sietni, az Örökkévaló, a te Istened kedvéért, Izrael Szentjéhez, aki megtisztelt téged (Jesája könyve, 55. fejezet 4-5. vers). És az idők végén, szilárdan fog állni az Örökkévaló házának hegye, a többi hegy élén, felülemelkedik a dombokon, és özönleni fognak hozzá mind a népek. Számos nép megy majd oda, és azt mondják: Jöjjetek, menjük fel az Örökkévaló hegyére, Jákob Istenének Szentélyébe, tanítson minket útjaira, hogy ösvényein járjunk, mert Cionból ered a Tan, s az Örökkévaló szava Jeruzsálemből (ugyanott, 2. fejezet 2-3. vers).

Az utolsó próféta, Maleákhi (Malakiás), utolsó látomásában is a messiás eljövetelét hirdeti. Szerinte és ezt a zsidó néphagyomány is így véli, Élijáhu (Illés) próféta lesz a messiási kor hírnöke.

- Bizony, én elküldöm nektek Élijáhu prófétát, mielőtt eljön az Örökkévaló nagy és félelmetes napja. S visszatéríti az apák szívét fiaikhoz, s a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy el kelljen jönnöm, hogy végleg elpusztítsam a Földet. (Maleákhi könyve, 3. fejezet 23-24. vers):

Ez a próféták könyvei végén álló mondat a messiási reménységen túl is joggal okozhat számunkra fejtörést. Érdemes elgondolkodnunk, miért tekinti a próféta olyan nagy gondnak a nemzedékek meg nem értését, s hogy emiatt akár elpusztulhat az egész emberiség, sőt, az egész bioszféra? És miért említi a próféta előbb az apák szívének odafordulását gyermekeik felé, s nem, mint várható lenne: fordítva? Az első kérdésre szinte magától adódik a válasz: a fiatalok mindig újat szeretnének, olyan meglepőt és forradalmit, ami az előző nemzedéket zavarba hozza. Vigyáznunk kell, s különösen manapság, amikor oly könnyen elpusztíthatja az ember a saját világát, hogy a természetes nemzedéki harc ne egymás ellen történjen, hanem a haladás és egymás érdekében alakítsa át világunkat.

S ha jól meggondoljuk, a másik kérdésben is világossá válik a próféta szavának igazsága. Addig nem várhatunk megértést, együttérzést gyermekeinktől, amíg mi magunk nem próbáljuk megérteni az ő szívüket, gondjaikat és bajaikat. Az első lépést a szülőnek kell megtennie, hogy azután a gyermekek szíve is felénk forduljon.

A próféták tanításai és a kétségbeesett nép elvárásai alakították ki a Megváltó fogalmát, amely a messiás eljöveteléhez kötődik. A messiási elvárásokat ugyanis a mai napig elsősorban a zsidó próféták jövendölései határozzák meg. Zsidó ember ezért a messiási kort az idők végén úgy képzeli, mint az örök béke korszakát, amelyben a világ és az ember megváltásán (megjavulásán) túl a saját népének reményei is megvalósulnak. A zsidóság számára tehát elsősorban a messiási kor és nem a Messiás személye iránti vágy a döntő jelentőségű. Ez a vágyakozás azt is jelenti, hogy hitünk szerint a világnak és az emberi életnek célja, értelme van, s hogy az Örökkévaló ad célt és értelmet az embernek és az egész világnak. Az embernek küzdenie kell egész életében, hogy a világ jobb legyen, hogy az Örökkévaló célja, a megváltás mielőbb megvalósuljon. Az élet küzdelem, s az élet célja e küzdés maga, olvashatjuk Az ember tragédiájában. A zsidó vallás szerint azonban a küzdés még nem cél, csupán eszköze a megváltás, a messiási kor eljövetelének.

A zsidó Bibliára alapuló vallásban az életnek és különösen az emberi életnek éppen ezért értéke van, ellentétben a keleti vallásokkal. A keleti vallások – a hinduizmus és a buddhizmus – úgy szembesülnek az élet problémáival, hogy beletörődnek, vagy megpróbálják magukat kivonni alóluk, míg a zsidóság azt tanítja, hogy küzdeni kell a jóért, szembeszegülni a rosszal, megváltoztatni, megjavítani mindazt, ami az isteni igazságnak és jóságnak nem felel meg. A bibliai gondolkodásban az élet az Örökkévaló ajándéka, az ember pedig a teremtés koronája. Ezért megőrzése és megmentése fontos feladatunk. Nincs olyan ember, tanítja a Talmud, akinek ne lenne legalább egyetlen órája, tehát a legrosszabb ember is legalább egy órányi hasznos cselekedetre képes, ezért élete már nem haszontalan.

Figyeljük meg a lényegi különbséget Buddha és a bibliai Mózes történetében, a világhoz való viszonyulásában! A fiatal Buddha királyfiként él, ám egyszer csak körültekint a való életben, találkozik egy vak emberrel, egy nyomorult leprással és egy halottas menettel. Úgy látja, nem lehet segíteni rajtuk, visszavonul, és a nirvánát, a megsemmisülést, a belső megtisztulást hirdeti. Az ifjú Mózes is királyi környezetben nevelkedik, ám kíváncsi lesz arra, hogyan élnek a testvérei. Meglátja, amint a felügyelő indokolatlanul veri a rabszolgát. Nem vonul vissza, hanem meg akarja változtatni a világot: felháborodva megüti a tiszttartót, és elhatározza, hogy kiszabadítja népét a szolgaságból.

Az aktív, minden egyes hívő közreműködésére számító zsidó messiáshitre jellemző az a történet, amely az általunk már említett modern vallásfilozófus, Martin Buber életpályáját is meghatározta. Saját elbeszélése szerint gyermekkorában nagyapjánál, a lembergi tudós Slomó Bubernél vendégeskedett. Az egyik könyvben az ifjú Martin egy történetre bukkant. A messiás így fejeződött be a mese Róma kapuiban, koldusgúnyába öltözve ül, és vár.

- Kire vár a Messiás, hogy eljöjjön végre? – kérdezte értetlenül a fiú. Mire a nagyapa a gyerekre mutatott:

- Rád! A Messiás mindnyájunkra vár, és egyre vár.

A messiáshit a zsidóság életében, különösen a római elnyomás és az idegen származású, a rómaiakat kiszolgáló Heródes uralkodása idején vált hangsúlyossá, és egészült ki nemzeti reményekkel. Egyre inkább emlegették a Biblia szavaiban megfogalmazott, várva várt szabadítót és megváltót, a mesíah Adonájt, az Örökkévaló felkentjét. A jeruzsálemi Szentély pusztulásától (időszámításunk szerint 70) kezdve a zsidó közgondolkodás általános eszméje lett, hogy a Templom csak akkor épül majd fel, ha eljön a messiás. Ugyancsak ehhez a korhoz köti a hagyomány a világszerte szétszóródott zsidó diaszpóra (héber szóval a galut) egybegyűjtését. Jóllehet, ez utóbbi gondolat már Mózes búcsúbeszéde előtt is szerepel a Bibliában:

- Ha el lennétek taszítva akár az égbolt szélére, onnan is egybegyűjt téged az Örökkévaló, Istened, és onnan is elhoz téged. És elvezet téged az Örökkévaló Istened abba az országba, amelyet őseid örököltek, hogy birtokba vedd azt, jót tesz veled, és jobban megsokasít téged, mint őseidet. Ám körülmetéli az Örökkévaló Istened a te szívedet és utódod szívét, hogy szeresd az Örökkévaló Istenedet, teljes szívedből és teljes lelkedből, azért hogy élj (Mózes V. könyve, 30. fejezet 4-6. vers).

A próféták szerint az Örökkévaló ígéretet tett népének:

- Visszatérek Cionba, és ismét Jeruzsálemben fogok lakozni” (Zehárja könyve, 8. fejezet 3. vers).

A régi prófétai jóslatok, elsősorban Jesája (Ézsaiás) jövendölései a mindennapok részévé váltak. Az esszéusok azért vonultak ki a Holt-tenger közelében levő pusztába, hogy ott megvalósítsák saját társadalmukat. S hogy ott várják a messiás mielőbbi eljövetelét, mert azt olvasták a Bibliában (Jesája 40. fejezetében):

- Egy szó kiált, a pusztában egyengessétek az Örökkévaló útját.

Mellesleg, ezt fordította félre később Hieronymus a latin Vulgata készítésekor, s lett belőle pusztába kiáltó szó. S ez magyarázza a Jézus történetében szereplő, utólag azonban átértelmezett eseménysort.

A zsidóság messiáshite mindmáig megőrizte a Biblia eredeti, az idők végén, ám itt, a való világban bekövetkező megváltás-gondolatát: Isten a próféták tanításai szerint az idők végén egybegyűjti majd Izrael szétszórtjait a világ négy tájáról, elviszi őket az ősi földre, és újra felépül a jeruzsálemi Szentély. Megszűnik az emberi kizsákmányolás, háború és gyűlölködés. Összetörik kardjaikat kapákká, dárdáikat vincellér késekké, nem emel nép nép ellen kardot, és nem tanulnak többé háborút, s megtelik a föld az Örökkévaló ismeretével, ahogyan a tengert a víz ellepi. Nem véletlen, hogy a héber nyelv nem túlvilágról, nem másvilágról, hanem jövendő világról (olam habá) beszél, mert ahogyan Martin Buber mondja:

- A két világ voltaképpen egy, és egynek kell lennie.

A középkor legnagyobb zsidó tudósa, Májmúni Mózes (Maimonidesz) ezért a messiásvárást a zsidó vallás tizenhárom alapelve közé sorolta. Hitünket nem szabad elveszítenünk, még ha tapasztalatunk szerint a Messiás késlekedik is, naponta újra várnunk kell őt. Maimonidesz sorra megvizsgálta a Messiásról szóló bibliai tanításokat – mellesleg a keresztény felfogás szerinti, úgynevezett krisztológiai helyek nem is tartoznak ide!- , és megállapította, hogy ezek mind itt, a földi életben fognak megvalósulni. Érdekes, csupán egyetlen prófétai mondatnál akadt meg, amelyről annak idején nem hitték volna, hogy bekövetkezhet: „eltüntetem a vadállatokat a Föld színéről”. Különös, hogy napjainkban viszont épp ellenkezőleg alakult: ha nem védenék őket, ha nem volnának rezervátumok, ha nem óvnánk őket a kipusztulás veszélyétől, alig volna egyetlen ragadozó is a Földön.

Messiáshitünk aktív cselekvésre késztet: nem csupán várnunk kell őt, de eljöveteléért erőnkhöz képest mindent meg is kell tennünk. A Messiás megérkezése – hangsúlyozta Maimonidesz – nem jelenti Izrael fiainak győzelmét más népek felett, de megvalósítja az emberiség békéjét, a világ és az ember megváltását, valamint Izrael nyugalmát, hogy ellenségei többé ne zavarják meg őket a Tóra tanulmányozásában. A zsidó messiáshit, ellentétben másokéval, arra buzdít, hogy ne csak lélekben újuljunk meg, de igyekezzünk folyvást megjavítani önmagunkat és embertársainkat. Ne csak hirdessük a szeretetet, hanem gyakoroljuk is, ne törődjünk bele sorsunkba, hanem alakítsuk át életünket a szentség szolgálatában. Hiszen – ahogy a Talmud egyik alapelve hangsúlyozza – nem a magyarázat a fontos, hanem a cselekedet.

A zsidóságot a kereszténységgel a messiáshit köti össze, de külön is választja egymástól. A zsidó gondolkodásban a messiás eljövetele azt jelenti, hogy általa a világ és benne az ember alapvetően megjavul, megváltozik. A vallásos zsidó nem tudja elfogadni a megváltást, amíg a való élet ennek épp ellenkezőjét, a megváltatlan világ és a megváltatlan ember képét mutatja. S bizony, ez a legfontosabb szempont, amiért a vallásos zsidóság oly fontosnak érzi, hogy tovább várja a megváltót.

Ezzel kapcsolatos egy régi történet.

Jeruzsálemben ma is ismerik azt a legendát, mely szerint, ha eljön a messiás, az Olajfák hegyén megszólal majd a sófár, az ősi bibliai kürt. Hallja mindenki, s készüljön a szent pillanatra. Egyszer egy bolond felmászott a hegy tetejére, és megfújta a sófárt. Amikor a híres Menahém rabbi egyik tanítványa meghallotta, lélekszakadva rohant mesteréhez:

- Rabbi, eljött a Messiás!

A mester nyugodtan az ablakhoz lépett, kinyitotta, és körülnézett. Majd csalódottan megszólalt:

- Nincs itt megújhodás!

Martin Buber – akinek ismert gyűjteményéből való az iménti történet – egyik szellemi utóda, Schalom Ben-Chorin vetette föl egy zsidó-keresztény párbeszéd alkalmával:

-Voltaképpen mi a különbség a mi hitünk és keresztény barátainké között? Kiderül, ha egyszer majd – reméljük mielőbb, még a mi életünkben – eljön hozzánk a Messiás. Akkor majd megkérdezzük tőle:

- Mondd, jártál-e már itt köztünk, a Földön?

12.

A PESZAH ÜNNEPÉRŐL

(A peszah ünnepét ápilis és május között tartják, két széder estével, szombaton és vasárnap este.)

Egyik legismertebb ünnepünk héber neve magyarul azt jelenti: elkerülés. A tizedik csapás – az elsőszülöttek halála – ugyanis,  mely az elnyomó Egyiptom népét sújtotta,  őseink házait elkerülte. Ennek emlékére tartották régen az ünnepet megelőző napon az elsőszülöttek böjtjét. Később úgy vélték, s ma is ezt gondoljuk, a hálaadást nem böjtöléssel kell  kifejeznünk,  hanem  örömteli lakomával. Ez annál inkább indokolt, mert a régi talmudi főiskolákon ilyenkor, az ünnep előtti reggelen fejezték be a téli szemesztert. Másrészt – s ez itt a lényeg – az elkerülés arra is emlékeztet bennünket, hogy őseink a peszah ünnepén szabadultak meg az egyiptomi rabságból, ahogy a Biblia mondja: “a szolgaság házából”. A szabadság ünnepét tavasszal tartjuk meg, Izraelben ilyenkor legvirágzóbb a természet. Utána már a meleg, a száraz idő következik. Az ünnep szombatján ezért a harmatért – héberül: tál – szól az imádság, mely ősz végéig az egyetlen csapadék, s ami éjszakánként új életre kelti  a Szentföld növényvilágát. A harmat-ima gyönyörű, ősi dallama ma is a zsinagógák egyik legszebb éneke, a kántorok kedvence. Ettől a naptól kezdve a tél beálltáig két külön szót iktatunk az imakönyvbe: vtén brahá – adj áldást, bizva abban, hogy az Örökkévaló áldást nyújt népének a termés begyűjtésekor.

Az ókori Izraelben az ünnep másnapján kezdődött az aratás. Őseink ismerték a búzát is, a kenyér azonban főleg árpából készült. Új kenyeret csak az aratás befejeztével, savuotkor, a hetek ünnepén ettek. Közben számolták a napokat, a heteket. Naponta egy-egy kalászt félretettek, s ha hét kalász összegyűlt, kévébe (héberül: ómer) fonták. Innen ered a mai ómer-számlálás neve. Amikor – 49 nap múlva – a hét kéve összegyűlt, a következő – az ötvenedik – napon tartották az új kenyér ünnepét. Ez a kiemelkedő időszak azonban történelmi évforduló is: a peszah az egyiptomi szabadulásra, a savuot pedig a szináji kinyilatkoztatásra – a Tizparancsolatra – emlékeztet. A fizikai – politikai – szabadság csak akkor válik teljessé, ha a lélek szabadsága – az isteni törvény elfogadása – is társul hozzá.

Maga a peszah ünnepe hét napig tart, Izraelen kivül nyolc napig. Ennek az eltérésnek az oka a héber naptárrendszer. Az ősi Izraelben ugyanis a hónapok kezdetét, az újhold megjelenését Jeruzsálemben figyelték, s arról értesítették a többi hitközséget. A hegyek csúcsain őrségek működtek, amelyek továbbították a híreket a Babilóniában és Perzsiában élő testvéreiknek. Nappal füst-, éjszaka tűzjeleket adták tovább a híreket egyik hegyről a másikra. Az újhold beköszöntéséről még éjjel értesültek a sok száz kilométer távolságban működő hitközségek is. Természtesen ez a gyakorlat – politikai okból – nem tetszett a rómaiaknak, akik – a szamaritánusok segítségével – hamis jeleket adtak le, hogy megzavarják a zsidókat. Ezután váltott lovas futárok vitték a hírt Babilóniába. Az út egy hétig tartott, ami szintén elég volt ahhoz, hogy a hónap közepére eső ünnepeket időben megtarthasák. A zsidók ellenségei rövidesen azonban ezt is megakadályozták, a bizonytalanság miatt ezért hosszú időn át kettős ünnepet – peszahkor például két széder estét – tartottak.

Időszámításunk szerint a IV. században egy babilóniai zsidó tudós már pontosan ki tudta számítani, hány percből áll egy napév, s szükségtelenné vált a korábbi intézkedés. Tudták előre, mikor van újhold Jeruzsálem fölött. De üzenet érkezett Izrael bölcseitől: hizáháru beminhág avotéhem bídéhem – őrizzétek meg őseiteknek azokat a szokásait, amelyek kezeitekben megmaradtak! Emiatt a mai napig két szédert tartunk, aminek persze – a háziasszonyok kivételével – mindenki örül.

A széder – a héber szó magyar jelentése: rend – meghatározott rend szerint tartott ünnepi vacsora keretében elmondott elbeszélés – héberül: Hagada – az egyiptomi szolgaságból való  csodálatos szabadulás történetéről. A Biblia éppen ezt az elbeszélést irja elő: “beszéld el gyermekednek majd azon a napon, mondván: ezért tette velem az Örökkévaló, hogy kijöttem Egyiptomból”. A fenti szövegből egyértelműen kitűnik, hogy minden zsidó magáénak érezte az egyiptomi szabadulás történetét: “ezért tette velem az Örökkévaló” mindazt, ami őseinkkel történt. Nem véletlenül hangoztatjuk a Hagadában: Mindenki köteles úgy tekintenie önmagát, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból.

Az ünnep hét – Izraelen kívül nyolc – napja közül csupán az első emlékeztet a kivonulásra, az utolsó pedig a Nádas – Vörös – tengeren való átkelésre. A közbeeső napok félünnepek. Melyik tenger volt a Jám Szuf, a Nádas tenger, ahol az Örökkévaló őseinket “száraz lábbal” átvezette, üldözőiket, a félelmetes egyiptomi lovas hadsereget pedig a hullámok martalékává tette? Ez a kérdés régóta foglalkoztatja a történészeket és a bibliatudósokat. Többségük a Vörös tengerrel azonosítja, amelynek szuezi nyúlványa valóban Egyiptom és a Szináj-félsziget közé esik. Újabban azonban sokan inkább a Földközi tenger egyik öblére gondolnak, amelyet egy földnyelv választ el a tenger többi részétől. Ennek a földnyelvnek a végében, Egyiptom királyságának legészakibb pontján állt hajdan a Báál Cafon, az Észak Ura nevet viselő egyiptomi határbálvány.

Ünnepünk eddig még nem tárgyalt, utolsó elnevezése: hág hamacot – a kovásztalan kenyér ünnepe. Hagyományos helyen peszah előtt nagytakarítást rendeznek, ami után nem maradhat a házban kovászos – kenyér, ecet, lisztféle, de hüvelyes – sem. Az ünnepi napokon kizárólag maceszt fogyaszthatunk. A Biblia szerint ugyanis őseink olyan hirtelen – éjnek idején – távoztak Egyiptomból, hogy nem volt idejük megkeleszteni a tésztájukat. A maceszt ugyanakkor lehem óni-nak, a “nyomorúság kenyerének” is nevezzük, ami arra utal, hogy őseink már korábban, a szolgaság idején is ezt fogyasztották.

Ábrahám Ibn Ezra, a sokoldalú zsidó tudós és bibliamagyarázó – Toledó, 1089-Róma, 1164 -, aki beutazta szinte az egész  akkor ismert világot, Indiában arra lett figyelmes, hogy a legalsóbb kaszt tagjai, ahol még  a nők is dolgozni  kénytelenek (!), keletlen kenyeret esznek. Az asszonyok még napfelkelte előtt lapos köveken kinyújtják a tésztát, s mire este hazatérnek, a tészta a napon, “megsül”. Ibn Ezra arra gondolt: így készíthették őseink a maguk kenyerét már az egyiptomi szolgaság végső korszakában is, hiszen azt olvassuk a Bibliában: az asszonyoknak kellett bejárniuk az egész országot, hogy szalmát gyűjtsenek a férfiak téglakészitő – raktárvárosokat építő – munkájához.

Régen a vallásos zsidók rendkívüli aprólékossággal ügyeltek a peszah ünnep törvényeinek betartására.

Erről szól a következő történet.

1809-ben elhunyt a híres hászid rabbi, a berdicsevi Lévi Jichák egyszer, az ünnep előtti nap reggelén kisétált a piactérre. Megállított egy orosz csempészt:

- Selymed van-e?

- Hogyne uram! Amennyit csak kivánsz,  a legjobb minőségben!

Aztán egy zsidót szólított meg:

- Van-e nálad kovászos étel?

A zsidó elszörnyedt.

- Hogy gondolod, rabbi, hiszen este beköszönt a peszah?!

Lévi Jichák felnézett a magasba, és így szólt:

- Látod, Uram Isten, a cárnak hatalmas hadserege van, számtalan határőre és csendőre, mégis nyíltan árulják a csempészárút. Te pedig, háromezer éve leirtál egy törvényt a Tórában, s az ünnep csak ma este kezdődik, ám a Te néped mégis híven őrködik felette. S mindez évezredeken át, rendőrök és katonák nélkül.

13.

ZSIDÓ VALLÁSI SZIMBÓLUMOK

1.

A MENÓRA

A legősibb zsidó szimbólum kétségtelenül a hétágú gyertyatartó, a menóra. (A szó héberül lámpást jelent.) Párhuzamosan fölfelé ívelő fához hasonlít, amelynek ágai kétoldalt ölelik át a törzsből egyenesen felfelé ívelő főágat. Már az időszámításunk előtti XV. században, Mózes korában is fontos szerepet töltött be: a pusztai Szentély középpontjában állt, s egyetlen percre sem aludhatott ki a lángja. Az örök lámpás olaját a papok naponta pótolták. A kor legkitűnőbb ötvöse, Becalél mester készítette színaranyból, drágakövekkel ékesítve a körülbelül egy méter magas menórát. Menóra néven Jeruzsálemben Képzőművészeti Akadémia és Múzeum található.

A menóra kelyheit a művész úgy alakította ki, hogy három-három oldalsó láng fénye befelé világítson. Nem véletlenül: a menóra fényeinek egyesülniük kell, ahogyan a fa lombjainak is csak egyetlen közös céljuk lehet: hogy felfelé terebélyesedjenek, s hogy gyümölcsöt érleljenek.

Egyesek szerint a hétágú lámpás a hét napjait jelképezi, s a páros és páratlan napok középpontjában a szombat áll. Mások úgy vélik, hogy az oldalsó lángok a világ hat irányát jelzik. Az ókori ember így fogalmazta meg magában a három dimenziót: előttem, mögöttem, jobbra, balra, fent és lent. Régen a vallásos zsidók úgy vélték, mindezek fölött a negyedik dimenzió, az idő felett álló, időtlen Örökkévaló uralkodik.

Az időszámításunk szerinti VII. századból fennmaradt jerikói zsinagóga mozaikpadlóján is egy gyönyörű menóra látható. Alatta egy jól ismert zsoltárvers szerepel: salom al Jiszraél (békét Izraelnek). Nem véletlen, hogy a modern Izrael Állama is a menórát választotta nemzeti címeréül.

A jeruzsálemi Templom pusztulása – i. u. 70 – óta a menóra csupán szimbolikus jelentőségű, vallási szerepe nincs. Ennek ellenére előszeretettel helyezik el a zsidó otthonokban és a közösségi házakban, sőt a zsinagógák homlokzatán is, hiszen a menóra jelzi leginkább a zsidósághoz való tartozást. Az ókori Pannóniából menórával díszített olajlámpák, gyűrűk kerültek elő, sőt az egyik aquincumi családi sírkövön három menóra szerepel: nyilván így akarták kifejezésre juttatni ragaszkodásukat hitükhöz és a zsidó közösséghez. Érdekes, hogy erre a budapesti Zsidó Múzeumban látható sírkőre egy család, apa, anya és gyermek arcképes domborművét faragták, ami ékesen bizonyítja: a zsidó vallás nem mindig idegenkedett az emberábrázolástól.

A menóráról – ami a legenda szerint Izrael földjébe ásva várja feltámadását – ma két közismert hiteles ábrázolás látható. Az egyiket a római Titus-diadalív reliefjén, a másikat – Löw Immánuel rekonstrukciós terve alapján – a szegedi zsinagógában találjuk. Ma a menórát a vallási gyakorlatban nem használják, de lakásdíszként, zsidó intézményeken, zsinagógákon és mindenféle dísztárgyon szokás elhelyezni.

Mindenképpen ez a zsidó identitás legfőbb szimbóluma.

2.

A Dávid-csillag

Mágén Dávid - Dávid pajzsa – Dávid-csillag: két egymásba fonódó háromszög, melyek sarkain hat másik háromszög formálódik. A zsidóság egyik szimbóluma. A Talmud még nem említi, azonban a dél-itáliai Tarantóban találtak egy III. századbeli sírkövet, melyen Dávid-csillag látható. Legelőször a XII. században élt karaita Júdá háDászi említi könyvében. Vannak magyarázók, akik e szimbólumban utalást látnak az Örökkévalóra, aki a négy világtájon uralkodik, s lent és fent. Más nézet szerint Dávid királynak hat kíváló tulajdonságát szimbolizálja. A szimbólum valószínűleg babilóniai eredetű. Századok óta a templomokon, tórafüggönyökön, takarókon is található.

3.

A kettős kőtábla

Szintén ősi zsidó jelkép, de a menórával és a Dávid-csillaggal ellentétben nem a zsidó identitást, hanem a zsidó vallást, a vallásos gondolkodást szimbolizálja. Eredete a távoli bibliai múltba nyúlik vissza. Mózes két kőtáblára írva hozta le a Szináj hegyéről a Tízparancsolatot. A kettős kőtábla mindmáig – s nem is kizárólag a zsidó hagyományban – az általános emberi erkölcsöt és a mózesi tanítást, a Tórát hirdeti. Ezért szokták leginkább zsinagógák, zsidó iskolák és vallási intézmények homlokzatára helyezni.

A fent leírt szellemi értékek miatt alkalmazzák a kőtábla-díszítést a zsinagógák belső elemein és kárpitjain, a Tóra-szekrény függönyén, a Tóra köntösén és minden olyan kelléken – művészeti és népművészeti alkotáson egyaránt -, amely a vallási gyakorlatot szolgálja. A kettős kőtábla motívuma sajátos, egymáshoz illeszkedő vonalvezetéssel és belsejében többnyire az egyes parancsolatokra utaló szöveggel, vagy számokkal szerepel a zsidó művészetben. Ez azt jelenti, hogy mindkét táblán héber betűszámokat láthatunk – a héber ábécé első tíz betűjét -, vagy a parancsolatok kezdőszavait. Mivel a 2-3. és a 6-10. igék egyaránt tiltó törvények, ezek esetében, hogy ne tévesszék össze őket, nem csupán a kezdő szó szerepel, hanem a tiltó szócska mellett még egy héber szó jelzi a parancsolatot.

A tárgyakon szereplő kettős kőtábla nem feltétlenül dönthet a tárgy zsidó jellegét illetően, hiszen ez a szimbólum, a héber Biblia általános elismertsége okán, és a fent említett vallási tartalom miatt a keresztények számára éppoly szent, így jelképünk a keresztény európai kultúrában is gyakran előfordul. De a keresztény gyakorlat szerint baloldalon kezdődik a számozás, addig zsidó tárgyak esetén mindig a jobb oldali tábla az első. S az is előfordul, hogy római számokkal jelzik az egyes parancsolatokat, a sorszámok mégis mindig jobb oldalról, felülről lefelé haladnak tovább.

A zsidó hagyomány szerint az első táblán öt olyan törvény áll, amely az egész néphez szól, s ezeknek a parancsolatoknajk vallási-erkölcsi jelentőségük van. Velük szemben a második táblán levő öt ige az egyénhez, minden egyes emberhez szól, s ezek inkább társadalmi-erkölcsi mondanivalójuk van. Nem véletlen – hangoztatja a zsidó hagyomány -, hogy az első parancsolat így kezdődik: anókhi – Én vagyok -, ami az Örökkévaló megnyilatkozását jelzi, míg az utolsó ige e szóval fejeződik be: leréakhá – a felebarátodé -. Vagyis a Tízparancsolat lényege nem más, mint az Egyistenhittől eljutni a felebaráti szeretetig.

A zsidó és a protestáns ábrázolásokon egyaránt öt-öt parancsolat szerepel a két kőtáblán, míg a katolikus rajzokon, az első táblán három, a másodikon hét igét találunk. Ennek két oka van: egyrészt a pogány eredetű képi ábrázolást tiltó második parancsolatot, mintegy elrejtve, beolvasztották az elsőbe, s hogy az igék száma ne változzék, a magántulajdont védelmező tizedik parancsolatot kétfelé osztották. Másrészt a szülőtisztelet törvényét, amely zsidó felfogás szerint az egész néphez is szól, áthelyezték a kizárólag az egyénhez szóló második táblára.

A kettős kőtábla a fent említett művészeti ábrázolások mellett hitközségi iratokon, pecsétnyomókon, levélpapíron is gyakorta felbukkan, akárcsak érméken, gabella-pénzeken és magánemberek által viselt, használt gyűrűn, medálon, ex-librisen. Sűrű előfordulása ékesen bizonyítja a zsidó közösség ragaszkodását bibliai hagyományaihoz, az ősi erkölcsi törvényekhez.

3.

A mezuza

Az egyik legismertebb vallási jelkép a hívő zsidók ajtófélfáin található kis doboz, a mezuza. A héber szó egyszerűen ajtófélfát jelent. Mózesi törvény már ősi időben elrendelte: „s írjátok azokat házad és kapuid ajtófélfáira”. Éppen ezért a dobozban található kis pergamen – héberül kláf - lapon a legfőbb zsidó imádság, a Smá Jiszroél – Halljad Izrael első két szakasza található, kézzel írt kalligrafikus héber betűkkel.

A héber mezuza mozgót, forgót jelent, noha ma az ajtófélfára szerelt változat már nem mozdítható. Az ókorban azonban másképp volt: a merev ajtó egy rúdra volt erősítve, ez volt az ajtófélfa, amely a földbe és a mennyezetbe mélyesztve körbejárt, s magával hajtotta az ajtószárnyat. A dobozt – héberül bájit - mindig a bejárat jobb oldalára, karnyújtásnyi, vagy másképp szemmagasságban szokás elhelyezni. Általában alul és felül egy-egy szöggel erősítik a falba, de lehet ragasztani is. Ilyenkor a családfő áldást mond, a vallásos zsidók ezt nevezik házszentelésnek.

Ma többnyire csak a bejárat fölött látunk mezuzát, bár a hagyomány előírja, hogy minden olyan helyiség ajtajára kell tenni, ahol étkezünk vagy alszunk.

A zsinagógák ajtaján általában ne keressünk mezuzát. A mezuza jelentősége, hogy a ház védelmén túl az egyiptomi csodás szabadulásra és a tizedik csapástól való megmenekülés bibliai történetére emlékeztet: amikor bárányvérrel jelölték meg az ajtófélfát, hogy a halál angyala elkerülje a zsidók házait.

A mezuza dobozára, tokjára – a bájitra – vonatkozóan csak annyi előírás maradt fenn, hogy felső harmadában ablakot kell hagyni a Saddáj – Örökkévaló - felirat láthatóvá tételére. Vagy ugyanott a héber betűt (Sin) ש fel kell tüntetni rajta. Jelentése: Örökkévaló.

Számos képzőművész leginkább a mezuza külső részét díszíti. A doboz készülhet ezüstből, aranyból is. A legszebbek Lengyelországban, Oroszországban és Itáliában készültek. Magyarországon igényesen faragott fa- és finoman kimunkált fém mezuzákat készítettek, de létezik csont-, kő-, márvány-, alabástrom-, porcelán-, kerámia-, bakelit-, sőt gyöngyházból, kagyló- és teknőchéjból készült mezuza is. A XX. század elején Izraelben gyönyörű olajfa mezuzákat készítettek a jeruzsálemi Becalél Intézetben. Újabban üvegből, gyurmából és más törékeny anyagokból is láthatunk – giccstől a legművészibb alkotásig – mezuza-házakat.

A kis pergamen (kláf) tekercs belső oldalán, mint említettük, az imát, külsején a Saddáj feliratot találjuk, valamint egy avgad rendszerű titkosírást: kuzu bemukhszáz kuzu. Ennek jelentése: Adonáj Elokénu Adonáj, vagyis az Örökkévaló, a mi Istenünk örökkévaló. A titkosításra azért volt szükség, mert nem egyértelmű a hagyományból, hogy rá kell-e írni Isten nevét a pergamenlap túloldalára. Az viszont szigorú előírás, hogy a Saddáj szó pontosan a Halljad Izrael második szakasza első szavának (Vehajá) túlsó felére essék. E szó betűi ugyanis a négybetűs istennév (יהבהJHVH = Örökkévaló) betűinek felelnek meg.

A gyakran művészi értékű bájit mellett a kláf is igen értékes régiségnek számít. A régi, hibátlan pergamenlapok jóval nagyobb méretűek voltak, mint maiak, így könnyen felismerhetők. Használni azonban csak sérülés nélküli példányt szabad.

4.

A kipá

(sapka és kendő viselet)

A talán legjellegzetesebb zsidó viselet, a vallás zsidó férfiak által viselt sapka, a kipá. A kapedli jiddis szó a német Kappe (sapka) becézett változata. A modernebb zsidók – és az antiszemiták – sábeszdeklinek – szombati fejfedőnek – gúnyolták.

Ha lehet, zsidó körökben kerüljük ezt a kifejezést!

Régen külön, fekete színű - olykor sötétebb árnyalatú, de szép, színes hálósapkát is hordtak, hogy éjjel se legyen fedetlen a fejük.

Héberül a kapedlit kipának nevezzük, s a szó kupolát, égboltozatot jelent. Amikor a sapkát fejünkre borítjuk, úgy érezzük, az Örökkévaló ege borul fölénk, védelmet és lelki biztonságot nyújtva nekünk. A Véges és a Végtelen találkozik e mozdulatban. Egyesek a Bibliában vélik felfedezni a népviselet forrását. A főpapi ruházat leírásakor Mózes süveg viselését rendeli el a főpap számára. Márpedig – és különösen a jeruzsálemi Szentély pusztulása óta – a saját otthonában, a saját asztalánál minden egyes zsidó maga legyen a család főpapja, asztala pedig a Szentély oltára. Ezért aztán – hangoztatják – sapka is legyen a fején.

Valójában azonban a sapka viselése ősi zsidó – és általában közel-keleti – népszokás. A régiek úgy vélték, ha fedetlen fővel jelennek meg valahol, az valamiféle meztelenségnek számít, amit illetlenségnek tartottak. Persze őseink ennél szigorúbban ragaszkodtak a kipához, aminek sajátos történelmi oka van. A régi rómaiak ugyanis megtiltották rabszolgáiknak a főfödő használatát. A szolga az úr előtt csak fedetlen fővel jelenhetett meg, s a földig kellett hajolnia. Érdekes, hogy a római eredetű keresztény egyházakban is hasonló módon kell templomba lépni, vagy ahogy mondják, “az Úr elé járulni”. Ezzel szemben őseink úgy vélték: legalább templomaikban és otthonaikban maradjanak szabad emberek, hadd viseljenek sapkát, a fejünk felett. Így lett a kipa, ez az egyszerű fejfedő a szabadság szimbóluma.

Miközben a férfiak sapkát, kalapot, a vallásos zsidó nők kendőt viselnek. Ez azonban csak férjezett nők számára kötelező, a hajadon lányok hajadonfőtt maradnak! Nekik ugyanis még nem kötötték be a fejüket.

A sapka és a kendő színe is árulkodó lehet: a vallásosabbak feketét, a modernebbek színes, virágos kendőt, színekben pompázó, horgolt kis sapkát viselnek, nagyünnepen és széder este arany- vagy ezüstszállal díszített sapka és kendő viselete terjedt el.

A legszebb, arannyal hímzett ünnepi fejkendők – jiddisül sábesztichl szombati kendő – éppen a modernebb felfogású német zsidók között terjedtek el a IX. század során.

A gazdagon díszített mennyasszonyi csillagkendőről külön szólunk.

5.

A tálit és tartozékai

Ismert vallási jelkép az imaköpeny, a tálit, amelyet a vallásukat szigorúan gyakorló zsidó férfiak minden nap magukra öltenek, miközben a reggeli imát, a sáhritot elmondják. Így az imaköpeny ma a közösségi vagy az otthoni istentisztelethez vagy az istentisztelet előtt és után szokásos közös Talmud-tanuláshoz kötődik, s így szerepel az a zsidó témájú festményeken és zsánerképeken, többek között Kaufmann Izidor (1853-1921) és Lakos Alfréd (1870-1961) remekművein.

A héber tálit szó (jiddisül talesz) ruhát, ruhadarabot jelent. Az ókorban ez volt a zsidó férfiak nappali viselete, amelybe reggelenként éppúgy beburkolóztak, mint a rómaiak a tógába. Mózes törvénye csupán azt írja elő, hogy ennek a népviseleti ruhadarabnak a négy sarkára rojt (héberül cicit, jiddisül cicesz) kerüljön, amely az Örökkévalóval kötött szövetségre és a vallástörvény megtartására figyelmeztesse viselőit.

- Szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik, készítsenek maguknak rojtot ruháik szárnyaira nemzedékeken át, és helyezzenek valamennyi szárny rojtja fölé kékbíbor zsinórt. Legyenek ezek számotokra szemléltető rojtok, hogy lássátok és emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára, hogy azok szerint cselekedjetek, s hogy ne kelljen a saját szívetek és saját szemetek szerint keresnetek az utat, aminek következtében vétkezhettek. S hogy emlékezzetek és megtegyétek minden parancsolatomat, és szentek legyetek Istenek előtt. (Mózes IV. könyve, 15. fejezet 38-40. vers)

A hagyományosan négyszer négy szálból csomózott rojt alkotóelemei és a cicit szó betűszám-összege 613, ami éppen a Tórában található zsidó vallási parancsolatok számának felel meg.

A fentiekből kitűnik, hogy eredetileg csupán a négy rojt fölé helyeztek kékbíbor zsinórt, később azonban már az egész ruhadarab kék-fehér csíkozású lett. Mellesleg ebből a nemzeti viseletből alakult ki – már az ókori Makkabeusok korában! – az izraeli nemzeti lobogó sajátos színkombinációja. Mivel az ókori zsidó akkor kelt fölt, amikor a kék égen már láthatóvá váltak a hófehér felhők, a tálit egyúttal egyfajta ébresztőóraként is szolgált. Viselője a szobában egy szögre akasztotta, s amikor a kék és a fehér szín különvált, fölkelt, levetette – az izraeli hideg éjszakák miatt – melegebb és értékesebb hálóköntösét, megfürdött, majd fölvette a tálitot, hogy abban imádkozzék, s hogy azután elfogyassza reggelijét.

Az európai zsidók később már kénytelenek voltak – már valamivel pirkadat előtt – kelni, ezért a csíkokat feketére festették, hogy hamarabb eleget tehessenek vallási kötelességüknek, s hogy korábban kezdhessék el napi munkájukat. Jemenben viszont csak vörös bíbort lehetett találni, ezért tálitjuk pirosas csíkozású.

Ma már csak a reggeli imánál öltjük magunkra a tálitot, ám a vallásosabbak egész nap ruhájuk alatt – de nem közvetlenül a testükön „kis tálitot” – jiddis szóval cidáklit – viselnek. Ennek egyik érdekes változata az úgynevezett ”pozsonyi cidákli”, amely csupán deréktól lefelé fogja össze a négy rojtcsomót, így az ing alatt nem kell trikót is viselni. A tálit hajdani tógaszerű viselésére emlékeztet, hogy áldásmondás közben mindmáig fejünk fölé emelve szinte beburkolózunk az imaköpenybe. A XIX. századtól viszont a modernebb zsidók – többnyire selyemből – rövidebb, sálszerű tálitot készíttettek maguknak.

Ellentétben a művészi értékű munkákkal, a vallási életben használt tárgyak sajátossága, hogy a régi sokkal kevésbé értékes, mint az új. A tálitnak és a cicitnek ugyanis előírásszerű – kóser – állapotban kell lennie ahhoz, hogy használhassuk. Ezért pótlásként gyakran láthatunk külön rojtcsomót – cicitet -, amellyel a régit pótolhatjuk. Az imaköpeny felső részén elhelyezkedő díszítés (az atará vagy tor) azonban gyakran igen értékes művészi munka lehet, s így önmagában is igen értékes.

A hagyomány szerint a zsidó férfiakat tálitban temetik el, ám minden dísz, atará nélkül. A legszebb filigrán ezüst, illetve arany szálakból kimunkált paszományos munkák éppen Közép-Európában – az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Észak-Itáliában és Lengyelországban – készültek.

Ugyancsak nagy művészi értéket képviselhet az imaköpeny zacskója, amelyet jiddis szóval bájtlinak nevezünk. Ez a többnyire bársony zacskó olykor művészi, máskor népművészeti hímzéssel készült, s gyakran a tulajdonos héber nevét és évszámot is tartalmaz. A bájtli lehet egyedi szőtt munka, de készülhet bársonyból, selyemből, vászonból is. Mindezekezek alapos művészettörténeti feldolgozása mindmáig nem történt meg.

6.

A tfilin és bájtlija

A hétköznapi reggeli istentisztelet fontos kelléke a következő vallási jelkép. A tfilint magyarul imaszíjnak, görög eredetű szóval filaktérionnak nevezik, holott a szíjak csupán arra valók, hogy azokkal a bal karra és a homlokra erősítsük azt a két kis fekete dobozt (ezek héber neve bájit = ház), amelyekben pergamen lapon (kláf) kézzel írt bibliai idézeteket találunk. A hagyomány szerint ezekkel kötelezzük el magunkat az Örökkévalónak, hogy karunkkal (fizikai) és fejünkkel (szellemi erőnkkel) csak Őt fogjuk szolgálni.

A fejre való tfilin neve sel ros, míg a kézre valóé sel jád. Azért a balkarra helyezzük a tfilint, mert a Bibliában a jádhá (= a kezedre) szó a végén hé betűvel szerepel, amit így is lehet olvasni: jád kéhá (= a gyengébb kéz). Egy másik magyarázat szerint viszont a bal felső karon levő tfilint éppen a szívvel szemközt kötjük meg, hogy ne csupán eszünkkel és erőnkkel, de érzelmeinkkel is az Örökkévalhoz kötődjünk.

A késő ókori (misnai) héber tfilin szó imákat jelent, mivel a dobozokban négy-négy bibliai idézet található, amelyek – Mózes törvénye szerint – e vallási jelkép előírását tartalmazzák. Ezek közül a legismertebb a legfőbb zsidó imádságból, a Halljad Izrael-ből (héberül Smá Jiszraél) való:

- S kösd azokat jelként karodra, és legyenek homlokkötőül szemeid között. (Mózes V, könyve, 6. fejezet 8. vers).

A fejre való tfilin belsejében – a fentiek miatt – kis rekeszek vannak, s ennek megfelelően négy kis pergamen lap látható, míg a kézre valóban egyetlen pergamentekercsen találjuk a négy idézetet. Ha esetleg a szíjak kötése önmagában nem igazítana el bennünket, úgy is megkülönböztethetjük őket, hogy a fejre való – sel ros – doboz tetején egy héber – sín ש betűt találunk.

Már említettük, hogy a szimbólumokkal szemben a vallási jelképek – köztük a tfilin – használati értéke a fontosabb, így a pergamennek teljesen hibátlannak kell lennie, a szíj nem lehet töredezett vagy szakadozó. A bájit és a szíj fekete festése is egyenletes legyen, különben áldást nem mondhatunk rájuk, s előbb meg kell javíttatnunk őket. A tfilin, a mezuza és a Tóra javítását csak hozzáértő Tóra-másoló - héberül szofér - végezheti. A tfilinnek – persze mindig párosan – régiség értéke is lehet, de ez jóval kisebb, mint a jó állapotban levő újé. A régi tfilinek bájitja jóval nagyobb – vagy ritkábban jóval kisebb – volt, mint a ma szinte tömegesen készülő tfilin-dobozok.

A tfilin fekete dobozának védelme érdekében – elsősorban Kelet-Európában, a XIX. század második felétől – szokássá vált, hogy ezüst bájit-tartót készíttettek hozzájuk. Ezek olykor művészi kidolgozásúak, s gyakran a tulajdonos neve is szerepel rajtuk. Oroszországban, Ukrajnában és főleg Izraelben ma is lehet ilyet megrendelni.

Művészeti szempontból – különös módon – a tfilin zacskója, a bájtli is igen értékes lehet, mert ez olykor igen gondosan, gyönyörű hímzéssel készült. A legszebb példányok világszerte éppen Közép-Európából – Magyarországról és a környező országokból valók, és nagyon keresettek a világ régiség-piacain. Amíg a tálit bájtlija hozzávetőleg 40-szer 30 cm nagyságú, addig a tfilin-bájtli ennek csupán a fele szokott lenni.

A bájtli hímzései közt zsidó jelképeket (Dávid-csillagot, a Tóra koronáját, menórát), vagy egyszerűen virágokat és más kedves díszítményeket, színes anyagrátéteket találunk, és igen gyakran hímzett feliratot is. Ezek között a leggyakoribb a tulajdonos világi vagy héber neve, a készítés – héber vagy európai – évszáma, esetleg a héber tfilin – a nagyobb méretű zacskón tálit - felirat, vagy egyszerűen két héber betű: K(áf) כּ és T(áv) תּ. E rövidítés feloldása így hangzik: Keter Torá – a Tóra koronája -. Ez utóbbi jelzés – többnyire korona, dísszel együtt – még gyakrabban fordul elő az általunk később tárgyalt tóra-köntösön és a frigyszekrény függönyén.

7.

A sófár

A zsidó vallási és művészeti élet egyik legjellegzetesebb tartozéka ez az ősi hangszer, a sófár, amely még a nomád pásztorkodás korából ered: egyszerű kosszarv, amelyet megtisztítanak, hegyét levágják, és máris fújható. Rendkívül sok bibliai történet fűződik hozzá: a hagyomány szerint az első sófár annak a kosnak a szarvából készült, amelyet a Biblia szerint Ábrahám áldozott fel fia, Izsák helyett. Izsák feláldozása és a sófár legendás történetét dolgozza fel a híres, az időszámításunk szerinti V. századból való Béth Alfa-i mozaik. A zsidóság ősei – köztük Ábrahám – főként pásztorok voltak: a végeláthatatlan mezőkön és a sivatagban ezzel a hangszerrel gyűjtötték össze nyájaikat, hívták egybe rokonaikat.

A sófár hangjai végigkísérték a zsidó nép történetét. Ez a hangszer szólalt meg akkor, amikor csodálatos módon kivonultak Egyiptomból, a – szolgaság házából -, ez kísérte a Szináj hegyénél az Örökkévaló által adott Tízparancsolat szavait. A sófár hangjára omlottak össze Jerikó falai, mielőtt Izrael fiai elfoglalták volna, és a zsidó néphit szerint ez a hang jelzi majd a megváltás kezdetét, a Messiás eljövetelét.

Ma már csak a zsinagógában, újesztendő és az azt megelőző hónap (elul) reggelein fújják meg a sófárt. Az ókorban az engesztelés napján is felhangzott a sófár, de csak minden 49. esztendőben: ez jelezte az 50. év kezdetét, a jóbélt -innen származik, görög közvetítéssel, jubileum szavunk -, amikor a földek visszakerültek eredeti tulajdonosuk birtokába.

A sófár héber neve minden bizonnyal széphangút jelent, mert ez a szó az arámi sapír – szép – rokona. A jeruzsálemi Szentélyben a sófár nyílását arannyal vonták be, míg a harsonák (hacocrot) száját csupán ezüsttel díszítették. A II. Szentély pusztulása (i.u. 70) óta azonban tilos arannyal díszíteni a sófárt.

Egyesek szerint a sófárral régen több dallamot is megszólaltattka, de ezek feledésbe merültek. A ma is használt három hangot előírásosan úgy variálják, hogy az újévi Tóra-olvasás után összesen 30 sófárhang hangzik el. E három sófárhang mindegyikének saját neve és fontos, önálló jelentése van.

1. TKIÁ (fúvás) – egyetlen éles, egyenes kürtszó a sófár első hangja. Hajdan ez szólalt meg mindig, valahányszor egybe kellett hívni a népet. Később ez jelezte az ünnepek (köztük a szombat) kezdetét és végét. Jeruzsálemben nemrég egy olyan feliratos kőre bukkantak, amelyre ez volt írva:

- Itt szólaltassa meg a kohén (a pap) a sófárt, hirdetve az ünnep beköszöntését és távozását!

Ma így jelzi az engesztelés napján a böjt végét egyetlen, hosszú sófárhang.

2. SVARIM (jelentése: törések) – három elcsukló, sóhajtáshoz hasonló kürtszó. Hajdan akkor szólalt meg ez a hang, ha valaki meghalt, figyelmeztetve a rokonokat, szomszédokat és jó ismerősöket: jöjjenek segíteni a gyászházba.

3. TRUÁ (jelentése: riadó) – hét apró, szaggatott hang. Az ókori Izraelben ez a kürtszó bíztatta a népet háború idején, vagy ha valamilyen próbatétel érte őket.

Jelentős különbség van az izraeli és a magyarországi sófárok között. Izraelben ugyanis, az ókortól kezdve úgynevezett rackajuhokat tenyésztettek, így a sófár sokkal nagyobb méretű és látványosan csavaros formájú, míg az európai (magyar) kosszarv viszonylag kisebb és egyszerűbb. Vigyáznunk kell, hogy a sófár ne legyen lyukas vagy sérült, mert akkor használhatatlan.

A sófár színe sem közömbös: egyes közösségekben ugyanis böjtnapokon, továbbá temetés alkalmával is fújtak, méghozzá fekete színűt. Ugyancsak fekete sófárt használtak régente a közösségi átok (a hérem) kimondására is. Vannak, akik régi sófárt gyűjtenek, és ők éppen ilyet, valamint különleges, faragott szélű példányokat keresnek.

A sófár, mint jellegzetes zsidó hangszer gyakran szerepel a vallásos tárgyú festményeken, s nemcsak a zsinagógai képeken, de rabbi-portrékon és más zsánerképeken is. Néha csupán az asztalra helyezve látjuk azt, mint valamely csendéleti tárgyat, holott hangja a zsinagógában, a megtérést hirdetve, képes a lélek mélyére hatolni.

14.

A TÍZPARANCSOLAT

A Biblia legfontosabb törvénycsoportja kétszer szerepel a mózesi könyvekben. A Tízparancsolat a Szináj hegyi kinyilatkoztatás történeti leírásakor hangzik el először (Mózes II. könyve, 20. fejezet 2-14. vers), majd közel negyven év múlva, beszédei közt idézi a zsidóság „nagy tanítómestere” (Mózes V. könyve, 5. fejezet 6-18. vers). A kettő között minimális, mégsem elhanyagolható szövegeltérést találunk. Általában a II. könyvben előforduló bibliai szöveget szokás idézni.

- Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened, aki kivezetett téged Egyiptom országából, a szolgaság házából.

Mire is kötelez bennünket ez a parancsolat? Nem kétséges, hogy az ige a szabadságról szól, lelki és fizikai értelemben, ami egyértelműen az Örökkévalónak köszönhető. A szabadság nem véletlenül az első: előfeltétele az összes többi törvénynek. Aki nem szabad, kénytelen „idegen isteneket”, embereket tisztelni. Rabszolga nem engedheti meg magának, hogy szombatot tartson, nem képes mentesülni a varázslás és a babona alól, életmódja miatt nem tisztelheti az életet és a tulajdont.

A második parancsolat az egyistenhitről szól:

- Ne legyenek neked más isteneid rajtam kívül! Ne készíts magadnak szobrot, semmiféle képet, ami az égben fent, a földön lent és a vízben, a föld alatt van! Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert Én, az Örökkévaló, buzgó Isten vagyok. Megbüntetem az atyák vétkét fiaikon, harmad- és negyedíziglen, az Engem gyűlölőkön. Ám szeretetet gyakorlok ezred íziglen, akik Engem szeretnek és megőrzik parancsolataimat.

Megfigyelhető, hogy a „buzgó Isten” kifejezést követő szöveg szerinti büntetést és jutalmat csak akkor „öröklik” az utódok, ha maguk is gyűlölik, vagy szeretik Őt, ha maguk is megőrzik parancsolatait, tehát, ha a gyermek folytatja szülei rossz vagy jó cselekedeteit. A Tízparancsolat ugyanis pedagógiai szándékkal szól a szülőkhöz: vigyázzanak, mert gyermekük, az ő hatásukra, rossz útra térhet, ezért Örökkéveló majd megbünteti őket. A jó példa ugyanígy követésre tanít, persze, a gyermek maga dönti majd el, melyik utat is járja tovább.

- Ne használd fel hamisan az Örökkévaló Istened nevét, mert nem hagyja büntetlenül az Örökkévaló azt, aki Nevét hamisan emeli fel.

A keresztény hagyomány szerint ez az ige a káromkodást, az ortodox zsidóság szerint az istennév fölösleges említését tiltja. Valójában a varázslás, a babona ellen szól, amelyet az egyistenhit pogányságnak, bálványimádásnak tart. A zsidó nép Egyiptomból szabadult, ami a varázslás és a mágia melegágyának számított.

- Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld! Hat napon át dolgozz, és végezd el minden munkádat, ám a hetedik nap szombat legyen az Örökkévaló Istened számára. Ne végezz semmiféle munkát, sem te, sem fiad-lányod, sem szolgád-szolgálód, sem állataid, sem az idegen, aki kapuidban lakik. Mert hat napon át készítette Isten az eget és a földet, a tengert és mindent, ami benne van, ám megpihent a hetedik napon. Ezért áldotta meg az áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját, és megszentelte azt.

A heti munkaszüneti nap: zsidó örökség. S az is, hogy a pihenés mellett a munka mindenki számára szóló parancs. A negyedik ige Mózes V. könyvében így kezdődik:

- Őrizd meg a szombat napját.

A különbség okát könnyen megfejtjük. A Szináj hegyénél, a rabságból, az állandó robotból való szabadulás után emlékeztetni kellett a népet a szombat szentségére. Negyven évvel később, miután hétről hétre megtartották az ünnepet, Mózes már csak arra figyelmezteti a népet, hogy a továbbiakban is őrizze meg ezt a gyakorlatot. A Szináj hegyénél a szombat parancsát a hatnapos teremtéssel indokolja az Írás, Mózes beszédében viszont a szolgaságból való szabadulásra hivatkozik. Időközben ugyanis egy új nemzedék született a sivatagban, amelynek számára a szolgaság és a szabadulás történelmi példa, amelyre emlékeztetni kell, hogy szabadságát értékelje a nép, s hogy szolgáinak adja meg a pihenőnapot, amit ősei nem élvezhettek.

- Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amelyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked!

Sokan nem értik, miért szerepel az első táblán a szülőtisztelet törvénye? A szülők iránti hála és szeretet parancsa voltaképpen az egyes emberhez, elsősorban a fiatalokhoz szól! Az átlagember azonban nem pontosan ismeri a törvény szövegét! Az ötödik parancsolat jól ismert mondata ugyanis három részből áll. Az első néhány szó valóban a gyerekekhez szól, ám a folytatás, a második rész megértése magyarázatra szorul. Valóban hosszabb életkor vár a szülőtisztelő gyermekre? Magyarázatok szerint a mondat második része a szülőkhöz szól. Ha te, szülő, nem tiszteled a saját apádat és anyádat, milyen példát mutatsz gyermekeidnek, hogyan várhatod el tőlük, hogy majd, idős napjaidban ők gondoskodjanak rólad szeretettel? A törvény tehát pedagógiai célzatú tanítást őriz: a jó példa – idős szüleid iránti tisztelet – nevelő hatású lehet, hogy azután te magad is „hosszú életű légy a földön”. Ám az ötödik parancsolat szövege még így sem teljes! Az ige harmadik része a hosszú élet azon a földön valósul meg, amelyet az Örökkévaló, a te Istened neked ad. Melyik az a föld, ahova Izrael népe a pusztai vándorlás során készült, s ahova negyven év múltán el is jutott? Természetesen Kánaán. Izrael országa. Annak a népnek, amelyik nem tiszteli a múltját, nincs maradása a földön. Izrael tisztelje őseit, hogy „hosszú életű legyen” saját országában! Vagyis a törvény nem csupán a gyermekekhez, a szülőkhöz, de az egész néphez is szól, s éppen ezért került ez a törvény az első kőtáblára, az Isten és az ember a nép közti normák sorába.

- Ne ölj!

A kategorikus isteni parancs nem részletez semmit, hiszen örökérvényű. Mózes később részletesen kifejti, mi számít gyilkosságnak, mi legyen a vétlen gyilkos jogi helyzete, s hogy ne érvényesüljön a vérbosszú szokása: létrehozza a menedékvárosokat. A „köteles – önvédelmi – háború” során elkövetett öldöklés sem számított gyilkosságnak.

- Ne légy házasságtörő!

A törvény eredetileg a férjezett nővel való kapcsolatot tiltotta, hiszen többnejűségben éltek. A keresztény bibliafordítások másképp fordították:

- Ne paráználkodj!

- Ne lopj!

Kategorikus törvény. Feltételeit, körülményeit Mózes törvénye pontosan meghatározta.

- Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!

Az ókori keleti, és különösen az ókori izraeli törvénykezés a tanúságtételen alapult. Két – legfeljebb három – megbízható tanú egybehangzó kijelentése alapján bárkit halálra lehetett ítélni. Kevéssé megbízható ember, például szerencsejátékos, nem lehetett hiteles tanú. Ha kiderült, hogy a tanú hamisan szólt, vagy nem láthatta – hallhatta személyesen az eseményt, ő maga részesült a legsúlyosabb büntetésben, amire tanúságot vállalt.

Ne kívánd meg felebarátod házát! Ne kívánd meg felebarátod feleségét, sem szolgáját – szolgálóját, sem ökrét-szamarát, semmit, ami a felebarátodé!

Ezek a szavak a tulajdon tiszteletéről szólnak, s éppúgy biztosítékai a második táblán található egyéb parancsolatoknak, ahogyan az első ige előfeltétele az első táblán szereplő törvényeknek. Mózes V. könyvének szövege ettől némileg eltér: – Ne kívánd meg felebarátod feleségét! Ne vágyakozz felebarátod házára, mezejére, sem szolgájára-szolgálójára, sem ökrére-szamarára, semmire, ami a felebarátodé!

Noha a megkívánás és a vágyakozás (héberül tahmod és titave) rokon-értelmű szavak, a vagyon iránti vágyakozás tilalma mégis más. A tizedik ige – Mózes beszédében – már az irigységet is komoly bűnnek minősíti.

Tudjuk, hogy a Tízparancsolat a két kőtáblán öt-öt elosztásban helyezkedett el. Ehhez a zsidó hagyományhoz tértek vissza a protestáns egyházak, a katolikus egyház azonban maradt a három-hét megosztás mellett. Az első két igét összevonták, hogy a pogány bálványimádás tilalma elsikkadjon. Ennek fordítása:

-Ne készíts magadnak faragott képet!

Ugyanakkor, hogy a tízes szám meglegyen, az utolsó igét kettévágták, ezzel a magántulajdon szentségét is magasabbra emelték. A szülőtisztelet törvénye náluk csupán azért került a második táblára, mert kizárólag a gyermekekre vonatkozó parancsolatként értelmezték.

15.

A HANUKA (CHANUKA)

(December vége és január eleje közötti nyolc nap)

Ha meg akarjuk fogalmazni a chanukka jelentőségét, elég azt mondani: egy kis nép ősi hagyományaiért, hitének és életformájának szabadságáért harcba szállt és győzött. Békés földművelők, jámbor papok, akiknek még fegyverük is alig-alig volt. Tudásuk, gyakorlatuk sem a hadvezetéshez, mégis legyőzték Nagy Sándor katonai iskolájában felnőtt tábornokokat, a hadviselés művészeit. Bárhogy magyarázzuk az eseményeket, bárhogy igyekszünk azokat megérteni, csak azt mondhatjuk: csoda! A lélek, a hit, a meggyőződés erejének csodája volt ez a küzdelem és csodája a Láthatatlannak, akinek akaratát küzdelmein, tépelődéseink, fájdalmaink közben ritkán veszünk észre. A makkabeus hősök diadalútjában láthatatlanul haladt az Örökkévaló. A makkabeusok harcoltak az elnyomás ellen, s győzelmük példaadóvá vált. Nem akármiért harcoltak, hanem a hitért, ami a legszentebb kincs ma is: az egyistenhit. Antiochus Epiphanes elnyomása elmúlt volna talán a makkabeusok felkelése nélkül is, amint végül összeomlott a zsarnoki gőg.

A zsidó társadalom gyöngesége adott módot és ürügyet az üldözésre, azonkívül szükségszerű volt a megváltás is abban a pillanatban, amikor a makkabeus hősök nyomában szent harcára indult az új életre ébredt zsidó nép. Mintha történetünknek ez az epizódja is a prófétai tanítást akarná igazolni:

- Egy pillanatra, ha el is hagytalak, nagy irgalmamban magamhoz ölellek ismét. Haragom túláradásában, ha el is rejtém orcámat előled, szempillantásig tart csak felgerjedésem, de végtelen irántad való szerető irgalmam: így szól megváltód: az Úr!

A chanuka ünnepéről

Az egyik legkedveltebb történelmi emléknapunk, a chanuka ünnepe. Attől kezdve, hogy beköszönt, nyolc napon át, esténként meggyújtjuk a 8+1 ágú gyertyatartón, a hanukai menórán a színes gyertyákat, minden este eggyel többet, mert „szent dolgokban mindig csak növekedni szabad”. Megajándékozzuk egymást, különösen a gyermekeket, s a család együtt tölti az estéket, vacsorával, játékkal, kedves beszélgetéssel.

Ritka esemény a világtörténelemben a győztes szabadságharc, különösen ritka a zsidó világtörténelemben. Nem véletlen, hogy a makkabeus hősök emlékünnepe, a hanuka mindmáig az egyik legkedveltebb, legmeghittebb zsidó ünnep világszerte. A tél derekán, amikor az éjszakák a leghosszabbra nyúlnak, apró lángokat gyújtunk, amelyek beragyogják otthonainkat és szíveinket.          Ünnepeink szinte ősi, bibliai korból erednek, messze idők üzenetét hordozzák. Az eltelt évszázadok, évezredek során persze folyamatosan változtak a szokások, a megőrzött lényeg külső megjelenései. Így a hanukát is a különböző korokban más-más módon ünnepelték meg, és ezek a szokások jól kifejezték a történelmi kényszer és a túlélés, a fennmaradás fantasztikus erejét.

Már i.e. 163 decemberében, egy évvel Jeruzsálem felszabadítása, a Szentély megtisztítása és újjáavatása után törvénybe hozták az örömünnep megülését. A megtisztított Jeruzsálemi Templom és oltár másodszori avatásának emlékét őrzi az ünnep neve: chanuka. A Makkabeusok könyvében olvassuk, hogy kiszlév hónap 25-én kivilágították Jeruzsálem városát, vidám öröm és fény hirdette a szabadságharc győzelmét.

A hős vezér, Júda Makkabi, majd testvérei, Jonatán és Simon még sokáig harcoltak az ország függetlenségéért, ám a hanuka minden évben a szabadságra és a hősi küzdelemre emlékeztetett. A felkelés kezdeményezőjének, a modiini ősz papnak, Matitjáhunak mind az öt fia hősi halált halt a zsidó nép szabadságáért – csatában estek el, vagy orvgyilkos merénylet áldozatai lettek – , ám a legkisebb fiú, Simon már fejedelmi rangot viselt – héberül nászi -, és megalapította a Hasmóneus-dinasztiát. Ebben az időben keletkezett az Al haniszim - csodákról – szóló imádság, amelyet az ünnep minden napján, reggel és este elmondunk:

-Matitjáhu hasmóneus főpap és fiai korában, amikor a gonosz görög uralom néped, Izrael ellen támadt, hogy Tórádat elfeledtessék velük, s hogy elszakítsák őket kedvelt törvényeidtől, Te azonban nagy irgalmadban melléjük álltál szükségük idején, megvívtad perüket, igazságosan ítélkeztél és bosszút álltál értük. Az erőseket a gyengék kezébe adtad, sokakat a kevesek, tisztátalanokat a tiszták, gonoszokat az igazak, bűnösöket a Tórával foglalkozók kezébe. Nagy és szent nevet szereztél Magadnak a világban, Izrael népednek pedig mindmáig tartó megváltást. Ezután eljöttek fiaid Szentélyed csarnokába, megtisztították hajlékodat és megszabták a hanuka nyolc napját, hogy hálát adjanak és magasztalják nagy nevedet.

Ebben az időben, a Hasmóneus-dinasztia idején ugyanis a nép azt érezte a legnagyobb csodának, hogy képesek voltak győzni a sokszoros túlerőben levő, állig felfegyverzett ellenség felett. Holott a szabadságharcosoknak kezdetben egyáltalán nem volt fegyverük. Juda országában még fegyverkovács sem működött, csak ellenségeiktől tudtak harci eszközökhöz jutni. Nem értettek a hadviseléshez, hiszen évszázadokon keresztül nem volt háború Izrael területén. Júda Makkabi mégis le tudta győzni a kor legkiválóbb hadvezéreit: Appolónioszt, Gorgiaszt, Nikanort. Hanuka ez idő tájt az igaz kevesek győzelmét, Izrael megszabadulásának isteni csodáját jelképezte.

A Hasmóneus-dinasztia azonban röviddel később elvesztette népszerűségét. Az idegen származású Heródes a rómaiak kiszolgálója lett, akit a nép gyűlölt és megvetett. Nem véletlen, hogy a szabadságharc emléke kissé elhalványult, s helyébe az isteni csoda, a fény csodája lépett. A Talmud korában már csak a gyertyagyújtás volt fontos, amely az olajkorsó történetével függ össze.

Amikor Jeruzsálemet felszabadították, s a megtisztított Szentélyben csupán egy napra való olajat találtak, s a megszentelt olaj készítése nyolc napig tartott volna. A kis korsó cseppnyi olaj azonban – a talmudi történet szerint – nyolc napig égett, amíg új, szentelt olajat tudtak sajtolni. A Talmudban ez az egyetlen történet található a hanukával kapcsolatban. Ezután arról olvashatunk, hogyan gyújtsuk meg a hanukai lámpást, s hol helyezzük el.

Az emlékezés helyébe a vallásos gondolkodás, az isteni csoda emléke lépett.

A középkorban a hanuka gyertyáit a szoba belsejében helyezték el, a lámpás az ajtóból vagy az ablakból az asztalra került. A fények meghittsége azonban mindvégig megmaradt: a család körülülte a fénylő gyertyákat, együtt énekeltek, játszottak a gyerekekkel, az asszonyok a házimunkát is félbehagyták. A hagyomány szerint a makkabeus szabadságharc idején a nők és a gyermekek is segítették a hősök küzdelmét. Galutban a legidősebb családtag otthonában találkozik az egész család: ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, az összetartozásról szeretetük ezernyi apró jelével tanúságot téve.

Az üldöztetés évszázadai alatt a hanuka lángjainak befelé világító fénye adott erőt és melegséget a sokat szenvedett zsidó népnek. Bizonyítéka ennek egy régi történet, amely a középkori mainzi zsidóság emlékkönyvében, a Memórbuchban maradt fenn.

Közvetlenül a hanuka előtt meghalt a város püspöke, ezért rendeletet hoztak, hogy egy álló héten át semmilyen fény ne világítson a város területén. A zsidók kétségbe esve fogadták a hírt, s mainziak kíváncsian várták: hogyan ünneplik majd meg a hanuka vidám napjait?

Elérkezett a hanuka első estéje, a gyertyagyújtás ideje. A hívő zsidók a sötét zsinagógában gyülekeztek, élükön a rabbival. A mainziak a templom környékén álltak lesben, kárörömmel figyelték a szomorúvá lett ünnepet, s arra gondoltak, ha a zsidók megszegik a törvényt, azonnal följelentik őket. Az esti ima után kellett volna meggyújtani a hanukai lámpást. A rabbi ekkor magához hívatta a gyerekeket. Elkezdett mesélni nekik a makkabeusok hősi küzdelméről, hogyan harcoltak, eleinte a hegyekben megbújva, majd nyílt ütközetben a szír-görög elnyomókkal szemben. Miképp szabadították fel Jeruzsálemet, hogyan távolították el a bálványokat a meggyalázott Templomból, hogyan találták meg a hosszas keresés után a piciny olajkorsót és hogyan égett az csodálatos módon nyolc napon át.

A történetet hallva a gyerekek egyre lelkesebben figyeltek, szemeik csillogni kezdtek. Ekkor a rabbi felállt és így szólt szüleikhez:

- Nézzetek gyermekeitek szemébe! Lássátok azt a fényt, amely bennük tükröződik! Ezekre a lángokra mondjátok el a hanukai áldást!

A zsinagógában ekkor felcsendült a vidám ének, a sötétben a hagyományos hanukai dalok egyre nagyobb örömmel és önbizalommal hirdették az ünnepet. A templom körül álldogálók egyszerűen nem értették, mi történt. Fény nem szűrődött ki a zsinagógából, ám odabent mégis ünnepi jókedv volt. Végül a mainziak megszégyenülten hazamentek.

Századunk elején, a cionista mozgalom jóvoltából a chanuka ismét az egyik legjelentősebb örömünnepp lett. Izraelben örömtüzeket gyújtanak, fáklyás felvonulást tartanak, kivilágítják a városok utcáit. Világszerte nagyszabású rendezvények, műsoros estek követik egymást ezekben a napokban. Különösen az ifjúság érzi magáénak a szabadság és a fény ünnepét: a gyerekek ajándékban részesülnek – olykor mind a nyolc estén külön-külön meglepetés várja őket -, a fiatalok bált, táncos összejövetelt rendeznek, szórakoztató műsorokkal, vetélkedőkkel egészítik ki a közös gyertyagyújtás örömét.

A chanuka azonban továbbra is megőrizte családi jellegét. Az égő gyertyákat ma ismét az ablak közelébe helyezzük, fényük hadd világítson kifelé is. A magyarországi zsidóságnak sem kell többé elzárkóznia, nyíltan megvallhatjuk hitünket, hagyományainkat. Ahhoz azonban, hogy az apró lángokból újra hitet és örömet meríthessünk, meg kell ismernünk azt.

Egyre több otthonban lobbanjanak fel a gyertyák!

- Hag hanuka szaméah! (Örömteli hanuka ünnepet)!

A trenderli

Chanuka legkedveltebb játéka Közép-Európában, az askenázi zsidóság körében alakult ki a középkor végén. Az apró pörgettyűt – jiddis szóval trenderli, trendelli vagy trendedli, héberül szövivon - eredetileg ólomból öntötték. A művelet a téli örömünnep előtt esemény volt a zsidó családok körében. Később fából faragták, a cári Oroszországban, Lengyelország gazdagabb vidékein ezüstből készítették. Man mindenféle anyagból: csontból, üvegből, porcelánból, műanyagból. A játék jellegzetessége, hogy négy oldalán egy-egy héber betűt találunk: nun, gimel, hé és sin. Ezek közismert, az ünnep lényegével kapcsolatos mondás kezdőbetűi: Nész gadol hajá sám, vagyis nagy csoda történt ott, mármint az ókori Jeruzsálemben. A zsidó főváros és a Szentély felszabadítása után ugyanis – ahogy műr szó esett róla – meg akarták gyújtani az öröklámpást, a menórát, csakhogy nem találtak tiszta, megszentelt olajat. Új olaj sajtolásához pedig nyolc napra lett volna szükség, Végül egy kis korsó olaj mégis előkerült, s az csodás módon nyolc napig égett.

Vagyis nagy csoda történt ott!

A négy héber betűt a középkelet-európai zsidók a jiddis nyelvükön átértelmezték, s úgy oldották fel, hogy az a játék szabályait is jelentette. A játékosok egy-egy pénzt, diót, mogyorót vagy babot helyeztek középre, majd felváltva pörgetnek. N = nist, ha erre esik a pörgettyű, semmi sem történik, G = ganc, amikor a játékos elnyeri az egész bankot, és mindenki kénytelen újra egyet-egyet a középre tenni. H = halb, ilyenkor a játékos a bank felét nyeri el, páratlan szám esetén a kisebbik felét. S végül, ha S = stel-ájn szerepel a trenderli felső oldalán, a résztvevőnek egyet be kell tennie.

A pörgettyű játékát különösen a gyerekek kedvelik, s legalább addig szokták játszani, amíg a hanukai lámpás fényei égnek. A hagyomány szerint ugyanis ebben az időben sem az asszonyoknak, sem a gyerekeknek nem szabad sem dolgozniuk, sem tanulniuk, mert ők is aktívan részt vettek a makkabeus szabadságharcban.

A négy héber betű:

1 (Nun) נ

2 (Gimel) צ

3 (Hé) ה

4 (Sin) שׁ

15.

KOL-NIDRÉ

A Jom kipur héber szavának jelentése engesztelőnap. Alapja a Bibliában található:

- A hetedik hónap tizedikén engesztelőnap legyen, szent gyülekezés, sanyargassátok lelketeket! (Mózes III. könyve, 23. fejezet 27. vers).

A Tóra a „szombatok szombatjának” is nevezi (uo., 16. fejezet 31. vers), ezzel fejezve ki különös jelentőségét. Egész napos teljes böjttel, igaz megtéréssel és imával kérünk megbocsátást istentől az elmúlt esztendőben esetleg elkövetett bűneinkért.

Az engesztelés napját (az első zsinagógai őszi hónap, tisri 10. napját) megelőzik a ros hasaná (újév) napjaitól számított úgynevezett „bűnbánó napok” – valójában a megtérés tíz napja -, mely időszak alatt bocsánatot kell kérnünk az Örökkévalótól. A hagyomány szerint ilyenkor igaz szívvel kell megtérnünk, s akkor az Örökkévaló megbocsát nekünk. Csakhogy mindez nem elég, mert a Talmud tanítása értelmében csak olyan bűnökre szerezhetünk így engesztelést, amelyeket Ellene vagy önmagunk ellen – ne feledjük, ilyenek is vannak szép számmal! – követtünk el. Ám azokra a vétkekre, amelyeket embertársaink ellen követtünk el, csak akkor nyerhetünk az Örökkévalótól bocsánatot, ha előbb kiengeszteljük embertársainkat. Héberül ad-sejörace esz-chavéraj – amíg meg nem békíti a felebarátját. Ezért vált szokássá hagyományos zsidó körben, e napokban bocsánatot kérni még barátainktól is, ha netán valamivel akaratlanul megbántottuk – megsértettük volna őket.

Minden zsidó ünnepnek, a vallási jelentőségén túl, van természeti és történelmi jelentősége is. Jom kipurnak is volt ilyen vonatkozása. Hajdan, ősi időben ilyenkor a fiatal, eladó sorban levő lányok a mezőre vonultak, és körtáncot jártak, a bámészkodó fiúk szemeláttára és örömére. Történelmileg pedig az ünnep arra emlékeztet, hogy a hagyomány szerint (Pirké di rabbi Eliezer 46.) ekkor érkezett le Mózes a Szináj hegyéről, a második kőtáblákkal, megbocsátást, engesztelést szerezve a nép számára az Örökkévalótól, az aranyborjú lázadása után.

Az ünnep kezdetekor – előestéjén – hagyományos ősi dallammal, egyre emelkedettebb hangerővel felhangzó imádság, a Kol-nidré sajátos hangulatot kölcsönöz a Jom kipur estéjének. Ezt az imát, illetve annak különleges, fájdalmasan szép dallamát több neves zeneszerző is feldolgozta, így Rawel, Arnold Schönberg, Max Bruch és mások.

A Kol-nidré valójában nem is imádság, inkább egy ünnepélyes nyilatkozat, amely az esztendő során meggondolatlanul tett fogadalmak, és igéretek feloldását szolgálja.

Vigyázzunk, ebben az esetben is csak az Örökkévaló vagy önmagunk esetére vonatkozhat a feloldás, nem embertársainknak tett ígéreteinkről van szó!

Az imát a kántor – az előimádkozó, esetleg kórus kíséretében – háromszor egymás után énekli el, ennek is hagyományos, mondhatni misztikus oka van. Mielőtt azonban elhangzana, a rabbi, kezében Tóra-tekerccsel körbejárja a zsinagógát, és zsoltárverseket mond. Majd egy elöljáró társával a kántor mellé áll, hogy így rabbinikus bíróságot – bét dint – alkossanak. Erre azért van szükség, mert bíróságként felhatalmazzák a községet, hogy ezúttal – egyszer az esztendőben – a hitehagyott zsidókkal együtt imádkozzanak.

A Kol-nidré imádság nem tiszta héber, hanem inkább arámi nyelvű, mert mintegy kétezer esztendővel ezelőtt, amikor ez az ősi ima keletkezett, a nép nyelve az arámi volt, és arra törekedtek, hogy azt mindenki megértse.

Az imádság pontos, fonetikus átírása:

KOL-NIDRÉ VEESZORÉ USVUÉ VACHAROMÉ, VÖKAJNOMÉ UKNOSZÉ VÖCHINUJÉ, DÖINDARNÓ UDÖISTABÁNÓ, UDÖOSZÁRNÓ AL-NAFDOSZÓNÓ, MIJAJM KIPURIM ZE AD-JAJM KIPURIM HABÓ OLÉNU LÖTAJVÓ, BÖCHULCHAJN ICHRATNÓ VÖHAJN, KULHAJN JÖHAJN SÓRÓN. SÖVIKIN, SÖVISZIN BÖTÉLON UMÖVUTÓLIN, LO SÖRIRIN VÖLO KAJÓMIN. NIDRÓNÓ LO-NIDRÉ, VEESZÓNÓ LO-ESZÓRÉ, USVUOSZÓNÓ LO-SÖVUAJSZ.

16.

A péntek esti imák

A szombat – héberül sabát, jiddisül sabesz - a legnagyobb, hétről hétre ismétlődő zsidó ünnep. Eredete a messzi múltba, a legkorábbi bibliai időkbe vezet: őseink minden bizonnyal már Mózes törvénye előtt is gyakorolták. A heti munkaszüneti nap, és maga a hét, mint időegység, sajátosan zsidó „találmány”.

- Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld azt! Hat napon át dolgozz, ám a hetedik nap szombat legyen az Örökkévaló Istened számára! – olvassuk a Tízparancsolatban. Mindenki számára kötelező a munka, és mindenkit megillet a pihenés. A szombat ugyanakkor „szent nap”, a szellemi felüdülés napja, amely egész heti tevékenységünk célját és értelmét adja.

Az ókori hébereknél a napok estétől beesteledésig – naplementétől naplementéig – tartottak, ám a szombatot kissé megnyújtották: búcsúztatása előtt megvárjuk a csillagok feljövetelét, hogy még egy darab ideig „őrízzük” a béke és a nyugalom napját. A hét napjait sem a csillagokról nevezték el, mint több más nép, hanem a szombatra való felkészülés jegyében nyerték el nevüket: „első nap”, „második nap” és így tovább. Ha egy zsidó a hét folyamán új ruhához, jobb falathoz jutott, leginkább félretette azt „a szombat tiszteletére”, hogy ezzel is megszentelje az Örökkévaló Isten napját.

Amíg az ókori ember naponta általában csak kétszer étkezett – reggel és este -, szombaton a zsidó napi három étkezést engedett meg magának. A péntek esti – szombatköszöntő – vacsorát „Ábrahám ősapa eledelének”, a szombat délit „Izsák lakomájának” nevezte, míg a szombat délutáni „harmadik lakomán” jelképesen Jákob ősapát „látta vendégül”. Az étkezések boráldással (kidussal), kézmosással és a barchesz ünnepélyes felszelésével kezdődnek. Péntek este hal -leginkább a töltött hal, jiddis szóval a gefilte fis- dukál, ezt követi a húsleves, a hús (körettel), majd a szombati dalokkal kísért sütemény. Szombaton délelőtt, az istentisztelet után jobbára csak süteményt esznek kis pálinkával, majd rövid várakozás után, délben fogyasztják a híres sóletot. Előételként hagymás-májas tojást szokás enni. A szombat délutáni étkezés már „csupán” halból, süteményből áll.

Hajdan egy gazdag zsidónál vendégeskedett a király. A péntek esti ételek közül különösen a töltött hal nyerte meg az ízlését. Elkérte hát a receptjét, és elkészíttette a szakácsával. Csakhogy a hal a királyi lakosztályban már korántsem volt olyan ízletes. A király fanyalogva ette a sajátos csemegét, és nem tudta, kit is hibáztasson, a szakácsát-e, vagy a saját ízlését. Amikor legközelebb találkoztak, megkérdezte a zsidót, nem felejtett-e ki valamit a receptből, mert mintha egy különös fűszer hiányozna az ételéből?

A zsidó elmosolyodott, és azt válaszolta:

- Uram, királyom! Jól tudom, melyik fűszer maradt ki a töltött haladból. Ezt azonban a világ legjobb szakácsa sem tudná pótolni. Ez a különös fűszer ugyanis nem más, mint maga a szombat…

A vallásos zsidó napjában három imát mond, amelyeket szintén a három ősapának tulajdonít. A reggeli imádság – a sáchrit - szombaton kiegészül a heti szakasz (szidra) felolvasásával és a muszáf (toldalék) imával. Minden egyes imádság megfelel a hajdan gyakorolt áldozati szertartásnak. A jeruzsálemi Szentély pusztulása óta ugyanis az áldozatbemutatás helyébe az ima lépett, ahogyan azt a Biblia szavai meghatározták:

- Legyen az én imádságom illó áldozat Előtted, Istenem.

A péntek esti – szombatköszöntő – istentisztelet három fontos részből áll:

1.   (kabalát sabát) — „a szombat fogadása”,

2.   (tfilát arvit) — „esti ima”,

3.   (zmirot) — szombati „dalok”.

A közösségi imához tíz felnőtt férfi – héber szóval minján - jelenlétére van szükség. Természetesen, akkor is lehet imádkozni a zsinagógában, ha ez a feltétel nem valósul meg, ám ebben az esetben valamennyi kaddis ima és az esti imádság (az arvit) elején található istendicsőítő köszöntés elmarad. A Halljad Izrael kezdetű legfőbb zsidó imádság elején ilyenkor még három szót mondunk: Él Melech neemon – jelentése: Isten megbízható Király.

A Talmud véleménye szerint nemcsak héberül lehet imádkozni, így bárki magyarul is elmondhatja a hagyományos szövegeket, a zsinagógai szertartás azonban az ősi nyelven folyik.

Egy régi zsidó legenda szerint minden zsidóhoz ilyenkor két angyal csatlakozik, hogy megvédjék őt a béke és a nyugalom napján. A néphit úgy véli: ugyancsak két angyal kíséri el a zsidót akkor is, amikor péntek este hazatér a zsinagógából, a jó és a rossz angyal. Ha odahaza béke és nyugalom, égő gyertyaláng és terített asztal várja, ha a család örömmel készült a szombat fogadására, a jó angyal: áldást oszt reájuk, s a rossz angyal kénytelen áment mondani. Ha viszont nem készültek föl az ünnepre, ha békétlenség és civódás vár otthon a zsidóra, a rossz angyal kéri majd, hogy máskor is úgy legyen, s a jó kényszerül rá, hogy áment válaszoljon szavaira.

17.

A GYERTYAGYÚJTÁS ÁLDÁSA

בָּרוּךְ אַתָּה יְהֹוָה אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם אֲשֶׁר קִדְּשָׁנוּ בְּמִצְוֹתָיו וְצִוָּנוּ לְהַדְלִיק נֵר שֶׁל שַׁבָּת:

BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ ELAJHÉNU MELECH HOAJLOM, ÁSER KIDSÓNU BÖMICVAJSZOV VÖCIVÓNU, LÖHÁDLIK NÉR SEL-SÁBOSZ.

Áldott légy, Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki törvényeiddel megszenteltél, és megparancsoltad nekünk, hogy meggyújtsuk a szombati lángokat.

1. A szombat fogadása

(kabalát sabát)

A szombat beköszöntésekor, mielőtt az istentiszteletet elkezdjük, az asszonyok meggyújtják az ünnepi lángokat. Tenyerükkel háromszor kört írnak le – magukhoz veszik a fényt -, majd szemüket letakarva mondják az áldást, amelyre a jelenlévők ámennel válaszolnak – e héber szó jelentése: biztos, úgy legyen. Ezután illik „békés szombatot” kívánni egymásnak. Héberül „sabát salom”, jiddisül: „gut sabesz”.)

A szombatköszöntő imák gyűjteménye a péntek esti istentisztelet első nagy egysége, maga is három részből áll:

1. Hat zsoltár, amellyel a hat hétköznap köszönti a szombatot. Az első ötöt

ülve mondjuk, a hatodiknál felállunk, mert a péntek aktualitását így tudjuk kiemelni. A hat zsoltár eredetileg Mózes tíz zsoltárából való. A mózesi zsoltárokat a Biblia Zsoltárok könyve a 90-99. számozással jelöli. Közülük a 90-ik valóban a legelső és legnagyobb zsidó próféta nevét viseli („Mózes imája, Isten emberéé”), a többinél inkább a tartalom bizonyíthatja a hagyomány szerinti szerzőséget. A 90-91. zsoltárt a zsidó liturgia szombat délelőttre osztotta be, a 92-93, az ún. szombati zsoltárok: a kabalát sabát harmadik része, a maradék hat jelképezi a hat hétköznapot.

Csakhogy később úgy vélték a régiek, hogy a 94. számot viselő, mózesi zsoltár, témája miatt (a „bosszú Istenét” említi a költő) nem illik bele a békés szombati hangulatba, ezért kihagyták, és helyette (hatodikként) egy dávidi zsoltárt iktattak a péntek esti liturgiába. Így — a jelenlegi gyakorlatnak megfelelően — a mi imakönyvünkbe is, a 95-99. mózesi zsoltárt követően a 29. számú bibliai zsoltárt találja a kedves Olvasó.

Ha a szombat köszöntését megelőző nap ünnep vagy félünnep, az első öt hétköznapi zsoltár elmarad, s csak a hatodik zsoltárral kezdjük az istentiszteletet.

A hat zsoltárt követően az árvák – gyászolók – kaddis imája következik.

2. Löchó dajdi — szombatköszöntő dal. A péntek esti istentisztelet

legnépszerűbb dala, amelyet szinte minden vallásos zsidó ismer és énekel a zsinagógában. Dallama tájanként változik ugyan, a szöveg azonban mindenütt jól ismert, pedig a dal a legújabb a péntek esti liturgiában. „Alig” félezer éves. A vallásos költemény szerzője egy kabbalista szerző, Slomó Halévi Alkabec volt, aki a XVI. század második felében, az észak-izraeli Cfát városában élt. A szerző nevét egyébként a versszakok kezdőbetűiből is kiolvashatjuk. A költői ötletet akrosztichonnak nevezzük. Ebben az időben jelentős kabbalista irodalmi műhely létezett, amelynek vezéralakja Jichák Lurja Askenázi volt – meghalt 1572-ben.

A Cfát városában élt kabbalisták a szombatot királynőként, menyasszonyként képzelték el, és várták hétről hétre. Péntek délután valamennyien megfürödtek, szép ruhába öltöztek. Az idősebbek zsinagógába mentek, ahol az Énekek énekét és más szent szövegeket olvastak. A fiatalok, menyasszonyi sátorral, a város határában várakoztak, s mihelyt a Nap a látóhatár szélén lebukott, tánccal, dallal kísérték – baldachin alatt – a szombat-menyasszonyt a zsinagógába. Alkabec erre az alkalomra írta dalát, hogy azt a fiatalok együtt énekeljék. A szombatköszöntő dal utolsó versszakát már a zsinagóga közelében énekelték, s az bizony behallatszott az ott várakozókhoz. Ezért vált szokássá, hogy az utolsó versszak éneklésekor mindmáig hátra fordulunk a zsinagógában, az ajtó felé. Egykor ugyanis így tettek az idősebbek, kíváncsian várták a szombat-menyasszonyt és a fiatalok éneklő csapatát. Ma már nem jön be senki, de a szokás megmaradt. A szombatvárás szokása Európában is elterjedt, Sátoraljaújhelyen például még a XIX. század végén is menyasszonyi sátorral – jiddisül chüpé-vel – várták a fiatalok a szombat királynőjét. Heine nagyszerű költeményt írt erről a vallásos énekről, Sabbath hercegnő címmel.

Erzsébet királyné, aki lelkes rajongója volt Heine költészetének, s érdeklődést mutatott a fenti versben szereplő Jehuda Halévi iránt. A Rabbiképző tudós professzorát, Kaufmann Dávidot kérték fel arra, hogy a budai Várban jelenjék meg a királyné előtt, s tartson számára előadást Jehuda Haléviről. Csak az ünnepélyes találkozás végén, az előadás elhangzása után derült ki, hogy a királyné a szombatköszöntő dal szerzőjéről érdeklődött.

A szombatköszöntő dal verse, a középkori héber költemények szokása szerint, a refrénnel kezdődik, majd minden versszak után megismétlődik. A dal rímes, időmértékes formában íródott, a versszakok kezdőbetűiből a szerző neve is -Slomó Halévi – kiolvasható.

A rímképlet: aa, bbba, ccca és így tovább.

3. A szombati zsoltár, amely valójában két zsoltárból áll, a bibliai Zsoltárok

sorrendje szerint a 92-93. A hagyomány ezeket is Mózesnak tulajdonítja. A feltételezést igazolja, hogy a költő a Nádas-tengeren való átkelés csodájára utaln:

- Nagy víz hangjánál hatalmasabbak a tenger hullámtörései, ám a mélységben is leghatalmasabb az Örökkévaló.

A héber mórajm szó ebben az esetben nem magasságot, hanem mélységet jelent.

A hagyomány szerint a szombat akkor áll be, amikor ezt az imát elmondtuk. Sok helyen, köztük Prágában is, ezt az imát kétszer mondták el. A szokás okát helyi történet örökítette meg. A XVI. század végén élt a kabbala nagy tudósa, Hoche Rabbi Löw – valódi neve Juda ben Becalél -, aki Rudolf császár udvarába is bejáratos volt. A hagyomány szerint az ő műve a legendás robot, a gólem elkészítése. Egyszer – a történet szerint – péntek délután a rabbi megparancsolta a gólemnek, hogy merítsen vizet szombatra és szállítsa a zsidók házaiba. De a templomba indulása előtt elfelejtette leállítani a gólemet, ahogyan azt minden szombat beköszöntésekor tette.

A zsinagógában már épp elmondták a szombati zsoltárt, amikor az asszonyok lélekszakadva rohantak a rabbihoz:

- Nem tudjuk, mit tegyünk? A gólem folyamatosan hozza a vizet, s már majdnem elárasztotta otthonaikat.

Löw rabbi kikapcsolta a gólemet, s soha többé nem indította be.

-Most mondjuk el újra a szombati zsoltárt! – mondta – most köszöntött be a sabesz.

Másik vélemény szerint a prágai szokás eredetének oka a Tízparancsolat két változata (Mózes II., illetve V. könyvében) más-más igét találunk a szombat törvényére. A Szináj hegyénél felhangzott isteni parancs arra utasít, „emlékezz meg” – héberül zóchajr - a szombat napjáról. Aa rabszolganépnek ugyanis fel kellett idéznie az ősi szokást, míg Mózes beszédeiben már így fogalmazott: „őrizd meg” (sómajr) a szombat napját. Ezeket a szavakat találjuk a Löchó dajdi kezdetű dal első versszakának elején.

A szombati zsoltár elmondását követően az árvák – gyászolók – kaddis imája következik.

2.

Az esti ima

(tfilát arvit)

A szombatköszöntő imák második nagyobb egysége többé-kevésbé azonos a hétköznapi esti imával, amelyet a hagyomány Jákob ősatyánknak tulajdonít. A Biblia szavai szerint az ősapa, Ézsau haragja elől menekülve, a sivatag kövei fölött hajtja álomra fejét. Mielőtt azonban aludni tért volna – így szól a szöveg – „rátalált a helyre” (Mózes I. könyve, 28. fejezet 11. vers), márpedig, a Hely – hagyományos felfogásban – maga az Örökkévaló, aki mindenütt megtalálható. t.

A szombatköszöntő esti imát hat részre oszthatjuk:

1. Istendicsőítő köszöntés, amely az esti – és a reggeli – ima legrégibb eleme, s már a Babilóniai Vigasztaló próféta is hivatkozik rá. Két rövid kijelentésből áll, az előimádkozó – a kántor – felszólításából és a közönség – a kórus – válaszából. Ezt azonban csak tíz felnőtt férfi – gyülekezet, héberül minján- jelenlétében lehet elmondani.

2. Két áldásmondás, amely megelőzi a „Halljad Izrael” kezdetű főimát.

Áldásmondásnak azt nevezzük, amikor az előimádkozó – a kántor – ezt énekli: Bóruch Átó Ádajnoj, s a közösség – a kórus – erre minden esetben így válaszol:

- BÓRUCH HÚ U)BÓRUCH SÖMAJ!

Majd az áldás végén ezt válaszolják:

- OMÉN.

Az első áldás az Örökkévaló bölcsességéért ad hálát, a napszakok váltakozásáért. A második áldás az Örökkévaló törvényeit és a Tóra tanulását dicsőíti.

3. Sömá Jiszroél — „Halljad Izrael” főima. Mózes mondta először,

olvasható az a Tórában, Mózes ötödik könyve hatodik fejezetében (4–9. vers). Az imádság második szakasza ugyancsak az V. könyvből való (11. fejezet 13–21. vers) a harmadik, befejező szakasz Mózes IV. könyvében található (15. fejezet 37–41. vers). A hagyomány azonban a zsidó vallás főimája, annak első monda még régebbi. Amikor Jákob halála előtt összehívta fiait, megkérdezte tőlük:

-Követni fogjátok-e az én hitemet és hagyományaimat?

Ők így válaszoltak:

- Halljad Izrael, apánk – ez volt Jákob második neve -, az Örökkévaló a mi Istenünk – nem csak a tied -, az Örökkévaló egyetlenegy!

Az imádság első mondata hat szóból áll. Hangosan énekeljük, a második mondatot csendesen mondjuk, kivéve Jom kipurkor, az engesztelőnapon, amikor ezt is hangosan énekeljük. A második mondat szintén hat szó. Nem véletlenül. A hatos szám az ókori zsidóságnál a világot szimbolizálta. A hat fő irányt – felfelé, lefelé, jobbra, balra, előttem és mögöttem -, vagyis a három dimenziót. A Sömá Jiszroél első nagy bekezdése összesen hatvan szó, ami az Énekek éneke egyik mondatára utal:

- Hatvan vitéz van körülötte, az éjszaka félelme miatt.

Ezért mondatják el a kisgyermekkel is ezt az imát lefekvés előtt.

Az egész főima 245 szó, míg a Tórai előírások száma 248, ezért három szót hozzáteszünk. Ha otthon vagyunk, egyedül, az elején ezt mondjuk:

- Él Melech neemon „Isten megbízható Király”.

Ha zsinagógai közösségben imádkozunk, akkor a végén a kántor három szót mond:

- Ádajnoj Elajhéchem emesz „Az Örökkévaló a ti Istenetek igaz”, s összekapcsolja a következő ima első szavával. Jókai Mór A jövő század regényé- ben írja: „A zsidók még mindig elmondják 248 szavas imájukat”.

Ismerte a zsidó hagyományt.

A mózesi főimát a Talmud szerint lehet ülve mondani, vagy állva, csak éppen nem szabad közben leülni vagy felállni, nehogy elvonjuk figyelmünket a szent szövegtől. Nem szabad az ima elmondása közben mással foglalkozni, beszélgetni, köszönni. Szokás az első mondatnál szemünket eltakarni, és annak utolsó szavát elnyújtani. A hagyomány szerint ugyanis Rabbi Akiba a Smá elmondása közben halt meg. A Bar Kochba-felkelés leverése – időszámításunk szerint 135 – után Hadrianus császár megtiltotta a Tóra-tanítást. Akiba azonban tovább tanított. Végül e szavakkal halt mártírhalált, s ezért később a mártírok imájának tartották. Az imát szokás elmondatni a haldoklókkal is.

Két áldásmondás követi a Halljad Izraelt. Ezek is Mózes korára utalnak, hiszen az első áldásban a Nádas-tengeren való átkelés történetét idézzük fel. Sőt, néhány mondat egyenesen Mózes diadalénekéből származik, amely a tengeri csoda alkalmából íródott. Ezek közül az elsőt közösen énekeljük:

- MÍ CHOMAJCHÓ BOÉLIM ÁDAJNOJ. „Ki olyan a hatalmasok között, mint Te, Örökkévaló”.

Ha a szavak kezdőbetűit összevonjuk, ezt olvassuk ki belőle: Makkabi.

A hagyomány szerint ugyanis a szír-görög elnyomás ellen harcoló makkabeus szabadságharcosoknak – i.e. 167-től – ez volt a jelszava, zászlajukra is ezt a mondatot írták, s ezért ez a nevük is.

A második áldásmondás, az egyik legszebb zsidó imádság, a lefekvés előtti ima, amelyben a hívő ember az Örökkévalóra bízza magát az éjszakai öntudatlan álom idejére. Kéri a Mindenhatót, hárítsa el tőle a reá leselkedő veszélyeket, s hogy az egész népet és Jeruzsálemet segítse meg.

5. Vösomru — A szombat törvénye, idézet a Bibliából (Mózes II.

könyve, 31. fejezet 16-17. vers). Együtt énekeljük. Az imádság előtt felállunk. Ezután a kántor – előimádkozó – fél kaddist mond. Mindenki áll, és a csendes imádságra készül.

5 .Amida — csendes ima, amelyet állva, kelet – héberül mizrách - felé

fordulva kell elmondani. Központi része ez a vallásos zsidók naponta elmondott három fő imájának, a reggeli sachrit, a délutáni minchá és az esti arvit imának. A Halljad Izrael kezdetű imát kétszer: reggel és este mondják el. Ahogy a szövegben is olvasható: „ha lefekszel, és ha fölkelsz”. Az Amidát – álló imát – tizennyolc áldásnak is nevezik – héberül smajne eszré -. Eredetileg ennyi áldásmondásból állt, s csak az időszámításunk szerinti IV. században – amikor a kereszténység hatalomra kerülésével a zsidóüldözések megkezdődtek – egészítették ki egy tizenkilencedikkel, amely a rágalmazók ellen szól. Péntek este, a szombatra való tekintettel, az „álló ima” csak hét áldást tartalmaz, mert ezen a szent napon hétköznapi témákról – bűnről, megtérésről, betegségről, vagy akár Jeruzsálem újjáépítéséről – nem illik beszélni. Ugyanakkor az alapszöveg kiegészül a szombat szentségéről szóló áldásmondással.

Az „álló” vagy csendes ima megkezdése előtt és végén szokás három lépést hátra és előrelépni. Ezt a gyakorlatot a zsidók a középkori francia udvarból vették át. Úgy vélték: ha a világi királyt megilleti az effajta tiszteletadás, a világ Királya előtt még inkább így kell tennünk. Négyszer hajlunk meg az ima közben oly módon, hogy az első szónál térdünket hajlítjuk meg kissé, a másodiknál fejünket hajtjuk meg, míg a harmadiknál kiegyenesedünk. A négyszeri meghajlás a következő: az „ősök” nevével jelzett első áldásmondás elején és végén, valamint a „hálaadás” – hatodik áldásmondás – elején és végén. Ezek közül három így hangzik:

-Bóruch Átó Ádajnoj „Áldott légy, Örökkévaló”

Aa negyedik:

-Majdim ánáchnu Loch „Hálát adunk Neked”

A kifejezésekben a harmadik szó mindig az Örökkévalót jelenti, s azért egyenesedünk ki ilyenkor, mert Ő az, aki tartást és lelki erőt ad nekünk, földi halandóknak.

Az Amida alkalmas a lelki elmélyülésre, meditációra, ezért az ima végén bárki – csendben – magánimát is mondhat, hogy kéréseit, vágyait hallgassa meg az Örökkévaló. Egyes ókori bölcsek magánimái be is kerültek a liturgiába (Talmud, Brakhot 15/a-b.), így az Elajháj, nöcajr lösajni méró „Istenem, óvd meg nyelvemet a gonoszságtól” kezdetű ókor végi ima.

Az Amida végén illik a rabbit megvárni, aki a már említett három apró lépéssel és az utolsó mondat hangos előadásával jelezni is szokta ezt.

3.

Szombati dalok

(Síré sabát)

A péntek esti szombatköszöntő harmadik része sok közösen énekelt dalból áll, közülük az elsőt közvetlenül a csendes ima befejezése után kell elkezdeni. Először három dal hangzik fel – az első és a második között az előimádkozó egyetlen áldást mond. Ezek a következők:

1.      Vájchulu — bibliai idézet a szombat eredetéről, részlet a Teremtés könyvéből (Mózes I. könyve, 2. fejezet 1-4. vers). Különlegessége, hogy az első mondat öt szóból áll, utána három hétszavas mondat következik, végül az utolsó mondat kilenc szóból áll. Nem véletlenül. Az ókori keleti ember a páratlan prímszámokat különösen fontosnak és szerencsésnek tartotta. A számsor növekedése pedig az alapvető talmudi szabályt követi: „A szentség dolgában mindig csak növekedni szabad”.

2.      Mógén óvajsz — „Az ősök pajzsa” kezdetű dal valójában a csendes ima hét áldásmondásából összeállított vers. Méén sevá „A hét tömörítése” névet is viseli. A „megtérés szombatján” (ros hasaná és jom kipur, vagyis a zsidó újév és az engesztelőnap között a csendes imában a Hoél hákódajs „A szent Isten” áldásmondás helyett Hámelech hákódajs „A szent Király” kifejezést szokás mondani.

3.     Röcé - „Kedveld” kezdetű imát együtt énekeljük. A végén található áldást már csak a kántor – az előimádkozó – mondja, amire a gyülekezet – a kórus – a korábban leírt módon válaszol. A három dal után egész kaddis következik, majd a boráldás, a kidust.

4. Kaddis — A „szent” imát sokan gyászimának tekintik, holott egyértelműen az Örökkévaló dicsőítéséről szól. A tévedés oka lehet, hogy a gyászolók is ezt szokták elmondani a zsinagógában. Valójában a gyászolók ezzel azonban csupán azt szeretnék kifejezésre juttatni, hogy mély fájdalmuk ellenére sem veszítették el hitüket. A kaddis imának négy változata ismert:

a. Fél kaddis, amelyet az előimádkozó mindig valamelyik

nagyobb liturgiai egység – például az „álló ima” – előtt mond

el.

b.  Egész kaddis, amelyet az előimádkozó mindig valamely nagyobb liturgiai egység (például az „álló ima”) lezárásaként mond el.

c.   Rabbi kaddis, amelyet általában a rabbi - szefárd gyülekezetekben az egész közösség – szokott elmondani, általában közös tanulás után. Régi bölcsek – a mindennapi tanulás tórai törvényének megvalósítása érdekében – talmudi részeket is beiktattak, amelyek elmondása után szokás ezt a kaddist elmondani. Az ima összesen száz szóból áll, s ugyancsak száz a bölcsek gyülekezetének maximális száma.

d.  Árvák (gyászolók) kaddis imája, amelyet minden gyászolónak a temetéstől számított harminc napig kell elmondani: közösség – minján - jelenlétében. Szülők után tizenegy hónapig kell kaddist mondani.

Az ima lényegében összefoglalása az összes héber istendicséretnek, s azért íródott arámi nyelven, mert időszámításunk kezdete körül ez volt a zsidó nép nyelve, s így az egyszerű emberek is értették. Pontosan hatvannyolc szóból áll, mert ennyi a héber chájim -„élet” – szó betűszám-értéke, s így ezzel az elhunytak örök életére gondoltak.

5. Kidus — A boráldás valójában „megszentelést” . Ezzel a

szertartással szentelik meg – köszöntik – az ünnepet. Az

ima hagyományosan három részből áll:

a. A korábban énekelt Vájchulu bibliai szakaszból (Mózes I. könyve, 2. fejezet 1-4. vers), amely előtt azonban még a Bibliában, a teremtéstörténet végén álló hat szót is elmondják: Vájhi erev, vájhi vajker, jajm hásisí „Este lett, reggel lett, a hatodik nap”. Ezt a mondatot csendesen kezdik, s csak a végén emelik fel hangjukat.

b.  Maga a boráldás, amelyet borivás előtt mindig szokás elmondani.

c.  A szombat megszenteléséről szóló áldás, amely a kidus legfontosabb része.

Az első és a harmadik rész pontosan 36-36 szóból áll, aminek a kabbalában nagy jelentősége van.

A boráldást eredetileg csak otthon, a családban mondta el a családfő, vacsora előtt, de a szegények és az egyedülállók kedvéért – különösen a holocaust után – a zsinagógai szertartás szerves része lett. Ilyenkor a kántor – az előimádkozó – mondja a boráldást, többnyire a közösség felé fordulva, azonban az első szakaszt általában elhagyják. A harmadik szakasz befejező részét újabban a közösség együtt énekli. Végül az „Olénu” kezdetű záróima, majd a gyászolók kaddisa következik, s ezután még egy szép régi dalt szokás énekelni.

6.       Záróima – Eredetileg a III. század elején élt babilóniai mester,

Ráv imája volt, ma már általánosan elfogadott záróima. Egyes

részeit közösen énekeljük, és közben lehajolunk „a Szent, a

királyok királyainak Királya, áldott legyen Ő” nevének

említésekor. A furcsa kifejezés egyébként onnan ered, hogy a

perzsa király magát „a királyok királyának” (sáhinsáh) nevezte, a

hívő zsidók pedig úgy gondolták: a Mindenható Isten még ő

fölötte is ál… Jom kipurkor – az engesztelőnapon – főimaként

szokás elmondani. A záróima után a gyászolók kaddis imája

következik.

7.  Ádajn ajlom — „Világ Ura” kezdetű dal, amelyet újabban minden – különösen a péntek esti – istentisztelet végén együtt szokás elénekelni. A dal középkori eredetű: a X-XIV. sz. táján keletkezett, egyesek Dunás Ibn Labrát észak-afrikai héber költőnek (X. század) tulajdonítják. Szép vallási és filozófiai tartalmán túl formailag is újító költemény. Rímes időmértékes verselésben íródott, héber és arab közvetítéssel jutott el Európába. A jambus és a spondeus szabályosan váltakozik benne, és dallama is magával ragadó.

4.

PURIM
A legnagyobb zsidó örömünnep március közepére esik

Valamennyi ünnepünk összefügg egy-egy bibliai könyv vagy részlet nyilvános felolvasásával. Ros hasaná – újesztendő – alkalmával Ábrahám és Izsák története, Jom kipurkor – az engesztelés napján – Áron áldozata és a Jónás könyve, szukotkor – a sátrak ünnepén – Mózes és Salamon szentélyavató beszédei kerülnek a liturgia középpontjába. S sorolhatnánk tovább. Igaz ez a megállapítás a legvidámabb zsidó ünnep, a purim esetében is. Eszter könyvét – a „megilát”, vagyis ezt a tekercskönyvet – nemcsak felolvassuk ezen a napon, de az egész ünnep története, előírása csakis itt olvasható. Ha Eszter könyve nem maradt volna fenn az utókor számára, zsidó ünnepeink sora is szegényebb lenne.

Talmudi bölcsek sokáig vitatták Eszter könyvének létjogosultságát. A Biblia harmadik nagy egységének, a Ktuvim – Szentiratok – könyveinek kanonizálását – végleges szerkesztését – csak a jeruzsálemi Szentély pusztulása után,  a javnei iskolában, az i.sz. I. század végén állították össze. Néhány könyv kánonba történő felvétele körül komoly vita támadt. Ezek közé tartozott Eszter könyve.

S azért ellenezték sokan a purimi olvasmány kanonizálását, mert Eszter könyvében egyáltalán nem fordul elő az Örökkévaló neve.

De mégsem állítható, hogy a könyvből hiányozna a vallásos meggyőződés, hiszen Eszter, aki a királyi udvarban eleinte ugyan letagadja zsidó származását, később azonban többször bátran kiállt népe mellett. Ha a király kezdettől fogva tudott volna felesége hovatartozásáról, bizonyára nem engedte volna Hámán zsidóellenes támadásait. Mordecháj nem volt hajlandó leborulni a gonosz főminiszter előtt. Vallásos zsidó nem hódolhat emberi lénynek. Az egymást követő fordulatokban bővelkedő események mögött a hívő ember az Örökkévaló akaratát sejti, az Örökkévaló nevét azonban mégsem találjuk. A vitát végül a könyv címe döntötte el. Eszter eredeti héber neve, mint maga a történet is elbeszéli: Hadassza – mirtuszvirág – volt, a közismert perzsa nev jelentése: csillag. Eszter ezt a nevet csak a királyi udvarba érkezés után vette fel.

Így szólt az Örökkévaló Mózeshez:

-Íme, most megpihensz majd őseid körében, ám ez a nép később fölkel éselcsábul annak a földnek az istenei felé, ahol majd élni fognak, elhagynak engem és felbontják a szövetséget, amelyet velük megkötöttem. Haragom ellenük támad azon a napon, elhagyom őket és elrejtem arcomat előlük, felemésztődnek, sok baj és szenvedés éri őket, s majd így szólnak azon a napon: Nemde azért ért bennünket ez a sok baj, mert a mi Istenünk nincs közöttünk? S én bizony elrejtőzve elrejtem arcomat azon a napon mindazért a rossz miatt, amit elkövettek, hogy idegen istenekhez fordultak. Most pedig írjátok le ezt a dalt, és tanítsd meg rá Izrael fiait a szájukba helyezve, hogy ez a dal legyen az én tanúbizonyságom Izrael fiai számára.

Az Örökkévaló bölcseinek, akik az egész Tórát – Mózes öt könyvét – szóról szóra kívülről ismerték, a könyv címének láttán a fenti idézet jutott eszükbe. Úgy vélték, Eszter könyve a rejtőzködő Örökkévaló csodálatos cselekedeteiről szól. Jelzi és jelképezi azt, milyen könnyen kerülhet végveszélybe a zsidóság, ám az Örökkévaló a legnehezebb helyzetből is – hasonlóan váratlan fordulatokkal – megment bennünket. A külső szemlélő Eszter történetében csak az izgalmas cselekményt, a véletlenek játékát látja, ám a hívő ember az Örökkévaló befolyásoló erejét fedezheti fel benne.

A purimi olvasmány olyan könyv, mely Izraelen kívül a diaszpórában – a galutban – játszódik, s ott íródott. Szerzője talán maga Eszter királyné lehetett.

Ez a tény is befolyásolhatta az Örökkévaló bölcseit, amikor Eszter könyvét fölvették a Szentiratok közé. Végigélték Jeruzsálem pusztulását, amikor i. sz. 70-ben Titus porig rombolta a várost, s a nép legjavát a száműzetésbe hurcolta. Jól tudták, a diaszpóra szerepe felértékelődik a zsidóságban. Közel két évezrednek kellett eltelnie, amíg Izrael Állama a semmiből – csodálatos módon -újjászületett.

Arra törekedtek az elődök, hogy a galuti zsidóságnak legyen olyan szent könyve, amely a maga küzdelmeit dolgozza fel: sajátos, diaszpórabeli ünnepet ír elő, méghozzá örömünnepet a mérhetetlen szomorúság közepette.

Antiszemita támadással, zsidóellenes vádaskodással – ami jellegzetesen a galutra jellemző – ugyancsak Eszter könyvében találkozunk először. A gonosz és becsvágyó Hámán, amint vezető lett, azonnal előírta, hogy előtte mindenki boruljon le. Az egyik magyarázó szerint ezt úgy érte el, hogy nyakába istenképet akasztott, s így a bálványra hivatkozva kötelezte beosztottjait hódolatra. Mordecháj azonban megtagadta a meghajlást: zsidó ember nem borul térdre ember, s főként bálvány előtt nem. Hámán, aki eredetileg csupán Mordechájon akart bosszút állni, az antiszemitákra jellemző általánosítással, vádjaival később az egész nép ellen fordult.

Rendkívül tanulságosak azok a szavak is, amelyekkel a gonosz miniszter bevádolta Ahasvéros királynál a zsidókat:

-Van itt egy nép, szétszórva és szétszéledve a népek között királyságod minden tartományában. Törvényük különbözik minden más népétől, s a király törvényeit nem tartják meg. Nem érdemes hát megtartanod őket.

Érdemes kielemeznünk a vádakat. A két első vád természetesen megfelel a valóságnak, csak éppen azt felejtette el megemlíteni Hámán, hogy a zsidók szétszóródottsága nem nekik maguknak, hanem éppen ellenségeiknek köszönhető, s hogy sajátos törvényeik vallásukból fakadnak. A harmadik vád – a királyi törvények be nem tartása – már valótlanság, s éppen ez lett később az antiszemita érvelés sajátos logikája, csúsztatása.

Hámán hatalmas összeget, tízezer ezüstöt kínált a zsidók elveszejtéséért Ahasvérosnak. Honnan vette volna ezt a töméntelen pénzt a nemrég egyszerű emberből naggyá lett, egyébként sem éppen bőkezű miniszter? A válasz kézenfekvő, s ez ismét a későbbi antiszemiták sajátos lélektanának különös felismerését mutatja: a pusztulásra szánt zsidóktól akarta azt elvenni.

Századunk kétségtelenül legnagyobb régészeti eredménye a Holt tengeri tekercsek felfedezése volt. A Holt tenger melletti barlangokból – többek között – bibliai szövegek is előkerültek. Különös azonban, hogy amíg a héber Biblia minden könyvéből, s az abból kimaradt úgynevezett apokrif munkákból is: gyakran több kézirat is előkerült, addig Eszter könyvének egyetlen töredékére sem sikerült rábukkanni, sem ott, sem Maszada végvárában. Ugyanakkor egy másik hősnő, Judit történetét feldolgozó könyv töredékei előkerültek, noha azt később nem vették fel a héber kánonba.

Az ellentmondás feloldásához tudnunk kell, hogy Judit könyve a makkabeus szabadságharc korától Jeruzsálem és a Szentély pusztulásáig rendkívül népszerű volt, míg Eszter könyve kevésbé. Judit személye, aki levágja Holofernész fejét és megszabadítja Jeruzsálemet, a hősi helytállás jelképe lett. Ezzel szemben Eszter inkább eszével és szépségével, a jó királynál való közbenjárással menti meg népét. A két könyv tehát egymással ellentétes mentalitást sugall: Judit könyve hősi helytállásra, Eszteré a külső hatalom kegyének elnyerésére ösztönöz. Még akkor is, ha Eszter könyvében fegyveres ellenállásról, Hámánnak és fiainak kivégzéséről olvasunk. Erre a viselkedésformára, a túlélés esélyére nagy szüksége volt a galuti zsidóságnak, amelynek számára állították össze bölcseink a héber Szentírás harmadik részét. Nyugodtan állítható, hogy Eszter könyvének felvétele a Bibliába olyan magatartás- és életformát közvetített a szétszóródott zsidóság felé, amelyből hitüket, tanításaikat, megpróbáltatásaik idején pedig az életörömöt és a túlélés esélyét meríthették.                              

Antiszemitizmus és a zsidók helytállása Eszter könyvében közismert tény, hogy a héber Biblia az emberi társadalom szinte minden élethelyzetére remek példával szolgál, s hogy ezek a példák az egyén életében, napjainkban is jól használhatók. A bibliai Eszter könyve ugyanis a jól ismert vallási tanításon túl kitűnő pszichológiai tanulságokat nyújt olvasója számára.

A történet Ahasvéros perzsa király – minden bizonnyal I. Nagy Xerxész – lakomájával kezdődik, aki az időszámításunk előtti 485 és 465 között uralkodott a történelem első világhatalmának élén. A perzsák azért szerezhették meg az ókori Kelet fölötti kizárólagos uralmat, mert ellentétben kései utódaikkal rendkívül türelmesek voltak: a vallás, a nyelv, a kultúra és a belső bíráskodás területén önállóságot biztosítottak a meghódított népeknek. Xerxész dédapja, a dinasztiaalapító Kürosz megengedte a zsidóknak a Jeruzsálembe való visszatérést és a Szentély újjáépítését. Ezen a lakomán a király nem éppen józan állapotában szakított korábbi feleségével, majd a zsidó Eszterben találja meg az igazit.

Eszter unokabátyja és nevelőapja, Mordecháj ez idő tájt a zsidók bírája véletlenül megtudta, hogy merénylet készül a király ellen. Két udvaronc Ahasváros életére tör. Egy hagyományos zsidó mesegyűjtemény, kiegészítve Eszter könyvét, úgy írja le: a főpohárnok és a fősütőmester mérgezett ételt akart a király elé adni. Mordecháj azonban Eszter királyné segítségével a készülő tervről tájékoztatja a királyt. Az ételt egy kutyával kóstoltatták meg, s így fény derült az igazságra. A bűnösöket megbüntették. Mordecháj nevét beírták a Krónikák könyvébe. Jutalomban nem részesült.

A történet szerint: Mordecháj közbenjárása elnyerte jutalmát, miközben Hámán is lelepleződött a király előtt. Ám ami ennél is fontosabb: zsidók összegyűltek, böjtöt hirdettek, s végül Eszter királyné magával ragadó szavakkal megnyerte a király támogatását:

- Hadd helyezzem a lelkemet a kérésembe, a népemet könyörgésembe. Hiszen eladtak engem és a népemet, hogy elpusztítsanak, megöljenek és megsemmisítsenek, s ha csak rabszolgákká és szolgálólányokká adtak volna el minket, hallgattam volna. Ám hogyan tudnám elviselni, ha látnom kell azt a rosszat, amely népemet éri, s hogyan tudnám elviselni szülőhelyem pusztulását?

S kiderült: a gonosz Hámán megbüntetése és az államapparátus megnyerése nem ér semmit önmagában. A korabeli perzsa törvények szerint ugyanis egy királyi rendeletet még maga a király sem vonhatott vissza. A zsidóknak magukat kellett megvédeniük támadóikkal szemben. Ahasvéros mindössze ehhez a kényszerű önvédelemhez adhatott felhatalmazást. A király által támogatott önvédelem lehetővé tette volna a zsidók számára, hogy támadóikkal szemben ugyanazt tegyék: ellenségeik megölését és kifosztását.

A király megengedte a zsidóknak, akik különböző városokban laktak, hogy összegyűljenek és helytálljanak az életükért, s hogy elpusztítsák, megöljék és megsemmisítsék minden város vagy tartomány csapatát, akik ellenük támadtak, gyermekeiket és asszonyaikat, s vagyonukat elkobozzák.

Az eredeti királyi rendelet ádár hónap 13-át jelölte meg a zsidók elleni támadásra és kifosztásukra. Noha Ahasvéros és a hatóságok véleménye erről időközben alapvetően megváltozott, egyes elvakult helyi vezetők és bizonyára még sokan mások kapva kaptak a rablási lehetőségen, és a zsidó közösségek ellen fordultak. Mordecháj tanácsára azonban az egyes zsidó közösségek időben felkészültek a fegyveres támadásra. S a védekezés eredményes volt: támadóikat, köztük Hámán tíz fiát megölték. Asszony vagy gyermek egyáltalán nem volt az áldozatok között, s a legyilkoltak vagyonához sem nyúltak, holott a király felhatalmazása alapján lehetett volna.

Legyőzték a zsidók minden ellenségüket! Susán fővárosában a zsidók megsemmisítettek ötszáz férfit, Hámánnak, Hamdata fiának, a zsidók ellenségének tíz fiát megölték.

Susánban, a fővárosban több ellensége volt a zsidóknak, mint a vidéki városokban vagy falun. Így ott a király a zsidó közösségeknek még egy napig engedélyezte a fegyveres ellenállást.

Ebből adódik a máig tartó vallási gyakorlat: ádár 13-án, amikor a védelmi harc folyt, Eszter böjtje néven gyásznapot – és nem győzelmi örömünnepet – tartunk, s csak másnap, 14-én, amikor végre megnyugodtak, következik a jól ismert örömünnep: a purim.

Végül pedig ádár15-én tartjuk a Susán-purimot, emlékezve arra, hogy a hajdani perzsa fővárosban csak egy nappal később vált békéssé zsidók élete.

A SÁTRAK ÜNNEPE

A világon mindenütt megkülönböztetik az úgynevezett állami – nemzeti -töténelmi – és allási ünnepeket. A zsidóság számára lényegében minden ünnep történelmi és vallási jelentőségű is. Mindez a harmadik zarándokünnepre, a szukkotra is érvényes. Őseink az egyiptomi szolgaságból történt szabadulás után, mielőtt az ígéret földjére léptek volna, negyven évig vándoroltak a pusztában, s ez idő alatt ideiglenes hajlékokban, sátrakban laktak. Ennek emlékére tartjuk minden ősszel hét napon át a sátrak, vagyis szukkot ünnepét.

A zsinagógákban, s ahol lehet, otthon is, sátrat építünk: ott eszünk, ott mondjuk a boráldást, a kiddust… Régen ott töltötték, Izraelben ma is sokan ott töltik az éjszakát.

A sátrak ünnepe történelmi emlékezés.

Ünnepünket héberül chag haaszif -nak, vagyis a betakarítás ünnepének hívjuk, hálát az Örökkévalónak a bőséges termésért. S az elkövetkező esztendőre kérjük az Örökkévalótól a természet áldásait, az elengedhetetlenül fontos téli esőt. Az ókori Izraelben, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején ilyenkor volt a szimchat bét hasoévá , a vízmerítés örömünnepe. Pontosan nem tudjuk, hogyan is zajlott le ez a szertartás, csak elképzeljük az ünnepség jelentőségét.

A Talmudban ugyanis azt olvassuk:

- Aki nem látta a vízmerítés örömünnepét Jeruzsálemben, nem látott még életében igazi örömet.

Az ünnep vallási jelentőségét jelzi a szukkot talmudi elnevezése:

chag - ünnep -, ünnepi áldozat. Régen a jeruzsálemi Szentély fennállása idején szukkot napjain áldozatokat mutattak be a világ akkor ismert minden nemzetéért. Hét napon át összesen hetven áldozatot. Legvégül, mint jó házigazda, őseink önmagukért imádkoztak.

Ezt a szertartást később a kereszténység is átvette, a húsvéti áldozatbemutatáskor.

Ősi szukkoti előírás: a sátrat úgy kell megépíteni, hogy a tetejére helyezett nádon keresztül látni lehessen az égboltot, hogy éjszaka átragyogjanak rajta a csillagok. Egész életünk, tanítják a régiek, olyan, mint ez a sátor: ideiglenes hajlék itt, a Földön. Ám mégis van egy, egyetlen biztos pont, az Örökkévaló, akire mindig számíthatunk.

Amikor a sátorba lépünk, így szólunk:

- BARUCH ATÁ ADONÁJ ELOHÉNU MELECH HAOLÁM, ASER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU, LÉSÉV BASZUKÁ Áldott légy, örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki törvényeiddel megszenteltél minket, és előírtad, hogy a sátorban tartózkodjunk.

A sátor mellett a szukkot legfőbb tartozéka az úgynevezett ünnepi csokor, héber nevén az arbáá mínim, a négy termés. Ilyenkor ugyanis négyféle, jellegzetesen izraeli termésből készítünk ünnepi csokrot, amellyel szukkot minden napján – a hetediken hétszer – körbejárjuk a zsinagógát:

l. etrog (régi magyar szóval citrusalma, izraeli déligyümölcs) kellemes illata és haszna is van: a gyümölcsökért adunk hálát vele az Örökkévalónak az őszi betakarítás alkalmából.

2. luláv (pálmaág) hasznos növény, hiszen rajta terem a datolya. Illata azonban nincs: a fákért fejezzük vele köszönetünket.

3. hadasz (mirtusz) az illatos bokorból szedett kis ággal a dísznövényekért adunk hálát (kellemes illatán túl konkrét haszonnal nem szolgál.

4. aravá (fűzfaág) a szomorúfűznek sem illata, sem azonnal észlelhető haszna nincs. Mégis, a vadon termőkért is köszönettel tartozunk az Örökkévalónak, hiszen a Bibliában olvassuk: “mind alkossanak egyetlen csokrot”.

Bár az emberek is így tennének! – tanítja a Talmud. Az egyiknek tudása van és segíteni is képes, a másik segít, holott nincs tudása, a harmadik tudással bír, de azt nem adja át társainak, s végül van olyan, akinek nincs tudása, és segíteni sem tud. Mégis, alkossanak egyazon csokrot.

Az ókor végén, a Talmud korában élt egy híres rabbi, aki az ünnepi csokorból mindig, szándékosan kifelejtette a szomorúfűz ágát. Úgy vélte, nincs rá szükség, miért adjunk hát érte hálát az Örökkévalónak?

Egyszer aztán, hosszú vándorútján eltévedt a sivatagban. Kétségbeesetten bolyongott a végeláthatatlan, kietlen pusztában, ivóvize már elfogyott, ereje elhagyta, már-már a szomjhalál környékezte, amikor a messzi távolban, a dombtetőn meglátott egy zöldellő fűzfacserjét. Ez a növény mindig vízmosás mellett terem, gondolta magában. Összeszedte utolsó erejét, és elvánszorgott a fűzfáig, ahol valóban egy apró forrás tört elő a kövek közül. Ettől kezdve a rabbi mindig megbecsülte a haszontalan fűzfavesszőt, hiszen a fűzfa látványa mentette meg az életét. A történet és főként az a vallási gyakorlat, hogy a vadon termőkért is hálát adunk, jól jelzi, hogy őseink, ha nem is tudták, de megérezték a környezetvédelem jelentőségét, ami napjainkban egyre fontosabb lesz mindannyiunk számára.

Mint minden zsidó vallási alkalomnak, a sátrak ünnepének is sajátos, jellemző, olykor művészi kivitelű tárgyai vannak. A szukkot esetében ezek meglehetősen változatosak:

A sátordíszeket régente mind a családok körében, mind a zsinagógákban, a zsidó vallási, oktatási intézményekben, ünnep után félretették, s így évről-évre felhasználták. A belső-ázsiai – üzbég, türkmén, perzsa – zsidók körében sajátos szőnyegekkel bélelték ki az ünnepi sátrat. Nálunk a zsinagógai kárpitokat helyezték el a sátor falán.

Az ünnepi csokor fonatja a datolyapálma (a luláv) leveleiből készül, s helyenként azt is megőrzik évről-évre, így a szebb példányok bekerülhetnek a zsidó múzeumokba, vagy egyes judaika magángyűjteményekbe.

A méztartó is az ünnep tartozéka, hiszen a zsidó újesztendő (ros hasaná) első napjától a szukkot ünnep végéig az ünnepi kalácsot (a barcheszt) só helyett mézbe mártjuk, majd így szólunk: saná tová untuká legyen jó és édes esztendő. Maga a méztartó üvegből, porcelánból – magyar vidéken cserépből – készül, zsidó jellegét eldönteni azonban elég nehéz, mert csak a legritkábban írták rá héberül: dvá , vagyis méz.

A legfontosabb és a gyűjtők számára kétségtelenül legértékesebb szukkoti kellék a gyakran ezüstből készített etrogtartó. A többnyire fekvő, ritkábban álló, ovális dobozba kócot szokás helyezni, s abba ültetik az értékes izraeli gyümölcsöt, nehogy a bibéje vagy a héja megsérüljön. A doboz egy bonbonierhez hasonlít, éppen ezért, ha nincs rajta zsidó jelkép vagy felirat, nehéz eldönteni, valóban etrog-tartót látunk-e. Etrogtartó tetején, díszítésként gyümölcs- vagy virágmintát szokás elhelyezni, esetleg szecessziós levelek, ágak „futják körül” a dobozt. Kókuszból is készítettek etrogtartót, ezüst lábazattal és díszítményekkel.

Az ünnep hetedik napja félünnep, mégis jelentős. Ez a hosáná rabbá, a nagy „segítsd meg!”. Ilyenkor hétszer járják körül ünnepi csokorral a zsinagógát, s éneklik a hosáná – Segíts meg – refrénnel visszhangzó dalokat. Ebből ered a magyar hozsánna szó. Reggeli imákban visszaköszönnek a nagyünnepi liturgia egyes részletei, s az istentisztelet végén külön imát mondunk, amelyben egyrészt a téli esőért fohászkodunk, másrészt bűneinktől igyekszünk megszabadulni. A néphit ugyanis úgy tartja, hogy hosaná rabbá napján, mint egy fellebbviteli bíróságon, még módunk van az Örökkévalótól kérni a reánk szabott ítélet jóra fordítását.

Tags: enciklopédia