És meséld el gyermekeidnek! I.

már ott mindent megértettem. Postaládánkon jókora fekete horogkereszt és egy sárga csillag éktelenkedett.

S még vagy öt postaládán ugyanúgy!

Szomorúan vánszorogtam föl a lépcsőn. Magyar vagyok és vallásos! Magyar hívő zsidó! Ez még most is, még mindig baj!? – merült fel bennem a kérdés, s őseinkre gondoltam. Közben csendben elmormoltam a Smát.

Vége lett a szolgaságnak! A zsidók elmenekültek Egyiptomból. Megkapták a Tórát, de negyven évig várniuk kellett, hogy Kánaánba bemehessenek. A nép lázongott, s az első adandó alkalommal aranyborjút öntöttek, s újra a régi egyiptomi bálványokat imádták.

Jobb volt a régi?

Egyiptomban nehéz volt a munka, de volt fedél a fejük felett, kaptak enni és inni.

Most a sivatagban kell élni, vándorolni, s Kánaánba csak akkor mehetnek be, ha a húsz és hatvan év közötti hadra fogható korosztály helyére új, erős nemzedék nő fel, akik majd elfoglalhatják az Ígéret földjét.

Akiknek Egyiptom már nem jelent semmit!

Vége a szolgaságnak! Micsoda öröm, eufória! A szovjetek – oroszok és más népek – kivonultak, s a közép-kelet-európai birodalmak szabaddá váltak. Előttünk állt a feladat, hogy új, önálló, élhető: magántulajdont, hitet és a származást tisztelő, élhető társadalmat építsünk.

S az Ígéret földje közben egyre messzebbre kerül, s elérhetetlenné válik? Az emberek aranyborjút öntenek, s régen használt szimbólumok kultuszát keltik életre? Miközben úgy rázzák le magukról a közterhek viselését, mint ázott kutya szőréről az esőt?

Régen! Ó! Más volt minden. S sóhajtanak. Szabadok nem voltunk, igaz! De dolgozhattunk, fedél volt a fejük fölött, volt mit ennünk és innunk.

S most mindenhez messzebbre kerültünk, mint valaha?

Megérkezés Kánaán földjére elérhetetlenné válik?… Új nemzedékeknek kell felnőni, hogy bevezessék a népet az Ígéret földjére?

Ó, Örökkévaló! Álld meg ezt a kis országot, ezt a sokat szenvedett népet!

(Polgár Ernő)

Sokan várakoztunk a háziorvos rendelőjének várótermében, amikor görbe botjára támaszkodva egy idős hölgy lépett be. Az egyik padon sikerült neki még helyet szorítani, hálás volt érte, s mielőtt helyet foglalt volna, megpróbálta levetni télikabátját, amelynek szabása, gyapjúanyaga, színe, szabása és prémgallérja az ötvenes éveket juttatta eszembe.
Gyermekkorom szereplői elevenen élnek az emlékezetemben, s ők hasonlóképpen öltözködtek.
A súlyos és meleg kabátot lesegítették róla.
- Jaj! Jaj! Jaj! Köszönöm! – A hölgy kifújta a levegőt és leült. Nyolcvan fölött lehet, gondoltam, s a földi léttől már elbúcsúzott, nyolcvanhárom éves koráig aktív és erős, közben mégis “vagonszindrómában” szenvedett apám jutott eszembe. A görbe botját maga előtt tartó, kezét azon pihentető hölgy mély lélegzeteket vett, s maga elé meredve beszélt, beszélt, beszélt… Szavait, mondatait lassan, kulturáltan, pontosan és választékosan illesztette egymáshoz.
Csend lett. Egyre mélyebb és feszültebb csend.
- A harmadik emeleten lakunk… Nincs lift! Lassan jövök lefelé… Fölfelé sokszor fél óra is kell… Az az ember gonosz! Nem szeret bennünket… Egy ideig jött utánam… aztán rám kiabált… Büdös kurva!… Mikor döglesz meg már?… És kikerült… megelőzött… visszanézett, csak úgy villogtak a szemei, s akkor mondta… Vén szar!… Miattatok üres a nyugdíjkassza!… Elpusztíthatatlanok vagytok!… Nem tehetek róla… Lassan tudok csak menni… Érszűkületem van… Gyógyíthatatlan… Nyolcvanhat éves vagyok… a fiam az egyetlen vigaszom… Hétvégeken mindig eljön… s azzal vigasztal… Mama, nem biztos, hogy tudja, hogy zsidó vagy… Mert a fiam – ahol csak tudja – letagadja, hogy zsidó… A házban sok gonosz ember lakik… Ő is, aki bánt… Tüntetésekre jár… Felismertem a televízióban…A házban szűk a lépcsőház… liftet építeni nem lehet… Falon kívülre szerelt lift pedig nagyon drága lenne… A ház eredetileg két emeletes volt… de a háború alatt bombatalálat érte…s a felszabadulás után… amikor az élet újra elindult… és elő lehetett jönni a pincékből… a házat elkezdték újjáépíteni… és ráépítettek még két emeletet… s akkor kerültünk mi a harmadik emeletre… de a háború előtt a másodikon laktunk… A trianoni döntés után Erdélyből menekültünk Budapestre… nevünket mi már akkor magyarosítottuk… Nagybátyám, aki ügyes és gazdag ember volt… keresztény anyakönyvi iratokat szerzett…
Mintha apám története lenne! – gondoltam. S ilyen drámaian felépített és elõadott monológot ritkán hall az ember még színházban is.
- Édesanyám nevét Reichről Gazdagra változtatta… A reich német szó és gazdag a jelentése… Így menekültünk meg az életveszélytől… A pincében laktunk… de a zsidó férfiakat könnyű felismerni… körül vannak metélve… Apám gyakran visszament a lakásba… nehogy meglássák… meg azért is, hogy becsukja az ablakokat… Amikor légiriadó volt, az ablakokat ki kellett nyitni és rohanni le a pincébe… Nagyon szerette anyámat… s hogy a mama bombázás után ne fázzon a lakásban… mindig hamarább felment, és amikor éppen a hálószobában csukta be az ablakot… s a házat bombatalálat érte… apámat anyám holtan fekve találta az ablak elõtt… Én apámra ütöttem, ő is magas kort élt volna meg… Erős ember volt… Én nem voltam velük… féltem a bombázástól… Hallottam, hogy a németek… minden menekülőt felvesznek a Székesfehérvárra menõ úton… Ott álltam… egy teherautó megállt… tele volt sebesült német katonával… A szívem úgy zakatolt, hogy majdnem kiugrott a helyéről… Megkérdeztem tőlük németül, hogy elvisznek-e?… Nem vittek el, mert egy közeli német katonai kórházba igyekeztek…Vártam tovább az út szélén… Nemsokára egy másik német teherautó állt meg, azt mondták… Wir fahren nach Weissburg… Ami Fehérvár… S felvettek… Egész úton úgy hallgattam, mint a sír… Szerencsére ők sem kérdeztek tőlem semmit… Fáradtak voltak… többen aludtak… Székesfehérváron cselédlány lettem… először egy gonosz asszonynál…de aztán a piacon megismerkedtem Bábel Izabellával… egy svájci asszonnyal… akinek az ura katona volt…Ő vett át engem, s alkalmazott… De hamarosan rájött, hogy zsidó vagyok… s nem árult el… Szeretett engem… Jó volt nekem nála… Az ura nem jött haza… ő sem élt sokáig a háború után… Amíg tudtam, egész életében jártam a sírjához… Olyan jó rágondolni!
- Ezt a nevet el kell majd küldeni a Yad Vashem Intézetnek! – mondtam a hölgynek, de nem folytattam, mert én kerültem sorra, s beléptem a rendelőbe.
Az orvos látta rajtam a megrendülésemet, meg is kérdezte, mi a baj. Gyógyszert írattam, a recepteket a nővér kinyomtatta, már csak az orvosnak kellett azokat aláírni. Ezért kérdezte meg, hogy mi a baj.
Elmondtam.
S megígérte, hogy legközelebb, mikor találkozik a hölgy fiával, feljegyzi a fehérvári asszony adatait, s elküldi Izraelbe, hogy nevét beírják az Igazak Könyvébe.

Az utcán hazafelé sétálva gyermekkori emlékek jutottak eszembe, s egyszerre úgy fájt, hogy minden a múlté! Ha meghalnak a szülők, magukkal viszik a gyermekkort? Mert nem beszélnek róla, s mindent úgy beborít az emlékezet, mint a temetői sírokat a gaz.

Ó, a Chanuka! Örömünnep! A Makkabeusok sikeres harcok után felszabadították Jeruzsálemet, s a cseppnyi szent olivaolaj, ami a Szentélyben a Manóra egyik kancsójában megmaradt: napokig égett…

S ez volt a csoda!

Papa ölében ültem, s hallgattam, hogy mesél. Báruch ha Sém! De jó is volt! Mit adnék, ha ezt újra megtehetném! Még talán egy pofon is jól esne! A sercegve égő gyertyák lángját bámultuk. Szeretett mesélni, s sok szor mondta:

-Ahány nyelvet tudsz, fiam, annyi ember vagy! A legnagyobb vagyon: a tudás! Elviheted a fejedben is!

„Vagonszindrómában” szenvedett és a saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy az ember valóban sokszor csak a tudására számíthat.

A szobában, ahol Papával ültünk, a fával tüzelt kályha ontotta magából a meleget. Mamáék a konyhában karamellt főztek, s a hevített cukorból olvadt sűrű barna édességet formáztak, amiket színes papírokba csomagoltak. Kint fagyos szél süvített, fújta a havat, repítette a hópihéket, mint a szaharai szél a homokot.

- A falra akasztott ingaóra múlatja az időt, mint az élet órája a bölcsőtől a sírig – nézte apám az ingát. Mama a konyhában készítette a vacsorát. Mindenütt a friss barchesz finom illata terjengett.

- A háború óta tizenöt év telt el! – sóhajtott apám.

Mama belépett a szobába:

-Mindjárt vacsorázunk…- mondta, s kiment.

Nemsokára asztalhoz ültünk. Apám mondta az áldást, s felszeletelte a barcheszt. S mi minden került az asztalra! Alma, dió, mandula, mogyoró és a jó puha barhesz! Mézbe mártogatva csemegéztünk.

Este aztán sokáig mesélt. Előtte imádkozott. Jobb kezével eltakarta a szemét:

-Smá Jiszroél, Ádojnoj Elojhénu, Ádojnoj echod. Halljad Izrael, Örök istenünk, az Örökkévaló egyetlen! Áldott dicső uralmának Neve örökkön-örökké! Szeresd hát Örök Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és minden tehetségeddel! Ezeket a szavakat pedig, amelyeked elrendelek neked, vedd a szívedre, és tanítsd gyermekeidnek, beszélj róluk, amikor otthon vagy, ha úton jársz, ha lefekszel! Kösd őket jelképként kezedre, és homlokkötőként szemeid közé! Írd fel őket házad ajtóféfáira és kapuidra!

Dr. Adler Jenő, apám vér szerinti apja, sokszor meglátogatott bennünket. Nagyanyámat nem vehette el, s a kényszerházasságból, amelyet chupa alatt a rabbi előtt lellett kötnie, miután nagymamámmal szakítania kellett: nem született gyermeke.

- Ó, ó, ó! Az Örökkévaló megbüntetett! – sóhajtozott.

-Miért? – kérdeztem.

- Apámmal kellett volna szakítanom és nem a nagyanyáddal!

S kisgyermekként tapasztalhattam, hogy akinek Isten nem adott gyermeket, a máséval betelni sem tud.

-Az ősatyákról és Kánaán földjéről mesélj! – kérleltem. Szívesen

szákított rám időt mindig. Zsidónak tevőleges micva, hogy meséljen a gyermekeinek! Fontos, mint a Tóra tanulmányozása.

-Négy évezreddel ezelőtt – kezdett hozzá, miközben megsímogatta a fejem és leültünk egy fa árnyékában. – Ázsiának és Afrikának azokon a részein, melyek a Földközi-tenger körül terülnek el: hatalmas, erős és jelentős népek éltek. S két nagy birodalom alapját vetették meg: az egyik oldalon Ba­bilóniáét, a másikon Egyiptomét. A két nagy birodalom között kisebb országok terültek el. Aram (Szíria) és Kánaán vagy Palesztina, a föní­ciaiakkal és egyéb népekkel. Kívülük több kisebb népcsoport és törzs is élt ott, amelyeknek nem volt saját országuk, hanem egyik terület­ről a másikra vándoroltak nyájaikkal és nomád pásztoréletet éltek. A héberek (ivrim) törzse is kicsi nomád nép volt. Babilónia és Egyiptom között vándorolt véneinek, az áboknak (Abram) vezetésével. A Tóra az ősatyák idejét első ”atyjával”, Ábrahámmal személyesíti meg. „Ábrahám atyánk” történe­tét – családjáéval és utódaiéval együtt – pontosan őrzi az emlékezet.

-Ábrahám Kánaánban született? – kérdeztem.

-Nem. Babilóniából származik. A kaldeusok Ur ne­vű városából. Egy ideig Mezopotámiában (Aram-Naharájim), az Eufrátesz és a Tigris-folyó közti területen élt, törzse azután különvált az arámbeliektől és Kánaán felé vándorolt. Ábrahám akkor, amikor körülötte még minden nép bálványimádó volt, felismerte az egy igaz Istent: a természet és az ember megalkotóját. S az Örökkévaló megnyilatkozott Ábrahámnak. Kijelölt számára egy országot: Kánaánt, s megígérte, hogy utódaiból nagy népet teremt.

Az akkori idők szokása szerint Ábrahámnak több felesége volt. Sárától született Izsák, s Hágár egyiptomi szolgálójától Izmael. A nők viszálykodása miatt Ábrahám Hágárt és gyermekét a sivatagba küldte, ahol Izmaelből vad harcos, a nomád arabok őse lett. Izsák arámbeli rokonát, Rebekát vette feleségül, s szülei halála után, Kánaán déli területére vándorolt, ott földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. Két fia közül Jákob volt a fiatalabb: szelíd és otthonülő fiú. Ézsau, az idősebb, Izmaelhez hasonlóan kóbor természetű, csatangoló vadász volt. Rebeka Jákobot akarta a család fejévé tenni, s miután ehhez a megöregedett Izsák felavató áldása kellett, felhasználta férje vakságát s egy fiúi szolgálatnál Ézsaut Jákob­bal helyettesítve az apai áldást kedvelt fiának szerezte meg. Az idősebb fiú így öccse alárendeltjévé vált. Ézsau felbőszült kijátszottságán s Rebeka, hogy védje Jákobot bátyja haragjától: kedvelt fiát Aratuba küldte bátyjához, Lábánhoz.

-Lábán segített neki? – kérdeztem.

- Igen. Nagy nyájak gazdája volt Hárán város környékén. Jákob hét évig szolgált pásztorként nagybáty­ja leányának, Ráchelnek kezéért, majd amikor helyette Leát, Ráchel nővérét adták hozzá, újabb hét évre vállalta a szolgasort, hogy szerelmesét elnyer­hesse. Leától hat fia és egy leánya született: Reubén, Simon, Lévi, Júda, Jiszáchár, Zebulon, Dina. Rácheltől pedig két fia: József és Benjámin. A többi feleségétől még négy fia: Dán, Náftáli, Gád, Ásér születtek. Tőlük származott a későbbi tizenkét törzs, akiknek leszármazottai származásukat Jákobig vezették vissza, s magukat Jákob másik nevéről, Izraelről „Izrael fiainak” nevezték. Később az egész zsidó nép magáénak vallotta ezt a nevet, a régi héber ivrim helyett.

Hazafelé vonulva Jákob és családja találkozott Ézsauval. A testvérek kibé­kültek. Jákob Kánaánban középső területein, Szichem és Bét-Él várasok környé­kén, Ézsau pedig délen, az Arab-tenger körzetében telepedett le. Ézsau nemzetségéből itt alakult ki Edóm népe. Jákob család­jában pedig csakhamar beköszöntött a szerencsétlenség.

-Mi történt? – kérdeztem. Nagyon érdekelt minden részlet. A Tóra és a Talmud néhány részletét a templomban már hallottam, de így hallva minden egész másképpen hangzott.

Ezt csak nekem mesélték! S minden részlet sokkal izgalmasabb és érdekesebb volt.

-Józsefre – Jákob fiatalon meghalt feleségétől, Rácheltől származott kedvenc fiára – testvérei nagyon irigykedtek. Összefogtak ellene, fogságba vetették, s kalmárok kezére juttatták, akik eladták rabszolgának Egyiptomban. Jákob fiát halottnak hitte, József azonban Potifár udvari testőrparancsnok házába ke­rülve: álomfejtő tehetségénak köszönhetően kiemelkedett a szolgasorsból. Felhívta magára az udvar és az uralkodó figyelmét, s hamarosan Egyiptom gazdasági kormányzója lett, s megmentette az országot az éhínségtől. Kánaánban is éhínség volt. Jákob idősebb fiai Egyiptomba utaztak élelmet vásárolni, s Józseffel találkoztak. Nemsoká­ra atyjukat is elhozták, s Gósen tartományban az egész család letelepedett és új életet kezdett. Következő alkalommal megismételtük, amit már megtanultunk – mondta. – Ábrahám és bálványimádó apja, Terách, a kaldeus honnan származott? Emlékszel? – kérdezte.

-Igen. Úr városából.

-Okos vagy.

- A mezopotámiai várost nemrég ásták ki angol régészek. S tudjuk, hogy a polgári időszámítás előtti negyedik évezred sumér mű­veltségének legfontosabb központja volt. Az első zsidó ősatya kaldeai származása mintegy szimbóluma annak, hogy az időszámítás előtti harmadik évezredben Elő-Ázsia nagy sumér – semita kultúra övezetéből kivált egy maroknyi vándorló népcsoport, akikből a sátorlakó nomád héberek származtak.
Babilónia az első jelentős hatású formálója a zsidó világkép kialakulásának. Ezt a legrégibb héber kultúrszavak is bizonyítják. De a számok rendszere, a csillagászat, a földmérés fogalmai, a legrégibb zsidó kozmológia, a Genézis grandiózus teremtéstörténete is sok hasonlóságot mutat a sumér-babiloni te­remtésmítosszal…. Ezek a párhuzamok és rokon vonások, mint ismere­tes, egészen Hammurabi uralkodásáig, az utolsó jelentős babiloni sémi uralkodó koráig (I. e. 2100 körül) vezethetők vissza. Az átvételekről azonban meg kell jegyeznem – nézett rám dr. Adler Jenő, mint egy professzor -, hogy zsidó megfogalmazás után minden merő­ben új értelmet kapott. Elég a szombat megtartására utalni, aminek babiloni kezdeményezése és a zsidó tökéletesítés között alig lehet kap­csolatot találni.
Második „nevelőszü­lőnk” a szír-kanaánita kultúrkör volt. Írás-, nyelv- és vallástörténeti szempontból – körülbelül a II. évezred végéig – meghatározó jelentőségű volt a hetti­ta és a semita népek nagy részének történetében. Így -többek között – az északi semita ­kanaánita-arameus nyelv és írás kialakulásában. Ezek a kapcsolatok a máso­dik mitikus ősatya, Izsák életrajzából is kimutathatók. Izsák alakját a vándorló életmód felhagyása kezdetének szimbólumának is tekinthetjük. Ő az, aki az állattenyésztés mellett már földműveléssel is foglalkozott, a letelepedést és a pásztorkodást választotta, s a vadászó-barangoló nomád életmódtól végleg elfordult.
- Izsák – Izmael ellentéte megszűnik?

- Nem.

- Jákob fölénye Ézsauval szemben nem más, mint a letelepedett és a birtokos ember fölénye a puszták nomádja fölött. A zsidóságnak ezután nin­cs közössége Ézsau utódaival többé.

-Szakítottak a harcos zsidó nomádok világával?

-Igen. Jákobbal kezdődik a civilizált telepesek élete: a törzsi folytonosság, a közös törzsi hagyomány, s a nemzeti monoteizmus kibontakozása. Amiért neki „meg kellett vívnia” harcát Is­tennel, azt utódai örölkölték. Azonban azt, hogy ez a vallási hagyo­mány akkor pontosan miből állt, nem tudjuk. A követ­kező nemzedékhez tartozó József – apjához hasonlóan költői lelkületű, de reálpolitikus – képviseli legszembetünőbben a városi kul­túrához, a rendszeres, sok esetben az előrelátó gazdálkodáshoz való vonzódást. József alakjában lépett először elénk a zsidó művelődés harma­dik nagy nevelőszülője: az egyiptomi kultúra hatása.

„Izrael fiai” Egyiptomban

Erről szólt következő beszélgetésünk.

- Jákob utódai menni ideig Egyiptomban?
- Évszázadokig. Majdnem fél évezredig. Jákob és fiai halála után leszármazottaik már, mint jelentős törzsek éltek Gósen tartományban, s benépesítették azt a területet. S akkor – írja a Biblia – az egyiptomiak megrémültek a héberek szaporaságának láttán, s az új fáraó attól tartott, hogy az egykor bevándorolt jövevények uraivá válnak egész birodalmának. Elhatározta, hogy szolgasor­ba taszítja őket.

-Hogyan?

-Építkezéseken – Pitóm és Ramszesz városokban a többi bevándorolttal együtt – a zsidókat is rabszolgaként dolgoztatta. Rabszolgafelügyelők gyötörték őket, s amikor a fáraónak jelentették, hogy a nehéz munka és az embertelen bánásmód sem tudja megsemmisíteni Izráelt, elrendelte, hogy minden zsidó család újszülött fiát vessék a Nílusba. A zsidó anyák kétségbeesetten igyekeztek megmenteni gyermekeiket. Egyiküket, Jóchebed egy kis kosárban a Nílus nádasába rejtette, hogy ott majd valaki megtalálja és felnevelje. A kis gyermek Mózes volt.

S ő lett a rabszolgasorba süllyedt zsi­dóság megszabadítója.

-Hogyan? – csodálkoztam. Már a Mózes név is nagyon tetszett nekem. Ahogy az Ábrahám. Ávrahám ben Ávrahám. Ábrahám fia Ábrahám, ismételgettem magamban a szavakat, a neveket.

- Az ifjú Mózes a fáraó udvarában nőtt fel, de látnia kellett a zsidó nép

szenvedését Egyiptomban, s együttérzett velük.

Beleképzeltem magam Mózes szerepébe.

- Én is így éreztem volna! – jegyeztem meg.

- Mózest egyszer annyira felháborította az egyik egyiptomi rabszolgafelügyelő erőszakoskodása, hogy megütötte, s felügyelő meghalt. Mózesnek ezután bujdosnia kellett a sivatagban, ahol juhokat őrzött. Egyszer a Szináj-hegy lábánál látomása volt: égő csip­kebokorban nyilatkozott meg előtte Isten. A zsidó ősatyák Istene: az Örökké­való, a Teremtő – Jahve -, aki meghallgatta az elnyomott nép panaszát, s Mózest küldte, hogy kiszabadítsa őket a szolgaságból.

- Mit mondott az Örökkévaló?

- Hogy Mózes fogja kivezetni a zsidókat az Ígéret földjére, az új hazába. S hogy ezt a nagy feladatot végrehajthassa, el kell mennie a fáraóhoz, és a zsidók szabadon bocsátását követel­nie kell.

Mózes elmondta látomását szenvedő testvéreinek, és a zsidók elismerték vezérüknek. A fáraó azonban nem akarta szabadon bocsátani Izrael népét! Nem engedte, hogy az „Örökkévalót szolgálhassák a pusztában”, mire az Örökkévaló Egyiptomot tíz szörnyű ter­mészeti csapással sújtotta. A legutolsó és a legsúlyosabb: az egyiptomi elsőszülöttek halála megtörte a fáraó ellenszegülését, s a zsidók Mózes vezérlete alatt lázas sietséggel, felkészületlenül, keletlen kenyérrel tarisznyájukban, kapkodva felmálházott tevékkel, szamarakkal elhagyták az országot. A Vörös-tenger partján érte utol őket a fáraó serege.

- Miért, ha elengedte őket?

- Meggondolta magát. S visszatérésre kény­szerítette volna a menekülőket. Mózes azonban száraz lábbal vezette át népét a ten­gerszoroson, miközben az őket üldöző, harci szekerekkel vágtató egyiptomiakat elborította a tengerára­dat.

Izrael népének fiai diadalittasan, örömmel, s a szabadság mámorának érzésével folytatták útjukat az új élet reményében.

-Mindez mikor történt?

- A tudomány a kivonulás idejét megközelítő­leg pontosan meg tudja állapítani. Miközben egyiptomi feljegy­zés a héberekről nem ismert, tény, hogy Egyiptomot több mint száz évre meg­szálló hikszoszok: nomád semita pásztornép volt. S ha őket Egyiptom földjén tartózkodó semita törzsekkel azonosítjuk: bizonyos, hogy a régi héber törzsek egyiptomi tartózkodá­sa I. e. 1700 és 1300 közötti időszakra tehető, I. e. XVIII. századtól a XIV. századig játszó­dott le. Egyiptom történetében ez az időszak, illetve annak második fele, a XVIII. és XIX. dinasztiát uralkodásának ideje: a birodalom egyik utolsó nagy fénykora. Közben két válságos korszak ismert: a hikszoszok hódítása és a hettiták elleni hadjárat. A hódítások idejét kivéve hatalmas építkezések jellemezték a korszakot, melyben Egyiptom művészetete újra reneszánszát élte.

-Ki volt a fáraó?
- Egyesek szerint Amozisz, a hikszosz hódítók kiűzője, az I. e. XVI. században. Mások azt állítják, hogy Mineftáh vagy Ameneftész volt: a líbiaiak legyőzője,

I. e. 1200 körül. Legtöbben mégis II. Ramszeszt említik, a nagy építkezőt és hadvezért, az egyiptomi Újbirodalom hatalmas uralkodóját (I. e. 1303-1237). Ramszesz keménykezű, de a pompát kedvelő tébai uralkodó volt. A birodalom, amelyben Izrael fiai rabszolgaként éltek, a korabeli világ legragyogóbb civilizációja volt.

- Elnyomó civilizáció!

-Okos vagy! De azt is kalkuláld bele, hogy a zsidó nép akkor még nem volt olyan művelt, mint az egyiptomi. S népek, népcsoportok rabszolgasorba süllyesztése: a kasztok és a vallási kultuszok fénykorát élő, zárt egyiptomi társadalomban természetesnek számított.

-De négyszáz év nem múlhat el nyomtalanul!

-Nem. A fellázadt és a fejlett birodalomból kivonuló kis zsidó rabszolganép az egyiptomi kul­túra sok elemét magával vitte: a törzsi élet szervezett formáit, a papi rend kialakulását, szakrális külsőségeket, a kerub­ok alakját, a hordozható frigyládát, a megszentelt „szín”-kenyeret, s az éfód szerepét.

Mózes személyében is felismerhetők az egyiptomi vonások: elhivatott népvezér, Isten küldöttje és megbízottja. Ő a legfőbb pap. Próféta és költő, törvényhozó és szervező. Mózes a zsidók történetében a kimagasló, koro­kat túlszárnyaló grandiózus jelenség. Benne az államférfi minden bölcsessége a keleti uralkodó minden hatalmával egyesül, s ez a vonás a nagy egyiptomi pap-fejedelmekre emlékezteti. Nem véletlen, hogy az I. századbeli Manetho, zsidóellenes iratában egyiptomi papnak nevezte, mint később, tanulmányában: Sigmund Freud.

-De ugye ez nem igaz?

-Nem – mondta mérgesen dr. Adler Jenő. S hozzátette. – Hazugság!… Mózes az öntudatlan, félnomád zsidó népcsoportból öntudatos nemzetet teremtett, s a zsidókat a vándorélet minden megpróbáltatásán keresztülvezetette. A zsidóknak erkölcsi törvényt adott. Valamennyiünket kiemelt a többi nép közül. Őseinket megedzette, hogy végrehajthassák a honfoglalást. Mózes fogalmazta meg a gondolatot, hogy a zsidóság: nép! Hogy Jahve népe! Hogy Jahve kiválasztott népe! Lehet, hogy egyelőre nem volt több ez az eszme, mint egy har­cias törzsi hitvallás, s nem jelentett szélesebb perspektívát, mint a többi tör­zsi vallás, de magában rejtette a határtalan fejlődés lehetőségét.
-Akkor Izrael egységes néppé alakulása Egyiptomban zajlott le?

-Valójában később, a sivatagi vándorlás és a hon­foglalás idején. A zsidó nép egysége, a közös származás és közös sors kollektív öntudatának alapjai Mózes hatására és irányításával alalult ki. Mózeshez köthető a zsidóság emlékezetében a legmélyebb és legmaradan­dóbb alapozás, ami, mint emlék is elég erős ahhoz, hogy egy néptömegből nemzet alakuljon ki.
- S maga az egyiptomi kivonulás mikor lehetett?
- I. e. 1300 körül. S a zsidóság történetének egyik ősi szakasza véget ért.

Mózes és a pusztai vándorlás

Életem izgalmas órái voltak, amikor hallgattam a történet folytatását.

- Mózes azt akarta, hogy a nép a szent hagyományokkal övezett hegy alatt maga hallja az egy és Örökkévaló Isten kinyilatkoztatását. S valóban, tanítja a Tóra – nézett rám dr. Adler Jenő – a hegy sűrű felhőkbe burkolódzott, s a zsidók a vihar, villámlás és mennydörgés közben tűzbe borult hegy tövében hallhatták az Örökkévalót.

S együtt mondtuk a Tízparancsolatot:
- Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezetett téged Egyiptom földjéről.

- Kívülem ne legyenek más isteneid, bálványt, faragott képet ne imádj.

- Ne esküdj hamisan Isten nevére.

- Szenteld meg a szombat nap­ját, hatnapi munkád után pihenj azon, gyermekeiddel és házad népével egyetemben.

- Tiszteld szüleidet, akkor magad is hosszú életet érsz.

- Ne ölj!

- Ne paráználkodj!

- Ne lopj!

- Ne tégy hamis tanúbizonyságot.

- Ne kívánd felebarátod jószágát.

- A Tízparancsolat – tanította dr. Adler Jenő – erkölcsi alappá vált. Civilizációk maga­sabb fokú életének alapvetésévé. Izrael népe a szolgasorsból való kiszabadulás után, mint nemzeti és kötelező emberi törvényt fogadta el az isteni kinyilatkoztatást a Szináj-hegy lábánál. Mózes átadta a zsidó népnek a vésett kőtáblákákat, s nem alaptalnul nebvezték őt „Mózes mesternek”. De a zsidó nép nem tudott mindig felemelkedni a kinyilatkozatott erkölcsi magaslatra. Sokan nem voltak képesek hinni egy láthatatlan istenben, s korábbi egyiptomi életük szokásaira emlékezve misztikus és félelmes bálványokat imádtak.

-Mit tettek?

-Akik az egyiptomi Ápisz-bika vagy a Hathor-tehén imádásának szemtanúi voltak: aranyborjút ön­töttek, s ahogy az egyiptomiak, ujjongva táncolták körül az aranyból kiöntött új istent.

- Íme az Is­ten, aki kivezetett minket Egyiptomból! – kiáltozták.

Mózes felindultan és elkeseredve zúzta szét a kőtáblákat, melyre az Örökkévaló a Tízparancsolatot, köztük a bálványimádás tilalmát véste. De aztán megnyugodott, belátta, hogy a néptől nem kívánhat ekkora erőfeszítést, ilyen gyors átalakulást és változást. Rájött, hogy a zsidó nép csak lassan fog az új erkölcsi vi­lágrendbe. Kivéste újra ő maga a két kőtáblát s egy külön erre a célra készített szekrényben (árón), s a sivatagi szentélynek nevezett sátorban (miskán) őriztette. A kis szentély Izrael első temploma volt. Kicsi volt és hordozható, s a nép siva­tagi vándorlása közben mindenhová magával vitte.
-Meddig vándolortak?
-Negyven évig. De az aranyborjú nemzedéke nem érkezett meg Kánaán földjére. – Valjában Mózes küldetése az volt, hogy népét az isteni ígéret szerint visszavezesse az ősi földre? Ahol ahol ősatyáink éltek?

- Igen.

- Kik éltek visszaérkezésük idején Kánaánban?

- A déli határt Ámón, Móág és Edóm népe tartotta megszállva, s ők a sivatagi vándoroknak nem is voltak hajlandók utat nyitni. Vissza kellett fordulniuk, s az országot a keleti hatánvidék felől közelítették meg. A Jordán mindkét partján széles sávban zöld legelők húzódtka. Izrael népe tizenkét törzsböl állt, melyeket nemzetségi kapcso­latok kötöttek össze, s amelyek a hagyományhoz híven, Jákob fiainak nevéről nevezték magukat: Rubén, Júda, Lévi… törzsének. József törzsének két ága volt, s József fiairól kapták a nevüket: Efrájimnak és Menassénak hívták őket. A törzsek katonai egységek is voltak: fegyveresen vonultak föl, s mindegyiküknek saját lobogójuk volt.
-Miért és kikkel kellett harcolniuk?

- Harcias sivatagi törzsekkel, s fel kellett készülniük a kanaánita népekkel való összeütközésre is. Népünk békés úton nem jutott volna be Kánaán földjére. Az első komoly ütközet a Jordán keleti partján volt, innen őseink elűzték az emoritákat s Ámon és Móáb szomszédságában elfoglaltak egy nagy, legelőkben bőséges és álattenyésztésre alkalmas területet. Néhány törzs állandó otthonra lelt, de a töb­bieknek várni kellett. Át kellett kelniük a Jordánon, s behatolni az ország belsejébe.

- Mózes számára milyen csodálatos érzés lehetett megérni a honfoglalást!

- Nem adatott meg neki, hogy az „Ígéret földjére” vezesse né­pét. Megöregedett, érezve közeledő halálát: összegyűjtötte a nép véneit, s lelkükre kötötte a törvények betartását, melyek szerint új hazájukban élniük kell majd. Utódjául ifjú barátját és tanítványát, Józsuát, Nun fiát jelölte ki. Azután felment Nebó hegyére, melynek csúcsáról jól láthatta a szá­mára elérhetetlen Kánaánt, s ott maradt mély bánatba merültve, míg ereje végleg elhagyta, s meghalt. Nagy mesterét a nép harminc napig gyászolta. Szabadságukat, nemzeti létüket, s emberi életük hitelveit neki köszönhették. S a gyásznapok eltelte után újult erővel folytatták a honfoglalást.

- Mózest tekinthetjük a legnagyobb zsidónak? – kérdeztem.

- Működését el kell választani a nevéhez kapcsolható törvényhozástól. Mózes

I. e. a XIII. szá­zadban élt és vezette népét. A teljes Tórát viszont legalább ezer év összegezett művének kell te­kintenünk. A mózesi törvényeket a szájhagyomány és az írott szövegek folytonossága őrizte meg.

-Értem.

-Hammurabit is nagy törvényalkotónak tekintették. Törvényeit, amelyek a babiloniak számára intézkedései gyanánt kőbe vésetett, néhány évtizeddel ezelőtt – 1901- ben Perzsiában Szuza mellett – találták meg. A kutatók derítették ki, hogy Hammurabi törvényei Kánaán területére is kiterjedtek, s az ókori Palesztina is ismerte a fejlett asszír-­babilóniai törvények rendszerét.

-Lehet, hogy van köz­vetlen kapcsolat Hamurabbi és Mózes törvényei között?

- Lehet. Hamurabbi törvényeinek erkölcsi alapja, komolysága, szigora, tömörsége, s ereje sok hasonlóságot mutat Mó­zesével.

-Vannak eltérések is?

- Vannak. A babiloni és héber törvénykezés kü­lönbözik egymástól. Hammurabi a világi tör­vényeket elkülönítette a vallási rendeletektől. A zsidó törvények viszont emberibbek és civilizáltabbak.

- Mikor kezdődött el a törvényalkotás?

- A törzsek kialakulásakor. S a törzsi közösségeket nem csak a származá­s, hanem inkább a katonai és a háborús kényszer alakította ki. A zsidók honfoglalása – az ún. el-amarnai levéltár iratai, s a kanaánita kisfejedelmek levelei szerint – már I. e. 1350 körül elkezdődött.

-A héber törzsek behatoltak Palesztina földjére?

-Igen.

- S a törzsi rendszer meddig töltött be fontos szerepet a zsidók életében?

- Ameddig katonai-társadalmi szervezeti formája alakította. Ám, amint ez a jellege megszűnt: a törzsi szerveződést magasabb rendű nemzeti öntudat követte.

A honfoglalás és a bírák kora

Vártam azokat az órákat, amelyeken Kánaánról volt szó.

- Vessünk most egy pillantást arra a földre – nézett rám nagyapám jelentőségteljesen -, melynek a meghódítására az Egyiptomból kivonuló zsidóság I. e. 1300 táján elindult. Itt láthatod- mutatott a térképre dr. Adler jenő. – Az új haza lényegében egy keskeny partvidék: tengerrel és sivataggal. S a libanoni magaslatok és a Holt-tengeri mélység közötti csodás termőföld akkor sem volt lakatlan. A Földközi-tenger partja és a Jordán folyó közötti Kánaánt, Palesztina földjét kis népek lakták, akik alig különböztek egy-egy népesebb törzstől, s mindegyiküknek volt saját uralkodójuk. Ezek a kánaánita-hettita népek Elő-Ázsia harcias törzsi pogány népességét képviselték.

- Mi zsidók akkor már az Örökkévalóban, a Világ Királyában hittünk?

- Igen. Sokak hite azonban sokszor még pogány elemekkel is vegyült. És aztán Babilónia és Egyiptom politeizmusa, városi életformája, később a klasszikus-humanista politeizmus, majd Athén és Róma kíméletlen vallásüldözése alaposan próbára tette népünket.
-A zsidó egyistenhit lassan bontakozott ki?

-Igen. A kanaánita többistenhitből. Égitestek, állati formák, helyi is­tenek és ősök kultuszából. Aminek sok kűlsőségét sokan még akkor sem vetették le egészen, amikor már az egy igaz Istent imádták, s amikor a Tóra igéi már visszavonhatatlanul elválasztották őseinket a rokon népektől. Akikkel addig – békében vagy háborúban – együtt éltünk és majdnem ugyanannak a kultúrának a hatása alatt éltünk, mint ők.
-Mi tárulhatott őseink szeme elé, amikor beléptek Kánaánba?
-Tarka, ­zűrzavaros világ. Katonai és földművelő kultúrában élő népcsoportok, amelyek természetimádók voltak: emberáldozatokat mutattak be, s életükben nagy szerepet játszott az állatok kultusza. Legelterjedtebb Baál napisten kultusza volt. Baált az ekroni filiszteusok Baál-Zebub, a moabiták Baál-Peór, az ammoniták Milkom vagy Moloch, a föníciaiak Melkárt néven imádtak. Baál főisten mellett ült a trónon a szír-kanaánita Astarte vagy Istár, az ég királynője, a termékeny­ség-istennője. Kultusza a Földközi-tenger teljes partvidékén elterjedt, s később Görögországban és Rómában is elterjedt. De jelentős volt az asszír Marduk istenség (Meródak), akit a babiloniak Bél néven tiszteltek. S imádták a filiszteus Dágónt: az ég- és tengeristent, akit a babiloniak Ea néven tiszteltek. Népszerű volt a kanaánita Hadad, aki a szír Rimmónnal, a babiloni Rammannal volt azonos. Az ammoniták Ammánját imádták, a moabiták Kamósát, a hettiták Szutkuját, s sok egyéb istenség alkotta még a panteon.
-Nomádok voltak?
-Nem. Majdnem valamennyi törzs letelepedett már. Vá­rosoklakók voltak, szentélyeket építettek, s házaikat erődökkel vették körül.

-A zsidó­ság került először közvetlen érintkezésbe a kánaánitákkal?

-Igen. De amikor Józsua vezetésé­vel a zsidó törzsek Jordán felé vették útjukat, az ott lakó nép még nem készült fel a háborúra. A Jor­dán folyó közelében azonban már egy megerősített város, Jerikó állt. Őseink az erődöt megostromolták, hét napig tartó küzdelem után betörték a falait, s a várost elfoglalták. Valójában Jerikó elfoglalásával indult el a honfoglaló hadjáratunk. Ká­naán egész területén elterjedt a hír, hogy egy harcias nép akarja elfoglalni az országot, s ki akarja űzni az ott élőket. A gyengébb törzsek a hír hallatára azonnal behódoltak, s városaikba és falvaikba önként beengedték a zsi­dó csapatokat. Az ellenszegülőket őseink véres harcokban győzték le: egy részüket földjükről elűzték, mások szolgaként élhettek tovább.
- Könnyű volt Kánaánt elfoglalni?
- Nem. A kémek, akiket Mózes a kivonulás után Kánaánba küldött, igazat mondtak.

-Mit mondtak?

-Hogy nem lesz könnyű a honfoglalás. S valóban hosszú és súlyos harcok árán vették birtokukba a zsidó törzsek Ká­naánt, mely „Izrael országává” – Erec Jiszráel – lett. A honfoglalók maguk között felolsztották az országot. Mindegyik törzs kapott Erec Jiszrael földjén egy területet, kivéve a Jordán túlsó felén maradt Rubén és Gád. Az ország közepét Efrájim és Menasse törzsei szállták meg, a déli területeket Júda és Benjámin, az északiakat Nafták, Ásér, Jiszáchár és Zebulon. Lévi törzse nem kapott birtokot. Földnélküliek lettek.

-Miért?

-Lévi törzséből a nép papjai lettek. Józsua idejében befejeződött be az osztozkodás: I. e. 1200 és 1100 között.

- Akkor Józsua a zsidóság első történeti alakja?

- Halála után jó ideig nem volt vezére a zsidó törzseknek. A törzsek saját vezetőt vagy bírót választottak. S ezt a széttagoltságot az ellenséges népek kihasználva sokszor törtek be zsidó területekre, hogy egykori birtokukat visszafoglalják. A támadások visszaverése érdekében sok esetben számos törzs szoros szövetséget kötött, s közös vezér alatt egye­sült.
-Kik voltak a vezérek?

- Héroszoknak, hősöknek – héberül gibbórnak – nevezték őket. Lelkesen fogtak össze, hogy az ellenséges népeket legyőzzék, s a birtokba vett országot újra és újra visszahódították. A hőskor I. e. 1030-ig tartott. Híres krónikák emlékeznek meg erről a korszakról. Az elbeszélések a zsidóság „eposzának” tekinthetők: Józsuától Dávid király koráig. Első helyen áll Debóra története. Palesztina északi részén, ahová Naftáli törzse telepedett, Sziszera kanaánita hadvezér hadserege szorongatta a zsidókat, akik Efrájim törzsének megerősített városaiba menekültek. Efrájim földjén élt Debóra prófétanő. Az Örökkévaló nevében szónokló és bíráskodó asszony volt, akinek felhívására a szorongatott északi testvéreik segítségére siettek az efrájimbeli hadak. A sereg élére Debóra a Kedesből származó Bárákot -Villám- állította hadvezérül, s Sziszera ellen vonultak. Szétverték a kanaániták seregét, s Debóra a győzelmet dicsőítő dalban örökítette meg. A történetírás szerint a himnikus ének a zsidó irodalom legrégibb nyelvemléke.
Következő alkalommal Gideon hőstettét halhattam.

-Ki volt Gideon?
- Pusztai nomádok törtek be földjeinkre. A termés és jószág egyaránt odaveszett. De Manasse törzséből született Gideon vezetése alatt jelentős erők vonultak fel ellenük. Akik féltek, azokat a zsidókat maga a vezér küldte haza. Háromszáz harcos maradt mellette, de velük fényes győzelmet aratott: kiűzte a nomád rablókat az or­szág területéről, azonban a felajánlott királyi méltóságot visszautasította.

-Izrael fölött a királyi hatalom egyedül az Örökkévalót illeti – mondta.
Jefta történetét is szerettem hallgatni.

- Jefta -Jiftách – a Jordán-par­ti pásztortörzsek vezetője volt, s a szomszédos amonitákkal folytatott háborút. S meggondolatlan fogadalmat tett, hogy ha győztesen tér haza, s házából, aki legelőször elé járul, égőáldozatul adja az Örökkévalónak.
-S mi történt? – kérdeztem rémülten.
-Győzelmet aratott. S elsőnek egyetlen leánya sietett üdvözlésére.

-Ó Istenenem!

-Az erős lelkű leány elszánta magát az önkéntes halálra. Sőt bátorította kétségbeesett apját a tragi­kus áldozat bemutatására. Előtte a leány két hónapig a hegyekben lakott társnőivel, s együtt siratta el ifjú életét.

-Izrael az emberáldozat szokásának maradványaitól teljesen nem tudott elszakadni?

- De. E pri­mitív szokások egyre inkább feledésbe merültek.
-És most kiről mesélsz?

-Sámsonról. Dán törzséből származó Sámson a hőse a negyedik krónikának. A tenger melléki déli tartományokat a filiszteusok szorongatták. Ez a -feltételezések szerint – krétai eredetű nép Palesztina és az egész tengerpart meghódítására készült, s már elfoglalt több várost: Gázát, Askalónt és szinte korlát­lan ura lett Dán és Júda területének. A bikaerejű Sámsonban azonban a filiszteusok félelmetes ellenfélre találtak. Sok helyről egyedül kiűzte őket. Egyik ötlete volt, hogy gombával fertőzött rókával pusztította el a filiszteusok veté­sét, másik az, hogy amikor Gázát körülzárták: puszta kézzel emelte ki a város kapuit.

-Legyőzhetetlen volt?

-Lényegében igen. Nem tudtak elbánni vele másképp, csak úgy, hogy vé­gül a filiszteus Delila lett a kedvese. S Delila rájött, hogy Sámson ereje dús hajfürtjeiben lakozik. Egy alka­lommal Sámsont meglepte álmában, levágta a haját, s az erőtlenné vált embert átadta ellenfeleinek.

-Azután mi történt?
-A filiszteusok megvakították. Láncra verték. De amikor a templomukba hurcolták, Sámson végső elkeseredésében még egyszer erőt kért az Örökkévalótól, s magára döntötte a pogány templomot, melynek rom­jai alatt pusztult a filiszteusok ezrei is vele együtt haltak meg. Dr. Adler Jenő végül megemlítette, hogy a bírák korába helyezhető Ruth könyve is: a késő biblikus novellairodalom remeke. A csodálatos falusi idill naiv és üde varázsa rabul ej­ti az olvasót ma is, mint keletkezésekor.

Saul és a zsidó királyság megalapítása

A prófétaság

-A filiszteusok hódításaikat egyre erőteljesebbé váltak – mesélte dr. Adler

Jenő. – Kánaán közepén Efrájim törzsének területét is elfoglalták, s őseinken mintegy ötven éven keresztül uralkodtak. Siló városában állt akkor a Szentély: Jahve sátra, a szent frigyládával, amit őseink minden vándorúton magukkal vittek. Éli, a silói szentély papja, Közép-Kánaánban lakó törzsek bírája is volt. S felszólította a zsidókat az idegen hódítók elleni szabadságharcra, de szavai nem mindig jártak eredménnyel. A filiszteusok egyszer Silóba is betörnek, szétrombolták a szentélyt, s elrabolták a frigyládát. Az idős főpap a tragikus eseményeket nem tudta elviselni és meghalt. S ezekben az elviselhetetlenül nehéz időkben emelkedett ki Lévi törzséből egy ifjú: Sámuel. Eli főpap mellett nevelkedett, s a főpap kiszemelt utóda volt. Sámuelt – akinek tevékenységét I. e. 1050. körülre tehetjük – s őseink prófétának nevezték, olyan jövőt látó képességgel megáldott férfinek, aki Mózes törvényének szellemében élt, s oktatta a népet. Látnok volt. Héberül róí, aki előtt a jövő nem volt ismeretlen.

-Ő lett a hadvezér is Éli halála után?

-Nem. Sámuel bíró volt, s nem volt hadvezéri képessége, de tudta, hogy a szétszakított törzseket csak egy erős uralkodó tudja egyesíteni. S csak egy fejedelmi hatalom teremthet erős zsidó hadsereget, mely az országot megszabadítja a hódítóktól. Sámuelnél összegyűltek a vének és felszólítták, hogy állítson királyt Izrael följén, aki a harcokban vezérük lesz. Éppen ebben az időben érkezett Sámuelhez egy fiatal falusi birtokos: az egyszerű, erős és naiv katona, a gibeai Saul. Benjámin törzséből származott. A hagyomány szerint apja elvesztett barmainak keresése közben fordult tanácsért Sámuelhez. A próféta Saul személyében felismerte a hadvezért és Izrael leendő királyát. Saul a hadsereg élére állt és fényes győzelmet aratott a Jábés-Gileád várost ostromló ammonitákon. A nép a fiatal hőst Izrael megszabadítójának tekintette, s amikor Sámuel Micpába népgyűlést hívott össze, hogy ott Saul királlyá koronázását kérje: a tömeg a győztes vezért Izrael királyának kiáltotta ki.

-Saul első királyunk volt?

-Igen. Palesztinában I. e. 1030 körül alakult meg a Zsidó királyság. Saul városa: Gibea lett a királyság székhelye.

-Saul milyen király volt?

- Uralkodása – I. e. 1030-1010 között – lényegében a filiszteusokkal és a betörő pusztai népekkel – elsősorban az amalekitákkal – folytatott küzdelmekben telt el. Végül belefáradt a szüntelen háborúskodásba, s erőt vett rajta a csüggedtség, a búskomorság és a melankólia. S hogy kedély­betegsége elmúljon, azt a tanácsolták neki: muzsikáltasson magának, és szórakozásban keressen lelkének enyhülést. A ha­gyomány szerint ezért került az udvarhoz Júda törzséből a művészi képességekkel megáldott ifjú Dávid, a betlehemi pász­torfiú.

- A híres Dávid?!

- Igen. A népme­sék hőseinek sokoldalú zsenialitásával lépett a zsidók elé. Olyan tehetséggel, amivel a művészetben, a hadviselésben, leleményben, következetességben, uralkodásban, szervezőképességben, akaraterőben és cselekvő energiában egyaránt kiemelkedett. Nem véletlen, hogy sok zsidó az eljövendő mes­siás képét róla, a sokszor kíméletlen, de mindig messzire látó és nagyvonalú államférfiról mintázta. Dávid falusi pásztorfiú volt, akit az Örökkévaló sugallatára – az Írás szerint – az ősz Sámuel szemelt ki a betlehemi Jisáj fiai közül, s akit, mint kedvelt hárfajátékost és énekest alkalmazták a király udvarában. Ott Saul számára hamarosan nélkülözhetetlenné vált. A szórakoztató szerepkör után rövid idő múlva hadvezér lett.

-Legyőzte Góliátot.

-Jól tudod. A filiszteusok rettegett erejű vezére, Góliát, egy alkalommal gúnyosan ócsárolta csapatainkat, s megkérdezte, van-e köz­tünk, aki vele meg merne mérkőzni? Saul kihirdette a felhívást, s hozzátette, hogy aki legyőzi a filiszteus vi­tézt, annak jutalmul odaadja leánya kezét. Dávid, a pásztorfiú és énekes je­lentkezett a feladatra, és az Örökkévalót hívja segítségül. S parittyájával leterítette az óriást. Aztán kardjával kioltotta Góliát életét. A filiszteusok látva a jelenetet elfutottak, s Dávid diadalmasan tért haza a csatából. A zsidó nők ujjongó énekkel és körtánccal köszöntötték az ifjú hőst.

-Saul ezernyi ellenséget győzött le, Dávid azonban tízezernyit! – harsogták. A győzelemnek Saul is örült, de lelkét egyre jobban elhomályosította a féltékenység. A nép az ifjú hadvezért már jobban szerette, mint a királyt. Dávid elnyerte feleségül Mákhált, a király leányát és szoros barátságot kötött fiával, Jonatánnal is. De Saullal nem tudott többé békességben élni. A meghasonlott lelkű király nemsokára nyíltan üldözni kezdte, s azzal gyanúsította, hogy Dávid a királyi hatalomra tör. Dührohamában dárdáját vetette Dávidra, s majdnem megölte. Az ifjúnak menekülnie kellett az udvartól. Saul elöl néhány barátjával hosszú ideig bujdo­sott a sivatagban. Saul hiába vette üldözőbe, nem tudta elfogni. Eközben újabb háború tört ki a zsidók és filiszleusok között. Seregeinket Saul és Jonatán vezették. A filiszteusok Gilboánál véres győzelmet arattak s az ütközetben a király, és királyfi is életüket vesztették. A gyászhír hallatára Dávid megszaggatta ruháit és siránkozott:

- Ó jaj, mint estek el a hősök! Saul és Jonatán, a kedveltek és drágák, elválaszthatatlanok életben és halálban! Jaj, mint estek el a hősök!

-S Dávid lett a király?
- Akik katonai tehetségét ismerték, tudták, hogy ő lép Izrael trónjára. Egyelőre azonban csak törzse, Júda ismerte el uralkodónak. Dávid Hebron városában ütötte fel szállását. A többi törzs Saul fia, Isbaál, a jogos trónörökös mellé állt. Több éves testvérharc után Isbaált megölték, s a nép most már elismerte Dávidot uralkodójának. A törzsek vezetői Hebronba gyűltek össze és Izrael királyává koronázták őt, I. e. 1010-ben.

Ezután – a zsidók tanulási módszere szerint – rövid összefoglalást tartottunk. Sámuel volt az első jelentős próféta Mózes után. A zsidók próféta – héberül nábi – néven sokáig azt a szentéletű embert nevezték, aki jövendőt mondott, értett a varázsigékhez, s a népet helyes útra vezette az isteni parancsok hirdetésével. Az elnevezés értelme nemsokára azonban megváltozott, s mélyebb értelmet kapott. Próféta az a látnok lett, aki harcias igehordozó volt, az Örökkévaló szavának tolmácsa, aki az erkölcsi igazság csorbítatlan győzelmét, a bűn bukását, s a jó megigazulását hirdette. Ción igazság útján való megváltását. A Messiást és birodalmát: egyszóval az Örökkévaló országát – Malchut Somájim- a földön.

-Az Örökkévaló országa?

-A megfogalmazás a politikai élet hanyatlásának korából való. A gondolat azonban régebbi, és a zsidók fontos eszméjévé vált.

-Mi volt a próféták munkásságának lényege?

-Rekonstruálták és újraértelmezték a múltunkat. Megteremtették a egyistenhitünket, s elfeledtették a néppel a többistenhit minden maradványát.
Mózes után Sámuel volt az első próféta, s jellemző, hogy a hagyomány neki, a zsidó királyság megteremtőjének tulajdonítja az intést, a figyelmeztetést, mely először támadta a királyság intézményét. A királyság szinte még meg sem alakult, Sámuel annak veszélyeitől máris óvta népünket. A zsidóság politikai élete éppen hogy megszilárdult: a zsidó lelkiismeret hangja megszólalt. Az élet igaz­ságtalanságai ellen, a külső hatalom és a politikai beren­dezkedés ellen. Sámuelt követték a nagy elégedetlenkedők és felháborodók, az ostorozók és javítók: Náthán, Élijáhú, s a klasszikus mesterek: Jezsajás, Jeremiás és Ezékiel. És a költők, akik sose hízelegtek! Akik a zsidó királyt Izrael megrontójának nevezték, mint Áchábot Élijáhú. A királyságot Hósea egyenesen az Örökkévalótól való elszakadásnak tartotta. Intelmeit az uralkodók dühösen hallgatták, mint Jeremiásét Jójákim, akit, mint hazaárulót megvertek és börtönbe vetettek. Sokan nyíltan megvetették hazájuk politikai szövetségeseit, mint Jezsajás Egyiptomot. Jeremiás az uralkodó hatalommal szem­ben nyíltan hirdette:

-Szolgáljatok a babiloni királynak!

A látnokok ki merték mondani, hogy „minden nemzet – a zsidó is! – vízcsepp csupán! Porszem, fűszál az Örökkévaló előtt! Egyedül az Örökkévaló szava állandó. Zakariás azt hirdette:

-Minden országok fölött egyetlen, egynevű Is­tent fognak hirdetni. Valamennyien az igaz Isten elsőbbségét hangoztatták. A zsidó nép kiválasztottságának hite tulajdonképpen így virágzott ki, s így finomult új, szellemibb formává.

-A zsidóság egyetlen hivatása tehát az Örökkévaló szolgálata?

-Az egy igaz Isten megismertetése az emberiséggel. S életünknek csak azért és csak annyiban van létjogosult­sága, ha e hivatásunkat teljesítjük. Siratta is Jeremiás a pusztuló Júdát! A seb fájt, mert a mi sebünk volt. A zsidó állam, ahogy volt, bálványimádással és bűnökkel fertőzve nem kellett a prófétáknak. Ción ne a zsidóság, emberiség központja legyen! Éljen a nemzet, ha benne az Örökkévaló igazsága él, de vesszen a, ha az igazság így kívánja! Ezeket a tanokat hirdették.

-Mit jelent akkor a nemzet, a mi nemzetünk?

-Az Örökkévaló több mint a nemzet! Több mint a zsidóság. Az Örökkévaló az emberiség közös igazságában él. A felismerés egy kicsi, ellenségek közé ékelt nemzet öntudatában született meg. A zsidó szellem a próféták tanításaiban tette meg azt a döntő lépést, mely a nemzeti vallástól az emberiség vallása felé vezetett, s amely egy közösség hitét egyetemessé tette. De ezért súlyos árat kellett fizetni: a zsidóság magában legyőzte a nemzetet. Jónás már pogányoknak prófétált. Jób drámája nem zsidó környezetben játszódott. Az elvek szerint, amelyeket hirdettek, az áldozatok és a böjtök, később az értekezési törvények nyíltan lényegtelenné váltak. S a háborút, a kényszert, az ítélkezést lehetetlennek deklarálták. Helyettük az alázatot, a szeretetet, a „tiszta szívet”, a szabadságot, a személyes és magát áldozó „lélekben való istentiszteletet” hirdették.

-Mindez valójában Mózes hatása volt?

-Igen. Mózes törvényhozása a zsidóságot elkülönítette, kiemelte és körülhatárolta. A zsidók különállását a próféták tanítása feloldotta: egyetemes, erkölcsi magaslatra emelte. A „megváltott” emberiségben előbb nemzetet kellett teremteni, amely a gondolatot hordozta, azután a gondolatban kellett feloldani a nemzetet.
-A próféták tehát a zsidók élő lelkiismeretei voltak?
-Valójában igen. Ha a legnagyobbak működését vesszük szemügyre, azt kell mondanunk, hogy kérlelhetetlenségében nem ismertek határt. S hangjuk az idők folyamán egyre erősebbé vált. A prófétaság, az erkölcsi ideál és a politikai nemzetállam ideálja azonos tőből fakadtak, de egyre jobban különváltak: végül szembekerültek egymással. Aki a prófétaság és a zsidóság történetét figyelemmel kísérte, észrevehette, hogy a zsidóság a maga államát önmaga bomlasztotta fel. Az államot mesterséges elhatárolásnak vélte, s az isteni igazsággal szemben álló, erőszakos szervezetnek tartotta. A prófétaság nemcsak a zsidó nép legmélyebb hangját, de az életben való hontalanságát is jelentette. Ez a bizonyos értelemben „öngyilkosság” egyúttal a fennmaradást, a halhatatlanságot és örök életet adta a zsidó­ságnak.

Dávid, Jeruzsálem királya

Feledhetetlen élmény volt Dávid király életének megismerése.
- Dávid, az új uralkodó egyik legjelentékenyebb tette – mesélte nagyapám -, hogy Júda hegyén új fővárost teremtett: Jeruzsálemet. A várost addig idegen nép, a jebusziták lak­ták, akik az idők folyamán a várost erőddé alakították és elzárták a szomszédos júdeabeliek elől. Dávid azonban elfoglalta és Sion hegyén az erőd Jeruzsálem Dávid városa lett. S ettől az idő­ponttól kezdve a kis júdeai település a földkerekség leghíresebb városává vált: szent város. Dávid odavitette a frigylá­dát, melyet Éli és Sámuel óta egy eldugott városban őriztek. Dávid a frigyládát egy külön erre a célra felállított sátorban helyeztette el a Szentély felépültéig.
-Dávid híres hadvezér lett.
- Igen. Erős had­sereget hozott létre és számos hadjáratot vezetett Palesztina területére betörő né­pek ellen. Kiűzte a filiszteusokat, legyőzte Moábot, Ammont és Edómot. Hadserege Damaszkuszba, Arám – a mai Szíria – fővárosába is benyomult. Valamennyi szomszédja meggyőződhetett róla, hogy Palesztinában erős zsidó királyság alakult, s Dávid – országa külső kapcsolataiban is – jó időre békét teremtett. Az országban mégsem honolt teljes békesség, a békétlenség középpontja oka maga a király családja volt. Dávid, korának szokása szerint többnejű volt. Első feleségét: Mikhált, Saul leányát a feleségek sorában mások is követték. A házasságokból több gyermek született. Dávid Jeruzsálem királya volt már, amikor elvette tisztjének, Uriásnak feleségét, Bátsébát, s az asszonyt erőszakkal vette el a férjétől. Nátán próféta ekkor kereste fel Dávid királyt udvarában, ahol a szegény ember bárányáról szóló híres példabeszédével ébresztette fel a király lelkiismeretét, s bűnbánatra késztette. A próféta azt is megjósolta, hogy Dávidot büntetésül családi szerencsétlenségek sora fogja érni. A jóslat betelje­sedett. Megkezdődtek a családi viszályok, s nem akartak vé­get érni. Dávid fiai szünni nem akaró harcban álltak egymással. A viszály először két idősebb fia: Amnón és Absalóm között tört ki. Ők nem ugyanattól az anyától származtak. Amnón elcsábította Absalóm húgát, Támárt, s Absalám haragjában bosszút esküdve bátyja ellen: magához hívatta lakomára, s megölette. A tetstvérgyilkos – atyjától való félelmében – elbujdosott, s közben maga mellé állította az ország elégedetlen vezetőit, akik Dávid királyságának megdöntésére készültek.

Absalóm nemsokára nyílt támadást indított atyja ellen.
-A békétlensén velünk született tulajdonság?

-Igen. Okos vagy – mondta dr. Adler Jenő.

Örültem a dícséretnek.

- A zsidó nép két részre szakadt. Sokan a pártütők mellé álltak. Absalómot Hebronban királlyá kiáltottak ki, s vezetése alatt a csapatok elindul­tak Jeruzsálem ellen. Dávidot fia lázadása mélyen megrendítette és lesújtotta. Családjával és a hadsereg egy részével elhagyta Jeruzsálemet, s a főváros utcáin összeverődött tömeg szemtanúja volt annak a tragikus látványnak, hogy az öreg király menekül királyi székhelyé­ről. A Szentély papjai is követni akarták a frigyládával a menekülő királyt, Dávid azonban az Örökkévaló akaratában való megnyug­vását hangoztatva arra kérte őket, hogy maradjanak. Az országot apa és fiú háborúja két pártra szakította, s a szembenállás polgárháborúvá alakult át. Joáb, Dávid hadainak fővezére, üldözőbe vette Absalóm seregét, s Efrájim erdejében döntő ütközetre került sor. Absalóm hadait szétverték, az ütközetből menekülő Absalómot maga Joáb ölte meg. A felkelést sikerült az egész országban leverni, de a véres küzdelem az agg királyt nagyon megviselte. Jajgatva siratta Absalómot és saját halálát kívánta.
- S visszatért a nyugalom Dávid királyságában?
- Nem. A király hatalmának megdöntésére több törzs is szövetkezett. De sokan úgy vélték, hogy Dávid törzse, Júda elsőbbséget élvez a többiekkel szemben. Dávid csapatai Joáb vezényletével városról városra meneteltek. A felkeléseket leverték, s ha győztek is, a teljes békessé­get nem sikerült többé már helyreállítaniuk. S nem adatott meg az agg királynak, hogy békén hunyja le a szemét. A trón megszerzéséért már életében elindult a harc. Bátséba királyné fia, Salamon számára akarta a koronát megszerezni, de az idősebb test­vérek egyike, Adonija kikiáltatta magát királynak.

-Mi volt Dávid végakarata?

-Halálos ágyán, Bátsébával egyetértve, kedvelt fiát, Salamont jelölte ki utódjául. S amikor meghalt, a nép rövid ideig tartó pártharcok után, I. e. 970 körül Salamont ismer­te el Izrael királyának.

Salamon királysága és a szentély

- Salamon szerencsés ember volt.

- Igen. Apjától nagy és a külső támadásokkal szemben is jól védett birodalmat örökölt. Zsidó „nagyhatalomról” nem beszélhetünk, de ez a béke és biztonság vetette meg a zsidó impérium rövid virágkorának alapjait. De nem utoljára említhető körülmény, hogy őseink biztonsága épp arra az időre esett, amikor a keleti nagyhatalmak története is békés volt. S a zsidóknak a környező népekkel nem kellett szünet nélkül háborút viselni, s a békés „építő” munkának szentelhették idejüket és erejüket. Őseink Salamon negyvenéves uralkodása alatt nyugalomban éltek: „mindenki szőlőskertjében, fügefája alatt”. Elsősorban földműveléssel, mezei munkával foglalkoztak, s de fejlődött az ipar és a kereskedelem is. Salamon szövetséget kötött a szomszédos föníciaiakkal, az ókor legkiválóbb kereskedő és gyarmatosító népével. Két híres tengerparti kikötővárosuk, Tyrus és Sidon a keleti mediterrán vi­lág: kereskedelmi központjai voltak. S Tyrus és Sidon kereskedői a zsidó kereskedelem pártolóivá, segítőivé váltak. A zsidó és a föníciai kereskedők hajói gyakori látogatói voltak a tengeri kikötőknek. Gyors járású vitorlásokkal messzi kikötőkbe jutottak el, s árukat cseréltek. Salamont az egyiptomi uralkodóházhoz házassági kötelék kapcsolta: egyik felesége az egyiptomi fáraó leánya volt. A házasságnak köszönhetően a zsidó állam egy időre Kelet szellemi vérke­ringésének fő áramába került.

- Dávid katonákat, Salamon kereskedőket és művészeket formált?
- Okos ember volt. Híre mesze földön elterjedt, s mindenütt úgy emlegették, mint korának legbölcsebb emberét. Az arab regék Szulejman ben Daudja lett. Gyűrűjét, trónját és mágikus tehetségét népmesék örökítették meg. Legendás alakja Európában még a reformáció korának népkönyveibe is bekerült, s az uralkodói bölcsesség szimbólumává vált. Távoli országokból érkeztek küldöttek udvarába, hogy példameséit és szavait hallgassák. Sába királynője is meglátogatta. Salamon király világszerte ismert­té vált ítélete: a gyermekről vitatkozó anyák ügyében hozott döntése. Ebben minden bíró számára lélektani útmutatást adott a vitázó felek jó vagy rosszhiszeműségének helyes felismerésére. Mint ko­ra minden uralkodója számára, neki is fontos volt a külső pompa. Székhelyén nagyszabású építkezések folytak. Jeruzsálem reprezentatív fővárossá vált: királyi rezidenciával, palotákkal, középületekkel. S mindezeket megelőzte a nagyszerű Szentély felépítése, amelyen zsidó és föníciai munkások és rabszolgák ezrei dolgoztak. A hegyekben fejtették a követ. A cédrusfát Libanon erdeiből szállították Jeru­zsálembe. Salamon szövetségese és barátja, Hiram, föníciai király Tyrusból és Sidonból a legjobb építészeket küldte: irányításukkal épült fel a Szentély, kívül kőből, belül céd­rusfából, arannyal bevont faragványokkal és faldíszekkel. Az épület középpont­jában állt a nagy, égőáldozatok céljára szánt oltár, s legbelül, egy félho­mályos csarnokban a Szövetség ládája.

- A frigyláda?

- Igen.
- Az ország minden részéből tódult a nép! Főként a nagy ünnepek, mint Pészach és Szukkot idején. Még távo­li országokból is eljöttek a Szentély és a királyi paloták megcsodálni. A zsidó nép azonban túlságosan drága árat fizetett a főváro­s és a királyi ház ragyogásáért. Gazdag és szegény egyaránt sok adót fizetett, s ezreket vezényeltek a legsúlyosabb munkákra. Az elégedetlenség egyre erőteljesebb lett, amit egy királyi hivatalnok, az Efrájim törzsből született Jeróbeám jól ki tudott használni, s heves agitációt kez­dett Salamon ellen. Mellé állt egy próféta is: a silói Adrija, aki szintén ellenszenvvel nézte a király pazar életmódját, s Salamon megbuktatására törekedett. Adrija egy alkalommal, amikor Jeróbeámmal találkozott, ti­zenkét darabra szaggatta a trónkövetelő köntösét, s ebből tíz darabot adott át neki:

-Tíz törzs fog elszakadni Salamon királyságából! S ezek téged kiáltanak ki királyukká!

Jeróbeám Efrájim törzsében előkészítette a fölkelést. Salamon idejében tudomást szerzett a lázadásról, s kiadta a parancsot a pártütő megölésére. Jeróbeám Egyiptomba menekült, s ott maradt Salamon élete végéig.
- Szomorú! Zsidók békétlensége zsidókkal!
- Salamon halála káoszba döntötte az egész birodalmat. A trónt fia, Rehábeám örökölte. Jeróbeám azonban visszatért Egyiptomból, és Efrájim törzsének élére állva nyílt lázadást és elszakadást hirdetett. A nép vezetői királyválasztó gyűlésre Szichem városában érkeztek, ahol Rehábeámnak őszintén feltárták a helyzetet. Salamon súlyos igája után csak úgy lehet a királyuk, ha könnyít a nép terhein. Rehábeám azonban gőgösen és méltatlankodva jelentette ki:

-Atyám igáját még súlyosabbá teszem nyakatokon!

Erre az efrájimbeliek kikiál­tották a szakadást:

-Mi közünk is van Dávid házával?

Csatlako­zott hozzájuk további kilenc törzs. S Jeróbeámban látták vérüket és királyukat: a legitim örököst.

Rehábeám uralmát csak Júda és Benjámin törzse is­merte el.

- A zsidók sem tudnak megférni egymással?

- Sokszor nehezen, Ernő. Láthatod! A zsidó királyság I. e. 930-ban rövid virágzás után két birodalomra szakadt: északi és a déli birodalomra. Izrael (eredetileg Efrájim) és Júda királyságra.

A kettévált birodalom

Izrael királysága (I. e. 930-72)

Az északi próféták

-A tíz törzsből álló Izrael királysága magába foglalta Észak- és Középső-Pa­lesztinát, vagyis a régi birodalom nagyobbik felét. Első uralkodója, mint említettem – nézett rám dr. Adler Jenő -, Jeróbeám volt, aki Szichemet választotta székhelyéül, Elrájim terüle­tén. De tartania kellett attól, hogy alattvalói közül sokan rendszere­sen fel fogják keresni a jeruzsálemi Szentélyt, az ország régi fővárosát, s ott Rehábeám híveivé válnak. Elhatározta tehát, hogy királysá­gának területén két Szentélyt emel: egyiket a birodalom szívében, Bét-Él – Isten háza – városában, a másikat Dánban, az ország északi részében. Mindkét várost régi kultikus emlékek jelölték ki erre a szerepre. E korban tudod, fiam, a zsidó hagyomány még nem volt egységes, s az egy és igaz Örökkévaló egyistenhithez sok „idegen”, a Baál-kul­tuszhoz kapcsolódó elem is vegyült.
- Mit mosolyogsz? – kérdezte tőlem. Valóban mosolyogtam.

- A zongoratanárnőmet is így hívják. Baál.

- Tudom. Baáhl Ottília, de ő nem leszármazottja a sémi főistennek.

-Hol tartottunk? – kérdezte.

- Jerobeám templomokat kezdett építeni – feleltem elégedetten. Büszkeséget éreztem, hogy ezt a művelt embert ki tudtam zökkenteni gondolatmenetéből.

- Igen. Igen. Jeróbeám szentélyépítő vállalkozása is együtt járt a kultusz egyfajta visszaállításával. A templomokba aranyból öntött borjúszobrot állíttatott, s megengedte a bálványok hivatalos tiszteletét. A köznép számára hozott engedmény volt ez az intézkedés, ameit a környező kultuszok alakítottak. A szomszéd népek ugyanis nehezen fogták fel, hogy lehet egy láthatatlan és ábrázolhatatlan Istent imádni.

S Izraelben megkezdődött a lakosság keveredése a környező pogány népességgel. Különösen a föníciaiakkal. Ácháb király uralkodása idején, I. e. 870 körül a Stichemhez közeli Sómrón lett az északi birodalom fővárosa. Ezt az új alapítású várost a király nagyszabású elképzelések szerint építette ki. Valóságos új Jeruzsálemet alakiított ki, ahol sok idegen lakott: föníciaiak és arameusok. Izebel királyné, Ácháb neje, maga is a föníciai származású volt, a föníciai uralkodó leánya, s természetes volt, hogy Sómrónba magával hozta és meghonosította hazája hagyományait és szokásait. A királyi párt idegen papok serege vette körül, s a Baál-kultusz egyre jobban elterjedt. A felsőbb osztályok között általános szokássá vált a különböző istenek kultusza is, miközben a zsidó istentiszteleteken is részt vettek.

Tisztelték Baált és a föníciai-kanaánita Astartét is.
- Senki nem volt, aki figyelmeztette volna őket arra, hogy mit cselekszenek?
- De. Voltak, akik felismerték, hogy a többistenhit, a pogá­nyokkal való keveredés, s a tiszta hagyományok feledésbe merülése menthe­tetlenül romlásba viszi a népet és az országot is.
-Ki?
- Próféta. A Jordán menti Tisbi városából származó Élijáhu – Éliás – vagy Illés, aki az udvar és az előkelők végzetes politikája ellen nyíltan fellépett. Sómrónban hirdette, hogy a ki­rály és királyné rossz útra vezetik a népet. Izebel, amikor e támadásról tudomást szerzett, felháborodott, s szigorúan meg akarta büntetni Elijáhut és barátait, akik „a zsidó Örökkévaló prófétáinak” nevezték magukat. Sokat elfogtak és megöltek közülük. Mások elmenekültek. Élijáhu menedéket talált a Jordán vidékén, ahol a hagyomány szerint hollók táplálták. Bújkált a Szináj-sivatagban, ahol Mózes tanította a népet a Tórára. Bujdosása közben időről időre felkereste Sómrón városát, ahol újra és újra bírálta a királyt és a királynét. A bírálatra számtalan oka volt, a királyi pár ugyanis újabb és újabb erőszakos intézkedéssel keserítette meg a nép életét.

- Mivel?

- Emlékezetes Nábót föld­műves esete. Szőlőskertje a királyi palota közelében terült el. A telket a király mindenáron meg akarta szerezni, s amikor tulajdonosa nem volt hajlandó lemondani róla, Izebel hamis tanúk segítségével király- és istenkáromlás címén halálra ítéltette.

- Ugyanazt műveltél, mint Rákosiék?

Dr. Adler Jenő rám nézett.

-Mik nem jutnak az eszedbe? - s megdímogatta a fejem. – Tudod mit? Igazad van!… Szerencsétlen földművest megkövezték, s birto­ka a királyé lett. Élijáhu felháborodottan támadt Áchábra, mint valaha Nátán Dávid királyra. Megöletett egy ártatlan embert és elrabolta a birtokát.

-Az Örökkévaló azzal fog büntetni, hogy Nábót véres halálának helyén fog kiomlani véred és házadnépe vére is! – mondta Élijáhu.

S megértettem, hogy miért tud a Tóra és a Talmud minden élethelyzetre választ adni. Csak naponta kell tanulmányozni! Ácháb és Rákosi sorsa is – gondoltam – igazolta a próféta jóslatát. Ácháb háborút vi­selt Bar-Hadad, Arám királya ellen, aki a környező területek meghódítása után Izraelt is el akarta foglalni. De hiába ostromolták az aramiták kétszer is Sómrón városát, erőfeszítésük csak harmadszorra sikerült. I. e. 851-ben legyőzték Ácháb seregét, s a király maga is elesett az ütközetben. Véres harci szekerén, haldokolva szállították a fővárosába, s a királyi palota előtt halt meg, ahol egykor az igazságtalanul elkobzott Nábót sző­lőskertje volt.
- Eényerte méltó büntetését!
- El. De Izebel túlélte férjét, s Ácháb halála után fiával, Jórámmal együtt vezette az országot. Élijáhu eközben meghalt. A néphit szerint tüzes szekéren élve szállt az égbe, s utána tanítványa, Elisa próféta foly­tatta a küzdelmet a sómróni királyi ház ellen. Rábeszélte egyik hívét, Jéhú vezért, hogy katonái segítségével fossza meg Ácháb utódait a tróntól, s legyen ő Izrael királya. De meg kellett ígérnie, hogy Baál kultuszát az országban megsemmisíti, s az Örökkévaló tiszteletét helyezi előtérbe. Jéhú I. e. 841-ben megölte Ácháb egész családját és a Baál-kultusz híveit. Uralma alatt folytatódott az aramiták elleni háború, s a küzdelmek uralkodásának minden idejét lekötötték. A moabiták elleni vívott harcainak emlékét idézi fel Mésa moabita király feliratos köve: Jórám és Jéhú uralkodásának idejéből, amelyet nemrég fedeztel fel a régészek Izraelben. Még eygszer, rövid időre köszöntött be csupán búcsúzóul a béke Iz­raelbe egy emberöltővel később. I. e. 785- 743 között II. Jeróbeámnak, Jéhú déduno­kájának uralkodása alatt sikerült békét teremtenie biro­dalmában.

Rövid, külsőségeiben mutatkozó fénykor ez! A jó­lét és a nyugalom utolsó fellángolása. Mint egykor Sala­mon Jeruzsálemet, Jeróbeám is nagyszerű építkezésekkel díszítette Sómrónt. Építettet magának egy téli és egy nyári palotát. Fellendítette a föníciaiakkal és más népekkel folytatott kereskedelmet. Sokan meggazdagodtak. A jólét s vele a nagyúri életmód: pompás épületek, bútorok, arany- és elefántcsont-díszítések, drága kelmék, bőséges étkezések megszokottá váltak. S a jó borok, a fűszerek, s a fényűzés minden változatban általánossá vált. Ebben az időben az elő­kelő zsidó nők jóléte legendás vált. A fényűzés azonban erkölcsi romlást eredményezett. A gazdagok erőszakos eszközökkel szerezték vagyonukat, gazdagságuk és életvitelük ugyanakkor együtt járt munkásaik elnyomá­sával és kihasználásával. Nem riadtak vissza az uzsorától sem: elszegényedett adósaikat könyörtelenül tönkretették. Sokan váltak földönfutókká vagy rabszol­gákká. Rossz termésű években előfordult, hogy az élelmi­szerárusok magas kamatra adtak kölcsönt kenyérre, s amikor adósaik nem tudtak fizetni, a zálog ellenértékét: a termőföldet, a szőlőt elvették. A nyerészkedés gyakorlata és az élvezetek habzsolása a templomok papjai között is elterjedt.

-S nem volt senki, aki a nép mellé állt volna? – kérdeztem szomorúan. Vér szerinti nagyapám orvosi praxisa folytatása mellett – 1947-ig -, a Szociáldemokrata Párt betiltásáig, a párt titkára is volt, s a szociális érzékenység az egész családban mindenki számára természetes volt.

- De. A próféták elkeseredett beszédeket mondtak a romlottság ellen, s megjósolták, hogy ez az életmód a zsidó nép biztos bukásához vezet.
Köztük – I. e. 760 körül – a legjelentősebb Ámósz volt. A júdeai vá­roskából származó, egyszerű pásztor, aki Bét-Élbe, I. Jeróbeám alapította Szentély székhelyére érkezett, s elszomorodott a városlakók erkölcstelen életmódját látván, s szókimondó prédikációkban dorgálta őket. Meg­jósolta, hogy bűneik miatt el fognak pusztulni.

-Lábbal tapossátok a szegényeket! – mondta a gazdagoknak. – Azokban a díszes kövekből épült házakban, amelyeket felépítettetek, nem ti fogtok lakni, hanem idegenek! Ti pedig- fordult a fényűző életet élő nőkhöz -, akik megsarcoljátok a szegényt, akik elkergetitek a koldust, akik dőzsöltök és részegeskedtek… eljön a nap, hogy fogságba, száműzetésbe hurcolnak majd benneteket!

Ámósz rámutatott, hogy Júda királyságában erkölcsösebb az élet, mint Izraelben, s kíméletlenül megjósolta a birodalom bukását.

A BéT-Éli szentély egyik papja fel is jelentette Ámószt a királynál.

-Ez az egyszerű júdeai fenyegető beszédekkel rémíti Izrael népét! – s rátá­madt Ámószra, hogy Izraelben ne merjen többé mutatkozni, hanem menjen Jú­deába, ha prófétálni akar.

-Nem vagyok próféta, sem prófétának fia – felelte Ámósz. – Szegény pásztor vagyok és fügefák ültetője. De az Örökkévaló elszólított juhaim mellől és megparancsolta, hogy prófétáljak népé­nek, Izraelnek!
- Mi történt ezután?
- II. Jeróbeám halála után a súlyos megpróbáltatások ideje következett. A keleti határokon megerősödött Asszíria, az új nagy­hatalom. S ez a zsidókra nézve végzetes volt! Izraelen keresztül vezettek a kereskedő útvonalak, melyek Asszíriából és Babilóniából, a két félelmes világhatalomból Egyiptom és a Földközi-tenger felé vezettek. Izrael valóságos ütközőállammá vált, s útjában állt a hatalmas birodalmak terjeszkedé­sének.

- Ezért kellett elpusztulnia Izrael és Júda országának?

- Asszíria nyugat felé terjeszkedett. Minden útjába eső kisebb országot elpusztított, s eljutott Izrael határáig. A hódítás I. e. VIII. század derekán kezdődött. Jeróbeámot követő gyenge uralkodók kénytelenek voltak behódolni III. Tiglat-Pilezer asszír királynak (I. e. 745-727). Hósea próféta ekkor már tisztán látta, hogy Izrael népe nem tud el­lenállni az erős és győztes asszíroknak. Sómrón királyai azonban még egy végső és elkesere­dett kísérleteket tettek arra, hogy a környező kis országokkal szövetségben: visszaverjék az asszír támadást. Seregeik azonban minden ütközetben vereséget szenvedtek. Tiglut-Pilezer először az ország felét hódította meg, s ezerszámra küldte a zsidó hadifoglyokat idegen országokba. Utódai: Szalmanasszár és Szárgón három évig ostromolták Sómrónt, s végül elfoglalták. A győztes asszírok kíméletlenek voltak: Sómrónt és a közeli városokat is lerombolták. A zsidókat elűzték, vagy Nyugat- és Közép-Ázsia távoli bi­rodalmaiba száműzték. Őseink ekkor és a babiloni fogság idején kerültek Perzsia, Turkesztán, a Kaukázus, India és Kína területére. A le­rombolt, felperzselt zsidó városokba és falvakba asszírok és más népek települtek, akik az ott maradt zsidókkal keveredtek, s utódaik lettek az ősei annak a népcsoportnak, mely később a Samarabelieknek vagy szamaritánusoknak hívtak.

Dr. Adler Jenő szomorúan tette hozzá:

-Az Északi Birodalom, Izrael királysága elpusztult…. I.e 720-ban, mintegy kétszáz éves fennállás után.

-Mennyi a hasonlóság a zsidók és a magyarok történelmében! – mondtam csodálkozva.

- Látom, megértettél mindent! – S elégedetten simogatta meg a fejem.

Nagyon örültem a dicséretnek, s az elismerésnek.

Júda királysága a babiloni fogságig

(I. e. 931-586)

Jósiás reformja

Később Júda királyságáról mesélt nekem.
- Az élet a két évszázad során, miközben Izrael királysága fennállt – nézett rám -, Júda területén sokkal nyugodtabb volt. Dávid dinasztiája uralkodott. S a különböző uralkodócsaládok nem váltogatták egymást olyan gyakran. Jeruzsálemben, a fővárosban a központi Szentély, ahol nagy ünnepeken az egész országból összegyűltek a zarándo­kok: zavartalanul működött… Júda Arám és Asszíria harcias birodalmaitól is távolabb volt, s a júdeaiaknak emiatt sem kellett állandó küzdelmet folytatni, mint az izraeli zsidóknak. Salamon fia, Rehábeám idejében ugyan betört az országba Sisák (Sesonkh) egyiptomi fáraó hadseregével, s ostromolta Jeruzsále­met és más városokat, de Rehábeám adóval és ajándékokkal megvál­totta országát. Az egyiptomiak visszavonultak. Amikor Sómrónban Ácháb uralkodott, Jósáfát, Júda királya vele szövetkezve viselt há­borút az aramitákkal. A királyok házassági kötelékkel is szoro­sabbra fűzték szövetségüket: Ácháb leánya, Atália, Jósáfát fiának, Jórámnak lett a felesége. De amikor Atália királyné, hazája szokásai szerint, Sómrón szokásait, a Baál-kultuszt kezdte követni Jeruzsálemben is: a nép fellázadt ellene, összetörte a Baál-szobrot és a királynét is meg­gyilkolta. Később Júda és Izrael fejedelmei viszálykodó ellenfelekké váltak. Az is megtörtént, hogy hadat viseltek egymás ellen. Amikor az asszírok Sómrónt ostromolták, s elfoglalták Izraelt: a júdeai kirá­lyok nem segítettek a végzetes helyzetbe került északi testvéreiknek. Ácház, Júdea királya, behódolt Tiglat-Pilezer előtt, s ezzel a politikai döntéssel megóvta országát, Júdát az Izrae­léhez hasonló pusztulástól.
-Milyen szomorú!- néztem nagyapámra.
- A korszak, I. e. VIII. század utolsó évtizede. Júda akaratlanul sodródott bele a nagy birodalmak politikai játszmájába. Asszíriának és Egyiptomnak Júdával, mint utol­só „idegen” – bár már nem független- földrajzi tényezővel kellett szá­molniuk. Júdában is, mint Izraelben, őseink jólétben éltek. A felsőbb osztályok a szomszéd népek életmódját utánozták. A gazdagok és a szegények között mély szakadék húzódott, mint korábban Izraelben. A próféták, akik Júda szel­lemi vezérei voltak, érezték, hogy a zsidóságot szociális katasztrófa fenyegeti. S hevesen tiltakoztak, amikor Acház asszír szokásokat kezdett megho­nosítani Jeruzsálemben. A kor legnagyobb alakja, Jezsajás próféta – Ézsajás -, Ámóc fia volt: I. e. 740 és 700 között. Ézsajás közel állt Jeruzsálem fel­ső társadalmi köreihez, s nagyívű beszédeiben hívta fel a figyelmet Júda erkölcstelenségére. A Nem kímélte a király személyét sem! Se a főhivatalnokat se, se az ország nagyjait.

-Mily paráznává és könnyelmű­vé lett Jeruzsálem egykor hű városa! – hangoztatta. – Valaha igazság és becsületesség la­koztak benne! Ma pedig gyilkosok! Fejedelmei romlottak! Rablók cinkosai, akik mohók és megvesztegethetők, hajszolják a pénzt: az árvának nem adják meg jogát, és nem hallgatnak az özvegy jaj­szavára… Minek is jöttök, kérdi az Örökkévaló az én templomomba, minek hoz­tok nekem áldozatot? Nem tudok imátokra hallgatni: kezeitekhez vér tapad! Tisztuljatok meg, szakadjatok el bűneitektől, tanuljatok jót tenni, keressétek az igazságot, segítsetek az elnyomottakon, adjátok meg jogát az árvának, szálljatok síkra az özvegyért! – hirdette mindenütt. Különös haraggal fakadt ki „Ción leányai”, Jeruzsálem asszonyai ellen, akik könnyel­mű, hivalkodó életet étek. Beszédeiből nemcsak korának valósága tárul fel előttünk, hanem a messiási álom első halhatatlan víziója is. Jezsajás Ácház király ellen is síkraszállt. Szemére hányta asszírbarát po­litikáját, és az asszír szokások iránt kifejezett szimpátiáját.

-Asszíria vessző az Örökkévaló kezében, amellyel a bűnös népeket sújtja! Te azonban a vesszőtől félsz, és nem attól, aki kezében tartja – mondta.

Elégtételt érezhetett Jezsajás, amikor Ácház halála után – I. e. 700 körül – fia, Hizkija – Hizkijáhú, Ezékiás – került a trónra, aki a mózesi hagyományok és a próféták szellemében igyekezett Júdát vezetni. Hizkija az ország egész területén megtiltotta és üldözte a bálványimádást, összetörette a bálványszobrokat, leromboltatta az oltárokat (bámót), amelyeken az áldozatokat bemutatták, és helyreállította a hagyományos istentiszteletet a jeruzsálemi Szentélyben. Itt ünnepelte a néppel együtt a fő ünnepeket, ahová az or­szág minden részéből érkeztek a zsidók. Az uralkodónak súlyos gondot okozott, hogy országát hogy szabadítsa meg országát az asszír hatalom egyre súlyosabb terhétől, amelyet atyja magára vállalt. Asszíriában Szanhérib ült a trónon. Harcias uralkodó volt, aki elhatározta, hogy minden – Mezopotámia és Egyiptom között elterülő -országot meghódí­t. Hizkija szövetséget kötött Egyiptommal, megerősítet­te Jeruzsálem védőfalait, s felkészült a védelemre, az ellensé­g betörésére és a város ostromára. Szanhéribet mindenről tájékoztatták, s amikor Egyiptom ellen indított hadjáratot, a zsidó királyhoz követeket küldött, hogy adja át Jeruzsálemet. A követek a városon kívül verték fel sátraikat, Jeruzsálem lakói a falakról figyelték őket. Az egyik követ felkiáltott:

-Kire akarsz támaszkodni ellenünkben? Egyiptomra talán? A tört nádszálra! Megsebzi a kezed, ha rátámaszko­dsz!

A követek Júda átadására szólították fel a zsidókat. Hizkija Ézsajás tanácsát, támogatását kérte. A próféta az Örökkévaló se­gítségével nyugtatta meg az aggódó királyt.
-Az Örökkévaló segített? – kérdeztem.
- Csoda történt. Szanhérib visszafordult. Csapatait pestis tizedelte meg, és menekülve tért vissza Asszíriába.

-Júda megmenekült.

-Meg. De Hizkija fia, Manassé nem folytatta, amit apja elkezdett. Az ifjú ki­rály életmódja és életfelfogása inkább nagyatyjára, Acházra hasonlított. Uralkodása alatt elterjedt megint a bálványimádás: Jeruzsálemben oltárok épültek Baálnak és más istennek, s az áldozatok bemutatása éppen úgy szokássá vált, mint a Szentélyben. Moloch tiszteletére – a föníciai Melkárt -, gyermekáldozatot mutattak be! De attól sem riadtak vissza, hogy Astartét erotikus szertartásokkal szolgálják. Ezekben a kultuszokban a környező népek szokása és erkölcse, elsősorban Asszíria szellemi hatása érvényesült.

-Júda is az erkölcsi romlás útjára lépett?

-Manassé fia, Ámon halála után – I. e. 630 táján – foglalta el Júda trónját egy nagy koncepciójú reformátor, Jósiás, aki érvényt tudott szerezni a próféták tanításainak. Jósiás tette fel a koronát Hizkija művére: prófétai segítség­gel megalapozta a Törvény, s visszaállította a Tóra tiszteletét Júdeában. A jeruzsálemi Szentély eldugott szegletében találtak egy tekercset, mely Mózes törvényeit és beszédeit tartalmazta. Elvit­ték a királyhoz, aki megdöbbenve ismerte fel, hogy a tekercs Mózes törvénykönyve, amit a népnek követnie kellett volna. De nem a törvénykönyv szerint éltek! S a megsze­gőkre büntetés vár. Izraelben mindez már be is teljesedett: a zsidók elvesztették orszá­gukat, s Izrael idegen országokban száműzötté vált. A próféták őszinték voltak a ki­rállyal, s elmondták, hogy Jeruzsálemet is Sómrón sorsa fenyegeti.
- Még idejében szóltak – mondtam.
- Jósiás keresztülvitte a prófétai szellemben megfogalmazott, Mózes nevéhez kapcsolható törvény teljes elismertetését. Más vallások papjai ellen energikusan lépett fel, eltörölte a Baál-kultuszt, s egy nagyszabású jeruzsálemi népgyűlés keretében Mózes Tóráját deklarálta követen­dő alaptörvénynek, s Jeruzsálemet jelölte ki az Örökkévaló tiszteletének egyetlen és legfőbb központjává.

- Mikor?

- I. e. 620 körül. Valószínűleg I. e. 623-ban vagy 621­ben, a zsidó állam életének utolsó napjain.
- Ez már Jeremiás korszaka lehetett?
- Igen. A nagy jelentőségű reform kidolgozásában és keresztülvitelében Jeremiásnak nagy szerepe volt. A próféta I. e. 628 és 586 között működött. Azoknak a géniuszok­nak egyike volt, akik a zsidók nyomorúságát átérzték, s minden ere­jükkel azon dolgoztak, hogy megmentsék testvéreiket. Jeremiás bízott abban, hogy ja Júda a Törvény előírásait követi, s meg tudja szüntetni a legnagyobb társadalmi igaztalanságokat. Mindez azonban remény maradt, közben ugyanis katasztrófák egész sora szakadt az országra. A hatalmas asszír birodalom, mely egyben a meghódított és hűbéres népek állam félelmetes hatalma is volt, a bomlás jeleit kezdte mutatni, s régi riválisa, Egyiptom veszedelmes ellenfele lett. Nékó (Néchó) fáraó kihasználva ellenfele meggyengülését, meg akar­ta hódítani Asszíriát, s Júda földjén keresztül az Eufrátesz felé vonult. Jósiás féltette Júdát az átvonuló egyiptomiaktól, ellenállt, s megütközött csapataikkal Megiddónál. Serege azonban súlyos vereséget szenvedett, s I. e 608-ban maga a király is elesett az ütközetben.
- De szomorú! Végzetes sors, mint a magyaroké! A magyarokat is mindig leigázta valaki.

- A megiddói ütközet után egy ideig Júda fölött Egyiptom uralkodott. A fáraó Jósiás idősebb fiát, Tójákimot ültette a trónra, akit valójában ő irányatott. Jójákim keveset törődött népe helyzetével. Legfontosabb az volt számára, hogy az egyiptomiak adóját behajtsa, s az egyiptomi helytartó rendele­teit végrehajtsa.

- Jeremiás mit szólt?

- Kétségbeesett beszédekben bírálta a királyt és Jeruzsálem arisztokráciáját. Még a Szentélyben is szót emelt ellenük, s hangoztatta, hogy ha az or­szág vezetői nem térnek igaz útra: a Szentély nemsoká­ra romba dől, ahogy Siló kis temploma Sámuel próféta idejé­ben. Jeremiás, vakmerő beszéde miatt ha­lálra ítélték volna, de barátai és hívei megmentették.

- Később mi történt?

- Az asszír birodalom darabokra esett szét, területén új mezopotámiai hata­lom jött létre: az új babilóniai királyság. Nabukodonozor – Nebukadnecár – I. e. 605-562 között uralkodott. Csapatai legyőzték a fáraót, s az egyiptomiakat egész Júda területéről kiszorították. Jójákim egy Nebukadnecár ­elleni szövetség létrehozásán fáradozott. Jeremiás figyelmeztet­te, hogy minden erőfeszítése hiábavaló.

- Fel kell ismerni, hogy Babi­lónia gyorsan emelkedik, s a Földközi-tenger partvidékének leghatal­masabb vezérállama lesz! – hangsúlyozta.

Jójákim nemsokára meghalt s trónját Jeruzsálemben tizennyolc éves fia, Jójákin foglalta el. Nabukodonozor csapatai csakhamar meg­jelentek a város előtt. Az ifjú király anyjával és tisztjeivel együtt kivo­nult elé, s a város számára kíméletet kért. Nabukodonozor elfogatta, családjával, s Jeruzsálem előkelőivel együtt Babilon­ba száműzte őket. Jeruzsálem királyává Jójákim öccsét – Jójákin nagybátyját – Cidkijáhút nevezte ki, akinek örök hűséget kellett fogadnia a babiloni királynak.
-Szomorú!
-Hét év telt el így! Cidkijáhú megtartva esküjét hűséges helytartó volt, de hét év után nem bírta to­vább, s beszüntette az adófizetést. A nagy babiloni hadsereg ekkor azonnal Júdea ellen vonult. Elfoglalt minden útjába eső várat és erődöt, végül Jeruzsálemet kezdte ostromolni. A főváros lakossága meg­sokszorozódott, a zsidók a kisebb városokból és a környék­ről Jeruzsálembe menekültek abban a reményben, hogy ott a város bástyái védelmet nyújtanak majd az ostromlók ellen. A megerősített falak több mint egy évig bírták az ostromot, de a zsidók, akik a falak közé voltak zárva, a megpróbáltatásokat nem bírták tovább. Elfogyott az élelem, s nagy éhínség tört ki. Az utcákon holttestek hevertek, a gyerme­kek jajgatását messziről lehetett hallani. Az éhség miatt többen haltak meg, mint az ütközetben. Az elcsigázott zsidók végül kimerültek, az ost­romlók benyomultak a városba: gyilkoltak, raboltak, gyújtogattak minden­felé. A Szentély is a lángok martaléka lett. A menekülő Cidkijáhút elfogták, s összekötözve vitték Nabukodonozor elé, aki az uralkodót megvakíttatta. A zsidó foglyokat pedig ezrével hurcolták Babilóniába. Jeruzsálem romhalmazzá vált.

- Ó, Istenem!

- Az első Szentély lerombolása volt ez. Jeruzsálem első nagy pusztulása,

I. e. 586-ban. S a füstölgő romok között gyászolt, jajgatott Jeremiás próféta. Jóslatai és intelmei tragikus módon mind beteljesültek.

-Ó, mily magá­nyosan maradt a népes város! Özveggyé lett, akinek nincs vigasztalója! – siránkozott.

-Mi lett vele?

- Nabukodonozor életben hagyta. Szabadon engedte. Barátja, Gedalja herceg –nászi – a babiloni király parancsára Júdea kormányzója lett, és Micpában, Jeru­zsálemtől nem messze alakította ki székhelyét. Azonban a zsidó királyság e kicsi maradéke sem maradt fenn sokáig. Gedalja ellen, mivel ide­gen hatalom helytartója volt, az életben maradt zsidó tisztek összeesküvést szerveztek, és zsoldosokkal megölették. Jeremiás, miután a Szentély alatt elásta a Szentek szentje kegytárgyait, köztük a Menórát és a Frigyládát, zsidók jelentős csoportjával együtt elhagyta a pusztasággá vált országot és Egyiptomba költözött. A nagy babiloni szám­üzetés – galut – idején Egyiptomban alakult ki a második nagy zsidó közösség. I. e. 585-ben Nabukodonozor egy végső elkeseredésből indult népfelke­lést is levert, s még egyszer végigdúlta Júdea földjét. Ezreket és ezreket hurcoltatott el újra fogságba. Népünk szétszóró­dott. Az elüldözöttek jelentős részének azonban később megadatott, hogy viszontlássák újra szerencsétlen ha­zánk földjét.

A babiloni fogságtól a második szentély pusztulásáig

Az elso galut

I. e. 586. Áv hó 9-én – polgári naptár szerint augusztus 10-én – a babiloni csapatok az elfoglalták Jeruzsálemet, és a Szentélyt felgyújtották. Ezzel is kifejezni akarták győzelmüket az Örökkévaló fölött.

S úgy gondoták, hogy a zsidók betöltötték tör­ténelmi küldetésüket. Mi várhat egy legyőzött népre? Az országot feldúlták, a főváros romhalmazzá vált, az Örökkévaló Szentélye hamuvá. Királyunkat megvakították, s bilincsbe verve rabságba hurcolták. Népünk nagy része száműzetésbe került. De akik otthon maradhattak, ők is Babilon rabjai lettek.

-Minden elveszett?

-Az események végül mutatták, hogy semmi! Az élet reménye és az akarat megmaradt. Babilóniába érkezett száműzöttek ugyanis meglepődve tapasztalták, hogy viszonylag tűrhető és em­berséges körülmények közé kerültek. Letelepedhettek. Művelhető parcellálat is kaptak a Kevár-folyó partján.

- Földműveléssel foglalkoztak? – kérdeztem.

-Igen. És kert – és szőlőmű­veléssel, de a kereskedelem­mel is megismerkedtek. Az első nehéz évek után viszonylag jólétben és biztonság­ban éltek. Egymás között maradhtak, ősi szokásaikat és hagyományaikat megőrízték. S abban az idegen környezetben vallásuk tisztaságát össze is hasonlíthatták a babiloni pogány szo­kásokkal és ráeszmélhettek az egyistenhit magasabbrendűségére. A prófétáknak a Szentély pusztulása előtt szüntelenül küzdeniük kellett a bál­ványimádás ellen: a babiloni fogság után azonban a zsidó nép hite már soha többé nem rendült meg az egy igaz Istenben.
-A rosszban van tehát jó?
-A babiloni galut nem az első eset volt, hogy nagy zsidó népcsoportok kerültek messzire hazájuktól. A zsidó kereskedőknek Damaszkuszban már I. e. IX. században külön utcájuk volt. A zsidókat az asszírok is tömegesen deportálták: Szárgon király I. e. 719-ben az egykorú feliratok szerint 27 290 zsidót, Szancherib I. e. 701- ben pedig 200 150 főt. Önként is sokan menekültek idegen országokba. Főleg Egyiptomba, ahol az I. e. VII. században már nagy zsidó telepü­lések alakultak ki. A Babilóniába telepített zsidóság életmódja már bizonyos szempontból kiérlelt formákat vehetett figyelembe. A babiloni zsidóság – lehetőségeihez képest – megtarthatta otthon kialakult közösségeit. Az egyes városokból deportáltak saját gyülekezeteket alakítottak, s ragaszkodtak az ősi, nemzetség szerinti tagozódáshoz is. A gyülekezet férfitagjai minden szombaton a gyülekezet vezetőjének lakásán ta­lálkoztak, vallásos tanításokat hallgattak, s megbeszélték a közösség ügyeit. A szombati és ünnepi találkozások az egyko­ri Szentély-beli áldozati szertartásokat pótolták. S tartalmat kapott a pró­fétai gondolat: értékesebb az áldozatnál az ima és a tanítás. A gyülekezetek vezetői tanácskozásra is összegyűltek.

Ezékiel próféta a vezetők testületéhez intézte nevelő és lelkesítő beszédeit.
-Honnan tudjuk, hogy a babiloni fogság idejében milyen volt a zsidók élete? –kérdeztem.
-Ásatások során előkerült feljegyzé­sből. Zsidó földbirtokosok, bérlők és kereskedők üzleti kapcsolatba kerültek babiloni bankokkal. A zsidók megtartották hitüket, reménykedtek országuk helyreállításában, ragaszkodtak a szombathoz és a zsidó szertartásokhoz. De gyötörte őket hazájuk elvesztése. Babilónia nagyvárosai nem tudták feledtetni velük Erec Jiszrael falvait, városait, a Szentélyt, s a távoli Babilóniában elvesztett hazájuk termőföldjei és szőlőhegyei után áhítoztak.

-Bábelnek vizeinél ott ültünk és sírtunk, midon Ciónra emlé­keztünk! – énekelte a 137. zsoltár költője.

Az emlékezést folytatták:

-Ha elfelednélek Jeruzsálem, felejtsen el a jobbom, tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem gondolok reád mindörökké!

- Miért a zsidókaz érte a csapás? Országunk és szabadságunk elveszté­se? – kérdeztem. – És meddig tartott a száműzetés?
- Kérdésedre Ezékiel próféta is kereste a választ. A Szentély pusztulása előtt tizenegy évvel korábban került Babilóniába, amikor Nabukodonozor csak az előkelő zsidókat deportáltatta. S őszintén kimondta, hogy a zsidó nép szenvedésé­nek oka a zsidó nép bűne, s nem Isten gyöngesége vagy igazságtalansága. A felelős vezetőket pásztorokhoz hasonlította, s azt hangoztatta, hogy vétkeztek, elhagyták az Örökkévalót, bál­ványokat imádtak.

- Nyájukat nem gondozták, a rájuk bízott juhokat elhanyagolták: kihasználták, levág­ták – mondta.

Kíméletlenül és keményen ostorozta a népet. De, amikor Babilóniába elért a Szentély pusztulásának híre, népünk tragikus bu­kásának pillanatában, a bűnök kegyetlen ostorozója a megbocsátás és a vi­gasztalás prófétája lett.

-Hatalmas völgyet láttam – mondta.

Temetetlen csontvázak töme­ge fehérlett.

-Ember fia!- szólt hozzá az Örökkévaló.

- Élet­re kelnek-e vajon a csontok? Örökkévaló, a Világ Ura, válaszolta, Te tudhatod.

És csoda történt! A csontokra hús és bőr került. Az élettelen testeket élővé varázsolta az Örökkévaló szelleme. Életre keltek, s mind lábra álltak.

-A te néped ez. A zsidó nép! – hallotta a hangot.

Ez volt a próféta látomása.

-Azt mondjátok, kimerült az életerőnk? Elsorvadt a reménységünk? Vé­günk van? Az Örökkévaló feltöri a sírboltot, amelyben feküdtetek, s elvezet titeket hazátokba, Izrael földjére!
- Most nekünk is jól jönne Ezekiel biztatása! – mondtam.

Igazságtalan volt a korszak, amelybe beleszülettem, és amelyben gyermekkoromat töltöttem. Dr. Adler Jenő a bácsalmási szociáldemokraták titkára volt, de a demokratikus pártot betiltották, s zsidó férfi annyi sem maradt, hogy kitelt volna belőlük a minján. A bácsalmási zsinagógát lebontották, a hazatért zsidók szülőföldjüket elhagyták. Dr. Adler kitért, s református lett. Fontos volt számára a templom csendje, de kitérése formális volt. Egy orvos esetében jó, ha a páciensek látják, hogy akinek a rendelőjébe járnak, jó magyar és keresztény. Ugyanilyen okból járt át kártyázni dr. Faragó Dezső bácsalmási orvos a katolikus plébánoshoz.

Ilyen képmutató világot éltünk!

- Okos vagy. A reménységünk! – mondta Adler és megsímogatta a fejemet.

Amit tapasztaltam, a felnőttek is látták, csak nem beszéltek róla. Ám ha tőlem hallottak megjegyzést, nagy örültek neki.

Lehet, hogy mindenki félt?
- Ezékiel próféta nemcsak lelkesített. Megalkotta a leendő zsidó állam alkotmányát is, ameléyben a zsidó nép királya maga az Örökkévaló. Az államot nem földi király, fejedelem vezeti, aki első polgára hazájának, de különleges jogokkal nem rendelkezik. A feje­delem mögött a kohének testülete áll. S a papság legfőbb feladata az áldoza­tok bemutatása és az ítélkezés. Az állam célja, hogy az Örökkévalót szolgál­ja.

-Istenkirályság?

-Theokráciának. A zsidók államformája lett a babiloni száműzetés után. A Szentély pusztulása utáni lelki összeomlásban, a száműzetés re­ménytelen messzeségében az ehhez hasonló prófétai szavak tartották ábren az élni akarás gondolatát.

S a próféták „álomlátásai” most is igazaknak bizonyultak.
Hamarosan olyan politikai változások történtek, amelyek Ezékiel­ reményeit igazolták.

Hazatérés és a Szentély felépítése újra

Negyven év telt el száműzetésben, amikor a babiloni birodalom északkeleti határszéléről különös hírek érkeztek. A szomszédos perzsák fiatal királya, Kurusu – a zsidók nyelvén Kóremek, görögül Kyros, latinul Cyrusnak – egymás után támadta meg a határvidékén a kisebb szomszédos né­peket, és elterjerdt a hír, hogy Babilónia ellen készülődik. A leigázott népek- köztük a zsidók-reménykedve várták Babilónia bukását, felszabadulásukat és hazatérésüket. Ismét egy próféta tartotta bennük a lelket. Nevét nem ismerjük: babiloni vigasztaló prófétaként emlegetjük. Próféta elődeinek hagyományával szakítva nem az Örökkévaló szigo­rúságáról, az elkerülhetetlen bűnhődésről beszélt, hanem az Örökkévaló jóságáról és megbocsátásról. Megtisztulásról és hazatérésről.

-Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!­ – fordult prófétatársai felé. A szeretet halk szaván szólalt meg. Úgy gondolta, hogy a bűneitől meg­tiszultuló, felszabaduló zsidó nép – hazáját visszanyerve – a népek világossága lesz.

- Minden szolgaság és sötétség­ leküzdője! Minden ember szabadságának és a szellem világosságának harcosa!

A zsidó nép történelmi feladatait az óta sem fogalmazta meg senki sem olyan halhatatlan szavakban, mint a nagy babiloni vigasztaló.
A perzsák 539-ben megtámadták Babilóniát és bevonultak a fováros­ba. A hatalmas birodalom egy csapásra a kezeik közé került. A zsidó nép felszabadult. Kürosz kihirdette, hogy a száműzöt­tek nem foglyok többé! Aki akar, visszatérhet hazájába, Erec Jiszráélba, ami azonban perzsa fennhatóság alatt marad. Kürosz ki is nevez­te a visszatérők vezérét. Dávid családjából származó Zerubbábel és Jószua főpap lettek a zsidók elöljárói.

Őseink leírhatatlan lelkesedéssel fogadták a perzsa ki­rály engedélyét, s csakhamar mintegy 42 000 száműzött állt útra készen a hazatérésre, és akik nem is tartottak velük, idős koruk vagy testi gyengesé­gük miatt, vagy, mert négy évtized alatt megszokták kialakult életmódjukat és új hazájukat – ők is támogatták erkölcsileg és anyagilag a hazatérőket.

A hazatérők között minden nemzetségben voltak visszatérők és Babilóniában maradók is. Ezzel kettős célt szolgáltak. Maradtak zsidók Babilóniában, s jelképesen a nép hazatért hazájába, hiszen minden nemzetség képviselte magát az újjáépülő országban. S szoro­s lett a kapcsolat az erec-i és a babiloni zsidóság között, hiszen minden babiloni zsidónak éltek rokonai Erecben, akiknek boldogulásáért felelősséget éreztek. A babilóniai zsidóság politikai és anyagi erejével támogatta az országépítés feladataival megbirkózó ereci testvéreit. Erre a támogatásra nagy szükség volt, ugyanis a hazatérők otthon az egykor virágzó ország helyén pusztaságot találtak. Gazdátlanná vált földe­ket, a virágzó szőlőhegyek helyén bejárhatatlan bozót bur­jánzott. Mindent újra kellett kezdeni!

A természetnél is veszedelmesebb ellenség azonban maga az ember.
Az elhur­colt zsidók házaiba telepesek költöztek, azok a törzsek, akiket a 722-ben elhurcolt északi tíz törzs földjeire még az asszírok telepítettek oda. Az ott maradt zsidókkal keveredtek és úgy vettek át zsi­dó szokásokat, hogy sajátjaikkal sem szakítottak teljesen. A félzsidó-félpogány népcsoport Somron – latinul Samaria – városa körül telepedtek le, s szamaritánusoknak hívták őket. A négy évtized során, miközben az ország az övék volt, keveset törődtek a tulajdonukba került földekkel. De féltékenyen tekintettek a földjeiket visszakövetelő hazatértekre. Nem tehettek azonban semmit: a perzsa hatóságok a hazatért zsidókat tá­mogatták, akik a legsúlyosabb nehézségekkel megbírkózva hozzáfogtak Zerubbábel veretésével a leégett Szentély helyén a má­sodik felépítéséhez. A szamaritánusok a zsidók ellen fordultak, feljelentették a zsidókat a perzsa helytartónál. Azt állították, a Szentély építése ürügy csupán a perzsa birodalomtól való elszakadási törekvések leplezésére.

- Salamon Szentélyémek helyreállításával a zsidók Salamon birodalmát és politikai függetlenségét is helyre akarják állítani – hangoztatták. A vád hamis volt, a helytartó, miközben zsidóellenes döntéseket nem hozott, az ügy kivizsgálásáig az építkezést felfüggesztette. Nemsokára kitört a perzsa-egyiptomi háború és a zsidó nép, a hadműveletek közben a Szentély építésének folytatására gondolni sem tudott. Húsz év telt el. A perzsák legyőzták Egyiptomot. Kürosz meghalt. Dárius került a trónra, már nem volt akadálya a Szentély építése folytatásának. A zsidók, most már hiva­talos engedéllyel, lázas iramban láttak hozzá újra a kényszerűszégből félbeszakított munkának, és i. e. 516-ban, Peszach ünnepén, éppen hetven évvel az első Szentély pusztulása után avatták fel a második Szentélyt. Sokan emlékeztek az első Szentélyre, s könnyezve hasonlították össze a salamoni­ Szentély pompáját a második szűk méreteivel, szegényes be­rendezésével. De Chaggaj próféta vigasztalta őket:

- Csak rajtatok múlik, hogy a szegényesebb második Szentély dicsősége felülmúlja-e az elsőét? Egy templom dicsősége nem külső pompájától függ, hanem a benne fohászkodók lelkének, áhítatának tisztaságától.

Ezra és Nechemja

Akik azt hitték, hogy a Szentély felépítésével a zsidó nép gondjai megoldódnak, csalódtak. Mert keservesebb, nehezebb lett az életük. Júdea zsidó önkormányzattal perzsa fennhatóság alatt maradt. A tartomány területe sokkal kisebb lett, Jeruzsálem környékére terjedt ki csupán, s a határ a tengerpartot nem érte el. A földművelésre berendezkedett kis ország gazdasági életét sorozatos természeti csapások súlytották: aszály, sáskajárás és rossz ter­més. A szegénység miatt kiéleződtek a belső ellentétek. Az eladósodott földművesek egyre jobban haragudtak hitelezőikre, a nagybirtokosokra és városi kereskedokre, akik kíméletlenségükben odáig merészkedtek, hogy adósaikat, ha nem tudtak fizetni, rabszolgának adták el. A létért küzdő zsidók elkeseredve szemlélték a szomszéd szama­ritánus közösség gazdagságát. Nekik nem kellett a semmi­ből új hazát teremteni!
A második honfoglalás napjai után, a csodaváró len­dületet fásultság követte. A szamaritánusok gazdasági erejük következtében politikai­lag is egyre nagyobb befolyásra tettek szert. Előkelő zsidók is szívesen vették, ha szamaritánus úr méltónak találta őket arra, hogy lányukat feleségül vegye, s családi kapcsolatot létesít velük. S a szamaritánus rokonság szokásait, erkölcseit és vallásukat is átvették a zsidó családok, amelyek teljes beolvadás útjára léptek.

Az Erec Jiszraeli zsidó közösség válságának híre eljutott Babilóniába! Az ott maradt jómódú és tekintélyes zsidóság úgy érezte, hogy segítenie kell. I. e. 458-ban Ezra, királyi engedéllyel egy ezerhétszáz fős zsidó csoporttal indult el az ereci zsidóság megsegítésére. Öt hónap múlva érkeztek Jeruzsálembe. Ezra azonnal hozzálátott az erkölcsi alapok helyreállításához. A legfőbb bajt az idegen vallási szokások átvételében, s annak okát a szamaritánusokkal való családi kapcsolatok létesítésében látta. Erélyesen lépett fel. Szigorú parancsot adott a szamuritánusoktól való teljes különválásra. A férfia­kat arca kötelezte, hogy nem zsidó feleségeiktől váljanak el.
- Ezra zsidó fajelmélet követője volt?

-Nem. Ezrának nem a szamaritánusok faja, hanem vallási elveik ellen volt kifogása. Intézkedései nem egy ki­sebbség elnyomására szolgáltak, hanem a gyöngébb közösséget védte attól, hogy az erősebb ne tudja teljesen önmagába olvasztani. A zsidóság sem Ezra korában, sem később, nem vonakodott befogadni azokat, akik tiszta lélekkel vállalták a zsidó sorsközösséget.

-Például Onkelosz vagy Ruth?

-Igen. És még sok példát említhetnénk. A zsidó nép hagyományait és vallásának tiszta­ságát védte mindig. Ez nemcsak joga, hanem kötelessége is volt. Minden korszakban minden „egészséges” nép így cselekedett.
Ezra azonban a gazdasági, társadalmi és politikai bajokon nem tudott segíteni, s a csalá­dok életébe történt erőszakos beavatkozása sok nehézséget okozott. Újabb se­gítségre volt szükség. Tizennégy évvel Ezra után – i. e. 444-ben érkezett Erecbe Nechemja. Ő nem pap volt, hanem politikus. I. Artachsaszta – görögül: Artaxerxes – perzsa király bizalmasa, aki magas udvari méltóságát hagyta ott, hogy a távoli tartományban élő kicsi népén segítsen. Nechemja látta, hogy a zsidó közösség bajainak gyökere az, hogy gazdaságilag és politikailag erőtlen. Először Jeruzsále­met, a fővárost akarta megerősíteni. Jó szervező képességével és energiájával elérte, hogy ötvenkét nap alatt Jeruzsálem lakossága közmunkával felépí­tette a városfalat. S nem törődött a szamaritánusok vezéreinek: Szanballatnak és Tóbiásnak áskálódásaival és gúnyolódásával. A támadásokat fegy­verrel verte vissza. Nechemja leírása szerint – emlékiratai a Bibliában ol­vashatók – a városfal építői úgy dolgoztak, hogy „egyik kezükben szerszám volt, a másikban, pedig fegyver”. A városfal is a kitűzött határidőre el is készült. Nechemja következő feladata a gazdasági élet fellendítése volt. Az eladósodott földműveseknek visszaadta földjeiket és elengedte az adósságokat. És adósság miatt zsidó már nem adhatta el zsidó testvérét rabszolgának. Nechemja a nyomasztó adóterheken is enyhített: helytartói fizetéséről lemondott, s közösségi célokra ajánlotta fel jövedelmét.
A kereskedelem fellendítése érdekében a vidéki lakosság tizedét Jeruzsálembe költöztette. A szent város kapui egész nap nyitva voltak, szombat kivételével. Nechemjának sikerült az egész népben az összetartozás és testvériség érzését felébreszteni. Elérkezett végre a nap is, amelyet Ezra annyira várt, s amely Nechemja nélkül soha nem következhetett volna be: a Tóra felolvasá­sának és a nép felesketésének nagy napja. Ezra i. e. 444. év – Tisri 1-jén, Ros Hasana napján – gyűjtötte össze a népet. Ezra az összegyűlt zsidók előtt hatalmas emelvényről olvasta a Tórát. A felolvasásnak magának olyan lenyűgöző hatása volt, hogy az összegyűlt zsidók könnyek között vallották be bűneiket és szent fogadalmat tettek a Tóra törvényeinek betartására, s arra, hogy az idegen szokásokkal szakítanak.
A jelentős eseménytől kezdve a Tóra törvényei szabályozták a zsidó ember mindennapos életét. A vallásos törvények ettől fogva uralkodóvá váltak, s a zsidó nép a Könyv, a Törvény népévé vált, mely minden időben biztosította a zsidó szellem és a zsidó nép fennmaradását. A politikus Nechemja segítségével Ezra, a vallás embere elérte célját. S hogy a vallásos szellem győzelme ne legyen mulandó: Ezra és Nechemja létrehozták az ún. Nagy Gyülekezet, mely a fejlődés folytonosságát biztosította. Amikor Nechemja küldetése befejezése után visszatért a perzsa fővárosba, s Ezra meghalt, a zsidó nép ügyeit a Nagy Gyülekezet vezette tovább. S ennek köszönhető, hogy Nechemja és Ezra életművét nem nyelték el a századok.

A csendes századok

Ha a mondás igaz: „azok a népek boldogok, amelyeknek nincs tör­ténelmük”, akkor a zsidó nép Ezra és Nechemja fellépését követő évszázadokban boldog. Mintha mindenki el­feledkezett volna arról a két és fél évszázadról, ami i. e. 440-től 199-ig eltelt.

- Hogy éltek ebben a korszakban a zsidók?

-Júdea a perzsa világbirodalom kicsi területe volt. A szíriai helytar­tó alá tartozott és belső ügyeit önkormányzat irányította. A helytartó csak az érdekelte, hogy az adót pontosan befizessék, és ne érje sérelem a birodalom politi­kai érdekeit. A kor nagy világtörténeti eseményei: a görög háborúk, a perzsa trónviszályok Erec Jiszraeltől távol folytak, s az ország nyugalmát nem háborgatták. A népünk élén főpap állt, s mellette a Nagy Gyülekezet, mint tanácsadó testület. S elődeink szellemi életének minden megnyilvánulása vallásos jellegű volt. Az élet ebben a korban kezdett meghatározott mederbe terelődni. Összegyűjtötték a Biblia könyveit. Megállapítot­ták, hogy a hatalmas irodalomból melyik könyv „kánonikus”, tökéletes és szent, és melyik nem. A kanonizált köny­veket három csoportba osztották. A Tóra öt könyve mellett külön részt alkotott a prófétai könyvek két csoportja: Józsua, Bírák, Sámuel, Királyok és Jésája, Jirmija, Ezékiel és tizenkét kisebb próféta. A harmadik csoportba kerültek az egyéb szent szövegek: Zsoltárok, Példabeszédek, Jób könyve…
Az első Szentély idején az Örökkévaló szolgálatának egyetlen módja a közösségben a Szentélyben bemutatott áldozat volt. A babiloni galutban, a Szentély pusz­tulása után eszméltek rá a prófétai tanítás igazságára, hogy a szentélybeli áldozaton kívül is lehet az Örökkévalót szolgálni: imával, tanítással, jótékonysággal. Így keletkeztek az ima- és tanházak, ahol a hívők istentiszteletre, vallásos tanítások meghallgatására gyűltek össze. Most, a Szentély helyreállítása után sem feledkeztek meg a tanházaknak, vagy héberül: a gyülekezet házainak – görögül: synagogé, innen a magyar „zsinagóga” szó – jelentőségéről. A tanházak, amelyek az ima házai voltak, a zsidó szellemi élet középpontjává is váltak. Az ókor minden más vallásával szem­ben a zsidó volt az első, amelyik arra törekedett, hogy hívei ne csak gyakorolják a szertartásokat, hanem vallásukat értsék is. Ezt a célt szol­gálta a napi háromszori közös ima, a szombati Tóra-olvasás és Tóra-ma­gyarázat. Utóbbiból alakult ki később hitszónoklat. A perzsa fennhatóság évszázadai közben alakultak ki a zsidó vallás szertartá­sai: közös ima, az Örökkévaló tisztelete és az írásmagyarázat, amelyeket később a keresztények és az iszlámhívők is átvettek tőlünk.

A szellemi átalakulást számos írástudónak, szóférnek köszönhető. A Tóra vált az állami élet alapjává, így a törvénykezés és igazságszolgáltatás is a Tóra törvényei szerint folyt le. Emiatt sok nehézség támadt. A Tóra ugyanis egész más társadalmi viszonyok között ke­letkezett, mint amilyenek között a zsidóság akkor élt. Nagy tudás és éles elme kellett ahhoz, hogy a felmerülő jogi kérdésekben valaki megtalálja a Tóra megfelelő mondatát, amelyik a felmerült kérdéshez hasonló ese­tet vagy az adott helyzetre alkalmazható általános elvet tartalmazott. S azokat, akikben e a képességek megvoltak: írástudóknak nevezték.

-Ők voltak akkor a zsidóság szellemi vezetői?

-Igen. Bibliamagyarázataik nemzedékről nemzedékre szállt, de nem írták le, hogy a szent szövegtől a magyarázatokat elkülönítsék. Magyarázatakat szóbeli Tórának – szó­beli Tannak – nevezték, a tulajdonképpeni Tórával szemben, melyet írásbeli Tan volt a neve. A szóbeli Tannak két része volt. Jogtudományi, és erkölcsi tarlamú. Jogi kérdésekben az írástudók azt magyarázták, hogy az adott helyzetben mi a helyes eljárás, szokás: a halacha. Vagy azt részletezték, milyen erkölcsi parancsot mond el a Tóra.

-Hány részre osztható a szóbeli Tan?

-Tartalmilag két részre. Jogtudományi jellegű haláchára és az erkölcsi tanításo­kat tartalmazó aggádára, elbeszélésre. A szóférek írásmagyarázatai nem maradtak meg. Akésőbbi korok magyarázatai alapján tudjuk elképzelni, milyenek lehet­tek azok a magyarázatok.

-Milyenek voltak?
- A Tóra megtiltja a kamat szedését. De mit értünk kamaton? Ha nem határoljuk pontosan körül a kamat fogalmát, félő, hogy a hitelező megkerüli a tórai tilalmat. A min­dennapi élet példáin okulva mondták ki:

-Aki másnak pénzt kölcsö­nöz, nem lakhat nála ingyen, sőt, a szokottnál olcsóbb bért sem fizethet, mert ennek már kamat jellege van. Kamatnak tekinthető az is, ha az adós bármilyen, jelkéoesnek tekinthető viszonzással kedveskedik a hitelező­nek: ha meghívja magához, holott azelőtt nem hívta meg, ha udvariasab­ban köszön neki, mint ahogyan eddig tette.
A Tóra egy másik mondata így szól:

-Ne sanyargassátok egymást! De mit ért a Tóra sanyargatáson? Akkor bántjuk embertársunkat, ha ütjük-verjük? S akkor nem, ha anyagiakban?

- De. A vevő megtévesztése is az?

-A vevő megté­vesztés esetén bármikor kérheti a már megkötött üzlet érvénytelenítését. S a kereskedő nem hivatkozhat arra, hogy a vevő megtévesztette. Szakember a kereskedő, ha tévedett, magára vessen.

- Van egy harmadik fajta sérelemokozás, bántás is: a szóbeli.
-Igen. A bölcsek szerint ez éppen úgy tiltott, sőt súlyosabb bűn, mint az anyagi károkozás. Hiszen aki valakit megsért, embertársát nem vagyonában, hanem lelkében károsítja meg.

-Mit tekinthetünk szóbeli bántásnak? Sértésnek?

-Nem szabad a megtért pogányhoz így szólni:

-Gondolj apáid és testvéreid tet­teire!

A gonosztevőnek, ha a javulás útjára tér, nem szabad azt mondani:

-Gondolj arra, miként éltél idáig!”

De a sértésen kívül „bántás szóban” minden, a kicsi megtévesztés is. Ne kínáljunk ebéddel valakit, ha tudjuk, hogy amúgy sem fogadja el. Ne kérdezzük kereskedőtől, mibe kerül valamalyik árucikke, ha nem akarjuk megvenni. Ezzel hamis reményeket keltünk benne.
-Említenél néhány példát az aggáda írásmagyarázataira?

-A Tóra elmondja, hogy amikor Izrael Amálék ellen harcolt, Mózes a hegytetőről szemlélte a küzdelmet. „Amikor Mózes felemelte kezét, Izrael volt az erősebb, amikor pedig leengedte, Amálék győzött. Mózes kezei azonban elgyöngül­tek, erre követ helyeztek Mózes alá, Mózes reáült, s Áron meg Chur fogták a kezét, nehogy ellankadjon”.

Az aggáda megkérdezi:

-Mózes kezének puszta felemelése és lebocsátása hogyan dönthette el a csata sorsát?

A jelkép arra tanít, hogy amíg Izrael felfelé, Isten felé néz, addig győz. Ha nem: elbukik. De miért kőre ült Mózes – teszi fel a kérdést az aggáda.

- Párnázott trónszék Izrael vezéréhez nem lett volna méltóbb?

Mózes így gondolkozott, hangzik a felelet:

-Amíg Izrael nehéz küzdelmet vív, magam sem lehetek teljes kényelemben.

Csak az az ember méltó arra, hogy meglássa népe megvigasztalhatóságát, aki nem vonja ki magát a közös szenvedésből.

Annak az embernek, aki rabszolgasága idejét önként meghosszabbítja, a Tóra törvénye szerint át kell fúrni a fülét.

- Miért? – kérdeztem.

- Aki fülével hallotta az isteni parancsot: „csak az én szolgáim vagytok – ­így szól az Örökkévaló, nem az ember szolgái”. Aki önként mégis feladta sza­badságát; megérdemlte, hogy a fülét átfúrják.
Az idézett példák a halachából és aggádákból mind sokkal későbbiek, a Talmudból származnak, s fogalmat adnak arról, hogy milyen lehetett a szóférek írásmagyarázata.
A szóbeli tan kialakulása az egész zsidó szellemi életre nagy hatással volt. A legtöbb apa arra törekedett, hogy gyermeke értse az Írást. A próféták tanítása, hogy „elvész az a nép, amelyik tudomány nélkül va­ló”, kezdte megérlelni a gyümölcsét. Népünket a szóbeli Tan, a kutatás, az új kérdések felvetése és megoldása tette a könyv né­pévé. Felnőttek és fiatalok is egyaránt szívesen látogatták a tanházat, ahol szombatonként felol­vasást és magyarázatot hallottak a Tórából, a halachából és haggágából.

-Népünk körében a vallás volt akkor a műveltség terjesztője.

-Igen. Népünk ennek köszönhette, hogy a legelsők közé került, olyan néppé vált, ahol az írás és olvasás ismerete mindenki számára szellemi közkincs volt. S a csendes századok látszólag voltak csak csendesek. Valójában a zsidó szellemi fejlődés alapjai ekkor jöttek létre.

A görög hódítás

I. e. 332-ben Nagy Sándor macedón király (i. e. 336-323) megtámadta Perzsiát és a hatalmas birodalom néhány év alatt teljesen összeomlott. A nagy perzsa királyok trónjára Macedónia királya ült. S a görög szellem Keleten, Egyiptomtól Indiáig megkezdte világhódító útját. A zsidó nép eleinte ebből nem sokat észlelt. A döntő csaták Erec Jiszraeltől messze zajlottak és Palesztina határán Nagy Sándor, mint győztes hódító jelent meg. Mint kétszázötven évvel előtte Kürosz, ő is türelmes volt birodalma különböző népei­nek vallásai iránt, így a zsidó vallást tiltotta be. Hódolatára érkező főpapot, Jadduát jóakarattal fogadta és a zsidó nép számára kiváltságokat biztosított. Hozzájárult ehhez a szamaritánusok sikerte­len felkelése, amelyet Nagy Sándor kíméletlenül levert és attól fogva a zsidókat a szamaritánusokkal szemben előnyben részesítette.
A zsidók hálából minden, abban az évben született gyermeküket Nagy Sándor nevé­ről Alexandrosnak nevezték el. S ettől fogva a szamaritánusok nem szere­peltek többé a zsidó történelemben. Ma alig pár száz fős gyülekezetet alkotnak a palesztinai Nablusz faluban. Nagy Sándor korai halála után birodalmának egyes részei tábornokai kezére jutottak. A keleti tartományokon Ptolemaiosz és Szeleukosz osztoz­kodtak.
Ptolemaiosz Egyiptom felett uralkodott, Szeleukosznak Szíria, Kisázsia és Mezopotámia jutott. Eleinte a Ptolemaioszok voltak hatalmasab­bak, mivel Egyiptom új fővárosa, a Nagy Sándor által alapított és róla el­nevezett Alexandria kedvezőbb földrajzi helyzete következtében a közel­ keleti kereskedelmet kezében tartotta. Palesztina a két birodalom között a határon feküdt és kettejük állandó versengésének tárgya volt. Először Egyiptomhoz csatolták – i. e. 311-ben – és a zsidó nép ekkor kezdett megismer­kedni a kor görögök kultúrájával. S ezzel megkezdődött a zsidó tör­ténelemben az elgörögösödés, a hellenizmus kora.
Szellemi téren az ókori világ két legjelentősebb népe a zsidó és a görög volt. E a két nép volt az első a világon, amelyiket foglalkoztatott a világmin­denség, az emberiség és az egyes ember létének titkai. S ez a két nép kér­dezte meg először önmagától:

-Mi a célja és az értelme az életemnek? Mi a feladatom ezen a földön?

A zsidó próféták így feleltek:

-Teljesíteni az Örökkévaló akaratát és elősegíteni a jóság, igazsá­gosság és örök béke uralmát.

A görög filozófusok így feleltek:

-Fáradhatatlanul kutatni a természet! Az élet és a tár­sadalom titkait és elmerülni az igazság és szépség szemléletében.

Így lettek a zsidók az emberek tanítómesterei a vallásban, erkölcsben, a társadalmi igazságszolgáltatásért és az emberek megbékéléséért vívott küzdelemben. A görögök pedig a kötöttségektől mentes gondolkodás, a tu­dományok, a szabad kutatás és a művészetek mesterei.

A két nép gondolkodása sok tekintetben megegyezett egymással, de mégis az eltérés volt nagyobb közöttük.
A legnagyobb görög gondolkodók, költők és művészek az i. e. V. és IV. században éltek. Az i. e. II. században a görög kultúra már túl volt a csúcspontján. A keleti, félig barbár népek, akik akkor is­merték meg a görög műveltséget, annak már az eredményeit szemlél­hették, s nem a kialakulását. A görög műveltséget tanulták meg Egyiptomban, ahol kiválótudósok és művészek éltek. Keleten a görög kultúra hatásárát addig ismeretlen szabad szellemiségű, könnyed hangvételű irodalom, nagyvárosi kényelem, szép épületek, képek és szobrok, sport, színházak, és a cirkuszművészet kialakulása jellemezte. Így történt a Szeleukidák birodalmában is. A görög művelődés újszerűsége elemi erővel hatott a görög uralom alá került népek jobb módú, előkelőbb városlakó ré­tegeire. A művelődni akaró félbarbár szokások szerint élők először a görög kultúra külsőségeit vették át. Öltözködési szokásokat, a nagyvárosi életmódot, a lazább erkölcsöket és társadalmi szokásokat: szín­házak látogatását és a kényelemszeretetet. S kevesen voltak – s azok is főleg Egyiptomban -, akik megérezték, hogy a görög kultúra lényegét nem a külsősé­gekben, hanem a tudományok, és a művészetek művelésében kell keresni. A zsidóság a I. század hellenizmusát Egyiptomban úgy fogadták, hogy a zsidó és görög gondolkodás értékeit igyekeztek egyesíteni, s Palesztinában mereven szembefordul­tak az ottani, külsőségeket átvevő hellenistákkal. Megérezték, hogy a görög szellemiség sok tekintetben ellentétes a zsidókéval. S ha a felszínes, külsőségekben megjelenő, magát görögnek nevező szellem azonban, ame­ly Szíria nagyvárosaiban alakult ki: a zsidó nép körében is uralkodóvá válik, a zsidó szellem minden értéke, vallási és erkölcsi ta­nításával együtt eltűnik, s vele együtt végül maga a zsidó nép is.

-S küz­döttek legalább ellene?

-Megpróbáltak. De az uralkodó családok görög származású hivatalnokkara mindenhová magával ­vitte a maga nyelvét és szokásait. S a keleti népek vezetői buzgón igyekeztek elsajátítani a számukra újszerű műveltséget. Leggyor­sabban a városok görögösödtek el, amelyekben sok görög hivatal­nok élt. S rövidesen kialakultak a görög kereskedő- és iparvárosok, melyek az új műveltség középpontjaivá váltak. A zsidó nép felső körei, a görög hatóságokkal gyakrabban érintkező gazdag kereskedők, adóbérlők, a legfőbb állami és vallási méltóságok között terjedt az új szellemiség. Az egyszerű zsidók, a földművelők és a pásztorok továbbra is hűségesek maradtak a hagyományokhoz. A Ptolemaioszok kormányzata pedig nem kényszerített egyetlen népet sem arra, hogy a görög kultúrat átvegyék. A hellenizmus tehát mindaddig néhány előkelő család magánügye maradt a Ptolemaioszok uralkodásáig Erec Jiszroel felett. Az egész zsidó nép fennmaradását nem veszélyeztette még az, hogy egyes családok gyermekeit görög neve­lők tanították, görög hangzású nevet vettek fel, görög stílusú ruhákban jártak és a divatos görög sportokat utánozták.

-Veszélyes útra léptek.
-Igen. A zsidóság számára a hellenizmus akkor vált veszélyessé, ami­kor Szíria hódító királya, III. (Nagy) Antiochosz – i. e. 218-187 – i. e. 199-­ben legyőzte az egyiptomiakat és elfoglalta Palesztinát. Ezzel a zsidó nép az uralkodni vágyó és terjeszkedő, kevésbé művelt Szeleukida család uralma alá került. A Szeleukida birodalom központi tartománya Szíria volt, s hivatalos nyelve a görög. A nép nagy része azonban a szír nyelvet beszélte továbbra is. A szeleukidák bi­rodalmát ezért szír-görög birodalomnak is nevezhetjük. S mert a zsidó nép is az uralmuk alá került, egy csapásra véget ért a csendes századok nyu­galmas kora.

-Népünk történetének küzdelmekkel ter­hes korszaka kezdődött?

-Elnyomás és szabadságharc. III. Antiochosz elfoglalta Palesztinát. Az új király eleinte engedte működni a zsidó önkormányzat, s nem változtatott a főpapi kormányzaton sem. I. e. 190-ben azonban a rómaiak a magnesiai csatában legyőzték III. Antiochost. Területi hódítás helyett még megelégedtek a súlyos hadisarccal. Antiochosz és fia, IV. Seleukosz a sarcot úgy tudták kifizetni, hogy kirabol­ták a jeruzsálemi Szentélyt. S a zsidók ettől kezdve tudták, hogy nem sok jót várhatnak. Tizennégy évvel később IV. Antiochosz – i. e. 176-161 – lépett a trónra, s „Epiphanes”-nek, „földre szállt isten”-nek nevezte magát. Az új uralkodó trónralépése utána meggyöngült Egyiptom ellen hadjáratot indí­tott, de kétszeri próbálkozása is eredménytelen maradt.
Palesztina a Szeleukida birodalom déli határtartománya lett. Az uralkodó számára fontos volt, hogy a térségben olyan kormányzat uralkod­jon, amely szolgai hűen szolgálja. S a támogatást csak hellenista csoporttól remélhették. A vallásos zsidók nem bocsátották meg a Szeleukidáknak a Szentély kirablását, s sokan visszasírták a Ptolemaioszokat. Jeruzsálemben az egyiptomi háború sikertelenségének hírére IV. Antiochosz ellen felkelés tört ki. Görög zsoldoscsapatok meg­szállták Jeruzsálemet. A vallásos életű Chonja főpapot fél­reállították, helyére Jason -Józsua -, majd a hel­lenista Menelaosz – Menachém – került a főpapi székbe, s a jámbor zsidók ellenállását végleg meg akarták törni.

-Hogyan?

-A király rendeletet adott ki, s a mózesi törvényeket „királyi hatalmánál fogva” megszüntette. Vallásos hagyományainkat, elsősor­ban a szombat megtartását és az Ábrahám szövetségébe való felvételt meg­tiltotta. Az Örökkévalóban vetett hitünk helyett a görög többistenhitet tette kötelezővé számunkra.

- S a görög isteneknek kellett áldozni?

-Sajnos. Akiknek leg­kedvesebb áldozati állatuk a vallásunk szerinti tisztátalan disznó volt. A király katonái bejárták az egész országot, és arra kényszerítettek mindekit, hogy az új isteneket imádják.

-A zsidók ezt tűrték?

-Kevesen. Csak az áruló hellenisták. Legtöb­ben gyűlölettel teljesítették a király parancsát, de voltak olyanok is, akik inkább a vértanúhalált választották, s nem tagadták meg a hitüket. S az elnyomás évei következtek. I. e. 166-ban görög katonák érkeztek Modin városba, s miközben pogány áldozatot mutattak be: a város papja, Matiszjáhu néhány hívével rátámadt a katonákra, felborította az oltárt és kiűzte őket a városból.

- Az egész népnek példát mutatott az ellenállásra!

- A fel­kelés élére Matiszjáhu és öt fia: Júda, Eleázár, Jonathan, Jochanan és Simon állt. Eleinte partizánharcot folytattak. Barlangokban húzódtak meg, s onnan indítottak támadásokat. A szír-görög kormányzat nem vette komolyan a szervezet­len, kiképzetlen, rosszul felfegyverzett földművesekből verbuvált katonák támadását. De az ellenállók serege egyre nőtt. Előfordult, hogy egyész falu Matiszjáhu csapatához csatlakozott. Amikor Matiszjáhu meghalt: fia, Júda, akit Makkábinak, „Pörölynek” neveztek, folytatta a felkelés vezetését, s már nem lehetett figyelmen kívűl hagyni a zsidók katonai sikereit. Lysias főkormányzó nagy sereggel Júda ellen vonult, de sorozatos vereségek után békét kötött a zsidkkal. IV. Antiochosz zsidóellenes rendeleteit visszavonta, a felkelőknek megkegyelmezett és i.e. 164-ben lehetővé tette a szabad vallásgyakorlatot. De Júda Makkabi ezzel már nem elégedett meg. Úgy érezte, amíg idegen királynak kell a zsidók vallásszabadságát biztosítani, s amíg nem függetlenek: a vallásszabadság önmagában kevés. Mert azt bármelyik új király visszavonhatja. Ha a zsidók szabadon akarnak él­ni, vallásukat félelem nélkül akarják gyakorolni, akkor teljes függetlenségre kell törekedniük. S a vallásszabadságért vívott harc politikai függetlenségért vívott küzde­lemmé alakult. I. e 164 decemberében Júda Makkabi elfoglalta Jeru­zsálemet, a Szentélyből a görögök kultuszának minden maradványát eltüntet­te, és Kiszlév 25-én a Szentélyt nyolc napig tartó fényes ünnepségen újra felavatta.

-Dávid ismét győzött a pogány Góliát ellen?
- A küzdelem folyt tovább. Az egyre gyengülő szír-görög kormányzat politikája tervszerűtlen kapkodássá változott. IV Antiochosz utó­da, V. Antiochosz előbb leverni a felkelést, majd a vereséggel végződő Bét-curi csata után békét akart kötni Júda Makkabival. Szakított a zsi­dó hellenista párttal, Menelaosz főpapot kivégeztette, s helyére Alkimoszt nevezte ki. De Júda Makkabi most már teljes függet­lenséget akart. A zsidókért fegyverrel és diplomáciai eszközökkel küzdött. Nikádort is legyőzte. Az ellenség vezére is elesett (Bét-horoni csata, i. e. 161). Majd követeket küldött Rómába, akiknek sikerült a ró­mai szenátussal szövetségi szerződést kötni. A Szeleukida kormányzat a történtek után döntő csapásra készült és legjobb hadvezérét, Bakchideszt küld­te a felkelők ellen. A zsidó nép azonban már nem volt egységes. Voltak, akik Júda Makkabi politikai törekvéseit ellenezték, másokat a római birodalommal történt szövetségkötés riasztotta meg. S a mérsé­keltek nem akartak végleg szakítania Szeleukidákkal. Júda Makkabi és hívei azonban töretlenül harcoltak tovább a teljes független­ségért. A szír seregek körülfogták Júda Makkabit, s a túlerővel szemben Júda Makkabi hősi halált halt az emmausi csatában. I. e. 160-ban katonái élén fegyverrel a kezében esett el.

-Igazi hőssé magasztosult.

-Igen. Alakja a meggyalázott zsidók hősies jelképe lett. Népünk valahányszor nehéz próbatétel előtt áll, emberfeletti erőt, csodaváró hitet, el­szántságot követel tőlünk a sors: alakja jelenik meg lelki szemeink előtt. A hősnek, akit az emmauszi síkságon temettek el, sorsfordító szerep jutott. Nélküle nemcsak, hogy a zsidóság nem létezne, de az egy­istenhit sem. Azért tartozik a legnagyobbak közé, mert a legne­mesebb célokért: hitéért, népéért és ezzel tulajdonképpen a lelkiismeret és gondolat szabadságáért, a kis népek jogaiért szállt szembe a hatalma­sokkal. Minden időben és korban népek és nemzetek szabadságharcosai benne szellemi ősüket tisztelik.

A zsidó állam önállósága

-Júda Makkabi halála után a küzdelem befejeződött?

-Sokan úgy gondolták. A zsidó nép folytathatta életét ott, ahol hét esztendővel azelőtt 1V. Anliochosz zsidóellenes rendeletének kiadásakor abbahagyta. Élhette tovább a politikai függőség és vallási önkormányzat kettős életét. Csak Júda Makkabi néhány fanatikus híve gondolkozott másként. Vezetőjük Jona­than, Júda bátyja lett. Sokáig neki is, mint egykor öccsének, Judea hegyei között az ellenállók törvényen kívüli életét kellett élnie. Az idő neki dolgozott. A szír-görög birodalom nehézségekkel küz­dött. Nyugatról a rómaiak, keletről a perzsák szorongatták, belülről állan­dó trónviszályok. Jonathan népe érdekében jól kihasználta ezeket a nehézségeket. S elismerték a zsidó nép fejének és fő­papjának. Amikor I.e. 143-ban orvgyilkos által elkövetett merénylet áldozata lett öccse, Sinrorr, az utolsó Matiszjáhu fiai közül, fejezhette be a huszonöt évig tartó küzdelmet. Az adófizetést megszüntették, a jeruzsálemi fellegvár görög őrségét elűzté, végül i. e. 140-beb – elul 18-án – kikiáltották a zsidó nép politikai függetlenségét.

-Népünk ismét teljesen szabad lett?

-Igen. Olyan szabad, mint soha az első szentély pusztulása óta. Nem sokkal később bekövetkezett halála után fia, Jochanán, aki héber neve mellett a görög Hyrkanosz nevet is viselte, felvet­te a királyi címet. Ezzel a zsidó nép nemcsak szabad, hanem az akkori politikai felfogás szerint a többi néppel egyenrangú lett. S megkezdő­dött a második zsidó állami önállóságnak- sajnos – nagyon is rövid tör­ténete. A makkabeusok elindultak, mint szabadságharcosok, s uralkodók let­tek. Királyok, akik koruk minden uralkodójához hasonlóan hó­dító politikát folytattak.
A makkabeus, vagy ahogy magukat nevezték, hasmoneus királyok: I. Jochanan Hyrkanosz (i. e. 134-104), I. Júda Aristobulosz (104-103) és Alexander. Jannaj (103-76) uralma az alig szűnő hódító háborúk korszaka volt. A babiloni száműzetésből való hazatérés után csak Jeruzsálem és környéke volt zsidó kézen, s most kemény harcok árán zsidó birtok lett mindaz a föld, amelyen egykor Dávid uralkodott. „Dántól Beér Seváig” terjedt ki Alexander Jannaj hatalma. Zsidó birtok lett a Jor­dán mindkét partja és zsidó kikötők szegélyezték a Földközi-tenger keleti partvidékét. Jochanun Hyrkanos legyőzte és meghódította a zsidó nép dé­li szomszédját, az edomitákat is és erőszakkal zsidó hitre térítette őket.

-Erőszakkal?

-A zsidó történetben ez az egyetlen példa erőszakos térítésre.

-Hogy éltek a zsidók a terjeszkedés időszakában?
-A makkabeus királyok hódításai a zsidóság egész életmódját megváltoztatták. Az ország területével együtt lakosság száma is növekerdett. 42 000-en tértek vissza az őshazába, s már egymillió lehetett Erec Jiszroel lakóinak száma. S növekedett az életszínvonal. A gazdaság fő ága a földműve­lés volt. A zsidó fölművesek szeretettel művelték földjüket. Erec Jiszroel híressé vált terményeiről, amelyekből kivitelre is jutott. A gabonaféléken kívül szőlő, olaj, datolya és zöldségfélék termesztésével foglalkoztak. De fejlett volt az állattenyésztés is: a tej- és a gyapjútermelés. A vadászat vallási okokból nem alakult ki, de a halászat annál inkább. Libanonban vasat bányásztak, a Holt-tenger vidékén sót, foszfort és aszfaltot termeltek. A júdeai aszfalt ki­váló minőségét Plinius római természettudós is megemlítette. Fejlődött az ipar. Nagy műhelyek nem voltak, de virágzott a kisipar és háziipar. A díszítő mesterségekben: réz-, bronz-, aranyművességben és a textilfestésben tűntek ki a zsidók. A rózsaolajat egész Közel-Keleten vásárolták. A kikötővárosok meghódítása után fellendült a hajózás. A zsidó kereskedők megjelentek Alexandria és Róma piacain és mindenhová elvitték hazájuk terményeit. A zsidó karavánok a szárazföldi kereskedelmi utakon Damaszkuszba és Antióchiába jutottak el. Palesztina fél évezredes tespedés után ismét bekapcsolódott a politikai és gazdasági vérkeringésbe. Az önállóság és a fejlődő gazdasági élet az ország társadalmi szerkezetét is megváltoztatta. Kialakult egy hivatali és katonai nemesség, s mellettük a pénzarisztokrácia: a nagybirtokosok és vagyonos kereskedők osztálya. Az évszázadokon át meglévő egyszerű puritán élet lazább életfor­mának adott helyet. A hellenisztikus szellem, amely ellen két nemzedékkel korábban a makkabeus szabadsághősök életüket áldoz­ták, most unokáik, a hasmoneus királyok udvarában talált új otthonra. De ez a görög szellem most már erős zsidó nemzeti érzéssel páro­sult. A zsidó földművelők és pásztorok, munkások és napszámosok számára tovább­ra is idegen maradt a városi életforma. Szellemi világukat föld­jük, népük és vallásuk töltötte ki.
- A zsidó állam szervezete az elmúlt évszázadok hagyományai alapján épült ki? –Igen. Az ország élén a király állt, aki a főpapi méltóságot is betöltötte. A világi és vallási irányítás egy kézben volt. A király olda­lán az előkelőkből álló tanács, a 70 tagú szanhedrion (héberül: sanhedrin) állt. Ez vette át az egykori Nagy Gyülekezet jogkörét. Törvényeket csak a szinhedrion hozhatott és az ország létfontosságú ügyeiben is ez a testület döntött. A szinhedrion tagjait a király nevezte ugyan ki, mivel azonban mindenkor a közvéleményt is figyelembe kellett vennie a kinevezések­nél, a szinhedrion az ország demokratikus fejlődésének eszköze lett.

A makkabeusok korának szellemi élete

-Már volt szó arról, hogy a zsidó nép szellemi életét a Tóra határozta meg – folytatta Dr. Adler Jenő.

-Minden felmerült jogi vagy erkölcsi kérdésre a Tórában kerestek megol­dást?

- A Tóramagyarázat keretében érvényesültek a különböző szellemi áramlatok. A zsidó állam önállóságának korában különösen súlyos kérdé­sek vetődtek fel az immár saját sorsát intéző zsidó közösség előtt. Mivel ezekre a kérdésekre is a Tórában kerestek megoldást, ennek a kornak kü­lönböző szellemi mozgalmai egyúttal a Tóramagyarázat egy-egy irányát is jelentik. Amióta a hellenisztikus párt teljesen elvesztette jelentőségét, há­rom jelentősebb felfogás – úgy is mondhatjuk – párt alakult ki. A szaddu­ceusok, a farizeusok és a két nagyobb párt mellett az esszeusok. A szadduceusok a papságból és általában az udvari körökből kerültek ki. Önmagukat Cádoktól, az egykori főpaptól származtatták. Innen kapták ne­vüket is. Már származásuknál fogva is arisztokraták voltak. A fennálló ren­det jónak tartották, az újításokat semmilyen téren sem szerették. Mivel pe­dig minden újítása Tóra magyarázatának keretében jelentkezett, egyúttal szemben állak a sokféle magyarázgatással is.

-A Tórát szó szerint kell venni – mondtáak – és mindenfajta erőszakolt magyarázattól óvakodni kell!

Az ilyen felfogásnak akkor sokkal nagyobb jelentősége volt, mint manapság, mert hiszen ma világi dolgokban a szabad fejlődés hívei vagyunk, és nem ragaszkodunk ahhoz, hogy minden intézkedésünket a Tórá­ból indokoljuk meg. A hasmoneus korban azonban – és még sokkal ké­sőbb is – az volt az elv, hogy csak annak a gondolatnak van létjogosultsá­ga, amely megtalálható a Tórában. Amikor tehát a szadduceusok tiltakoz­tak a Tóra szabadabb magyarázata ellen, egyúttal a szabad fejlődést is meg akarták akadályozni.
Velük szemben a szabad magyarázat és ezzel együtt a szabad fejlődés jogát a farizeusok képviselték.

-Mit jelent a szó?

- Eredete bizonytalan. E párt hívei el­sősorban az írástudók, a szóférok környezetéből kerültek ki, mivel pedig írástudóvá származására és társadalmi állására való tekintet nélkül akárki lehetett, ezért ez a párt az arisztokratikus szadduceusokkal szemben a de­mokratikus elvet képviselte. A Tórát nem magyarázták szó szerint, hanem mindazt, amit szépnek és helyesnek tartottak, igyekeztek a Tórában meg­találni. Szemben a szadduceusokkal, sokat foglalkoztak az emberi élet vég­ső nagy kérdéseivel.

-Például?

-Hogy mi az élet értelme, mi a jón jutalma és a gonosz büntetése? Mi a sorsunk a halál után? Ők terjesztették el azt a gondolatot is, hogy az ártatlanul szenvedő igazak a jutalmukat, a gonoszok, pedig büntetésüket csak a halál után nyerik el.

-Tehát a lélek halhatatlanságát és a halottak feltámadását hirdették?

-Igen. A vallásos szertartásoknak is nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint a szadduceusok. Az emberi nem jövőjét illetően opti­misták voltak: erősen hittek abban, hogy a próféták messiási jövendölései a nem is távoli jövőben beteljesednek. Itélkezésben a farizeusok em­berséges felfogást vallottak. A Torának azt a mondatát: „Szemet szemért, Fogat fogért” a szadduceusok úgy magyarázták, hogy aki szántszándékkal másnak szemét kiüti, annak szintén ki kell ütni a szemét stb.; a farizeusok azonban az ilyen testi csonkítást embertelenségnek tartották, és azt mond­ták, hogy a Tóra szerint csak „a szem ellenértékét” kell „szemért” adni, azaz megfelelő súlyos pénzbüntetést és anyagi kárpótlást. Ez nem is olyan kegyetlen büntetés és a sértett is inkább kap elégtételt.
Míg a farizeusok és szadduceusok egymással vitatkoztak, volt egy har­madik párt is, amelyik mindezeket a kérdéseket feleslegesnek tartotta. Az esszeusok az emberi társadalomtól teljesen félrevonultak. Minden bűn és baj forrását a vagyonkeresésben és a világi érdekek szolgálatában látták. Ők maguk egy-egy falu határában, zárt gyülekezetben éltek, földművelés­sel, halászattal foglalkoztak. Keresüket közös pénztárba adták. Egyé­ni vagyona egyiknek sem lehetett. Aki hozzájuk csatlakozott, annak elő­ször jelképesen meg kellett fürdenie a Jordán vizében, ezzel egész addigi önző életétől meg kellett tisztulnia: csak azután fogadták maguk közé. Egyetlen céljuk az volt, hogy lelkük tisztaságát és ártatlanságát – érzé­sük szerint bűnös és kísértésekkel teli világban – épségben tartsák. A különböző felfogások állandó vitája élénk szellemi életet idézett elő. Nemcsak a Tórát magyarázták, nemcsak a szóbeli tan gyarapodott, hanem eredeti alkotások is keletkeztek. A nagy történelmi események felébresz­tették a történeti érzéket. Az elnyomás és a felszabadító harcok történetét a Makkabeusok könyvei mondják el. A Tóra első könyvének tartalmát legen­dákkal bővítve elbeszéli a Jubileumok könyve és Henoch könyve. Történelmi novella, Judithnak, a hőslelku leánynak története, aki megölte a szülő­városát ostromló Holofernes szír vezért. Salamon példabeszédeihez hason­ló bölcs mondásokat tartalmaz Ben Szira könyve. Az irodalmon kívül virágoztak a művészetek is, elsősorban az építészet. A makkabeus kor építkezései, emlékei vetekednek a görög városok legszebb épületeivel.
A két nagyobb párt vitája azonban kevésbé kívánatos eredményekkel is járt. A nép többsége a demokratikusabban gondolkozó farizeus párthoz tar­tozott, a királyi udvar azonban a szadduceusokat mint a papság, a katonaság és az arisztokrácia pártját nézte jó szemmel. A szinhedrionba is nagyobbrészt a szadduceus párt tagjait nevezték ki. Ennek következtében a hasmoneus királyok lassanként népszerűtlenekké váltak. A szabadsághősök utódaiban a nép nagy része elnyomókat látott. Alexander Jannaj alatt már felkelésekre is került sor. Halálos ágyán azonban a király meghagyta feleségének, hogy ne folytasson egyoldalú politikát:

-Nem kell félned! – mondta. – Sem a farizeusoktól, sem a szadduceusok­tól, ha becsületesek. Csak a kétszínűektol óvakodj!

A király özvegye, Salome Alexandra (i. e. 76-67) szakított is elődei politikájával. A köz­vélemény nyomására a farizeus pártnak adta át az uralmat. Ez egyúttal a hódító háborúk végét is jelentette. A hosszú harcok után a területében megnövekedtet ország a békáben élhetett. De csak rövid ideig! A ki­rálynő alig egy évtizedes uralkodás után elhunyt ugyanabban az évben, ami­kor keleten megjelent az ókor leghatalmasabb hódító birodalma: Róma.

Róma kezében

Miközben a hasmoneus királyok országuk határait bővítették, azokon kívűl jelentős változások történtek. A Fekete-tenger partján fekvő Pontus állam királya, Mithridatesz megtámadta a rómaiak kisázsiai birtokait. A ró­maiak csak hosszú harcok után tudták legyőzni. De a nehezen kivívott győzelem után elhatározták, hogy a Közel-Kelet többi, római szempontból „megbízhatatlan” kis államaival is leszámolnak. I. e. 66-ban Pompeius ró­mai hadvezér leverte Mithridateszt, már egy évvel rá legyőzte az utolsó Szeleukida királyt és az egykori hatalmas birodalom roncsait, „Syria pro­vincia” néven a római birodalomhoz csatolta. Ezzel azonban Pompeius Erec Jiszráel határán állt, és semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy itt megálljon. A zsidó ügyekbe való beavatkozáshoz azonban ürügyre volt szükség. Ezt Salome két fia, B. Hyrkanosz és II. Arisztobulosz szolgáltatták, akik any­juk halála után nem tudtak a trónöröklésen megegyezni, sőt már polgárhá­borúra is került sor. Végül is – megbocsáthatatlan rövidlátással – éppen az akkor Damaszkuszban tartózkodó Pompeiust kérték fel döntőbírónak. Pompeius hosszas habozás után a gyenge akaratú Hyrkanosznak ítélte a trónt, mikor, pedig Arisztobulosz és hívei ezt a döntést nem ismerték el, fegyverrel sietett védencének segítségére. Erec Jiszráelben első ízben je­lentek meg a római légiók. S aki vezette őket, nem volt más, mint Matiszjáhúnak, a szabadság kivívójának dédunokája. Késő volt a testvé­rek feleszmélése. I. e. 63-ban háromhavi ostrom után Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet. A krónikás feljegyzése szerint a római katonák tisztelettel és csodálkozva nézték, hogy a Szentély papjai a városszerte dúló ut­cai harcok közben is zavartalanul végezték to­vább az áldozati szertartásokat. Ez azonban nem tartotta őket vissza attól, hogy valamennyi papot kardélre ne hányják. II. Hyrkanosz (i. e. 63-40) Róma védnöksége (protektorátusa) alatt a zsidó nép királya lett, öccsét, pedig rabként Rómába vitték. Pompeius Hyrkanosz mellé annak régi tanácsadóját, a zsidó vallású, de nem zsidó (edomita) származású Antipatert gondnoknak nevezte ki. Antipater a gyen­ge uralkodóval szemben csakhamar minden hatalmat kezébe ragadott és minden tekintetben kiszolgálta a rómaiakat. A zsidó nép legjobbjai kétségbe esve látták, hogyan válnak lassanként idegenek szolgaivá saját földjü­kön. Egymást követték a felkelések, de minden hiába volt Rómával és Ró­ma kiszolgálóival szemben. Antipater és fia, Heródes minden megmozdu­lást vérbe fojtott. Egy pillanatra mégis úgy látszott, hogy a rómabarát irányzat megbukik. A rómaiakkal ellenséges parthuroknak sikerült Júdea határáig előrenyomulniuk és segítségükkel Antigonosz (a száműzött Atisztobulosz fia) került a trónra (i. e. 40-37).
A gyűlölt Antipatert megöl­ték, Heródesnek azonban sikerült elmenekülnie. Három évvel késobb a ró­maiak visszafoglalták Palesztinát, Antigonoszt elfogták és kivégezték. Hyrkanoszt letették a trónról és helyébe Antipater fiát, Heródest nevezték ki királynak. (i. e. 37-4). Heródes a forrongó országban vaskézzel teremtett rendet, de ez a „rend” a temető némaságára hasonlított. A zsidó nép fölött immár nyíltan uralkodott a pogányok, az edomiták leszármazottja. Heródest az egész zsidó nép gyűlölte már trónra lépése előtt is. Gyűlölték, mert idegen (edomita) volt, és mert ellenségeiket, a rómaiakat kiszol­gálta. A király mindezt jól tudta; talán azt is érezte, hogy tehet bármit, ezt a gyűöletet lecsendesíteni nem fogja. Innen a kölcsönös bizalmatlanság­nak az a fojtó légköre, amely már eleve lehetetlenné tete az eredményes kormányzást. A király és népe közötti egy pillanatra sem enyhülő gyűlölet okozta végül Heródes lelki meghasonlottságát, beteges és élete végén már üldözési őrületté fajult gyanakvását, amely minden zsidóban, még a hozzá legközelebb állóban is halálos ellenséget látott. Ez a belső meghasonlás jellemzi Heródes egész uralmát. Egyéniségében ellentmondó vonások találkoztak: szenvedélyes, vad és indulatos volt, amellett higgadt és ügyes politikus. Dühkitöréseit lehangoltság és mély megbánás váltotta fel; néha olyan kegyetlen volt saját népével szemben, hogy valósággal ellenségének látszott, máskor külföldön is megvédte a zsi­dó érdekeket. A polgárháborúkban mindenkor az éppen győző mellé állt, de magához a római birodalomhoz következetesen hűséges ma­radt. Felépítette Ceasarea kikötővárost, de oda nem zsidókat, hanem görö­göket telepített le. Építkezéseivel növelte országa gazdasági erejét, de mér­téktelen költekezésével azt tönkre is tette. A jeruzsálemi Szentélyt világ­szerte megbámult műremekké építette át, de római jelvénnyel, sassal díszí­tette. Ezzel kihívta a vallás zsidók megbotránkozását, holott az ő kedvükért végeztette el a hatalmas munkát. Zsidó király volt, országa határait kiter­jesztette, de igazi népszerűséget, szeretetet csak népe ellenségei, a görö­gök, edomiták és szamaritánusok között keresett és talált. Heródes, hogy trónra lépését jogszerűvé tegye, II. Hyrkanosz unokáját, Mirjamot (görögösen: Marianune) vette feleségül. Feleségében és tőle szü­Ietett fiaiban azonban nem a saját legközelebbi hozzátartozóit, hanem a gyűlölt hasmoneus ház leszármazottait látta. Hosszú évek áldatlan viszá­lyai után összeesküvés gyanújával feleségét és mindhárom tőle született fiát, ezen kívül apósát és anyósát kivégeztette. Meggyilkoltatta felesége testvéröccsét is, akiben a Hasmoneus család utolsó férfi sarja veszett el. Következetes Róma-barát politikájával háborúk nélkül is sikerült az or­szág határait kiterjesztenie és a határokat megerősítenie. De a király a be­folyó hatalmas jövedelmeket nem országa javára fordította, hanem azokkal nagyrészt görög városokat támogatott. Így az uralkodó minden ügyessége mellett is az országban a nyomorúság és vele együtt a vallási és társadalmi elégedetlenség nott. A király ellen egy zsidó küldöttség Rómában panaszt is emelt, de Augustus császár a zsidó küldöttséget nem fogadta. Ettől, amikor Heródes hosszú, harminchárom éves uralom után meghalt, halálának a napja örömünnep volt az egész nép számára. Heródes örökségén három megmaradt fia osztozott. Így az ország egysé­ge megszűnt. Júdeát legidősebb fia, Archelaus kapta, aki apjának minden bűnét még tehetetlenséggel és rossz politikával is tetézte, Nemcsak népe gyűlölte, hanem a rómaiak sem bíztak benne. A tömegesen érkező panaszok hatására végül is i. u. 6-ban trónjától megfosztották és száműzték. Júdea trónját nem töltötték be, az ország római provincia lett, élére helytartó (procurator) került, aki a római császárnak és Szíria kor­mányzójának (legatus) tartozott felelősséggel. A Júdea élére küldött procurátorok általában alacsony rangú tisztviselők voltak. Nem egyet közülük büntetésből helyeztek át ebbe a távoli kis provin­ciába. Az ilyen kis tartományok helytartói állását amúgy is afféle száműzetés­nek tekintették a világvárosi élethez szokott római urak, és a gyarmati szolgá­lat keserűségeit csak a hatalmaskodási és zsarolási lehetőség enyhítette. Júdea urai mindkettőt bőven kihasználták. Az első években még némileg vigyáztak arra, hogy az új római kormányzat ne mutatkozzék be kedvezőtlen színben. Később azonban egyre súlyosabb lett az erőszakoskodás és korrupció.

- Milyen szomoró mindez!

- Még egyszer úgy látszott, hogy jobb sors virrad a zsidó népre. Claudius római császár, látva a bajokat, a procurator-rendszert megszüntette, ismét királyt adott a zsidó népnek. Agrippa, Heródes unokaöccse személyében (i. u. 41- 44). A zsidó nép nem az új király származását, hanem egyéniségét nézte, és mivel jóakaratú, megértő, vallásos embernek bizonyult, szereteté­vel vette körül. Egy alkalommal, amikor a Tórának éppen azt a mondatát olvasták fel, amely szerint idegen ember nem lehet Izrael királya, Agrippa – aki tudta, hogy ő is idegen származású – sírva fakadt. Erre a jelenlevők így kiáltottak feléje: „Testvérünk vagy! Testvérünk vagy!” Négy évig úgy látszott, hogy a viharvert ország végre megpihenhet. De a király i. u. 44­-ben fiatalon meghalt és Róma ismét procuratorokat küldött a zsidó nép fö­lé. A politikai függetlenség ismét elveszett.

A Szentély pusztulása

Az i. u. I. század derekán az ország túlhevített katlanhoz vált hasonlóvá. A farizeus pártból egy szélsőséges nemzeti párt vált ki, a zelóták, „buzgól­kodók” akik a Róma elleni harcot hirdették. A szinhedrionban, a papság körében, a jobbmódú rétegekben a mérsékeltek voltak többségben, de a súlyos adók és a sok törvénytelen zsarolás következtében egyre szegényedő nép a kétségbe­esettek táborát növelte. Közben a római elnyomás egyre súlyosabbá lett. Rónában Néró volt a császár (i. u. 54-68) és ez a meghibbant elméjű zsar­nok tűrhetetlenné tette az életet a hatalmas birodalom minden egyes népe számára. De a legkeservesebb mégis Júdeában volt az élet. A rómaiaktól leigázott sok nép között egyedül a zsidó volt az, amelyik az uralkodó nép­pel egyenrangú, de tőle idegen kultúra birtokosa volt. Ezért ők tűrték a leg­nehezebben a szolgaságot. Hiszen nekik nem adott kultúrát Róma, mint a többi leigázott barbár népnek. Tőlük csak rabolt: a függetlenségüket, a sza­badságukat. A helyzetet súlyosbította, hogy a zsidó elégedetlenség miatt még jobban felbőszült római hivatalnokok és katonák szándékosan is, folyton zaklatták az amúgy is feldúlt lelkeket. Népünk vallásos érzékenységét minden lehető alkalommal megsértették. A békepártiak száma egyre fogyott. Mind többen érezték, hogy a megaláztatásokkal teli életnél még a biztos halál is kívánatosabb. Az évtizedek óta elfojtott indulatokat végül is a caesareai események robbantották ki. Caesareát, mint tudjuk, Heródes alapította és lakosainak többsége görög volt. I. u. 66-ban a város többségének óhajára és Gessius Florus helytartó javaslatára a római kormány az ott lakó zsidó­kat megfosztotta polgárjoguktól. Zsidó földön, egy zsidó király által alapí­tott város zsidó lakóit jogfosztottá tették azért, mert abban a városban tör­ténetesen egy másik nép volt többségben! A görögök az újonnan kapott ki­zárólagos polgárjog birtokában először is megakadályozták, hogy a zsidók templomukat látogathassák. Utcai verekedések napirenden voltak. Egy ilyen verekedés alkalmával a római katonaság is beavatkozott a zsidók el­len, a verekedésből öldöklés lett, és néhány óra alatt Caesarra zsidó lakóit kardélre hányták. A szörnyű hír még aznap eljutott Jeruzsálembe. A felhá­borodott lakosság megrohanta a római helyőrséget és a katonákat rövid harc után felkoncolta. Sokak szerint Gessius Florus szándékosan ingerelte a végletekig a zsidókat, hogy a felkelés kitörésével elterelődjék a figyelem sikkasztásairól. A római katonák megölése azonban nyílt lázadás volt. A jeruzsálemi példa nyomán országszerte elemi erővel tört ki a rómaiak elle­ni gyűlölet. A felkészületlen rómaiakat az egész országból kiverték és attól fogva, azonban végképp megromlott a viszony a király és népe között. Az országot kémszervezet hálózta be és a király minden ellenállási kísérletet, sőt minden ellenzéki bírálatot is vérbe fojtott. Mégis egymást érték a zavargások. Az ország lassanként az állandó forrongás állapotába jutott. Év végén az országban már egyetlen római katona sem volt. Úgy látszott, hogy a Makkabeusok napjai tértek vissza. Jeruzsálemben forradalmi kormány alakult Simon bar Giora és Giszkalai János vezetésével. Első dolguk volt a védelmet megszervezni, Az országot kerületekre osztották és mindegyik élére megbízható, lelkes férfiakat állítottak. Amint azonban később kitűnt, választásuk nem mindig volt szerencsés. A római ellentámadás ugyanis azonnal megindult. Róma egyik legjobb tábornokát, Flavius Vespasianust a legjobb csapatok élén küldte Jeruzsálem ellen. A birodalom legtávolabbi széléről, Britanniából és Germániából is Júdeába vezényelték a légiókat. A római támadás északtól indult meg és Palesztina északi tartományát, Galileát az ottani megbízott, Jószef ben Maltiszjáhu hibájából könnyen meghódították. A zsidó hadve­zér fogolyként a római táborba került és Vespasianus, később, pedig fia, Titus kíséretében figyelhette meg a zsidó háborút. A háború után Rómába ment, pártfogója tiszteletére a latinosabb hangzású Josephus Flavius nevet vette fel, és céljául tűzte ki a zsidók és rómaiak megbékéltetését. Görög nyelven megírta a zsidók történetét a Biblia korától saját koráig és külön műben írta meg a „Zsidó háború”-t, melynek szemtanúja volt. Ez a könyv, bár Josephus a római császár megbízásából írta, a halálmegvető zsidó hő­siesség örök emlékévé lett. Miközben Josephus a római táborból figyelte az eseményeket, a zsidó nép folytatta az egyre nehezebbé váló küzdelmet. Nérót időközben megöl­ték és 69-ben Vespasianust mint a birodalom legtekintélyesebb tábornokát, kiáltották ki császárnak. Így a júdeai háború vezetését fia, Titus vette át. A zsidók hősies ellenállása évekig kudarcba fullasztotta a rómaiak minden támadását. Végre sikerült Jeruzsálemet körülzárniuk. Az ostromlott fővá­rost mégsem a római kard, nem az iszonyatos hatású ostromgépek, nem a városra hajigált sziklatömbök, hanem az éhség, a szomjúság és a tűz győz­te le. Egyéves ostrom után, miközben a zsidó ellenálló erőt állandó belső torzsalkodások is gyengítették, sikerült a rómaiaknak a vízvezetéket elvág­ni. A zsidó harcosok most már hiába muvelték az önfeláldozás és bátor­ság csodáit, elesett a belső város, és már csak a Szentély és a fellegvár tartotta magát. Áv hó 9-én egy római katonának si­került a Szentély faraktárába tűzcsóvát dobnia. A rohamosan terjedő tűz nyomában elhamvadt a Szentély: a római túlerő letaposta az utolsó ellenál­lást is. Ezen a napon – az első Szentély pusztulásának évfordulóján – a má­sodik szentéllyel együtt megsemmisült a zsidó állami lét utolsó maradvá­nya is. A zsidó nép elvesztette mindazokat a külső támaszokat, amelyek más népeknek a nemzeti életet biztosíthatják.

-Minden elveszett?

-Hazátlanságunk, bolyongá­sunk immár két évezredes korszaka ezzel a nappal kezdődött. Két évezred múltán ma is mély gyásszal, böjttel emlékezünk meg Tisá-be-Áv (Áv 9.) komor napjáról. A főváros eleste után még három vár (Herodion, Machaerus, Massada) állt ellen egy ideig; legtovább a három közül Massada. Mikor az ellenállás itt is lehetetlennek bizonyult, a megmaradt ezer harcos inkább öngyilkos lett, semhogy római fogságba essen. A betóduló római sereg ezer halottat talált csupán – élőt, egyet sem. Rómában a kivívott diadal örömére Titus fényes diadalmenetet, trium­phust tartott. Emlékérmet veretett és diadalívet építtetett, melynek oldalfa­lait a Szentélyből elrablott aranytárgyak, köztük a menóra képe díszítette. A legyőzött Júdeára, pedig a halál némasága borult. Több százezer harcos pusztult el a csatákban, százezreket vittek rabszolgaságba. Az egykor né­pes ország ismét „özveggyé lett”. De a halál árnyékában, a nemzeti összeomlás gyászában is csírázni kezdett immár az új élet.

A zsidók Pannóniában.

Ókori zsidó emlékek Magyarország területéről

-Őseink mikor érzeztek ide?
-Pannóniát a rómaiak az időszámításunk kezdetén egy új, átfogó politikai terv keretében több részletben hódították meg. Magyarország dunántúli ré­sze ezután négy és fél évszázadig tartozott a Római Birodalomhoz. A zömében kelta, kisebb számban illír törzsek mellé a római katonai meg­szállás nyomán különféle etnikumú lakosság érkezett, de heterogén volt maga a hadsereg is. Az új városok felépítésére a kormányzat zárt egység­ben hozott új lakosságot. Pannóniában zsidók is éltek, amit régészeti lele­tek is igazolnak. Az emlékek többsége a Duna menti településekről, vagyis a határzónából való. Valószínű, hogy az élénk forgalmú táborok körzeté­ben több zsidó család élt, mint másutt. Figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy a Duna menti sávban végezték eddig a legtöbb ásatást, valamint azt is, hogy a zsidókat a szírekkel együtt említik. Egyértelműen zsidó em­lékek kerültek elő: Brigetio (Szőny-Komárom), Solva (Esztergom), Aquin­cum (Budapest), Intercisa (Dunaújváros), Triccianae (Sárvár), Dombóvár, Siklós, Sopianae (Pécs), Savaria (Szombathely).

-Honnan tudjuk ezt?

-A zsidó lakosságot idéző régészeti leleteknek a számbavételét két kivá­ló publikáció tette lehetővé: Scheiber Sándor „A magyarországi zsidó feliratok a 3. századtól 1686-ig” című munkájából és Radan Gyula „Comments on the History of Jews in Pannonia” című cikkéből. Scheiber szó­ban forgó könyvének az ókorral foglalkozó fejezete – a címtől eltérően ­az apró leleteket, a használati tárgyakat is említi. A válogatás kritériuma: 1. ha a feliraton a judeus jelző utal a személy származására; 2. ha a menorah, a hét ágú gyertyatartó vagy más szimbólum utal a zsidó vallásra; 3. ha le van írva (többnyire görögül) az „egy az isten!” hitvallás; 4. ha valami utalás van a szóban forgó személynek a zsidó hitközségben betöltött funkciójára. Indokolt esetekben kivételt tesz, ha páldául a név, vagy a születési hely nyomán lehet a zsidó származásra következtetni. Tárgyunk szempontjából a legfon­tosabb leletek Intercisából (Dunapentele, ill. Dunaújváros) kerültek elő: három sírkő, ill. kőkoporsó és egy fogadalmi tábla szövege utal a zsidó származású lakosságra. Az egyik sírkő töredékes feliratából pl. azt tudjuk meg, hogy Marcus Aurelius Malchias, Mocur nevu apjának állítja az em­léket, aki az intercisai hemesai szír lovasezred zászlóvivője (ezredese) volt, valamint anyjának, Aurelia Pulchrának. Ő maga az aquincumi légióban szolgált magas beosztásban a provincia helytartói irodájának egyik osz­tályvezetojeként. Egy kokoporsó felirata tudatja, hogy Marcus Aurelius Sallumas Hemesában (ma Homs) született veterán, aki az intercisai hemesai szír lovasezred pénztárosa, 82 éves korában, még életében önma­gának, anyjának és elhunyt feleségének készítette a sírhelyet. A fennma­radt legszebb intercisai síremléket Germanius Valens állíttatta családjának. A díszes sírkövön (sztélén) kagylószerűen kiképzett fülkében öt személy mellképe látható. Felirata szerint a férj a hemesai lovasezred állományába tartozott, felesége neve Aurelia Bar.
A negyedik intercisai felirat fogadalmi emlék, amelyet az uralkodócsalád tiszteletére állítottak. A szöveg fölött a lelet megtalálásakor a császár még látható volt, de ez a reliefekkel díszített rész a múlt század­ban letört és elveszett. A felirat magyar fordítása: Az örök istennek! A mi urunk, a kegyes és szerencsés Severus Alexander és a császár anyja, Julia Mamaea császárnő tiszteletére szívesen tett eleget fogadalmának Cosmius, a Spondill vámállomás vezetője, a zsidó zsinagóga elöljárója. A rövidítések feloldásával az eredeti latin szöveg: Deo aeterno pro salute domini nostri Severi Alexandri pii felicis Augusti et Iuliae Mameae Augustae matris Augusti, votum reddit libens Cosmius praepositus slationis Spondillarchi synagogus Iudeorum. Görögök, végül a perzsák rokonai, a parthusok A zsidók pannóniai bevándorlására és ennek indokaira utaló adatok júdea i. e. 63-ban római protektorátus alá került, de hivatalosan csak egy év­szárad elteltével lett római provinciává. A bekebelezett területek fokozatos megdolgozása, lépcsőzetes katonai megszállása, politikai és gazdasági felké­szítése a római közigazgatás bevezetéséhez, minden új tartomány esetében hosszú időt vett igénybe, néhol több generáción áttartott. Ez alatt a lakosság vezető rétegei megtanulták az új hivatalos nyelvet és megismerkedtek az új állami intézményekkel. I. sz. 66-ban, amikor Syria-Palestina néven új tarto­mányként kebelezte be e területet az Impérium Romanum, évszázadnyi összeszoktatás sem vethetett gátat a gyűlölet fellángolásának, a forradalom kitörésének. A világtörténelemben zsidó háború néven ismert többéves vé­rengzés (amely 73-ban zárolt le) Josephus Flavius történetíró tudósításaiban maradt fenn. A leírt jeruzsálemi ostrom, a masadai tömegmészárlás vagy a harcok bármely mozzanata, a zsidó hősiességnek valóságos apoteózisa. A zsidó forradalmi szervezetekkel a római kormányzat viszonylag ké­sőn, mintegy évszázad múlva számolt le Traianus, ill. Hadrianus császárok idején. E polgárháború végső akkordja a Bar Kochba lázadás (i. sz. 132-135) néven ismert, leverésére már pannóniai csapategységeket is út­nak indítottak. A II. században, i. sz. 175-ben új felkelés tört ki Syria és Júdea provinciákban, amely Pannónia további sorsára is befolyással volt. A birodalom e keleti részén Avidius Cassius császárrá kiáltatta ki magát, Marcus Aureliussal szemben. Miután Cassiust megölték, Marcus Aurelius úgy döntött, hogy a fellázadt, megbízhatatlan szíriai katonaság egy részét eltávolítja, áthelyezi a Duna mellé. Pannóniában amúgy is óriási szükség volt a markomannok és szarmaták ellen a 167 óta szüntelen tartó harcok­ban megritkult csapatok feltöltésére. Kétezer főnyi gyalogos egységet indított el Pannó­niába. A két ezred 176-tót az aquincumi légiót két oldalról, északról és dél­ről támogatta. Az Ulcisia Castra (Szentendre) castrumában (táborában) ál­lomásozó alakulat – amelyet Antiochiában állítottak fel – „a szírek I. szá­mú Aurelia Antoniana nevű gyalogos íjász ezrede” lett. A cohors megala­kulásának huszadik évfordulóján, 195. június-júliusában ünnepséget rende­zett. Septimius Severus császár tiszteletére emléktáblát készíttettek, amely­nek szövegébol kitunik, hogy az alakulatot ekkorra már átszervezték lovas­íjász-ezreddé. Ugyanez a folyamat zajlott le délen, az Intercisában állomá­sozó, Hemesából toborzott szír cohorsnál is, amelynek neve: „Cohors I. Surorum Hemesnorum Sagittariorum” lett. A két ezred felállítását a markomann-szarmata háborúk tanulságai indo­kolták. Aquincummal szemben, a Duna túlsó partján szarmata lovas no­mád törzsek éltek, amelyek a pusztákon nevelt kis lovaikon hihetetlenül gyorsan mozogtak, könnyen bekerítették a nehéz fegyverzetű, sokkal las­súbb rómaiakat. A szírek harcmodora a szarmatákéhoz hasonló íjász könnyűlovasság, ezért eredményesen tudtak megküzdeni a Duna bal part­ján élő szarmatákkal. A szír ezredeket éppen sajátos taktikájuk miatt évti­zedeken át szülőhelyükről töltötték fel. Így azután a helyőrségek állandó és folyamatos összeköttetésben maradtak az óhazában levőkkel. Ezzel ma­gyarázható – ami az ide vonatkozó leletanyag felirataiból is kitűnik -, hogy a 175-ben felállított szír cohorsok zsidó származású katonái között a III. század második felében is vannak még Hemesában vagy Antiochiában született, 30-40 éves korukban elhunyt katonák. Bizonyára a pannóniai határgarnizon és a Kis-Ázsiában élő rokonok és barátok kapcsolatával magyarázható az is, hogy a katonákon kívül polgá­ri foglalkozású zsidók is megjelentek a szírek által lakott településeken. Szerve­zett csoportokban érkeztek, pl. 230 körül, aminek indoka a politikai körül­ményekből érthető meg. 226-ra a Római Birodalom keleti határán már egy idő óta mutatkozó perzsa, szasszanida előretörés nyomán a zsidóellenes hangulat pogromokká fajult. Lerombolták a zsinagógákat, kifosztották a vagyonos családokat. Majd a perzsák átlépték az Eufratest, benyomultak a szomszédos provinciákba. Fokónt Antiochiát, Tharsust és Cappadocia vá­rosait érintették súlyosan a perzsák kegyetlenségei. A földönfutóvá lett zsi­dó családok közül sokan választották a hosszú utat a pannóniai rokonaik­hoz, akik ekkor Alexander Severus alatt 235-ig a legnagyobb védettségben éltek, vallási toleranciát, sőt kivételezettséget élveztek. Sok zsidó család kerülhetett ekkor Intercisába. Az emlékanyag arra utal, hogy a III. század közepén ez a terület végleg kivált a Római Birodalomból. A lakosság egy része elmenekült, az idopont egyezik a Pannóniában legkésőbb előforduló zsidó emlékekkel.

A zsidóság asszimilációja és társadalmi beilleszkedése Pannóniában

-Zsidók hamarább éltek itt, mint magyarok?

-Igen, de ne hangoztasd. Nem szeretik hallani. A kutatás – az emlékanyagból merítve a bizonyságot – a zsidó közösségek működésével, meglétével csak a III. század elejétől számol. Ugyanezekből a leletekből azonban másféle következtetésre is juthatunk. E feliratok ugyanis latin nyelvűek, kisebb számban latin-görög vegyes szövegek. Díszes síremlékek, amelyeket temetőben mindenki állíthatott. Egy esetben éppen az uralkodócsaládnak szóló tiszteletadásról, az ál­lampolgár háláját kifejező feliratról van szó, amely vagy a város fórumán, vagy más nyilvános helyen állhatott. A szóban forgó latin feliratok tehát olyan korszakokról vallanak, amikor a birodalmi politika a zsidóknak ugyanazokat az életkörülményeket és jo­gokat biztosította a provinciákban is, mint a más nemzetiségű polgárainak.

-Mikor volt ez?

-Az egyik ilyen korszak a Severus-dinasztia uralkodási ideje, i. sz. 193 és 235 között. Ez volt az a kb. 41 év, amikor szerte a Római birodalomban biztonságban élhettek a zsidó közösségek. A zsidó családok feliratokon, arcképeken is megörökíthették magukat, a közösségek szabadon álló zsinagógákat építenek, ott is, ahol korábban la­kásokban, titokban gyülekeztek. (A zsidók száméra körülbelül ugyanilyen biztonságos 41 év telt el Magyarországon az 1867-es kiegyezés és az első világháború között. Az akkori jólét nyitottsága máig hat az országban, városépítésben, a gazdasá­gi és társadalmi ételben, hagyományokban…)
Közismert tény, hogy Septimius Severus császár (193-211) afrikai szár­mazású volt, aki elődje (Commodus császár) meggyilkolásakor Pannónia Superior helytartója volt. Itt kiáltották ki imperátorrá a pannóniai légiók. Ez volt az egyik szál, ami az uralkodót és családját több évtizeden át e provin­ciához fűzte; amiért soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ki ne fejezze háláját a pannóniai hadsereg iránt. Pannóniai légiók kísérték Camuntumból 192-ben Rómába, hogy ott ténylegesen átvegye a hatalmat. A törvények azonban tiltották, hogy bármilyen katonaság is belépjen az Urbs (Róma) területére, ahol egy légiónyi császári testőrség és a római rendőrség tartott rendet. Az előkelő Róma városi vagy itáliai családok fiai­ból álló praetorianus gárdát Septimus Severus csellel leszerelte, és helyük­re a Róma falai alatt várakozó pannóniaiakat állította. Ez Pannónia továb­bi sorsa szempontjából is döntő volt, mivel a praetorianus gárda vezetője (aki most már pannóniai volt) rangban a császár után, a birodalom második emberének számított. Ő helyettesítette a császárt távollétében, és beleszólt a birodalom politi­kai döntéseibe is. A gárdát ezután évtizedeken át Pannóniából töltötték fel, közöttük sok volt a szír származású. A pannóniai zsidóság társadalmi érvényesülését a III. század elején az is segítette, hogy az afrikai származású Septimius Severus császár felesége, Julia Donna, szíriai főpap leánya volt. Vallási elképzelések szerint ez a család isteni eredetűnek számított, a császárnőnek tehát az is­tenekhez illő hódolat járt. 202-ben Septimius Severus uralmának decenáliáját Pannóniában ünne­pelte. Keletről érkezett a provinciába, végigvonult a városukon, útját úgy ütemezte, hogy a tizedik évforduló napját újra Carnuntumban tölthesse. A tartományok költséges előkészületeket tettek az uralkodó fogadására. Ekkor állíthatták fel az aquincumi város főutcáján azt a diadalívet is, amelynek a helyét – az építési emléktábla szövege szerint – a városi tanács adományozta, az emlékmű költségeit azonban egy Szíriából származó vál­lalkozó fizette. A Severus-dinasztia mindvégig közismerten filoszemita politikát folyta­tott. A szírek mellett a zsidók is annyi kedvezményhez, kiváltsághoz jutot­tak ekkor, hogy hálájuk kifejezéseként Syriában és Judeában 197-ben Severusról zsinagógát neveztek el. Rómában is épült ekkor zsi­nagóga. A feliratok révén tudjuk, hogy a provinciákban mindenütt emle­getnek zsidó imaházakat. Hasonló jelenségről tanúskodik az intercisai Cosmius-felirat is, amellyel a zsinagóga elöljárója, Alexander Severus a császár és anyja iránti tiszteletét – bizonyára a kapott kedvezmények fejé­ben – e kőfelirat állításával fejezte ki. Caracalla 214. évi pannóniai látogatásakor, amikor az anyacsászárnővel újra hosszabb időt tölt a pannóniai határvonalon, még több emlék tanúsko­dik arról, hogy az uralkodócsalád környezetében milyen meghatározó sze­rep jutott az orientálisoknak. Hiteles, de elfogult adatot találunk erre vonat­kozóan Casius Dio történetíró írásaiban, aki – mint neve is mutatja – a hel­lenizált Keletrol származott és a Severus-uralkodók bizalmi köréhez tarto­zott. 226-229 között, Alexander Severus császársága idején helytarló volt Pannónia Superiorban. Ismerte tehát mind az uralkodó környezetét, mind a pannóniai viszonyokat. Septimius Severus utódai idején, ha lehetséges, még fokozódott a szírek és zsidók előnyben részesítése. Alexander Severus (222-235) helyett jófor­mán anyja, a már említett szír főpapi családból való Julia Mamaea uralko­dott. A szír és zsidó közösségeknek ekkor nemcsak hogy kedvezményez­tek, hanem azokkal kifejezetten kivételezetten bántak. Ez magyarázhatja egyébként azt is, hogy a köznyelvben az uralkodót gyakran „syrus archisynagogus”-nak emlegették. A III. század első harmadának politikai hangulatát idézve, arra kíván­tunk választ adni, hogy miért szántazik a pannóniai zsidó feliratok többsé­ge ebből az időből. Az emlékeknek kb. kétharmada katonáktól maradt fenn, egyharmada állami hivatalnoktól. A többistenhivő Római Birodalom­ban minden felekezetet tiszteletben tartottak. Az i. e. IV. századból egy kívánta, hogy a római vallás főistenei előtt az állami ünnepen minden ró­mai polgár áldozatot mutasson be. A zsidók egyistenhitével (akárcsak a ke­resztényekével) azonban sem a hadseregben, sem az állami hivatalokban nem volt összeegyeztethető a hivatalos istenségeknek szóló tiszteletadás. A problémák fokozódtak, amikor a császárkultusz mindinkább előtérbe ke­rült a III. században, vagyis az élő császárt kellett isteníteni. A hadseregbe erőszakkal besorozott zsidó és keresztény katonák ezt vagy megtagadták, és akkor halál várt rájuk, vagy megalkudtak az adott körülményekkel és bemutatták a kötelező áldozatokat. Utóbbi esetben hitsorsosaik szemében renegátnak számítottak. E renegát kategóriába tartozott tehát mindegyik zsidó katona, akiket a már említett, vagy más pannóniai síremlékekről név szerint ismerünk. A feliratok e témával kapcsolatban két érdekes körülményre figyelmez­tetnek. Az egyik változat: a hadseregben szolgáló családfő latin nevű ró­mai polgár (zsidó származására semmi sem utal). Felesége, anyja, leánya neve azonban tipikusan zsidó, amiből arra lehet következtetni, hogy a csa­lád hívő maradt és rejtve gyakorolta hitét.
A másik változat: amikor az apa neve szokványos római, de a fia zsidó nevet visel (egy intercisai, egy sik­lósi és egy aquincumi példa mutat ilyen eseteket). Ez azt jelenti, hogy ami­kor a zsidóüldözések megszűntek és nyugalmasabb korszak következett, akkor a zsidók újra öntudatosan vállalták kifelé is – korábban hátrányos ­származásukat. Mindhárom pannóniai példa a Severusok idejéből való. 235-ben az illyricumi katonai elöljáróság megelégelte a hibás politikai veze­tést, az orientális egyeduralmat és meggyilkolták Alexander Severus csá­szárt. A gyűlölet lángját az is szította, hogy a szírek és a zsidók mindenkor zárt klánt alkottak, jóformán csak egymás között házasodtak és csak kivé­teles esetekben, keveredtek környezetükkel. Márpedig ez a magatartás a romanizáció alapelveivel ellentétes volt. A császár halálának hírére a pan­nóniai településekben elszabadult a pokol. Itt is és mindenütt a birodalom területén üldözőbe vették az uralkodó korábbi híveit. Az életben maradt szírek elvesztették vagyonukat, földönfutókká váltak, szentélyeiket elpusz­tították, istenszobraikat szétzúztak. Pannónia provincia gazdasági viszo­nyai alaposan megsínylették a kiváltságos helyzetük miatt irigységet kivál­tó szírek megbüntetését. Bár a szír üldözések elsődleges indítéka az volt, hogy a felhalmozott értékeiket megszerezzék és az állam céljára, felhasz­nálják, rövid idő múlva kitűnt, hogy e réteg vagyonának elherdálása miatt az értéknek szétszórása révén egyénileg senki sem került jobb helyzetbe. Sőt, a provincia pénzügyi egyensúlya teljesen felborult: Pannónia városai pénz nélkül maradtak. Hiányoztak a pénzügyekben jártas szír vállalkozók és a hivatalnokok is az állami gazdaságokat kezelő posztokon. A kutatás véleménye szerint később e feladatok egy részét a zsidók vették át, ők pó­tolták a szíreket, a pénzügyi gyakorlatot igénylő vállalkozásokban. Valószí­nű, hogy a III. század második felében ezért nem tűnnek el a zsidó emlé­kek Pannóniában, sőt még a feliratállításokra is van további példa. Valószí­nű az is, hogy amikor 260 után Kis-Ázsiában újra keserves, sot helyenként tűrhetetlen körülmények közé kerültek az ott élő zsidók, újabb csoportok indultak onnan a lényegesen jobb helyzetben levő rokonaikhoz, sorstár­saikhoz a Duna menti Pannóniába. A vegyes, latin-görög nyelvu feliratok a kutatók szerint ezektől az újabb bevándorlóktól származhatnak. 313-ban I. Konstantinus császár türelmi rendelete elismerte a kereszté­nyek egyistenhitét. Ezzel a zsidóság is jobb helyzetbe, előnyösebb megíté­lésbe került: vallási üldöztetésüknek vége szakadt. Syria, Palestina, Judea, hovatartozása azonban továbbra sem oldódott meg. A zsidó lakosság jövő­je pedig, a vele együtt élő más származású lakosokéhoz hasonlóan minde­nütt az impériumban, hazájukban, Pannóniában vagy bármely provinciában, a Római Birodalom hamarosan romló politikai helyzete szerint alakult.

-A zsidók könnyen asszimilálódtak?

-Egykori szemtanú írók, és történet­írók műveiben állandóan felmerül az a megjegyzés, hogy a zsidókat sem vi­seletük, sem nyelvük és írásmódjuk, sem szokásaik, sem névadásuk nem kü­lönbözteti meg a környezetükben élőktől. Különösen a szírektől nehéz őket különválasztani, akikkel hazájukban, állandó háborúskodásban, békétlenség­ben éltek, idegenben azonban – bizonyára a közös múlt, közös hagyomá­nyok miatt – jól megfértek és összetartottak. A korabeli történetírók szerint, a harciasságukról ismert zsidók kiváló katonák voltak és ezért jól érvénye­sültek a hadseregben, de egyéb szaktudásuk, tehetségük révén eredményesen vettek részt a provinciák gazdasági életében is. Figyelemre méltó, hogy a pannóniai zsidóság hagyatékának kis számát, korlátozott voltát éppen a szó­ban forgó asszimilációs hajlamuk okozta. A IV. században ugyanis, amikor az egyistenhit már nem határolta el a zsidókat környezetüktől, alkalmazkod­ni tudtak a különféle származású, de voltaképpen azonosan egyistenhívő ke­resztény szektákhoz is. A hit nyilvános megvallásának lehetősége váratlanul tápot adott azonban az ortodoxia feléledésének. Megkezdődött az iconoclasmus, amelynek értelmében maguk a törvénytisztelő zsidók pusztították el és semmisítették meg vad dühvel a renegátoknak bélyegzett hitsorsosaik korábbi síremlékeit, építészeti feliratait, egyéb hagyatékát. A zsidóság öntudatát, életakaratát, szellemi életének folytonossága biz­tosította. Egy legenda szerint egy pogány megkérdezett egy zsidó tudóst:

-Miben áll a zsidóság ereje?

Ő így válaszolt:

-Keresd csak fel az iskolákat és zsinagógákat! Amíg gyermekhangokat hallasz belőlük kiszűrodni, biztos lehetsz abban, hogy senki sem tehet bennünk kárt. Mert amiként Ézsau utódainak ereje öklükben van, úgy van Jákob utódainak ereje a „hang”­ban: a tudásban és tanulásban.

A pannóniai zsidó közösségek és zsinagógák kérdéséhez.
-Mesélj még a régi pannóniai zsidókról!
-Pannónia mai magyarországi területén mindössze egyetlen közvetett adat hívja fel a figyelme­t a római kori zsinagógára. Ez a már többször idézett Cosmius­féle kőtábla Intercisából, amit a vámállomás főnöke és a zsinagóga elöljá­rója készíttetett. Figyelemre méltó, hogy 235-ben, amikor Severus Alexan­der egy pannóniai katonai összeesküvés áldozata lett, az emléktáblát nem pusztították el. Kivésték szövegéből a gyűlölt uralkodó nevét és szétverték mellképén az arcvonásait, a kőtábla azonban a helyén maradhatott (feltehe­tően a zsinagóga külső fala mellett). Intercisától délre Mursában (ma Osiek, azelőtt Eszék), tárták fel egy zsinagóga építési emléktábláját. A kő­tábla több darabja maradt fenn, a felirat hiányos, de a részletekből kibetűz­hető, hogy az emléket a zsinagóga újjáépítésekor Septimius Severus csá­szár fiai, Caracalla és Geta, valamint felesége, Julia Domna tiszteletére he­lyeztette el, saját költségén a zsinagóga elöljárója. Az építkezés ideje tehát nagyjából adott, Septimius Severus uralkodásán belül, legvalószínűbbnek tűnik az említett 202. évi látogatás, amikor a szövegben szereplő szemé­lyek mindegyike megszállt Mursa városában. A töredékessége miatt tudo­mányos vitákat kiváltó felirat szövegében egyértelmű az újjáépítés ténye, ami mutatja, hogy Mursában a III. század előtt is működött zsinagóga. Dalmatia provinciából Salonában (Split mellett) maradt fenn bizonyító felirat zsinagógára vonatkozóan, valamint a Macedónia provinciában levő Stobiból. Bulgária területéről – az ókori Moesia provinciából – témánkra egy közvetett adat utal. Az Oescus (ma Gigen) városából való sírkövet felirata szerint Ioses állíttatta életében önmagának és elhunyt családtagjai­nak: a pannóniai származású Maximinusnak és feleségének, Quirinanak. A családfő tiszte és foglalkozása arcisina goyos et principales, vagyis a zsinagóga főnöke és elöljárója volt. A felsorolt emlékek származási korából kitűnik, hogy a Duna vonalától délre levő római tartományokban a III. szárad elejétől a IV. század végéig kisebb megszakításokkal nyilvánosan működhettek a zsinagógák. A szöve­gek arra is utalnak, hogy a hitközségek elöljárói rendszerint állami funk­ciót is betöltöttek. Az intercisai és a mursai feliratokon a zsinagóga megjelölése nem azo­nos, az, előzőn a synagoga, az utóbbin a proseucha megnevezés a szakvé­lemény szerint időrendi különbségből fakadhat.

-Milyen nyelven beszéltek Pannóniában a zsidók?

-Scheiber figyelmeztet arra, hogy a pannóniai zsidók a III. században már nem értettek héberül. Ez volt a liturgia nyelve, de még az újabban érkezettek is (a III. század máso­dik felében és a IV. század folyamán bevándorlók) görögül, vagy legalábbis vegyes, görög-latin nyelven beszéltek. Az iskolában latinul oktattak, a had­seregben és az üzleti életben erre a nyelvre volt a zsidóknak is szükségük. A korabeli irodalmi adatok szerint (Dio Casius feljegyzései is megerősítik e közlések hitelességét) az őshazából érkező vándortanítók, prédikátorok is latinul beszéltek a Duna mentén élő hitsorsosaikkal. E vándor szónokok a császár engedélyével adományokat gyűjtöttek a Szentföldön létesített Aka­démia részére. Pannónia területéről héber felirat nem ismeretes. Végül úgy hisszük, illik megemlítenünk azt a tudományos vitát, amit a múlt században felbukkant intercisai Cosmius-felirat mind a magyar kuta­tók, mind a nemzetközi kutatás körében kiváltott. (Az emléket első ízben Rómer Flóris publikálta 1864-ben.) A szóban forgó zsinagógát egyesek szír eredetűnek, mások keresztény jellegűnek ítélték, bár voltak, akik a zsi­dó lehetőséget sem vetették el. Minderre a már részletesebben taglalt asszi­miláció nyújtott lehetőséget, hiszen mindhárom vallási közösség használ­ta a zsinagóga szót gyülekezőhelyének megnevezésére. A vita 1954-ben a kő újbóli megtisztításakor dőlt el, a feliratos mező jobb oldalán ekkor tűnt elő a synag rövidítés mellett az Iudeorum szó. Lát­szik tehát, hogy a korabeli hitközség sem tartotta elegendőnek önmagában a zsinagóga meghatározást. Bizonyára a városban álló szír zsinagógától való megkülönböztetés miatt vésték be a szöveg elkészülte után, de még ugyanazokkal a betűkkel a zsidó jelzést. Radan utalt arra az előírásra, miszerint a zsinagógákat mindig olyan helyre kellett építeni, ahonnan rálátás nyílt a településre. Feltételezése az volt, hogy az intercisai szír cohors castruma melletti magaslat lehetett er­re a legalkalmasabb helyszín. Tanulmánya megjelenése óta a castrum alapfalait feltárfák, és előkerült a táborkapukból kivezető köve­zett kocsiút is, amire a vicus militaris épületei csatlakoztak. Magasan a Duna fölött, valóban innen nyílik a legszélesebb panoráma az egész kör­nyékre.

Tags: zsidók története