SZAPORODJATOK ÉS SOKASODJATOK!

SZERELMEK VII.

Ti, Férfiak és Asszonyok: az idők kezdetétől keresitek egymást,

S ez minden jel szerint így is

Marad az idők végezetéig.

Ha szerettek: az elég!

Ember többet nem kívánhat.

Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok, s Ti, asszonyok, tiétek a Férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nőiességeket, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők örök vándorok. Pedig lelkük mélyén ők is csak arra vágyakoznak, amire Ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket.

Sokfelé csavarogtam a világban: mindenütt lenyűgözött az ember alkotta kultúra, ámulatba ejtett a természet, megigéztek, elbűvöltek az asszonyok. Japánban japán, Szumátrán batak, Ceylonban szingaléz, Óceániában fidzsi, Kínában kínai, Oxfordban angol, Európában európai. Tekintetek, illatok és szenvedélyek fellángoló mécsesként égnek emlékeztemben: Thaiföld, Hong Kong, Gibraltár, Szingapúr, Indonézia és megannyi fény.

Feleségemmel közös életünket Indiában kezdtük el. Bolyongtunk Delhiben, Agrában, India ezer és ezer éves múltjának díszletei között, majd a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban, s minden érintésünk, tekintetünk, sóhajtásunk és vágyakozásunk mintha időtlen idők óta meglett volna már. Távolodtunk a jelentől, a hindu zarándokok zsivajától, s úgy éreztük, egymás kezét fogva Ninive falai között járunk. Az ókorban, a legrégebbi időkben…, s a hömpölygő Gangesz sokkoló, erotikus bűvöletében láthattuk életünket, itt, a benáreszi forgatagban: eredettől a jelenig.

Chanchan – Peru

(XII. sz.)

Hol szerelmünk lángra lobbant: a világ legnagyobb vályogából épített városában történt. Chanchan, a csimuk fővárosa szárított agyagtéglákból épült fel: az épületeket arannyal díszítettük. Minták segítségével madár- és halmotívumokat nyomtunk a nedves falakba. Városunk szabályos, derékszögű úthálózattal rendelkezett, lakótömbök, piramisok, szentélyek mindenfelé. Hatalmas vízgyűjtőmedencékből szövevényes csatornarendszeren biztosítottuk a vízellátást. Nagy kiterjedésű, öntözött földeken gazdálkodtunk. Házunk a Smaragd – templom közelében állt, talán a legnagyobb kerámiaégetővel. Edényeket vásároltál, itt láttalak először, itt adtam puha csókot füledbe, hogy beleremegtél a gyönyörűségbe.

Itt élek, s szerelmed attól kezdve forrás, mely szomjamat enyhíti. Korai halálod, néhány hónappal esküvőnk után, máig érthetetlen számomra.

Hová mehettél?

Szép tested úgy elkápráztatott! Szeretni foglak, amíg csak élek. S kerámiáimba formázlak naponta.

Gyász a Húsvét-szigeten

(XIII. sz.)

A hold alatt micsoda csend honolt, ahogy feküdtünk a végtelen tenger partján, s ahol mindig hangszerre feszített húr voltam játékos kezedben. Megnyílt tőled ajkam, ölem, ahogy csókoltál, csókolgattál, öleltél és szerettél.

A mai nap is megfeszített munkával telt el. Nádat vágtunk, édes burgonyát szedtünk, jukkapálma rostjából köteleket fontunk. Abból most sosem elég. Naponta szaggatjuk őket, amint csúszótalpakon vontatjuk ki a kőbányából a már kifaragott szobrokat.

A távoli, nagy szigetekről érkeztünk ide. Törzsfőnk meghalt, új hazát keresve magunknak, a hosszú úton szétszóródtunk a kiismerhetetlen vizeken, s az óta csak várjuk testvéreinket. Arcunk mását szobrokba véssük, hogy mindenekelőtt azokat pillantsák meg a messzi vizekről, ahol talán még élnek csónakjaikban. Háromszor, ötször is magasabbak ezek a szobrok, mint mi, és kétezren sem vagyunk olyan súlyosak, mint arcmásaink. Neki is feszülünk valamennyien, ahányan partra léptünk itt a szigeten, és húzzuk, vontatjuk csúszótalpakon kőarcainkat a kőbányából a partra. Mély gödröket ásunk, a szobroknak jó mélyre kerül a súlypontjuk, s hosszú köteleink segítségével állítjuk talpra őket. Ma sem tettünk semmit másképp: mégis agyonnyomott az egyik kőszobor!

- Most csak fekszel itt szótlanul! Mozdulatlanul! Meg sem érintesz, kedves?

Azért szeretsz még? Tudod, hogy nincs párod! Veled mindig vágytam s gyönyörbe szálltam.

Most csónakba fektetlek, virágokkal borítom testedet, élelmet és vizet teszek fejed mellé, s indulj utadra. A távoli horizonton isteneink várnak, de úgy senki nem szerethet már, mint én, kedvesem.

Most menj!

Háremhölgybe szerettem

(1492, Alhambra – Spanyolország)

- Mit kívánsz még, kedvesem?

- Csókot, sokat, oly gyorsan elrepül az életünk! – feleltem neked azon az éjszakán.

- Szeretsz-e igazán? – kérdezted.

- Szép tested ölelésre született – mondtam neked.

Szívem nagy szerelemre gerjedt, amikor a mór háremében először megláttalak. S most már ölellek mindörökké!

Hajnal is lehetett már, amikor kibújtunk ágyunkból, hogy alvás előtt még utoljára búcsút vegyünk a palotától, az árnyékos udvaroktól, csarnokoktól, kecses árkádoktól, márványoszlopoktól, szökőkutaktól és a sok-sok medencétől. Felfoghatatlan volt, hogy Spanyolország utolsó mohamedán uralkodója, Boabdil, szeretett gazdám, behódolt a katolikus fejedelem, Aragóniai Ferdinánd és felesége, Kasztíliai Izabella előtt.

S el kell hagynunk a palotát!

Beléptünk a Mirtusz – udvarba. Csend és nyugalom töltötte be a teret: a vízmedence mozdulatlan víztükrén jelentek meg a szép vonalú árkádok. Azon tűnődtem, miben rejlik a Mirtusz-udvar szépsége? A víz fantáziadús játékában?

Mi, mórok, az afrikai sivatagokból érkeztünk: őseink életében meghatározó szerep jutott a víznek. Amikor épületeket emeltünk, azokba mindig terveztünk szökőkutakat, vízmedencéket. A kutak, csatornák visszaverték a napfényt, tükröződött benne a hold, a csillagok, s a víz, felfrissülést nyújtott a perzselően forró nappalokon. A palotában a kutak vizének mindenütt visszhangzó csobogása nyugalmas, elmélkedő légkört teremtett, s ezt, a kellemes, árnyékos menedékek tervezői és építői el is érték.

Lehet, hogy most mindent itt kell hagynunk?

Az Oroszlános udvarban a szökőkutat alabástrom oroszlánok övezték, a királyi család kedvenc tartózkodási helye is csendes volt, pedig nemrég még háremhölgyek táncoltak, énekeltek a mór kedvére. Magam is itt láttalak meg téged, amikor a palotába érkeztél.

Másnap reggel végleg elhagytuk Granadát. Gazdám, a magasságos Boabdil, a várostól több mérföld távolságra megfordult, szomorúan bámulta az ismerős falakat.

Anyja megszólalt.

- Asszony módjára siratod azt, amit férfiként nem tudtál megvédeni?

Lehangolt gazdám szomorúsága, de ott lovagoltál mellettem, rám néztél, s eltöltött az érzés, hogy nincs nálad bájosabb hölgy a kerek ég alatt.

S kívánhatnék-e többet?

Tags: erotika, házasság, szerelem