Indiai szerető
Indiai szerető
Blogom „ablakába” kiteszem a táblát: Nyári szünet!
Indiába mentem!
- Ajvé! És ki van a boltban?
- Senki.
- Ó!…
Szerénytelenül és gyalázatos módon dicskedve bejelentem, hogy elrepülök. De majd jelentkezem. (Készülő regényemhez – Indiai szerető – újra visszatérve Indiába gyűjtök „anyagot”.
De vannak már kész részletek:
Benáreszben, a hindu „fővárosban”, mely a felfogások szerint csordultig telt meg isteni fénnyel, a szűk sikátorokban, amelyekben a történelem kezdete óta a Gangesz partjához igyekeznek a zarándokok, úgy éreztem magam, mintha az ősi Babilonban, Ninivében vagy Thébában csavarogtam volna.
Sokan csónakban élnek a benáreszi partoknál. A bárdok ősi hindu eposzokat énekelnek a Gangesz partján. Ganga születésnapját százezernél is többen ünneplik. A zarándokok bivalytejből köpült vajba mártott gólyahírszirmokkal díszített papírcsónakokat bocsátanak a vízre, s meggyújtják őket. A vízen lefelé hányódó, apró kis lángok alkonyat után kivilágítják a szent folyót, amely megtisztító erejével szabadítja meg a hindukat az újjászületések körforgásától.
A hamvazó lépcsőnél hatalmasságok álltak. Gazdagok. Előkelő kasztbéliek. Vajon nekik boldogabb az életük, mint a sudráké? Akik egész álló nap égetik a holttesteket. Akiknek apáik és nagyapáik is ugyanígy éltek.
A Gangesz partján arapapagájok, búbos bankák, drongók és keselyűk keringtek.
Az indiaiak számára természetes, hogy a Gangesz partjához viszik el a betegeket, a folyó vizébe merítik a haldoklókat, és Ganga gondjaira bízzák a holtak hamvait, sok helyen a holttesteket is.
A Gangesz elmossa majd minden bűnüket. Ha valakinek a csontja érinti csupán a Gangesz vizét, akkor is a menny megbecsült lakója lesz. Ősidők óta hisznek ebben.
A Gangesz ragyogó vize a Himalája „tehénszáj” jégbarlangjából bújik ki a napfényre. Sebesen fodrozódik azután fenyőfák, indiai cédrusok és skarlátvörös rododendronok mellett, útját pedig a Bengál-öböl hatalmas deltájában fejezi be. A Gangesz a Tejút folytatása, egyenesen a Paradicsomból áramlik, s a tisztulás istennőjének, a fürge járású Gangának a megtestesülője.
Legenda mondja le, hogy Szágara király hatvanezer fiát veszítette el. Gőgös viselkedésük büntetése volt, hogy egy bölcs ember haragos pillantásától elhamvadtak. Vétkük miatt Bhagírata király a Himaláján vezekelt, s Siva meghallván fohászát leküldte Gangát a földre. Siva a hajába rejtette Gangát, aki Siva hajfürtjein keresztül megtisztíthatta Szágara fiainak hamvait, akik végül a Paradicsomba jutottak. Azóta Bhagírata India legszentebb folyójának neve, a Himalájából eredő kezdeti szakasznál, s a megtisztító erőt a hinduk között senki kétségbe nem vonja.
Egy közeli téren leprások koldultak, zarándokoktól, turistáktól alamizsnát kértek.
- Ó, báruch Ha Sém! – sóhajtottam és elmondtam a Smá Jiszroelt.
S arra gondoltam, hogy ha a helyi istenség, Ganga neheztelni fog rám, akkor is azonnal odébbállok!
Már csak ilyen egy zsidó Indiában!
Egyszer aztán mellém szegődött egy ember, s az a megjegyzés csúszott ki a számon, ami mellesleg igaz is volt, hogy magányos európai vagyok, s tréfás kedvemben lévén még azt mondtam neki, s ez nem volt füllentés, megfordult ugyanis a fejemben, hogy Indiában társat, feleséget, nőt keresek magamnak.
De nem ezért utazgattam ebben a kontinensnyi országban!
A jó humort mindig szerettem, az őszinteségi roham talán azért tört rám, mert az indiait, akiről nem is sejtettem, hogy házasságközvetítő, egyszerűen szerettem volna lerázni. Egyedül akartam lenni! Kószálni. Szemlélődni. Felejteni! S azt, hogy hagyjon békén! S magánéletemről, utazásom céljáról ne kérdezősködjön!
Feleségem nagyon fiatalon halt meg, de ezt az indiainak nem említettem.
Lehet, hogy tudat alatt valóban társat kerestem magamnak? S ez látszott rajtam?
Mindegy. Tréfának szánt megjegyzésemnek az lett a következménye, hogy észrevétlenül bevezettek a szerelem és az indiai erotika rejtelmeibe.
Annak is legtisztább forrásaihoz, aminek édes és bódító levétől teljesen mámoros lettem.
- Minden hívő vágya, hogy életében legalább egyszer ellátogasson Benáreszbe, és öreg korában ott haljon meg – mondta az indiai.
- Bizonyára magáról beszél – gondoltam. Én még nem készültem távozni e világból.
-A Himalájából hosszú útján aláereszkedő Gangesznek minden cseppje szent és áldásos, egész a Bengál-öbölig. Vize megváltó erejű – súgta a fülembe meghatódva.
Benáreszben a kis utcák áttekinthetetlen labirintusaiban sétáltam. A rendetlenség, a zűrzavar, mely körülvett, alkalmi kísérőm szerint kétezer templomot és szentélyt is rejtetett. A folyó szent bal partján jobbára kupolák, minaretek, csúcsok és tornyok, kétszáz éves rozzant paloták álltak. Az utcák zajosak voltak, és harsogtak a színektől. A levegő nehéz volt és állandóan vibrált a templomi gongok és harangok zúgásától. A házak bejáratát naiv díszítések tarkították. Esküvői menet vonult el előttem, láttam, hogy az isteneknek szentelt virágfüzéreket tehenek majszolják, s mindez így együtt bennem bódító összképet alkotott.
S a földöntúli hangulatban, amelybe kerültem, úgy éreztem, s az indiai kísérőmhöz fordulva azt mondtam, ha megfelelő asszonyt közvetítene nekem, s ránéztem nyomaték kedvéért, hálámat gazdagon kifejezném.
- Bankár vagyok! –mondtam. –Milliomos. Idős és bölcs ember volt az indiai, megérthette, hogy mire célzok? Nagyot csettintett a nyelvével. Szexre? Baksisra gondolt?
-A világ tökéletességre törekszik, uram – mondta. – A „tökéletesség” iránti vágy nyilvánvalóan az anyag tulajdonsága. Az érettség első jellemzője. Törekvés a testi tökéletességre. A világ nem olyan paradicsom, amilyennek azt gyermekkorunkban láttuk, hanem bizony tökéletlen. Elfog bennünket a világfájdalom, és szeretnénk megváltoztatni a világot. A házasság az alkotási vágy kielégítője és az emberi kultúra alappillére. A házasságban az ember nem önmagának él, hanem egy másikért is, és abban leli örömét, hogy a másikat boldoggá teszi. A másik is ezt teszi, és így a házaspár valóban egymásért él. Az igaz házasság mindig önzetlen kapcsolat. És minden anya hivatott arra, hogy zsenivel ajándékozza meg a világot.
Ahogy beszélt, valósággal felébresztette bennem a vágyat és egyfajta elszántságot, hogy egy újabb házasságot kössek.
Tenyérnyi kis téren ücsörögve zarándokok mesemondót ültek körül, és figyelmesen hallgatva pihentek. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, s letelepedtünk a földre.
- Híres benáreszi mesélő! – súgta a fülembe. – Perzsa, arab, indiai történetet mind ismeri. A Káma Szútrát, az Illatos kertet, amit Muhammad an-Nefzawi írt, Kaljánalla művét, az Anangarangát, és a népszerű Ezeregyéjszakát.
