(NEm CSupán zsé) kultúrák eredete és ősképei IV.

Bevezetés a mítoszok
és a szimbólumok világába

A civilizációk eredete nem más, mint a törzsfejlődést ismétlő egyedfejlődéssel születő ember tudatának ébredése. S mivel a mítoszok (hagyományok) és archetipusok (ősképek) az emberi tudat első teremtményei: a civilizációk eredete tehát nem más, mint az álmokban feléledő ősképek s azok borzongató világa.

P. E.

Betűk! Alfától omegáig! A variációk úgy illeszkedik egymáshoz, mint a gének, amelyek színessé és változatossá formálják a teremtést.

Szavak! Születnek, csiszolódnak és elkopnak. Újak születnek s mondatokat, történeteket alkotva világítják meg az elénk táruló világot, mint a kozmosz csillagokkal tűzdelt lepedője a végtelen égboltot.

A mitikus idő maga a teremtés, amelynek kezdetén a káosz artikulációjából született az alsó, a középső és a felső világ, a föld, a víz, az ég, a Nap, az égitestek, a növények, az állatok és az ember. A hangok képzéséből jöttek létre a szavak, azokból a mondatok, és az intelligencia égitestként világító találmánya az írás, melynek ismerete és használata korokon át papi kasztok kiváltsága volt. Az egyiptomi hit szerint az írás istentől való: Ré mondotta, és Thot feljegyezte. Isteni eredetűnek vallja az írást az iszlám is: Allah találta ki a betűket, s tanította meg rájuk Ádámot. Írott szent szöveg a Tóra is: „Isten maga készítette a táblákat, az írás Isten írása volt, bele volt vésve a táblákba” – olvasható a Bibliában. A Teremtés könyve említi, hogy a világ számokból és betűkből áll. Eszerint az ábécé betűinek sorra vétele bizonyos értelemben azt jelenti, hogy bejárjuk a világmindenséget a kezdetektől végig, vagyis az aleftól a tauig (az alfától az ómegáig).

Mítoszelemzéseimet regiszteres füzetbe kezdtem írni betűrendben, de az évek alatt elsárgult oldalak beteltek, és a napló sorait be kellett írni a számítógépbe. A fájlok a titkokat és sorsokat úgy őrzik, mint a Galapagosz-szigetek a természet megismételhetetlen ősi formáit, „archetipusait”!

Amikor a Galapagosz-szigetekre érkeztem: édeni gőzfürdő vett körül és olyan ősi lények közelébe kerültem, amelyek azokkal az ősformákkal és ősképekkel azonosíthatók, amelyekről Jung svájci pszichológus és mítoszkutató írt. Jung megállapítása szerint az ősképek az emberi tudattalanunkban reprodukáló képek alakjában formálják képzeletünk aktivitását. Az özönvíz mítosza például egymással nem érintkező mitológiákban is kialakult, kívül a személyiség határán, az úgynevezett kollektív tudatalatti régióiban.

A Galapagosz szigetén látottak Charles Darwint A fajok eredete című művében az evolúció felismerésére és megírására késztette. A galapagosz-szigeteki ősi lényekkel való találkozás az emberi ősképek világát tárja elénk, az azonosítatlan múlt láthatatlan végtelenjét, a tudattalan parttalan horizontját.

A szálloda kertjében, amelyet a tengerpartra vezető, pálmafáktól árnyékolt sétány köt össze a Csendes-óceánnal, Agrából – sebészprofesszor édesapjával, festőművész édesanyjával és testvéreivel együtt – érkezett indiai kislány mandalát készített csillogó kavicsokból és formás kagylókból. A galapagoszi mandala az „érintetlenség földjén” maga volt a világmindenség tükörképe.

A kora délutáni fülledtségben, amikor az indiai szent manda­la, az isteneknek felajánlott gyermeki áldozati ajándék készült, a közelben üldögélve magam a mitológiai, dramaturgiai és lélektani egybevetéseket jegyeztem le a laptop dokumentumainak tárgy­szavai alá, s ez az aleftől tauig terjedő fájlnevekből kialakult fü­zér hozta létre azt a világmindenséget átfogó galapagoszi szó­manda­lát, amely: ősformákat, ősképeket, archetipusokat fűz egybe, amelyek a tudattatalanban felidéző, utánzó, újrateremtő és újraalkotó képek alakjában formálják az embert és az emberi képzeletet.

A mítosz a tudat olyan fejlődési szakasza, amely megelőzi az írott irodalom kialakulását. Egyedfejlődésünk megismétli törzsfejlődésünk szakaszait, az ember pedig az emberré válás folyamatában „szellemi fogantatása” pillanatától, minden korban és kultúrában megalkotja mítoszát. A mítoszt, amely benne él, kollektív tudattalanunk része, s olyan ősi talán, mint a galapagoszi élővilág.

A mítosz az emberi tudat ébredése. A mítoszok szereplői, az álmok és az emberi tudattalan ősképei pedig olyan titokzatosak, mint a galapagoszi élővilág.

*

MEGSZEMÉLYESÍTÉS

Számtalan megszemélyesítést vehetünk észre a mitológiákban: élőlények vonásaival ruházzák fel az élettelen tárgyakat és jelenségeket. Az emberek gyakran öltenek állatkülsőt, máskor az állatokat ruházzák fel emberi tulajdonságokkal. A vallásokban rettegett természetistenek jöttek létre. Nehéz megállapítani, hogy például a tenger urának ember formájú alakját tisztelték-e vagy magát a tengert. A görög mitológiában éles vonásokkal, plasztikusan megrajzolt, egyértelműen emberi vonásokkal felruházott isteneket látunk.

MÉH

A termékenységgel hozták összefüggésbe a méhet, amely sokszor az eszköz szerepét tölti be: szúrásával ébreszti fel a termékenység istenét. Szerepel az isten oldalán is a gonosz ellenfeleként. Még volt a szimbóluma Visnunak, Krisnának. Van olyan kép, amelyben Krisna méh alakban döngi körül Visnu fejét. A korai keresztény katakombaművészetben méh szimbolizálja a halottaiból feltámadó Krisztust és a halhatatlanságot. Egyiptomban a királyi hatalmat is jelképezte.

MÉRLEG

A mérleg az isteni igazságszolgáltatás szimbóluma. A keresztény hagyományban a halottak lelkét Mihály arkangyal méri.

MELANÉZIAI ŐSKÉPEK

A melanéziaiak körében erősen élt a manaképzet. Eszerint rendkívüli életerőt és potenciát tulajdonítottak embereknek, állatoknak és tárgyaknak. Azt tartották, hogy ilyen erővel rendelkeztek az ősök, ezen alapul az ősökkel való érintkezés mágikus gyakorlata. Az őskultusz részét képezték a sokfelé elterjedt titkos társaságok, amelyeknek tagjai különleges rituális műveletek révén kapták meg a manát őseiktől, akik a személyi pártfogó és védelmező szerepét játszották. A melanéziaiaknak démonikus lényekről is voltak képzeteik: emberhalakról, akik vízbe fojtották a fürdőzőket, kis növésű, orr nélküli, egyszemű emberekről, akik könnyedén járkáltak a sziklákon és a sűrű erdőben.

Jellegzetes képzeteik alakultak ki a halálról, a holtak lelkéről: azt tartották, hogy a halott lelke újszülöttbe költözhet, testet ölthet nőben, állatban, madárban, halban.

MIKRONÉZIAI ŐSKÉPEK

A mikronéziai hiedelemvilágra a teremtésmítoszok sokfélesége jellemző. Egy tengeri kagylóban például összeolvasztásra került az ég és a föld. Az elemeket, a viharokat, az áradásokat az ég és az alvilág istenei közösen hozzák létre. A szárazföld többféle módon keletkezett: az istenek homokot, földet, hamut, kókuszdiót, virágot szórtak a tengerbe.

Nauru szigetén ismert egy mítosz, amely szerint egy ember cápává változott. Az emberek öröktől fogva halhatatlanok, mint a fák, amelyek erdővágás után ismét kihajtanak.

MIMÉZIS

Görög szó: utánzást jelent. A valóság művészi reprodukciójának kategóriája. Eredetileg a görög mimosz az álarctalan színész mozgását jelentette. Arisztotelésznél vált a művészi reprodukció általános kategóriává. Nem egyszerű és szolgai reprodukció: nem a valóság utánzása, hanem lényegének feltárása. Arisztotelész Poetikájában ezt úgy fogalmazza meg, hogy a művészet nem azt ábrázolja, ami megtörtént, hanem azt, ami adott esetben megtörténhet a valóság belső szükségszerűsége szerint.

MITIKUS IDŐ

A mitikus idő megelőzi a „történelmi” időket, s ekkor teremtődik a ma ismert világ. A káosz korszakának is tekinthetjük, amelyet a kozmosz erőinek kell rendbe tenniük. A mitikus idő tehát a teremtés ideje.

MITOLÓGIAI LÉNY

Egyes lények vagy tárgyak a mitológiákban képesek átváltozni másokká. Őseink gondolkodása szerint átváltozással lehet eljutni az élők világából a holtakéba. Átváltozás révén alakulnak ki a világegyetem és a föld egyes elemei. A mitológiai lény haja fává, virággá és fűvé, szeme forrássá, szája patakká, válla heggyé változhat. Az istenek alakváltoztatása is gyakori, metamorfózisuk csak ideiglenes, s hamarosan visszanyerik eredeti alakjukat. Ovidius Átváltozások című elbeszélő költeményében számos esetet mesélt el, amelyekben a szépséges Daphné babérfává, a szövő- és hímzőművészetéről híres Arakhné pókká, a szenvedélyes vadász, Aktaión szarvassá változik. Ovidius a többi átváltozásnál is hősei olyan tulajdonságait vagy jellegzetességeit domborította ki, amelyek érthetőbbé tették metamorfózisukat a köznapi gondolkodás számára.

MÍTOSZ

A mítosz bennünk él. Az antik világ istenei és hősei a reneszánsz kor főszereplőivé váltak, a görög mitológia népes panteonjának ismerete az általános műveltség részévé.

A görög mitológia a világ megismerésének egyik legősibb formája. A világ szépségét az istenek ádáz küzdelemben teremtették meg, amikor az olümposziak megsemmisítették az ősi diszharmonikus szörnyeket.

Megfigyelhető, hogy a mítosz a tudat olyan fejlődési szakasza, amely megelőzi az írott irodalom kialakulását. Egyedfejlődésünk megismétli törzsfejlődésünk szakaszait, az ember pedig „szellemi fogantatása” pillanatától, az emberré válás folyamatában, minden korban és kultúrában megalkotta mítoszait. A mítoszt, amely bennünk él, s kollektív tudattalanunk része.

Az istenhez sosem fohászkodó ember a műtő előszobájában várakozott. A múló órák elviselhetetlen teherként nehezedtek rá. Vajon életben marad-e felesége? S aki még sosem imádkozott, imákat kezdett mormolni. Tudattalanjának mélyéből mint elemi erejű forrás tört elő a fohász.

Az irodalom egész története során kapcsolatban állt az őskori és antik mitológiai örökséggel, amely – Jung, a világhírű svájci pszichológus szerint – a kollektív tudattalan megtestesülése.

Az istenek eredetének kérdésével számosan foglalkoztak. A klasszikussá vált néprajzkutató, Frazer szerint az istenek képzete akkor keletkezett az ember tudatában, amikor elvesztette hitét abbéli képességében, hogy mágikus hatást tud gyakorolni a környező világra, és kénytelen volt elismerni, hogy léteznek bizonyos felsőbb lények, akik a világot kormányozzák.

MODULÁCIÓ

Eredetileg zenei kifejezés, s egyik hangnemből a másik hangnembe való átmenetet jelent. Más értelemben hangváltás, amely a mitológiai szöveg mögött rejlő lelki tartalmakat juttatja kifejezésre.

MONDÁK

A mondák szintén a hagyomány részei, amelyek nemzedékről nem­zedékre élnek tovább, s a történeti emlékezet megőrzését szolgálják.

MONDATOK

Többnyire szóban, szájhagyomány útján történt a tudás, az ismeretek átadása nemzedékről nemzedékre. A szent hagyományt úgy fogták fel, mint a vallási tanítás szóbeli terjesztését szertartások, később prédikációk segítségével, ami az írás feltalálása óta párhuzamosan létezik a szentírással. A hagyomány is, az írás is a kinyilatkoztatást tartalmazza.

MONGOL- ÉS TÖRÖK ŐSKÉPEK

A Bajkál-tó környékén és az azon túl élő burjátok a pravoszláv vallás felvétele után is a sámánizmust követték, ami szerint az istenek és a szellemek jókra és gonoszokra oszthatók. A jó erők hozták létre, illetve változtatták meg a világot. Hitregéik elbeszélik a földnek a káoszból való megteremtését, az első emberek, állatok és égitestek megjelenését. Némelyik változatban a föld és az első élőlények megteremtője Ehe-burhán volt, ugyanő az anyja az első égitesteknek is. Jóságos lánya, Manzan Gürme teremtette a jó isteneket és általában minden jót. Gonosz lánya, Majasz Hara a gonosz isteneket, a gonoszság kútfőit… A jakutok hiedelemvilágában Jurjunh Aji Tojon, a fehér teremtő úr a főisten, a mindenség feje. Tiszteletre méltó, drága prémekbe öltözött öreg, ő bocsátja ki a meleget és a fényt. Alakjával a napot személyesítették meg.

A világmindenség felépítéséről és keletkezéséről elterjedt elképzelés alig különbözik a többi mongol népétől: a föld, a víz, a tűz és a levegő a káosz szélében, a föld pedig a világóceán felszínén keletkezett. A kerek föld közepén áll a világhegy, amely a világóceánban úszó óriási teknős hátán álló elefánton nyugszik. A mongolok titkos története című, XIII. századi krónika szerint a mongolok tisztelték az eget és a földet. A világ ura Tengri, az eredet nélkül való, aki minden létező teremtője. Az ég határozza meg az emberek sorsát, ő osztja a hatalmat. Etügen a földanya, Tengri az égatya. Tisztelték továbbá a napot, a hold anyját. Kormuszta a legfőbb istenség: ő a föld, az egész látható világ és a benne lévő élőlények védelmezője. A középkorban Kormusta alakja egybeolvadt Tengriével, a sámánkultusz égboltistenségével, az örök éggel, s ekként mint Dzsingiz kán atyja vagy teremtője szerepelt.

Napjainkban az egyetlen istenként tisztelt ég helyét az égi istenség csarnoka foglalja el, a tengriké, akik általában 99-en vagy 33-an vannak, és élükön Kormuszta áll. A panteont a tibeti lámaista istenségek csoportja egészíti ki. A buddhizmus széles körű elterjedésével sok indiai, tibeti istenalak és történet olvadt be a hitvilágukba. A sámánkultusz szerint az ősök szelleme kapcsolatba lép a helyi szellemgazdákkal, és mágikus erőre tesz szert. Ezek a szellemek uralkodnak az elemeken, képesek betelepedni az emberbe, akinek egy „halhatatlan” és egy „testi” lelke van. A mongolok úgy vélték, hogy a démonok, a rosszindulatú szellemek rendszerint a nem természetes halált haltak és a bűnözők szelleméből keletkeznek. Kínai, perzsa és arab forrásokból ismerjük a török népek – törökök, azerbajdzsánok, türkmének, kazahok, kirgizek, üzbégek, ujgurok, tatárok – iszlám vallásra való áttérése előtti hiedelemvilágát. Úgy vélték, hogy kezdetben megteremtetett a „kék ég” és a „fekete föld”, a „kettő közé az ember fia teremtetett”. Az ég „a világ teteje”, s rajta nap mint nap megszületik a nap és a hold. Megkülönböztetett tiszteletben részesítették a születő napot. A kagánok sátrának ajtaja keletre nyílt, a felkelő nap felé. Tengri, az ég, a fő istenség a felső világban lakozik. Éha más istenekkel karöltve rendelkezik miden fölött, ami a világon létezik, beleértve az emberek sorsát. Amikor leküldi őket a néphez, megparancsolja nekik, hogy büntessék az ellenszegülőket. Tengri felesége, Umaj a termékenység istennője. Ő pártfogolta a harcosokat és a kagán feleségét, aki külsejére hasonlatos Umajhoz. Jer Szu – föld-víz – a középső világ főistene volt. A törökök a pártfogójukat tisztelték benne. A török népek nagyobbik része az iszlám vallásra, kisebb hányaduk a buddhizmusra vagy a kereszténységre tért át.

MONOLÓG

Görög szó. Magánbeszédet jelent. A mitológiai hős – pl. Prometheusz – ilyenkor egyedül marad, s mintegy hangosan gondolkodik, számot ad vívódásairól, eseményeket összegez, reflektál rájuk, új elhatározásra jut, a cselekmény fordulatát jelzi, esetleg tájékoztat is.

MOTÍVUM

Valamely elhatározásnak vagy cselekvésnek mozgató indítéka; ebben a vonatkozásban beszélnek a mitológiai cselekménynek lélektani okokkal való alátámasztásáról, hihetővé tételéről, vagyis a motivációjáról.

NAPTÁR

A naptár mindenütt szent, papok gyakorolnak fölötte felügyeletet. Az ősök életmódjának, szokásainak egy-egy mozzanatát őrzi meg az utókor számára, s a földi rend biztosítását segíti elő. Egyiptomban a trónra lépő fáraó esküt tett, hogy nem iktat be szökőnapokat, és semmiféle változtatást nem eszközöl a naptáron. A logikusan felépített naptár a civilizáció vívmánya. Már az ősi kultúrákban érvényesült a törekvés, hogy tagolják az időt, s amennyire lehet, szisztematikus és szimmetrikus legyen a naptár, néha még gyakorlati pontosságának és használhatóságának rovására is.

NARRÁTOR

Latin szó. Elbeszélőt jelent. Drámai személyiséggel nem rendelkező, a mitológiai konfliktuson kívülálló szerep. Feladata, hogy bevezesse a cselekményt, a szükséges tudnivalókat közölje, áthidalja a cselekmény mozzanatait, ha ez szükséges az összefüggések megértéséhez, esetleg megjegyzéseket fűzzön a cselekmény megszakításával a mitológia egyes mozzanataihoz. Amennyiben a narrátornak drámai személyisége is van – tehát ha nem is befolyásolja a cselekményt, de jelen van a cselekményben –, akkor rezonőrről beszélünk.

NÉGYZET

A négyzet minden időben elterjedt jelkép volt. Nemcsak a világ térbeli kiterjedésének leírását vagy az idő fő koordinátáinak megjelenítését segítette – ilyen a négy részből álló, huszonnégy órás nap, a négy évszak, a négy világkor stb. –, hanem társadalmi téren egész sereg négyelemű osztályozás elemeként is szolgált.

NEMZEDÉKEK

Egyfajta rendezési elvet képviselnek a mitológiában a nemzedékek. Az istenek nemzedékei az első lény, az első pár megjelenésével, a teremtés aktusával indulnak el hosszú, gyakran kacskaringós útjukon. Őket követik az emberek nemzedékei, majd a közbülső lényeké: a törpéké, szörnyeké, bár ez utóbbiak beletartozhatnak az istenek nemzedékeibe.

NÉVJEGYZÉK

Számos mitológia tartalmaz szinte egész névjegyzéket. A név sokszor a mitológiai lény tulajdonságát fejezi ki, de jelentheti azt is, hogy mi történik a név viselőjével. Buddha neve megvilágosultat, felébredettet jelent, az ő esetében az elnevezés a lelki fejlődés legmagasabb fokát elért lényre utal.

NÖVÉNY

Egyes hagyományokban számos istenük van a növényeknek, illetve az azokat termő földnek és általában a termékenységnek, a kultúrnövények ugyanis rendkívül fontos szerepet játszottak az emberek életében. A mezőt gyakran képzelték gyermekáldást váró asszonynak vagy holt magot magába rejtő sírnak. Nemcsak maguk a növények lehetnek mitológiai tárgyak, hanem külön a gyökerük, levelük, águk, viráguk vagy termésük is azzá válhat. A termés, a gyümölcs a legkülönbözőbb hagyományokban fejezi ki a bőség, termékenység, siker gondolatát.

S nemcsak a fák, a gabonafélék kaphattak mitológiai színezetet, hanem a füvek, a moha és a növényvilág más, alacsonyabb rendű képvise­lői is. Számos hagyományban uralkodik az a felfogás, hogy a fű tulajdonképpen az első ember haja, és annak testéből lett a Föld meg a világegyetem.

ÓRIÁSOK

Gigászi méretű lények, óriások számos mitológiában előfordulnak. Az óriások legyőzése általában a káosz fölött aratott győzelmet és a kozmosz kialakulása felé tett lépést jelenti. Az óriások elpusztulása kapcsolatban áll az istenek nemzedékének kialakulásával. Létezésüket – mint sok más torz lényét – a teremtés befejezése előttre teszi.

OROSZLÁN

Számos afrikai és ázsiai nép mitológiájában és folklórjában az oroszlán a legfőbb isteni erő, a hatalom és nagyság, a Nap és a tűz szimbóluma. Az antik kultúrákban az oroszlán alakja a leggyakoribb jelképek közé tartozott, őrizőként is szerepel az ókori egyiptomi királysírokban és palotákban. Oroszlánszobrok őrzik az asszír és babiloni templomok, az indiai és kínai pagodák, buddhista szentélyek bejáratát.

ÖRDÖG

Az ördög a gonosz erők megszemélyesítője, aki szemben áll az istennel. A földi világban a varázslók és boszorkányok cinkosa, ihletője, a túlvilágon pedig a pokol uralkodója, ahol a bűnösök lelke gyötrődik.

ÖREGSÉG

Öregségét ki-ki a saját életével munkálja olyanná, amilyen. Ha korábban nem eszmélt életének értelmére az ember, akkor öregségében rákényszerül erre. Kettős végesség szorításába kerül. Öregségi hozománya a múltja, ami megváltoztathatatlan egyéni eseményekből, teljesítményekből és élményekből áll, jövője pedig szembenézés a halállal.

Platón „Állam”-ában a bölcs öregek gyakoroljál a hatalmat. Véleménye szerint az ember legjobb adottságok és legjobb neveltetés esetén is csak ötven éves korára érik be.

Arisztotelész szerint testi és anyagi jólét nélkül nincs harmonikus öregség. Ötvenéves koráig az ember valóban a bölcs tisztánlátás elérése felé halad, ezután azonban hanyatlani kezd, tartózkodóvá, habozóvá, érzelmeiben és indulataiban langyossá válik, végül pedig „inkább az emlékezésben él, mint a reményben”.

ŐSKÁOSZ

Valamiféle anyaölszerepet tölt be az őskáosz, mert valaminek a megszületéséhez vezet. Az erről szóló legrégibb elképzelés a sumer és az egyiptomi. Az utóbbi szerint az őskáoszt mindennek a hiánya jellemzi: nincs sem ég, sem föld, sem teremtett világ. A piramisszövegekből azonban kitűnik, hogy erre az őskáoszra nem jellemző a rendezetlenség és félelmetesség. A bibliai hagyomány szerint a végtelen világegyetem nem öröktől fogva létező és nem a kezdetektől önállóan működő rendszer, hanem a Teremtő hozta létre. A kínai mitológiában az őskáosz elsősorban az a hely, ahol megszületik a kezdet, amely elvezet a világmindenség kialakulásához.

A világkatasztrófák – például az özönvíz – leírásai arra utalnak, hogy az őskáosz nincs teljesen kiiktatva, csupán háttérbe szorult. A földön visszamaradt őskáosz nyomait jelzi a sötétség, az éjszaka szülte rettegés és félelem. Az őskáosz tudományos fogalom is, belőle keletkezhetett az ősrobbanás.

ŐSÖK

Az ősök teremtéskori lények, akiknek közük van az ember származásához. Az ősök az „igazi emberek” létrehozása mellett kultúrateremtő tetteket is végrehajtanak. Más világok emberei, akik szellemekké változhatnak. Néha az őst, akitől az ember ered, az Isten teremti vagy az ő segítőtársa, küldötte.

Ősök az idősebb rokonok, élők vagy halottak, akiket tisztelet, kultusz övez. Rajtuk keresztül valósulhat meg a közösség kapcsolata a másvilággal, beleértve az élők által még meg nem hódított természeti erőket is. Az ősök segíthették utódaikat e természeti erők leigázásában, közbenjárhattak a nagyobb termékenység elérésére érdekében.

ÖZÖNVÍZ

Világméretű katasztrófát jelent az özönvíz: elpusztul minden élőlény, vagy csak az a kevés marad meg, amely később újra feltámasztja az életet a földön. Az özönvízmondák széleskörűen elterjedtek: a sumer szolgált forrásul a babiloni és a bibliai változathoz. Zeusz is özönvízzel sújtja a világot, amely után megszületik a hellén civilizáció. Indiában van olyan változat is, amely szerint mind a négy világkornak – juga – a végén özönvíz pusztítja el a világot. Iránban is ismert az a felfogás, hogy a világnak víz és tűz, hideg és hó vet véget. A kínai hagyomány özönvízmondája rettenetes árvízről és az azt kísérő pusztulásról számol be. A maják hite szerint a világot többször is elpusztította az özönvíz. Ebből is látható, hogy kollektív tudatalattinkba hasonló elképzelések, félelmek ivódtak be.

PÁRBESZÉD

Dialógus. A mítosz lényeges eleme. Értelemszerűen két személynek egymással folytatott beszélgetése, amelyet azonban több személy beszélgetésére is alkalmaznak. A monológgal szemben a mitológiai alakok érintkezésének eszköze, amellyel gondolati és indulati tartalmakat közölnek. A párbeszédnek egy szereplőre eső részét replikának nevezik. A párbeszéd drámai jellegét az adja meg, hogy tartalmát és formáját a jellemek és a helyzetek determinálják. A jó dialógus követelménye, hogy nagy modulációs és önkifejezési lehetőségeket nyújtson a beszélő mitológiai alaknak és hallgató partnerének.

PÁSZTOR

Láthattuk az eddigiekben, hogy a pásztor a hagyományokban gyakran pártfogó, védelmező, tápláló, útmutató, messiás, pátriárka, népének vezére, akiről vélhető, hogy a természet beavatta őt bölcsességébe, felruházta azzal az adottsággal, hogy érintkezni tudjon, az állatokkal és növényekkel, az égitestekkel s a túlvilággal. Az újkori zsidók istene maga is pásztor, a föld a legelő, az emberek pedig a pásztor őrizte nyájat alkotják. Pásztor volt Ábrahám is, a nyájak ura és a zsidó nép pásztora. Leszármazottai és utódai is pásztorok, s juhpásztorból lett királlyá Dávid is. Az Újszövetségben a pásztor alakjának képes értelmezése vált uralkodóvá.

PÁVA

A páva külsejéből eredően vált mitológiai jelképpé. Egy perzsa mítosz szerint az Isten páva alakjában teremtette meg a világlelket, megnézette vele tükörképét egy varázstükörben, s a páva olyan nagyszerűt látott, hogy beleremegett a gyönyörűségbe, beleizzadt, verítékcseppjeiből lett azután minden más lény.

PÓK

A pók alakja a hagyományokban az alkotótevékenységhez, a munkaszeretethez kapcsolódik. Ismertek azok a történetek, amelyekben a pók megmenti a gyermek Jézust Heródes kegyetlenkedéseitől. Dávid és Mohamed menekülésének is hasonló a motívuma: a pók hálót sző a megmentésükre.

Arakhné a görög mitológiában pókká változik a vétkéért. Más esetekben a szövésben jártas pók tanítja meg az embereket az első mesterségre. Az óindiai hagyományban Brahma önmagából pókként megszövi a világ törvényszerűségeinek hálóját, amely ebben az esetben a kozmikus szövedéknek a jelképe.

POLINÉZIAI ŐSKÉPEK

Polinézek a csendes-óceániai szigetvilág középső részén elterülő szigetek őslakói. Isteneik olyan tettek végrehajtásában jeleskedtek, mint az ég elválasztása a földtől, a föld, az emberek, a kultúra megteremtése. Mint az elemek urai, létrehozták az ellentéteket: világosság-sötétség, szárazság-víz, tenger-erdő, béke-háború. Tangaroe az égi teremtő isten, aki szemben áll Tanéval, az erdő, a vadon növő fűfélék, az erdei vadak és madarak istenével. Rongo a béke istene. Maui a polinézok hitvilágában a daliás hős, akit anyja rátett az óceán hullámaira, az istenek gondozásukba vették, és mágikus tudással ruházták fel. Maui csapdával fogta be a napot, megszelídítette a szelet, tüzet hozott az embereknek.

PROGRAMHIBA

Az emberiség története meghatározóan inkább a tönkretételek, a rombolások, a pusztítás és a leigázások története. Amiből adódóan emberi történelmünk láthatóan állandó revánsok sorozata.

Az emberré válás folyamatába mintha programhiba telepedett volna.

Korok változnak – az ember valahol mindig ugyanaz?

RAB

A királyok gyakori ellenlábasa a mitológiában a rab vagy rabszolga. Sok mítosznak, mesének, mondának a szereplői kitett gyermekek, akik származásukra nézve királyfiak, de rabokként vagy szolgákként nevelkedtek fel, végül azonban kiderül róluk az igazság, és elnyerik a birodalmat. Jézus egyszerre rab a földön s király az égben. Az égi király rabszolgahalált hal a földön.

RÍTUS

A rítus és a mítosz összefüggése nyilvánvalónak látszik: a rítus mintegy a mítosz eljátszása, a mítosz pedig voltaképpen magyarázata, értelmezése vagy megalapozása az eljátszott rítusnak. A bibliai történet, amelyben Keresztelő Szent János megkereszteli Jézus Krisztust, ha tartalmaz is valamit abból a versengésből, amely közöttük, a két prédikátor között zajlott, voltaképpen valamiféle vallási alapot épít a vízzel való rituális megtisztulás, megtisztítás gyakorlatához, amely számos népnél valószínűleg emberemlékezet óta élt.

Felvetődik a kérdés, hogy a szokás, a rítus alakult-e ki a mítosz alapján mint annak dramatikus megjelenítése szereplőkkel, avagy a mítosz jött létre mint a dramatizált rítus értelmezése. Melyik az ok és melyik a következmény a rítusok és a mítoszok kapcsolatában? Mi az elsődleges és mi a másodlagos? Uralkodóvá lett a rítus elsődlegességének nézete.

Kiemelkedő érdeme Frazernek, hogy Aranyág című könyvében rekonstruálta az ősi kultikus szertartásokat. Hiedelmek, tabuk, szertartások, szokások formájában összeáll az antik hitvilág egységes képe, amelyből kivehető számos, a termést adó föld befolyásolását célzó mágikus cselekmény, de a földművelést pártfogoló istenekhez intézett imák is megtalálhatók, és történetek a múltba veszett istenekről. A szertartások sok esetben elveszítik rítus jellegüket, s népmulatsággá, templomi liturgiává alakulnak át.

RÓMAI ŐSKÉPEK

Mi volt a rómaiak hite és erejük titka?

Az itáliai népek – szabinok, latinok, umbriaiak – hitvilága szerint a világot titokzatos erők, szellemek, istenek népesítették be. Néha személytelen tömeget alkottak, néha többé-kevésbé kialakult férfi vagy női arculatuk volt. Különböztek a többi antik, elsősorban a görök mítoszoktól: nem beszéltek az istenek házasságairól és származásáról. A később kiformálódott római mitológia átdolgozott formában átvett számos itáliai mítoszt. Jelentőség tulajdonítható az etruszk és görög hatásnak is a népcsoportok összeolvadása után kialakult római vallásban, amelyben a fák és az erdők kultusza nagy szerepet játszott. Volt olyan mítoszuk, hogy a világot Janus teremtette – akit később háttérbe szorított Jupiter –, hogy az emberek tölgyfától erednek, eredetileg vadon élnek, s később tanították meg őket a civilizációra. Vergilius is beszámol erről az Aeneisben. Szentként tisztelték az egyes birtokokon, Róma dombjain álló ligeteket, fákat is. Róma szent helye volt az a fügefa, amelynek tövében Romulust és Remust táplálta az anyafarkas.

Romulus Róma alapítója és névadója. A latin szövetség feje Róma lett, s átvette a szövetségek isteneinek kultuszát. A capitoliumi templom vált kultikus központtá, Jupiter Capitolinus pedig a római hatalom és dicsőség istenévé. A rómaiak hite szerint az istenek világa úgy szerveződött, mint az embereké: volt királyuk Jupiter személyében, a legrangosabb isteneket, akárcsak a szenátorokat, atyáknak nevezték, isteni szolgák álltak rendelkezésükre, s talán a Vesta-papnők analógiájára isteni szüzek is, akik az istenek házi tűzhelyét gondozták.

A Zeusszal azonosítható Jupiter közelében számos görög isten megfelelője foglalt helyet. Ceres a föld termékenységének, az anyaságnak és a házasságnak az istennője. Cupido – megfelel Ámor­nak – a szerelem istene; Diana a növényzet istennője, a Hold megszemélyesítője; Dido királynő Karthágó megalapítója. Vergilius Aeneis című művében írta, hogy Aeneas – Venus fia – hajói útban Trója felé befutnak Karthágó kikötőjébe, s Dido Venus parancsára Aeneas szeretője lesz. Jupiter azonban elküldi Aeneashoz Mercuriust – a kereskedelem istenét – azzal a paranccsal, hogy hajózzék Itáliába, ahol az a sors várja, hogy Róma alapítóinak ősatyja legyen. Dido képtelen elviselni a válást, önkezével vet véget életének, ám előtte megjósolja Karthágó és Róma viszályát…

Faunus a mezők, erdők, legelők, állatok istene; Flora a gabona, a virágok s a kertek virágzásának istennője. Fortuna a boldogságé, a szerencséé és a sikeré. Hercules megfelel Héraklésznak. Juno Jupiter felesége, a házasság, az anyaság, a nők és a női termékenység istennője. Justitiát gyakran ábrázolták mérleget tartó nőalakként, az igazságosság kultuszának templomai és papjai voltak. Mars a római panteon istenhármasában Jupiter és Quirinus – eredetileg a szabinok istene – mellett az egyik főisten, Romulus apja. Az etruszk eredetű Minerva személyében a kézműipar és a művészetek pártfogóját tisztelték. Neptunus kultusza mindig kapcsolatban állt a vízzel, Poszeidonnal azonosították. A párkák olyan sorsistennők voltak, mint az ókori görögöknél a moirák. Saturnus az egyik legősibb római isten, Jupiter apja, aki megtanította alattvalóit a földművelésre, és a civilizált életre. Silvanus az erdő és a vad természet istene; Tellus a tápláló földnek és a föld termőerejének istennője. Ámor anyja Venus, a szerelmi szenvedély istennője, de a rómaiak pártfogója is. Vesta lett a lakóház szent tűzhelyének istennője, Victoria a győzelemé. Vulcanus a pusztító és tisztító tűz istene volt, tiszteletére elégették a legyőzött ellenség fegyverét. És legyőzött ellenség akadt bőven! Csupán a berberek, a Szahara mélyeinek szabadlelkű nomádjai maradtak mindvégig legyőzetlenek.

ROVAR

Számos mitológiai történeten végigvonul rovarokká változott istenek vagy emberek alakja. Héra, Zeusz felesége bögöllyé változik, úgy üldözi férje tehénné változott kedvesét. Némelyik ősi hiedelem szerint az emberi lélek pillangóvá változik.

Az európai kultúrában hosszú időn át érvényesültek a bibliai rovarmotívumok, a sáska, bolha, légy hatása. Erre vezethető vissza a sátán „légykirály” neve, a Belzebub.

RÓZSA

A rózsa az egyik legelterjedtebb mitológiai jelkép. Amikor Brahma a virágokról vitatkozott Visnuval, eleinte a lótuszt tette az első helyre, de amikor Visnu egy rózsát mutatott neki, beismerte tévedését, s ezzel Visnué lett a diadal. Az ókori világ az örömet kapcsolta a rózsához, később a titokzatosságot, a hallgatást s ugyanakkor a szerelmet is. Gyakran a szépség és a szerelem istennőjének szimbóluma. Rómában főleg Venus virága volt: számos változat szerint Venus könnyéből született meg.

SÁMÁN

A sámán az emberek és a szellemek között közvetít, munkáját segítő szellemek támogatják, amelyeket a sámánénekek a sámán erejének neveznek. Gyakran madarak, halak vagy a szárazföldön élő állatok külsejét öltik magukra, s akkor a világegyetem különböző szféráit képviselik. A sámán legfontosabb társadalmi funkciója a gyógyítás. Amikor szertartását végzi, segítő szellemeivel szimbolikus utazást tesz a szellemek világában, eközben hol az egyik, hol a másik segítő szellemét hívja, megvívja küzdelmét a betegségdémonokkal, jövendőt mond, rábeszéli, és ráolvasással kényszeríti a gazdaszellemeket, hogy teljesítsék kérését, s amikor kívánsága meghallgatásra talál, lehozza földi megbízójának azt, amire szüksége volt: a betegnek a gyógyulást, az újszülöttnek az életerőt, a vadásznak a szerencsét.

SÁRKÁNY

Különféle állatok elegyeként képzelték el a szárnyas, repülő kígyót, sárkányt: a feje, teste rendszerint valamelyik csúszómászóé, és madárszárnyai vannak. Akárcsak a kígyó, a sárkány is többnyire a termékenységhez és a vízhez kötődik, gyakran ez utóbbi ura. Emellett kincsek őrzőjének tartották, amelyeket csak úgy lehet megszerezni, ha előbb megölik a sárkányt, mint tette Siegfried a germán mitológiában.

SAS

A sas az égi erő, a tűz, a halhatatlanság, az istenek jelképe és küldötte számos nép hitvilágában. Az antik Görögországban Zeusznak volt a szimbóluma, Rómában Jupitert jelképezte.

SÉMI ŐSKÉPEK

A nyugati sémi népek a Kr. e. IV-III. évezredtől lakták Szíriát, Föníciát és Palesztinát. A kánaáni-amorita-ugariti, föníciai, júdeai, izraeli , valamint az arameus csoportba tartozó népek körében Jahve (az egyistenhit) kultusza előtt nem alakult ki közös istenhit. Noha nyelvileg közel álltak egymáshoz, fő elemeiben közös volt a kultúrájuk, és állandóan érintkeztek egymással. A közös istenek mellett voltak saját, helyi istenségeik is. Az istenek nevét gyakran tabu védte. Általában jelzőiket, pótnevüket, megszólításukat használták. Baál isten, az ég urának kultusza széles körben elterjedt. Palesztinában a Kr. e. I. évezred első felétől kezdve a júdeai izraelita közösségekben kezdett kialakulni a Jahve kultuszán alapuló, egyistenhitű judaizmus.

SORS

A sors számos nép képzeletében olyan felfoghatatlan erő, amely meghatározza mind az egyes eseményeket, mind az ember egész életét. A görög mitológia sorsistennői, a moirák az éjszaka leányai. Ebből is megmutatkozik a sors ismeretlen és kiismerhetetlen volta.

A sors mindenható erejének hite gyakran párosul a lélekvándorlás gondolatával. Az indiai hagyományban a sors helyét a karma foglalja el. Eszerint az ember sorsa korábbi tetteitől függ, a karma készteti az embert, hogy akarata ellenére is azt tegye, aminek alá van rendelve.

SUMER ÉS AKKÁD ŐSKÉPEK

A sumerok ismeretlen eredetű törzsei hatezer évvel ezelőtt vették birtokukba a Tigris és Eufrátesz völgyét, s alapították meg az első városállamokat. Mezopotámia sumer periódusa mintegy másfél évezredet fog át. A Gilgames, Enkidu és az alvilág című szövegben ez áll: „Midőn ég a földtől elvált, akkor az eget An szerezte meg, a földet Enlil szerezte meg, s Ereskigalnak az alvilág ajándékul jutott.” A föld alatti birodalomról kialakított sumer elképzelések szerint az alvilág határait egy föld alatti folyó jelzi, amelyen révész visz át.

A Mezopotámiát megszálló keleti sémi népek, az akkádok időtlen idők óta a sumerok szomszédai voltak, és erős sumer hatás alatt álltak. Négy és félezer évvel ezelőtt a folyamköz déli részén fekvő Akkád városának uralkodója „sumer és akkád királyságban” egyesítette a területet, amelyet később, Babilon felemelkedése után Babilóniának kezdtek nevezni. A sumer és akkád nép összekeveredése tovább folyt, és a sumer nyelvnek az akkád (asszír-babilóniai) általi kiszorítása nem jelentette a sumer kultúra teljes megszűnését és az új, sémi kultúrával való fölváltását. Minden általunk ismert akkád isten sumer eredetű, vagy régóta sumer istennel azonosították. Így az akkád napisten, Samas a sumer Utuval azonosult, Istár istennő Ininnel és egy sor más sumer istennővel. Babilon felemelkedésével egyre nagyobb szerepet kapott a város istene, Marduk, de eredetét tekintve ez a név is sumer.

SZAMÁR

Már az ókori egyiptomi ábrázolásokon megjelent a szamár alakja. A szamár egyrészt szent állat, az istenség egyik megjelenési formája, kultikus tisztelet tárgya, másrészt az ostobaság, csökönyösség megtestesülését látták benne. A buddhizmusban az aszkézist, megalázkodást jelképezi, a régi zsidóknál a békét és a megváltást. Az ősi zsidó hagyományban a bírák, királyok, próféták szent állata volt. Szamárbőrből font korbáccsal büntették a vétkest. A kínai hagyományban a szamár az istenek hátasállata.

SZÁMOK

A számok fontos helyet foglalnak el a mitológiai rendszerekben. A három az abszolút tökélyt jelképezi: a szentháromságot, az istenhármast. Szemben ennek dinamikus teljességével a négy a statikus teljesség szimbóluma: négy világtáj, négy évszak, négy kor, négyzet. E két fő szám összege a mágikus hetes szám: a mesehősként szereplő fivérek, a hét napjainak száma, a zenében a hangoké… A szorzatuk tizenkettő, amely szerencsés szám.

SZARVASÁBRÁZOLÁS

Ősidőktől fogva ismerünk szarvasábrázolásokat vagy szarvas és ember együttes ábrázolását. A szarvas számos állatmese szereplője, gyakran a világmindenség megtestesülése: a sámán segítő szelleme vagy hátas állata. Alakjában a sámánkultusz tárgyát láthatjuk, amit rituális vadászata is bizonyít.

SZELLEMEK

Régen az orvoslás alapjában véve azon a törekvésen alapult, hogy befolyásolja ama szellemeket, amelyek a betegséget előidézték, de nem feltétlenül eleve ártalmasak. Gyakran az okot kellett fölfedni, amely megharagította a szellemeket, majd ki kellett őket engesztelni. A sámánhit a segítő szellemek egész csapatát tartja számon. Számos mitológiában az a hit fejlődött ki, hogy az ősök szellemét ki kell engesztelni, hogy ne ártsanak az embernek. Külön kategóriába tartoztak a források, tavak, erdők, hegyek szellemei.

SZEM

Mágikus erő szimbóluma a szem, amelynek segítségével az istenség vagy mitológiai alak a látás képességével rendelkezik anélkül, hogy őt látnák. Sokuk félszemű. A mitológiai lény szemét gyakran vizet – könnyeket – ontó forrásként képzelik el.

SZENT NÁSZ

A szent násznak, házasságnak több megjelenítési formája van. Számos hagyományban az ég és a föld nászából keletkezett a világ. Nagy jelentőséget tulajdonítottak az ősök s az istenek nászának, mivel ezáltal alakult ki közöttük a hierarchia. Említésre érdemes az égitestek – a Nap és a Hold – házasságának motívuma. Az indiai Rig-védában Szúrja a napmenyasszony, Szoma pedig a holdvőlegény. Az Énekek éneke is szent házasságra ad követendő példát.

SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS

A szeplőtelen fogantatás képzete a gyermeknek férfi közreműködése nélkül való születéséhez kötődik. A kínai mitológiában egy legendás uralkodó, Fu-Hszi császár olyan anyától született, aki egy óriási láb nyomába lépve esett teherbe. Lao-cét, a filozófust hullócsillagtól szülte az anyja, Konfuciust pedig egy szörnyeteg által hozott drágakőtől.

Az ókori Egyiptomban is számos legenda keletkezett a fáraók csodálatos születéséről. A babilóniai Gilgamest szűz leány szülte; a legendás Zarathusztra anyja egy növény szárától, egy középkori mongol legenda szerint Dzsingiz kán anyja „Isten pillantásától” esett teherbe. A görögök Platón és Nagy Sándor csodálatos fogamzásában hittek. A „szűz anyák” hosszú történelmi sorában foglal helyet Mária, aki a Szentlélektől szülte Jézus Krisztust. A szeplőtelen fogantatás hite tehát a Bibliánál régebbi hagyományokra nyúlik vissza.

SZISZIFUSZI SORS

Sziszüphosz kimerítő, hiábavaló és eredménytelen munkáját ma súlyos kényszerneurózisnak vélhetnénk, a görög királynak azonban az alvilágban volt a büntetése, hogy egy meredek hegyre egy súlyos sziklát kellett felgörgetnie, de feljutva a szikla visszazuhant.

A sziszifuszi sors emberi kultúránk szimbóluma.

SZOLÁRIS MÍTOSZ

A szoláris mítoszok főszereplője a Nap, megismerjük belőlük a nap születését is, amikor a mitikus kor kezdetén a nap – csakúgy, mint más égitestek – még hiányzik az égről. Az ősi mítoszok közé tartozik az is, amely a nap eltűnését, majd visszaszerzését beszéli el. Az egyiptomi hagyományban a legrégebbiek közé sorolhatók azok a történetek, amelyekben a csecsemő nap megszületik az égi istennő ágyékából, s amelyekben a nap (Ré) megvív ellenfeleivel.

A napisten főistenné válik számos hagyományban.

SZÜLETÉS

A nő szülőképességének eszméje és a születés gondolata a legősibb koroktól fogva általában szorosan összekapcsolódott a termékenységnek s szűkebben a föld termőerejének gondolatával.

A születéssel függ össze az a felfogás is, amely szerint semmilyen élőlény nem hal meg, csak időlegesen elhagyja ezt a világot, hogy majd ismételten megszülessék, és újra megjelenjék ezen a világon.

A csodás születések az istenek, hősök és királyok előjogává váltak egészen Jézus Krisztus csodás születéséig. Kifejlődött a reinkarnáció eszméje is, amely ismételt születést jelent emberi külsővel, legalábbis részben megőrizve az előző születések emlékét. Ha­lál után a lélek átvándorol egy másik születő lénybe, a folyamatot személytelen erő – a karma – irányítja. Az emberek is, az istenek is részei a „végtelen újjászületések” láncolatának, a szan­szárának.

A házasság, a terhesség, a szülés pártfogó istenségei általában a legnagyobb tiszteletnek örvendő isennők: Héra, Juno, Kannon…

TÁNC

A hinduk a templomokban virágot ajánlanak fel áldozatképpen az isteneknek, de ajánlják a zenét és a táncot is, mert azok az emberi lélek legszebb kifejezési formái.

Csak Indiában létezik táncoló istenség. Siva a Nátárádzsa, a táncosok királya, aki a Tudat Csarnokában táncol és ott alkotja meg a világyegyetem ritmusát.

Már a Védákban is találunk utalást a táncra. A nagy eposzokban, a Mahábháratában és a Rámájanában mind gyakrabban említik. Ardzsuna, a Mahábhárata egyik hőse száműzetése idején Viráta királyának szolgálatában állt mint a hercegnők zene- és táncmestere. Ebből arra következtethetünk, hogy a táncművészet akkoriban nagy tiszteletnek örvendett. Előkelő hölgyek ugyanúgy művelték, mint a hivatásos táncosok. A tánccal foglalkozó legkorábbi munka a „Nátja Sásztra”, az indiai zene- és drámaesztétika nagy összefoglalása. Táncaikat négy fő klasszikus iskola jellemzi: a déli bhárata natjam, Keralában a kathákali, északkeleten a mani­puri, északon a kathák. És mint minden indiai előadó­művé­szetben, a táncban is a rásza, vagyis esztétikai hangulat áll a középpontban. A táncban a rászát a bháva, azaz kifejezés érvényesíti. A táncosnak úgy kell előadnia, hogy – ahol a kéz, ott a tudat is, ahol a tudat, ott a bháva, és ahol bháva van, ott van a rásza.

TEHÉN

A tehén a termékenység, a bőség, a jólét szimbóluma számos ősi vallásban. Az egyiptomi mítosz egyik változatában Ré napisten égi tehénen kel ki az óceánból. A görög mitológiában Zeusz szerelmes lesz Hérába, aki tehén alakját ölti magára.

THAI NÉPEK ŐSKÉPEI

Az egykor Angkort is felépítő mon-khmerek fenséges templomokat, ereklye-sztúpákat, pagodákat, kolostorokat emeltek.

A thai népek elképzelése szerint a legősibb mitikus elem a tök, amelyből az ember és minden lény előjött az özönvíz után. Ugyanakkor számtalan szellem népesíti be a földet, a csillagokat és a távolabbi világokat. Itt minden földi szellemnek saját tevékenységi köre van. Az emberben lelkek – huonok – élnek, amelyek a szülőktől származnak, a testrészekben lakoznak, de lehet huonja a nevetésnek, bánatnak, sőt a készségeknek is.

Mintha a géneket fedezték volna fel!

TIGRIS

A tigris az állatok királya, az erdő ura számos felfogásban. Délkelet-Ázsiában a hegyek és barlangok szellemeként is ismerik. Kínában nemcsak az állatok királyát tisztelték benne, hanem a démonok, közelebbről a betegségdémonok rettegett ellenségét is.

TOTEMMÍTOSZ

A totemmítoszok alapját az a felfogás alkotja, hogy természetfeletti rokonság van egy bizonyos embercsoport – törzs – és a totem között, amely vagy valamilyen fajta állat vagy növény, ritkábban valamilyen élettelen tárgy vagy természeti jelenség. S a történetek fantasztikus totemősökről szólnak, akiktől egyes csoportok magukat származtatják. Megismerjük bolyongásaikat, a totemősök tetteit, amelyek vége rendszerint az, hogy ezek a lények vagy visszavonulnak a föld alá, s eltűnésük helyén emlékül hagynak valamilyen követ, sziklát, vagy ilyen emlékkővé változnak át. A totemősök útját jelző szirtek, hasadékok, vizek totemikus szent hellyé váltak a bennszülöttek számára, kultikus központtá, ahol titkos vallási szertartásaikat végezték.

TÖRPE

Apró termetű mitológiai lények a törpék, akik éppúgy, mint az óriások, egész népet alkotnak, hol barlangokban, hol meg az erdőben, vizekben tanyáznak. Lehetnek emberevők, nőrablók, másrészt viszont eléggé ártalmatlan lények, akik csak ijesztgetnek. Olykor kincseket őriznek, vagy éppen mesterségre tanítják az embereket.

TÖRTÉNELEM ÉS A MÍTOSZ

A történelem és a mítoszok viszonyára jellemző, hogy amikor kezdenek megjelenni az első történeti leírások, még uralkodnak a mitológiai ihletésű szövegek, amelyeknek óriási jelentőségük van az adott kultúra létrejöttében.

Az antik görög hagyományban a korai történeti munkák epikus irodalmi műfajként alakultak ki, s a lehető legszorosabban kötődtek az eposzhoz, amely kétségtelenül mitológiai alapokon nyugszik.

Mitológiai és történeti tartalom jelenik meg változó arányban az indiai epikus költeményekben is, a Mahábháratában és a Rámá­ja­nában.

A keresztény vallás első ízben és maradéktalanul a történeti időbe helyezte Istent, hangoztatta Jézus történetiségét: az ember itt már nem a mítosz szféráiban, hanem a történelemben él.

TUDÁS FÁJA

Már az óegyiptomi hagyomány ismerte mind az élet fáját, mind a tudás fáját. A Halottak könyve felszólítja a halottat, hogy madár képében repüljön fel egy fára, amelyen az élet gyümölcsei nőnek, s ily módon istenné lesz. A halál visszajuttatja az embert az istenek országába, ahonnan földi élete tartamára kiűzetett. A halott előtt feltárul a nagy titok: megismeri isteni lényegét, Rétől való származását. Az ókori Babilonban kétféle fát ismertek: az igazság fáját – a tudás fájának változata – és az élet fáját.

A Teremtés könyvének tanúsága szerint az első emberek engedtek a kígyó csábításának, megkóstolták a tudás fájának gyümölcsét, és felfedezték saját meztelenségüket.

S ez már az ember bűnbeesésének története.

TÚLVILÁG

A túlvilág, a síron túli világ a holtak vagy a lelkek tartózkodási helye. A túlvilághoz vezető út a felfogások szerint nehéz és veszélyekkel terhes: a messzi túlvilágot az élők világától folyók, hegyek választják el, szigeten, a föld mélyében vagy az egekben terül el. Az út megtételéhez a halottnak csónakra, lóra, kutyaszánra, kocsira, elnyűhetetlen lábbelire, útravalóra van szüksége, s ezt általában betették mellé a sírba. A túlvilág bejáratát őrök őrizték.

A halál után folytatódó élet általános koncepciója a primitív kor és az antik világ felfogásában olyan nézetekkel bővült, hogy a különböző kategóriába tartozó holtakra más-más sors vár. A túlvilági élet a halál módjától függött: akiket meggyilkoltak, akik vízbe fúltak, természetes halállal múltak ki vagy gyermekkorukban haltak meg, a túlvilág más-más régiójába kerültek.

A lélekvándorlás, a reinkarnáció tana a hindu mitológiában és a buddhizmusban érte el fejlődésének csúcsát. Ezenkívül számos nép képzelte úgy, hogy a halott újjászületik utódjában, általában unokájában, ebből ered, hogy az újszülött örökli egyik ősének nevét. Ezekben az esetekben a túlvilág nem utolsó állomása a halottnak, hanem kikerülhetetlen szakasz a halálon át megvalósuló újjászületések szakadatlan körforgásában.

TUDATHASADÁS

Ma tudathasadás, mi egykoron mártíromság volt.

Prometheusz titán. Szembeszállt a megmásíthatatlan végzettel, a moirával. Ellopta a tüzet Zeusztól, és átadta az emberiségnek. Ezért a vakmerőségéért Zeusz a Kaukázus-hegység szikláihoz szegezte. Héphaisztosz, az istenek kovácsa súlyos kalapácsával döngette Prometheusz mellét, de a büszke titán nem adta meg magát.

Aiszkhülosz tragédiája az ókor legforradalmibb alkotása.

– Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök… – kiáltja felénk a leláncolt mártír, kinek testéből dögkeselyűk lakmároznak, s szenvedése Krisztusé is lehetne.

A prometheuszi sors emberi kultúránk szimbóluma.

A TUDAT ÉBREDÉSE

A tudat ébredése: homályállapot. Pszichológiai értelemben: téves eszme, ám a mítoszok és ősképek rendszerét mégsem tekinthetjük annak. Azért talán, mert ahogy Hegel a Szellem fenomenológiájában írta: …az, ami előző korszakokban a férfiak érett szellemét foglalkoztatta, a gyermekkor ismereteivé, gyakorlatává,

sőt játékaivá süllyedt le, s a pedagógiai haladásban megismerjük majd a világ műveltségének mintegy árnyékképben utánarajzolt történetét.

S azért sem, mert Jung megfogalmazása szerint: az istenek léte az emberek közötti „megegyezés”.

TŰZ

A tűz csiholása és felhasználása a legszembeötlőbb és legegyetemesebb jele annak, hogy az ember kivált az állatok közül. Eredetéről számtalan mítosz terjedt el. Gyakori a tűz elrablásának motívuma, amikor valamilyen lény elrabolja a tüzet egy másik lénytől, és átadja az embereknek.

ÚT

Az út számos vallási hagyományban metafórikus értelemben is előfordul. Buddha a maga tanítását középútnak nevezte, amelyet a mindennapi viselkedés tekintetében szembeállított a szélsőséges aszkézissel és hedonizmussal.

A Biblia szól az Úr, a szövetség, az élet, a bölcsesség, az igazság, a kegyesség, az igaz élet útjáról, de emlegeti a bűn, a törvénytelenség útját is.

VALLÁS

Szoros kapcsolat vehető észre a vallás és a mitológia között. A vallás abban gyökerezik, hogy az ember tehetetlen a vak természeti és társadalmi erőkkel szemben, a mitológia abban, hogy az emberi észnek elemi szükséglete a környező valóság megértése és magyarázása.

Az antik görögöknél igen magas fejlődési fokra emelkedett a mitológia, de hinni a mítoszokban nem volt kötelező. Számos művelt ember mosolygott a mítoszokon, s ezzel egyáltalán nem adott okot arra, hogy istentelenséggel vádolják mindaddig, amíg kellő tisztelettel viseltetett a várost pártfogoló istenek iránt, és elvégezte az előírt vallási szertartásokat.

A mítoszok a népi képzelet szülöttei voltak, naív magyarázatot adtak a valós világ tényeire. Az emberiség természetes kíváncsiságából fakadtak, s ahogy gyarapodott tapasztalata, úgy tágult mitológiai képzeletének köre, s úgy vált összetettebbé a mítoszok tartalma. Noha a mitológia és a vallás különböző tőről fakad, van bennük közös is: a megszemélyesítő képzelet.

VÁMPÍR

A vámpír az európai népek hiedelemvilágában olyan halott, aki éjszaka felkel sírjából, vagy denevér képében jelenik meg, és az alvó emberek vérét szívja, lidérces álmokat küld rájuk.

VÉRFERTŐZÉS

A vérfertőzés – incestus – vérrokonok közötti házasságot vagy nemi viszonyt jelent. Idetartozik a világon egyetlen emberpárként élő ősszülők házassága. Ez a „fajtalankodásnak” nem minősített vérfertőzés összhangban van azzal, hogy a legfontosabb rítusokban feloldják a házassági és egyéb tilalmakat, s ez a gyakorlat mintegy precedensül szolgál a vérfertőzéses házasságokra egyes királyi hagyományokban: fáraóknál, inkáknál.

VIETNAMI ŐSKÉPEK

A vietnami lakosság nagy részét alkotó viet nép nagy múlttal és fejlett államisággal rendelkezik: írásbeli kultúrájának sok évszázados hagyományai vannak. Buddhista, taoista tanításokkal keveredtek mítoszaik, amelyeknek központi alakja az eget alátámasztó szellem, aki rendet teremtett az őskáoszban, egy kőoszloppal elválasztotta az eget a földtől. Népdalok szólnak szellemekről, akik a csillagokat számba veszik, akik a fákat ültetik, akik a hegyeket kiemelik.

VILÁGFA

A világfa képe gyakorlatilag mindenütt ismert az élet, a termékenység, a tudás fájaként, amely mint a világ tengelye egybefoglalja a legáltalánosabb értelmi ellentétpárokat. A világfa függőleges tagolódásában különválik az alsó (gyökérzet), középső (törzs) és a felső (ágak) rész. Függőleges irányban jelennek meg az ellentétpárok: fönt-lent, ég-föld, föld-alvilág, tűz (száraz), víz (nedves), amelyek kellő pontossággal azonosítják a mitológiai alakokat és azt a világot, amelyben cselekszenek. A világfa sokszor a világ közepe is, de a centrum, amelyen a világtenger áthalad, lehet más is. A görögök elképzelése szerint a föld köldöke Hellász szívében rejtőzött, Delphoiban Hesztiának, a tűz istennőjének a templomában volt. Úgy vélték, hogy a világ közepének harmóniateremtő szerepe van a világmindenségben. A harmóniateremtő közép pedig a rendnek és a tisztaságnak a forrása. A világmodell fogalma a hagyományokban gyakran abból indul ki, hogy a makro- és mikrokozmosz, a természet és az ember azonos: a hegynek, az asztalnak lába van, a pohárnak talpa, mintha minden az emberhez hasonlatos lenne.

VILÁGTENGER

A világtenger a hagyományokban olyan ősvíz, amelyből a Föld és tágabban az egész kozmosz keletkezett. Sumer elképzelés szerint az egész világot beözönlötte a világtenger, nem volt sem kezdete, sem vége – örök volt. A babiloni változat szerint a végtelen világtengerben nem volt semmi egyéb, csak két szörny. Az egyiptomi teremtésmitológiában kezdetektől fogva létezik a világtenger. Számos ázsiai hagyomány a végtelen és örök ősvilágtenger eszméjéből indul ki. A görögök világtengere elsősorban óriási világfolyó vagy „folyamáradat”, amely körülöleli a Földet. A folyó, források, tengeráramok eredetéül szolgál, lakóhelye a napnak, holdnak és csillagoknak, amelyek belőle kelnek, és belé nyu­gosz­nak le. Hésziodosz szerint az óceán a legidősebb titánnak, Ura­nosznak a fia Gaiától. Az istenek az óceánt – Okeánosz – mint vénséges vén szülőt tisztelik, gondoskodnak róla, noha elvonultan, magányban él. A víz a világegyetem egyik alapeleme: minden létező kiindulópontja, az őskáosz megfelelője.

VILÁGTOJÁS

A világtojás, kozmikus tojás lényegében jelkép. Számos hagyományban belőle keletkezik a világmindenség vagy valamilyen megszemélyesített teremtőerő: a teremtő isten, néha maga az emberi nem. Egyiptomi mítosz szerint a „nagy gágogó” madár tojta világtojásból kel ki a Nap. Az indiai Védák szerint egy aranycsírából, a világtojásból jött létre a teremtő, őbelőle pedig Brahma.

ZARATHUSZTRA

Óperzsa ékírásos feliratok és az Aveszta könyvek szent szövegei a fő forrásai a perzsák ősi vallása megismerésének…

Az Aveszta szerint a világ története a jó és a rossz, a teremtés ősi erői – Ahuramazda és Angro Mainju – egyetemes harcának a története.

A teremtés három periódusból állt: az aranykort felváltotta a jó és a rossz szellemek s földi híveik közötti kegyetlen harc korszaka. Ez a küzdelem világkatasztrófával végződött: a világvége előtt kegyetlen tél jött a földre, Azsi-Daháka sárkány elszabadult láncairól, és az egész világ tűz martalékává vált…

De később kezdetleges formában újjászületett.

Ahuramazda a halhatatlan szentek – amesa szpenta a nevük – főistene. Neve bölcs urat jelent, az istenség tiltott nevének helyettesítéseként szerepelt. Mazda, azaz bölcs megnevezése is ismeretes volt. A gondolkodás erejével vagy közvetítésével teremtette meg a világot, és megkövetelte magának a szellemi tiszteletet, valamint a szent tűz előtti imádságot. Az áldozati szertartások megszokott formái közül tiszteletére csak a haoma volt megengedett, a hallucinogén ital. Haoma és tej keveréke.

Mazda teste tűz, feleségei az égi vizek. Ellenlábasa Angro Main­ju, a rossz, a sötétség és a halál erőinek ura, aki létrehozta a bűnt, a boszorkányságot, a telet, a halált, a betegségeket, az öregséget.

A halhatatlan szentek istenségei Mazda környezetéhez tartoztak: Vohu Manah az állatok, Asa Vahista a tűz, Hsatra Vairja a fémek, Armaiti a föld, Haurvatát a víz, Ameretát a növények oltalmazója, s mindegyiküket más-más virág jelképezte. Az állatok istenét a fehér vagy sárga jázmin, a föld istenét a futórózsa, a vízét a liliom szimbolizálta. Maga a főisten a szent elemek és az állatok oltalmazója is volt. Közte és az emberek közötti közvetítő volt Zarathusztra vagy Zoroaszterként is ismert próféta. Az Aveszta a főisten kinyilatkoztatása, amelyet Zarathusztra a tanítványainak adott át. Igehirdetésében a legfőbb tan, hogy a világrend és az igazságosság győzelme függ az ember szabad választásától a jó és a rossz világméretű harcában. A próféta szerint az erkölcsöt, vagyis a helyes gondolkodás, a helyes beszéd és a helyes cselekedetek hármasát hirdetve Zarathusztra idealizálta az „igazhitű” gazdasági tevékenységet, amelyet szembeállított a szentségtelen nomád életmóddal. Írásai szerint azért küldték a földre, hogy az állattartásra tanítsa meg az embereket. Ahuramazda követőinek a halál utáni boldogságot ígérte, a rossz segítőit kínokkal, olvasztott fémmel és az utolsó ígérettel fenyegette, amelyet a világvégén Ahuramazda hajt végre.

Görög közvetítéssel Zarathusztra alakja az európai kultúra részévé vált. A német Friedrich Nietsche Imígyen szóla Zarathusztra című művében adta a próféta szájába a szellem szabadságát sajátosan értelmező kinyilatkoztatásait. Mitra napisten kultusza is széles körben elterjedt. Ahuramazda a világegyetem alkotóelemeit testesítette meg, Mitra viszont az emberek társadalmi szerveződését. Közvetítői funkciót töltött be ég és föld, isten és ember között. Kultusza Perzsia határain kívül is elterjedt, különösen a Római Birodalomban. Az iszlám térhódítása után az óperzsa mitológia számos alakja vonult be az újperzsa nyelvű klasszikus költészetbe, s őrződött meg a hagyományokban.

Tags: Add new tag, mítoszok, mítoszok dramaturgiája, művelődéstörténet