Polgár Ernő: Vox Humana (monológ)

Hegedűs Gyula utcai zsinagóga

A Lipótvárosi Imaegylet számára épült 1911-ben Vajda Béla tervei alapján. A tizenkilencedik század végi zsinagógaépítő hullám kitárulkozó hangnemét felváltották a visszafogott, rejtőzködő épületek. Ezek egyike volt a Hegedűs Gyula utcai is, melyet egy lakóház üzlethelyiségéből alakítottak ki. 1927-ben Baumhorn Lipót, leghíresebb zsinagógaépítészünk udvari beépítéssel bővítette a templomot. Az eklektikus stílusú utcai homlokzatot és az udvari neoreneszánszt kiegyensúlyozza Baumhorn visszafogott szecessziója. A belső tér különleges eleme a színes acél- és üvegtető, ami a korszak színház- és mozivilágának felülvilágítóira emlékeztet.
(Budapest XIII. ker., Hegedűs Gyula utca 3. Tel: 349-3120, email: bzstitk@mazsihisz.com)

Klein Ervin főkántor Úr a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga kis imatermében, Lefkovits Sándor – Córesz bácsi – nemrég felavatott emléktáblája előtt megállt, s mesélni kezdett:

-Három éves voltam, amikor a nyilasok édesanyámat és engem a Duna-partra kísértek, de a közelből fegyverropogás hallatszoptt, a nyilasok szétszéledtek, mi, ahogy édesanyám mesélte, még fél óráig ott álltunk, aztán félve, reszketve hazasiettünk.

S megmenekültünk.

Klein Ervin főkántor úr szavai hallatán történet jutoptt az eszembe:

VOX HUMANA

POLGÁR ERNÕ

Monológ

Sokan várakoztunk a háziorvos rendelőjének várótermében, amikor görbe botjára támaszkodva egy idős hölgy lépett be. Az egyik padon sikerült neki még helyet szorítani, hálás volt érte, s mielőtt helyet foglalt volna, megpróbálta levetni télikabátját, amelynek szabása, gyapjúanyaga, színe, szabása és prémgallérja az ötvenes éveket juttatta eszembe.
Gyermekkorom szereplői elevenen élnek az emlékezetemben, s ők hasonlóképpen öltözködtek.
A súlyos és meleg kabátot lesegítették róla.
- Jaj! Jaj! Jaj! Köszönöm! – A hölgy kifújta a levegőt és leült. Nyolcvan fölött lehet, gondoltam, s a földi léttől már elbúcsúzott, nyolcvanhárom éves koráig aktív és erős, közben mégis “vagonszindrómában” szenvedett apám jutott eszembe. A görbe botját maga előtt tartó, kezét azon pihentető hölgy mély lélegzeteket vett, s maga elé meredve beszélt, beszélt, beszélt… Szavait, mondatait lassan, kulturáltan, pontosan és választékosan illesztette egymáshoz.
Csend lett. Egyre mélyebb és feszültebb csend.
- A harmadik emeleten lakunk… Nincs lift! Lassan jövök lefelé… Fölfelé sokszor fél óra is kell… Az az ember gonosz! Nem szeret bennünket… Egy ideig jött utánam… aztán rám kiabált… Büdös kurva!… Mikor döglesz meg már?… És kikerült… megelőzött… visszanézett, csak úgy villogtak a szemei, s akkor mondta… Vén szar!… Miattatok üres a nyugdíjkassza!… Elpusztíthatatlanok vagytok!… Nem tehetek róla… Lassan tudok csak menni… Érszűkületem van… Gyógyíthatatlan… Nyolcvanhat éves vagyok… a fiam az egyetlen vigaszom… Hétvégeken mindig eljön… s azzal vigasztal… Mama, nem biztos, hogy tudja, hogy zsidó vagy… Mert a fiam – ahol csak tudja – letagadja, hogy zsidó… A házban sok gonosz ember lakik… Õ is, aki bánt… Tüntetésekre jár… Felismertem a televízióban…A házban szűk a lépcsőház… liftet építeni nem lehet… Falon kívülre szerelt lift pedig nagyon drága lenne… A ház eredetileg két emeletes volt… de a háború alatt bombatalálat érte…s a felszabadulás után… amikor az élet újra elindult… és elő lehetett jönni a pincékből… a házat elkezdték újjáépíteni… és ráépítettek még két emeletet… s akkor kerültünk mi a harmadik emeletre… de a háború előtt a másodikon laktunk… A trianoni döntés után Erdélyből menekültünk Budapestre… nevünket mi már akkor magyarosítottuk… Nagybátyám, aki ügyes és gazdag ember volt… keresztény anyakönyvi iratokat szerzett…
Mintha apám története lenne! – gondoltam. S ilyen drámaian felépített és előadott monológot ritkán hall az ember még színházban is.
- Édesanyám nevét Reichről Gazdagra változtatta… A reich német szó és gazdag a jelentése… Így menekültünk meg az életveszélytől… A pincében laktunk… de a zsidó férfiakat könnyű felismerni… körül vannak metélve… Apám gyakran visszament a lakásba… nehogy meglássák… meg azért is, hogy becsukja az ablakokat… Amikor légiriadó volt, az ablakokat ki kellett nyitni és rohanni le a pincébe… Nagyon szerette anyámat… s hogy a mama bombázás után ne fázzon a lakásban… mindig hamarább felment, és amikor éppen a hálószobában csukta be az ablakot… s a házat bombatalálat érte… apámat anyám holtan fekve találta az ablak előtt… Én apámra ütöttem, õ is magas kort élt volna meg… Erős ember volt… Én nem voltam velük… féltem a bombázástól… Hallottam, hogy a németek… minden menekülőt felvesznek a Székesfehérvárra menő úton… Ott álltam… egy teherautó megállt… tele volt sebesült német katonával… A szívem úgy zakatolt, hogy majdnem kiugrott a helyéről… Megkérdeztem tőlük németül, hogy elvisznek-e?… Nem vittek el, mert egy közeli német katonai kórházba igyekeztek…Vártam tovább az út szélén… Nemsokára egy másik német teherautó állt meg, azt mondták… Wir fahren nach Weissburg… Ami Fehérvár… S felvettek… Egész úton úgy hallgattam, mint a sír… Szerencsére ők sem kérdeztek tőlem semmit… Fáradtak voltak… többen aludtak… Székesfehérváron cselédlány lettem… először egy gonosz asszonynál…de aztán a piacon megismerkedtem Bábel Izabellával… egy svájci asszonnyal… akinek az ura katona volt…Õ vett át engem, s alkalmazott… De hamarosan rájött, hogy zsidó vagyok… s nem árult el… Szeretett engem… Jó volt nekem nála… Az ura nem jött haza… õ sem élt sokáig a háború után… Amíg tudtam, egész életében jártam a sírjához… Olyan jó rágondolni!
- Ezt a nevet el kell majd küldeni a Yad Vashem Intézetnek! – mondtam a hölgynek, de nem folytattam, mert én kerültem sorra, s beléptem a rendelőbe.
Az orvos látta rajtam a megrendülésemet, meg is kérdezte, mi a baj. Gyógyszert írattam, a recepteket a nővér kinyomtatta, már csak az orvosnak kellett azokat aláírni. Ezért kérdezte meg, hogy mi a baj.
Elmondtam.
S megígérte, hogy legközelebb, mikor találkozik a hölgy fiával, feljegyzi a fehérvári asszony adatait, s elküldi Izraelbe, hogy nevét beírják az Igazak Könyvébe.

Tags: soá