És meséld el gyermekeidnek III.

2009/08/12
By admin

debreceni_zsinagoga

ÜNNEPEK

Szombat

- Tisztában kell lenned mindennel! Szombat: ember, állat pihenőnapja. A fehéren terített ünnepi asztalnál az anya, a hitves meggyújtja a két gyertyát. Behunyt szemmel a két kezét áldón terjeszti föléjük. A gyertyagyújtás már a Misnában szerepel. A római írók a zsidók jellemző szertartásaként emlegetik. Az asztalon bor és két kalács. Ezzel történik a Kiddus, a péntek este megszentelése. A bor – láttuk már- számos zsidó szertartás tartozéka. A két kalácsról a Biblia nyomán már a Talmud szól. Sokfonatúvá csak germán hatásra lett, átvéve a germán nők hajáldozatát helyettesítő sütemény alakját, sőt nevét is (barchesz – Berchesbrot – Perchta kenyere). A templomból hazatérő családfő a Sálom áléchem (Béke veletek) költeményt énekli el és az asszony dicséretét a Bibliából. Utána megáldja gyermekeit. Élijáhu Capsali írja le Méá Seárim című művében páduai élményét: “Minden péntek- és ünnepeste, az ima után odajárulnak a fiúk az atyjukhoz, kezet csókolnak neki. Az apa – kezét fejükre téve – megáldja őket. Így tesznek, míg apjuk él, ha gyerekeik és unokáik vannak is. Megfogadtam, ha Isten velem lesz, és békében visszatérek atyám házába, én is megvalósítom ezt. Így is cselekedtem.” A szombati harmadik lakomát (sálaszüdeszt) követően kerül sor a szombatbúcsúztatóra, a hávdálá-ra (elválasztás: szombatot a hétköznaptól). Tartozékai: a bor vagy pálinka, fonott gyertya és illatos fűszer. Az utóbbi művészien kialakított, legtöbbször torony alakú fa- vagy fémtartóban van. Magyarázata a Bibliában keresendő. Az Énekek énekében olvasható a leányról: “Orcái, mint fűszeres virágágyak, illatszeres tornyok.” A bibliai vers adta az indítékot arra, hogy a fűszertartót torony alakúra készítsék. Az illatos fűszer jó omen/jel) az elkövetkező hétre.
A fényre mondott áldásnál megnézik a körmüket és a kiöntött borral vagy pálinkával, amelybe belefojtják a gyertya lángját, megkenik a szemet s a homlokot.
Már XI. századi forrás tud arról, hogy a körömnézés egyféle jóslás az elkövetkező hétre. Fényes tárgyakkal tették ezt (víz- és serleg-jóslás, tükörjóslás, olaj-jóslás, kard- és nyíl-jóslás stb.). A köröm fehér foltjaiból Magyarországon is gazdagságra következtetnek.
A homlok és szem megkenésével értelmet és éleslátást akartak nyerni. Magyarországi lejegyzés a század elején még tud a jóslásról: “A még jámborabbak pedig, mielőtt a poharat kiinnák, tenyerüket ernyőre formálva szemük fölé illesztik, és a tele pohár tükrében arcmásukat szemlélik. Ha az arcvonások tisztán láthatók: egy hétre biztosítva van az életük; de ha zavaros a tükörkép: nem jót jelent.”

Újév

(Ros Hásáná)

Az Újév héber neve: Ros Hasáná (vagyis az év feje). Az őszi ünnepek kezdődnek el. Az előtte való héten hajnali ájtatosságok vannak, bűnbánó imákkal (szlichot). Ünnepestén a kalácsot mézbe mártják, hogy az elkövetkező évre jó ómen legyen. Néhol mézbe mártott almaszeletet is esznek. Nechemja könyvében található rá utalás „… igyatok édes italokat… mert szent nap ez az Örökkévalónak.” A hagyomány szerint itt az Újévről van szó. A szokás nem szorítkozik zsidó körre.
A rómaiak január 1-én mézet ettek: “Et data sub niveo condita mella cado’?” -..és mellette minek tiszta edényben a méz’?” . Magyarországon, a karácsonyi vacsorán szerepel alma, dió és fokhagyma mézbe mártogatva.
A templomban a férfiak fehér halotti ruhát öltenek, és fehér sapkát vesznek fel. Ez magába szállásra és bűnbánatra int. Az istentisztelet kiemelkedő része a sófárfúvás. A kos szarvából készült kürt a legrégibb zsidó hangszer. Az ünnepen Izsák feláldoztatási kísérletére emlékeznek. A második nap bibliai olvasmánya is ez. A legenda szerint az első sófár az Izsákot helyettesítő kos szarvából készült. A sófárfúvás már a Talmudban is a rossz szellem elűzését szolgálja. A zsidó misztika ezt kiszélesíti és így kap helyet az ünnepi liturgiában. Ha a sófárból nem jött hang, a babona sátánt gyanított benne.
A sófár héber betűi e szavak rövidítése: “én szátán v’én fegá rá”: “eltűnt a Sátán, eltűnt a baj”. A zsidó művészetben gyakori ábrázolás: a sófár hangjára menekül a Sátán (így van egy párizsi és egy budapesti Máchzorban).
Sófárt fújtak baj eltávoztatására, temetésen, esőt kérő szertartáson; fekete sófárt a kiátkozásnál. Sófárral várják a Messiást az idők végén.
Az ünnep délutánján kimennek a folyó, tó, patak partjára, vagy – ha nincs ilyen -egy kúthoz s imát mondanak, benne e prófétai mondatot: “Bedobod a tenger mélyébe minden vétkünket”. Ennek a szertartásnak – a mondat első szaváról – táslich (“bedobod”) a neve. Kései eredetű. Rási, francia Biblia- és Talmud-magyarázó, a XI. században még kialakulatlan formájában idézi a gáoni responzumokból. Pálmaháncsból készült kosarát, amelybe Ros HaSána előtt 22 vagy 15 nappal egyiptomi babot vagy borsót ültettek el, a ház minden tagja a Ros Hasánát megelőző napon hétszer megforgatja feje körül, e szavak kíséretében: “ez ennek helyébe, az a váltságom, ez a cseretárgyam”, s a folyóba veti. Itt még láthatóan egybefolyik a táslich és a kápárot szertartása. Utóbb kenyérmorzsákat vetettek a vízbe. Szimbolikusan így szabadultak meg vétkeiktől.
A víz melletti imádkozás réginek látszik. Tertullianus Orationes tengerparti imákról beszél, és böjttel kapcsolatban említi. Talán az Engesztelő napon gyakorolták. Biblia előtti zsidó képzet, hogy Isten szelleme a víz felett lebeg. A magyar irodalomban Juhász Gyula említi. A máramarosi bércről rohanó “kis Tiszá”-nál látta a táslich jelenetet: A hidon bús, kaftános raj mozog, Ünnepi estén itt imádkozók, Monoton dallam zsong a víz felett, Kopottan, fázón ünnepel Kelet!

Engesztelő nap (Jom Kippur)

Az Engesztelő nap héber neve: Jom-Kippur (a bűnbocsánat napja) – folytatta dr. Adler Jenő. – A magyar nép az egész napos böjt miatt “hosszú nap”-nak nevezi. Az ünnepet egy Kápárot (engesztelés) szertartása előzi meg. Kiss József így fogalmazza meg: “a nagyböjtöt megelőző alkonyaton ki-ki egy kakast vagy egy csirkét áldoz. Ráolvassa bűneit, és háromszor megforgatja feje fölött, mondván: te én helyettem mégy el az árnyék világába…” A zsidóságban is fennmaradt annak a néphitnek a nyoma, hogy az ember megtévesztheti a pusztulását kívánó rossz szellemet a személyét helyettesítő állattal.
Párhuzamok akadnak erre Indiában, Arábiában, Perzsiában, a Kaukázusban. A Kápárot szertartás csak a gáonikus idokig nyomozható. A Táslichhal való összefonódását már láttuk. Sesna gáon (VII. Század második fele) az első rögzítője. Fél évszázaddal késobb Nátronáj pumbeditai gáon már úgy tudja, hogy a levágott állatot a szegényeknek és az árváknak ajándékozzák. Így tettek a XVI. századi Lengyelországban is. Azért választott a férfi kakast emberhelyettesítő áldozatul, mert a héber gever férfit is, kakast is jelent. Tehát az “imitative magic’”-nek legjobban megfelelt. Kiss József így ír erről a Legendák a nagyapámról c. verses eposzában: És jóváhagyták rögvest odafent. S szokásba jött – a törvény mind így támad: A nő magának jércécskét nevelt s kakast az ő eltévelyült urának, És ráolvassák, amikor betelt, Bűnlajstromát tavasznak, télnek, nyárnak, Fejük felett lóbázva, mint dukál, Rebesgetik:

-Helyettem, kis madár!”
Az ünnepköszöntő estnek külön neve van: Kol Nidré (minden fogadalom). Így kezdődik az est első, arameus nyelven írt szövege. Nem ima, hanem kinyilvánítása annak, hogy minden fogadalom, amelyet tesznek -nem az emberek felé-legyen semmis. A babilóniai gáonok említik először a VIII. században, s különösen a szuraiak – hevesen támadják. A pumbeditaiak engedékenyebbek voltak. Valószínűleg Palesztinában keletkezett és szövege itt héber volt. A korai karaiták is így idézik, bevezető áldásformula kíséretében. Az askenáz rítus Jákob ben Méir-ismertebb néven a Rabbénu Támarameus verzióját fogadta el.
C. H. Gordon említ arameus fordulatokat a Talmud korának babilóniai varázsszövegeibol, amelyek megtalálhatók a Kol Nidrében. Szerinte a közösség elleni átkot törték meg vele. Dallamának köszöni a szöveg népszerűségét, mely Németországban keletkezett a XV-XVI. század fordulóján. Max Bruch (1880) és Arnold Schönberg (1938) feldolgozásában tovább hódított. A böjt befejezését e Neila (záróima) végén elhangzó sófárfúvás jelzi.

Sátoros ünnep, a Tóra ünnepe

A Szukkot (Sátoros ünnep) eredetileg a termés begyűjtésének volt az örömünnepe. Erre mutat az ekkor lengetett csokor: pálma (luláv), citrus (etrog), mirtusz és szomorúfuz. Négy eleméből kettő (a pálma és a citrus) zsidó szimbólumokká váltak már az ókorban, különösen a sírköveken. Az ünnep második értelme: emlékezés a pusztai vándorlásra. Ezért állítanak fel sátrat. A félünnep utolsója a Hósáná Rábbá (a nagy hósáná).
A zsidó néphit azt tartja, hogy az Újévkor beírt és az Engesztelő napon megpecsételt ítélet ekkor válik jogerőssé. Ez először a Midrás Tehilimben nyer kifejezést. Ezért újból fehérbe öltöznek, és az ünnepi csokorral hét körmenetet tesznek a zsinagógában. Számos Hósáná – héber költői kompozíció készült erre az alkalomra (Kálir Jószéf Ibn Abitur, Szaádja). A refrén mindig ez: Hósáná (segíts meg).
Innen az Új Testamentum használta hozsanna. A megelőző éjjelt ébren töltik a zsinagógában vagy a sátorban. Részleteket olvasnak a Bibliából, a Talmudból és a Zóhárból. Az utolsó percekben még befolyásolni akarják az égi ítélkezést. Több képzet fűződött az éjjelhez. Lesték a pillanatot, amikor meghasad az ég és minden kívánság teljesül. Egy a XVI. századból származó illusztrált héber kézirat (a Bibliothéque Nationale-ban őrzik), amelyet tévesen tartanak magyarországi eredetűnek, egyik képe ábrázolja azt a pillanatot, amikor megnyílik az ég.
Ezen az éjjelen árnyékjóslással akarják megtudakolni a jövőt. Az árnyék az embernek része vagy éppen helyettesítője. Romániában az építőáldozat helyett egy elhaladó ember árnyékát vetették papírra vagy lécre, s azt falazták be. A hiedelem szerint az ember maga is elpusztult. Boszorkányperekben gyakori vád, hogy “embereket mért”, vagyis kemérte az árnyékukat. Akinek nincs árnyéka, meghal. Kétségtelenül ez az értelme Józsua és Káleb szavainak, amelyekkel megnyugtatják a pusztában vándorlókat a kánaáni őslakók felől: “árnyékuk eltávozott tőlük”, azaz: a halál fiai. A Zóhár ismeri azt a hiedelmet, hogy harminc nappal halála előtt az embernek nem látható az árnyéka. Juda Chászidnak (Jámbor Dudának) a német néphittől erősen befolyásolt körében bukkan fel a XII. század végén az a felfogás, hogy aki Hosáná Rábbá éjjelén nem látja fejének árnyékát, az abban az évben meghal.
A spanyol Nachmanides is említi ezt Tóra kommentárjában. Így érthető a British Museum egy kabbalisztikus kéziratának záradékában a másoló, Elia Levita. Megjegyzése: “Befejeztem ezt a szent könyvet ma, szerdán, 1516. Hosáná Rábbáján, amelyen láttam fejemet a hold árnyékában. Áldott az Örökkévaló, mert biztos vagyok benne, hogy nem halok meg ebben az esztendőben.”
Lőwinger Adolf és J. Trachtenberg számos párhuzamot gyűjtött a képzethez a környező népek folklórjából. Németországban úgy hiszik, ha karácsony éjjel nem látható a fej árnyéka, az az ember még az évben meghal. Sziléziában is a halál előjelének veszik, ha újév estjén az árnyéknak hiányzik a feje.

A Tóra örömünnepe

Az ünnep utolsó napja a Szimchát Tóra (a Tóra öröme). A Tóraolvasás egyéves ciklusa ezen a napon fejeződik be és kezdődik újból. A gáonikus időkben, a IX. századtól kezdték ünnepelni Babilóniában. Palesztinában Májmuni Ábrahám koráig (XIII. sz.) még a hároméves ciklus járta. Az összes Tóratekercset kiemelik ilyenkor a frigyszekrényből, és hétszer körüljárják velük a zsinagóga belső terét (hákkáfot körmenetek). A gyerekek zászlókat visznek. Akit a Tóra befejezéséhez hívnak fel, a chátán Tóra (a Tóra vőlegénye); akit az újrakezdéshez, chátán berésít (a kezdés vőlegénye); akit a prófétai olvasmányhoz, chátán máftir (a befejező részt olvasó vőlegény) címet kapja. A hét körmenetet a megelőző estén is elvégzik.
A. Yaari 786 zsinagógai költeményt gyűjtött össze, amelyeket erre az ünnepre írtak. Közülük számos Mózes személyével foglalkozik. Egyikének dallamát Obadja, normann prozelyta pap vagy szerzetes írta le neumás hangjegyekkel a XII. század elején. Zsidó dallamnak ez a legrégibb lejegyzése.

Chanuka

Chanuka héber szó, azt jelenti: felavatás. Kiszlév hó 25-től Tévész hó 2-ig tart. A Makkabeusok győzelmének emlékére iktatták az ünnepek közé. Az asszír-görög uralom Palesztinában nemcsak politikai elnyomás volt, de megszüntette a vallási és szellemi életet is. Ez ellen tört ki felkelés és szabadságharc. Juda Makkabi és serege 165-ben győzelmet aratott a szírek felett. A meggyalázott Szentélyt felavatták. Erre emlékeznek a zsidók Chanuka ünnepén.
A hellenizmus befolyásától megszabadult zsidóság az anyaországban szellemileg is újjáéledt. Másolni kezdték a bibliai és Biblián kívüli iratokat. A Holt-tenger parti barlangok nagyszámú tekercse jól bizonyítja ezt. Az arameus nyelvű szövegeket, könyveket héberre fordították.
Az ünnepet a palesztinai törvényhozók a diaszpórában is meg akarták honosítani. Levélet írtak az egyiptomi zsidóságnak is. A Makkabeusok 11. könyve szerint megülték “a nyolc napot örömmel, mint a Sátrak ünnepét”. Ünnepi csokorral kezükben tették. Az ünnep neve: “A Sátrak és a Fény ünnepe”. A fény fellobbantása is a Szukkot ünnepéről kerülhetett át. Ezen az ünnepen volt ugyanis a vízöntés szertartása (szimchát bét hásóévá), amelyen fáklyákat gyújtottak a Templom udvarán.
A hagyományos irodalom nem őrizte meg a történelmi eseményeket, csupán, mint egy csoda emlékét. Amikor a makkabeusok bevonultak a Szentélybe: egy korsónyi olajat találtak. Ez egy napra lett volna elegendő. Csoda történt, és nyolc napig égett. Ezért nyolc napig gyújtanak gyertyákat, mécseseket növekedő vagy csökkenő sorrendben. A chanukai lámpás, a Menóra nyolcágú, hogy ne legyen azonos a Szentélyével, amelyik hét ágú volt.
A Makkabeusok II. könyve bemutatja az Antiochus Epiphanes idején mártíromságot szenvedett anyát és hét fiát, akik egymást biztatva utasították el a zsarnok bálványimádásra felszólító parancsát és vállalták a halált. Valószínűleg Antióchiában, az üldöző uralma színhelyén végezték ki őket.
A IV. században sírjuk fölött az egykori zsinagóga helyén – keresztény bazilika emelkedett. Most már makkabeusoknak nevezik őket. Aranyszájú Szent János dicsőíti emléküket. Csakhamar másutt is – Keleten és Nyugaton- a keresztény egyház szentjeiként tartják őket számon. Ambrosius milánói püspök 388-ban említi, hogy némely papok zsoltárokat énekelve vonulnak a makkabeus szentek ünnepére.
A makkabeusok bazilikáját a VI. században egy földrengés romba döntötte. Az anya és hét fia koporsóját Konstantinápolyba vitték, ahonnan nemsokára –

I. Pelagius pápa alatt Rómában helyezték el a San Pietro in Vincoli bazilikában, amelyben Michelangelo Mózese is látható. A kopt egyház december 25-ét szenteli emléküknek. Ebben a zsidó rítus hatása érvényesül. A makkabeusok győzelmének első napját a makkabeus vértanúk napjává tették.
Az ünnep kedvelt játéka a trenderli (pörgettyű).
A trendelihez hasonló játékot már a görög és római gyerekek is ismerték. A rómaiaknál turbo volt a neve. Sardinia szigetén, karácsonyestéken játszottak pörgettyűvel. Négy lapján betűk láthatók: T-utte (egész), P-one (tégy be), M-esu (fele) és N-udda (semmi). Németországban újévkor játszanak vele. Betui: G-anz, S-tell ein, H-alb, N-ichts. Világos, hogy innen vették át a zsidók. A trendeli ólomból, fából, csontból vagy ezüstből készült. Naményi Ernő mutatott be néhányat a Magyar Zsidó Múzeum és Friedmann Ignác gyűjteményéből. Mádon a szülő vagy nagyapa készítette el a pörgettyűt fából vagy ólomból. Általában dió volt a tét. Kismartonban olykor bab vagy kukorica. Magyarországon 1980-ban Zamárdiban – ásatás során – egy régi példánya került elő ólomból.

Ádár az öröm hónapja. Ekkor ünneplik a púrimot. Ezért már az újhold előestéjén táblát helyeznek a szoba falára. Rajta halak láthatók, mert Ádár a halak jegyében áll a zodiákus körben. A táblán héber felirat: “Ádár érkeztével sokasodik az öröm”. A zodiákus kör kedvelt témája a feltárt ókori zsinagógák mozaikpadlóinak, a középkori héber kéziratoknak, később a nyomtatványoknak is. Ádár hetedike Mózes születésének és halálának évfordulója. Egyiptomban a középkori hitközségi életnek fontos napja volt ez.
Már Chanukakor kiküldték a meghívókat, hogy összehívják a tagokat a Kairóhoz közeli Damva zsinagógájába. A szájhagyomány szerint ez az Első Szentély pusztulása előtt negyven évvel épült azon a helyen, ahol Mózes imádkozott, mielőtt a fáraóhoz indult. Kelet- és Közép-Európában e napon a Szentegylet tagjai böjtöltek, este lakomára gyűltek, amelyen új vezetőséget és új tagokat választottak. A rabbi a zsinagógában a mincha-ima után beszédet mondott, megemlékezve Mózesről és az év elhalt tudósairól és rabbijairól. Magyarországon Löw Immánuel emlékbeszédei képviselték ezt a hagyományt. Belőlük megismerhető félszázad zsidó tudománya.

PURIM

A púrim szó sorsvetést jelent. Az ünnepi olvasmány, az Eszter könyve szerint, Perzsiában a sorsvetés ezt a napot – Ádár hó 14-ét-jelölte meg a zsidók elpusztítására. Szerencsés megmenekülésük emlékére ülik meg az ünnepet. Az előző napon böjtölnek (Táánit Eszter – Eszter böjtje). Az ünnep előestjén és reggelén a zsinagógában egy tekercsből felolvassák Eszter könyvét. A könyvben már említés történik egy népszokásról: “ajándékot küld mindenki barátjának és adományokat a szegényeknek.” A Talmud korában népünneppé lett. Rába, a híres amóra, a IV. század elején említi a misvártá di purját, a púrimi ugrálást. Nátán ben Jechiél, XI. századi olasz-zsidó szótáríró Áruchjából és egy, a Genizában felbukkant gáoni szövegből ismerjük mibenlétét. Babilóniában és Élámban Púrimkor a gyerekek Hámán-bábut készítettek, máglyát raktak, és éneklés közben belehajították a bábut. Maguk gyűrűhintán átlendültek a tűzön. A szokás Keleten szívósnak bizonyult. Arab írók tanúsága szerint még a XV. században is égettek Hámán-bábut. XIX. századi leírások megörökítették, hogy Jemenben Hámán figuráját a zsinagógában nyilazták le, vagy kövezték meg. A Kaukázusban otthon égették el. Perzsiában rúdra akasztották, olajjal leöntötték, és úgy égették el. Nyugaton e szokásnak el kellett sikkadnia. Honorius és Theodosius 408-ban megtiltotta a zsidóknak, hogy Hámán alakját keresztre feszítsék, és tűzre vessék. A rendelet elmarasztalja őket: “in contemptu christianae fidei,” a keresztény vallás becsmérlésében”. Olaszországban a XIV. századtól mégis értesülünk arról, hogy a Hámán-bábut “ira” (bosszú) kiáltozások közben elégették. Frankfurt am Mainban Hámán és felesége, Zeres viaszfiguráit a zsinagógában, a Tóraolvasó asztalnál égették el.
Jom-Tov Lewinsky felkutatta e szokás nyomait és módozatait Keleten és Nyugaton. Később enyhült a gyakorlat. A Megila (az Eszter-tekercs) olvasásakor Hámán neve hallatára kereplőket forgattak, lábbal dobogtak. Olykor a cipő talpára írták Hámán nevét, és addig súrolták, míg Ie nem kopott róla. Így teljesítették a Biblia előírását: “Eltörölve eltörlöm Ámálék emlékét az ég alól”. A hagyomány szerint Ámálék sarja volt Hámán. Magyarországon a katolikusok Nagycsütörtökön több helyütt tüzet raktak és a szalmából készített Pilátus – bábut elégették. Másutt – Csanádapácán – a nép botokkal püfölte a padokat. Ez a Pilátusverés. Lehetséges, hogy a zsidóság a környező néptől sajátította el ezt a népszokást. Kölcsey Antónia 1839-ben Csekén végignézett egy púrimi felvonulást, és megörökítve azt jegyezte fel:

-A zsidók ma Hámán ünnepét ülték vagy inkább futották meg. Minden zsidó nagy vigalomba vala és jó napot csinált magának. Nehányan pásztoroknak öltözködének, síros gubák – és bundákba, és egy lovag sidót kísérének, ki mindenfele rongyokkal beaggatva vala; örömrivalgásokkal futottak utánna a sidó gyermekek is. E különös menet végig járá a falut s minden Ábrahám unokája háza előtt megállott, hol kész lakoma várá őt. Ők mindnyájan boldogok voltak ma, boldogabbak, mint bár milly örömittas úr a velenczei, vagy rimai Carnevalba. Így a boldogságot nem lehetne meghatározni, az csak kinek kinek érzéséből vagy fogalmából áll. Hámán az egyiptomi királynak volt udvarnoka. Álnok kárörömös lelke gyülölé az akkor egyipti szolgaság igája alatt sülyedt zsidó népet és számtalan kínokat szerte neki. Később felbillent a nyomurú udvarnok szerencse mérlege és, a királyné – ki zsidónő vala – hatása által megöletett és legalább egy időre meglőn az izrael népe szabadulva. Ekkor öröm-ünnepet tartának a zsidók, tartanak még most is. Ők még mindig meg tudták tartani nemzetiségüket, és oly sok száz évek után is híven őrzik azt. Sok zsidó inkább vesztené éltét, mint sem nemzetisége bélyegéről lemondjon. És ezt ők olly hazákba teszik, hol létüket is drágán kell fizetniük. Mindig megindulást és mozgalmat érzek keblemben, midőn zsidót szenvedni látok és örömet akkor, ha boldognak vélem őt lenni. Ma is, midőn hallám vidámságokat az embereknek, részvét könnye szökött szemembe.”
Szamoshátról is maradt írásos emlék:

-Hámán mindenféle ringy-rongyba kiöltözött zsidó, kit a zsidó gyerekek nagy zsivajjal, vastag tréfák kíséretében űznek végig a falun”

A Purimspiel is szokásban volt Magyarországon. A fiatalság kifigurázta benne a zsidó közösség alakjait. Sokszor régi témát dolgozott fel (József története). A púrimi konyha legismertebb produktuma a Kindli (a név utal Hámán fiaira): dióval vagy mákkal töltött tészta.

Pészach

Az egyiptomi kivonulást megelőzően említi a Biblia Peszách ünnepét. A héber szó elkerülést jelent. A tizedik csapás az egyiptomi elsőszülöttek halála volt. Niszán hó 14-én minden héber családnak le kellett vágnia egy bárányt és elfogyasztania. Vérével megjelölték a két ajtófélfát és a felső küszöböt. “S legyen a vér nektek jelül a házakon, ahol vagytok, s midőn látom a vért, elkerüllek (ufászáchti) benneteket, hogy ne legyen rajtatok a pusztító csapása, midőn sujtom Egyiptom országát. A pusztító szellem (máschit) a vér láttán elinal. A vörös szín bajelhárító. A jel (ót) az eredete annak a szokásnak, hogy a zsidó házak ajtófélfájára amulettet, mezuzát erősítenek. Az áldozati húst tűzön sütötték és kovásztalan kenyérrel (máccá, többes számban máccot, innen a mácesz) és keserű gyökerekkel fagyasztották el. Az áldozati bárány csontjait nem lehetett összetörni.
Az ünnep hét napig tart. A kovásztalan kenyér annak az emléke, hogy sietve hagyták el Egyiptomot és tésztájuk nem kelt meg. A csonttörési tilalom az állat feltámadásának képzetével függ össze. Vagy bajelhárító, ha az áldozat csontjait nem törik el, az áldozót sem éri baj. E tilalmat ismerték a keresztény mongolok és vogulok is. A Holt-tenger parti barlangokban nagy számmal találtak fazekakat és korsókat, tele állati csontokkal. Nyilván a peszáchi áldozati ételek maradványai voltak ezek.
A Biblia említi, hogy nagy történelmi fordulókon megünnepelték a Peszáchot. Josephus Flavius hárommillió áldozóról ír 65-ben. A Talmud hasonló számot mond (Pesz. 64b). Ha a túlzást kellő mértekre szállítjuk is, nagy tömeg jelenhetett meg Jeruzsálemben, hogy bemutassa peszáchi bárányát. A jeruzsálemi Szentély pusztulása után megszűnt minden áldozás. Az egyetlen, aki áldozott Peszáchkor, II. Gámliel volt. 90 után lett Nászi, Palesztina patriarchiája. Ma csupán a szamaritánusok gyakorolják a Gerizim hegyén. Az első estét (a diaszpórában a másodikat is) Széder-nek nevezik. Jelentése: rend. Az est jelölésére csak a XI. század óta használják. Amit esznek, amit isznak, amit tesznek, amit mondanak, előre megállapított rend szerint történik. Jézus utolsó vacsorája valószínűleg a Széder volt. Jézus kenyeret vett és hálát adván (azaz áldást mondván) megtörte. A bort is megáldotta. Dicséretet énekelve (bizonyára a Hállel-zsoltárokat) az Olajfák hegyére ment.
A Misna, az első zsidó törvénykönyv a Peszáchim traktátusában rögzíti a Széder legkorábbi alakját és az akkor mondandókat. A gyermek négy kérdését, amelyre az apa válaszol. Négy pohár bort iszik mindenki. Mózes II. könyvében négy ige szerepel az egyiptomi kivonulásról. S ezért kell inii a négy pohár bort. Az ötödik igéről vita folyik, ezért az ötödik Elijáhu pohara. A Messiás eljövetelekor ő dönti el ezt is a függőben maradt többi eldöntetlen kérdéssel együtt. A Széder asztalán emlékeztetőül serleg áll az ötödik pohár jelzésére.

-Mi van a Széder-asztalon?

- Szimbolikus tartozékai: a máccá: a cházeret (retek): chárószet (borral kevert mandula és alma, amely az agyagot szimbolizálja, az egyiptomi éléstárvárosok építésére emlékeztetve): a máror (keserű gyökér, szintén utalás a rabmunkára). A bortöltésre a mázág (keverni) igét használják. Palesztinában olyan erős volt a bor, hogy vízzel keverve itták. Ebből ered a misén a bor és a víz keverése.
A Széderen a legszegényebb ember is kényelmesen helyezkedik el, hátradől. A szabad ember így étkezett a római korban. A Széder-lakoma a rómait utánozza. Palesztinában, a római elnyomás idején a Széderen minden zsidó szabad embernek képzelte magát. Vergilius így ír az Aeneisben: „S Aenea atya kezdte a szót a magas kerevetről”. Máig a családfő székére párnát tesznek, hogy támaszkodhassék. Ezt a kipárnázott ülőalkalmatosságot a népnyelv “Hesse-Bett”nek nevezte (készév héberül annyi, mint hátradőlni). A házigazda elé tálat hoztak kézmosásra. A rómaiak is így tettek: “A szolgák kézlemosásra vizet, később simára lenyírott kéztörlőt, ezután kenyeret hoznak be kosárban”. Római lakomán, a jókedv tetőfokán emberi koponyát hordtak körül, hogy emlékeztessenek a halálra (memento mori). A Széder-tálon tojás van, amely a sors változását jelképezi. A zsidó gyászlakoma étrendjének is – láttuk – egyik tartozéka. A házigazda fehér köntösben (Kitli) ül, amelyet az esküvőn is visel, s amelyben majd az utolsó útra indul. A legfelszabadultabb alkalomkor, a legboldogabb pillanatban is gondolnia kell az embernek az elmúlásra. A Széder kerete – kezdete és vége – is megfelel a római lakomának. Tojással kezdik, miként a rómaiak (ab ovo) és az áfikománnal fejezik be. Ez görög kölcsönszó. Lőw Immánuel magyarázatával: “nagy estebédre a görög-római őskorban symposion, hajnalig tartó áldomás következett és a mulató társaság fölkerekedése utcázó, zenés felvonulásra. Korlátlan tivornyát, utcázó rajzást, görögül epikomont tiltott el a mértéktartó zsidó népjelleg. Az afikómán zárófalatja (egy fél darab máccá) ezért berekesztette a lakomát”. Lehet azonban, hogy a szó a görög afikoménosz (kesőn érkező) szóból való s a Misna fordulatának egyszerű fordítása: “Nem küldjük el a Peszách lakomáról a későn érkezőt”.
A Széder olvasmánya a Haggáda (elbeszélés). A cím a Bibliából való: “És beszéld el fiadnak azon a napon”, azaz a kivonulást. Szövege folyamatosan bővült a Misnától a XVI. századig. Szaádja imádságos könyvében is megtalálható (X. század). Mint önálló könyv legkorábban a Genizából került elő a XIII. századból. A végén található két dal német népdalok átköltése (a katekizmusi éneké és a láncolatos meséé). Ezek egyetlen kéziratos Haggádában sem találhatók. Csak a XVI. században kerültek bele. A Haggáda a Biblia után a zsidóság legnépszerűbb, a legtöbb kiadást megért könyve. Az egzotikus zsidók körében a Széder szertartásán dramatizáló mozzanatok figyelhetők meg. Számos ilyet gyűjtöttünk Magyarországról is. Például a házigazda – a Széder megkezdése előtt – batyut vesz a vállára, benne máccával, hogy példázza az Egyiptomból kivonuló ősét.

Szefira és Lág BáOmer

Peszáchtól Sávuotig (a Hetek ünnepéig) hét hét telik el. Innen az utóbbi neve. A görögben pentékosztosz (ötvenedik, magyarul pünkösd). A bibliai időben, ezekben a hetekben számolták a kalászérés napjait. Ezért nevezték szfirának (számlálásának). Teljesebb néven: szfirát háómer (a kalászérés számolása).
A történelem ezt az örömteli időszakot sokszorosan gyászossá változtatta. Mondai hagyomány szerint ezekben a hetekben Rabbi Akibának 24 000 tanítványa pusztult el. Emiatt írja elő a Sulchán Áruch törvénykódexe, hogy ekkor nem tartható esküvő. Csupán a 33. napon enyhül a gyász, mert ezen a napon a halál nem szedett áldozatot. A 33-as szám héber betűkkel: lág. Ebből ered a Lág BáOmer név (az Omer 33. napja). A monda mögött történeti tény húzódik meg. Rabbi Akiba és taníványai részt vettek Bár Kochba szabadságharcában, amely a római elnyomástól akart megszabadulni. 132-135-ig harcoltak Bár Kochba szabadcsapatai a római világbirodalom reguláris hadserege ellen.
Segítségükre volt a judeai sivatag barlangrendszere. A túlerő azonban győzött. Rabbi Akibát és kilenc társát kivégezték. Bár Kochba és harcosai elestek. A Holt-tenger parti barlangok feltárása során megtalálták Bár Kochba irattárát, számos harcosának csontvázát és használati tárgyait. A hagyomány szerint Lág BáOmerkor halt meg Simon bár Jócháj (II. sz). Neki tulajdonítják a Zóhár című kabbalisztikus Tóra-kommentárt, köze volt a Róma elleni lázításhoz, és ellenzéki kijelentéseiért ítélték halálra. Tizenhárom esztendeig egy barlangban rejtőzött. A középkorban, e hetekben újabb gyász borult a zsidó közösségekre. Az első keresztes hadjárat során, 1096-ban, tizenkétezren estek áldozatul a Szentföldre vonulók vérszomjának.
Elpusztultak a Rajna-vidék hitközségei: Speyer, Worms, Mainz. Emlékükre iktatták a szefira szombatjainak liturgiájába az Áv háráchámim (Irgalom atyja) kezdete gyászimái.

-A Lág BáOmer a diákság ünnepe – mesélte dr Adler Jenő. – Régen kirándulásokon kardokkal, nyilakkal, íjakkal vonulunk a szabadba s háborúsdit játszottunk. Méronban – Száfed mellett – Rabbi Simon sírjánál évente megrendezik a Hillulá di Bár Jóchájt (Bár Jócháj menyegzőjét), azaz az Örökkévalóval való nászát. Számos zarándok érkezik az országból és külföldről. A sírbarlang felett lévő két fehér tömböt gyertyákkal tűzdelnek tele. A zarándokok égő gyertyával lépnek a sírba. A sír fölé épült mauzóleum két oszlopára kendőt, selymet, szövetet aggatnak és leöntik olajjal. A száfedi rabbi este két máglyát gyújt, amelyet körültáncolnak. Másnap – Lág BáOmerkor – Rabbi Simon templomában, ünnepélyes keretek között vágják le először a hároméves fiúgyermekek haját.

Sávuot

Sávuot (a Hetek ünnepe) a Bibliában más neveken is szerepel: Jóm-há-bikkurim (A zsengék napja) és Chág há-kácir (Az aratás ünnepe). A zsidó naptárban Sziván hó 6-ra és 7-re esik. A Talmud idején egy bibliai versből kiindulva a mezőgazdasági ünnep történelmi emlékezéssé vált, a Tízparancsolat vagy Tóraadás napjáé. Legkorábbi utalás erre a III. századból való. Ilyenkor szokás a zsinagógát zölddel, faágakkal díszíteni. Ekkor van ugyanis a fa gyümölcseinek újéve. Az ünnep első éjjelét ébren töltötték a nagyon jámborok, a vallásos irodalom klasszikusaival foglalkova. A néphit szerint éjfélkor meghasad az ég, és amit akkor kívánnak, teljesedik.
Az ünnep süteménye hétfokú létra alakját veszi fel. A hét égre emlékeztet, amely a Tóraadáskor megnyílt. A XIII. században a Wormsi Eleázár a következőkről értesít: Sávuot reggelén az apa elviszi kisfiát a zsinagógába, vagy a tanházba és a tanító ölébe ülteti. Táblát tesznek elé, rajta a héber ábécé, az alef-bét. A betűk mézzel vannak bekenve. Ezt a gyerek leeszi róla. E jelenetet ábrázolja a zsidó művészet Sávuot Illusztrációjaként (pl. a lipcsei Máchzor). A szináji kinyilatkoztatás emlékére Sávuot ünnepén virággal díszítik a templomot.

Áb hó 9.

Áb hó 9. (Tisá böÁv) a zsidó történelemben szerencsétlen előjelű: az első Szentély lerombolásának, i. e. 586-ban. A másodiké 70-ben, Betár elestéé 135-ben, a spanyol zsidók kiűzetéséé 1492-ben. Zechárjától és a Misnából tudjuk, hogy böjtként ülték meg. A böjtöt megelőző vacsorán – a gyász jeléül – hamuval hintett, főtt tojást esznek.
A zsinagógában a frigyszekrény függönyét leveszik, annak emlékére, hogy Titus átszúrta a Szentek szentjének kárpitját. Néhol akár a gyászolók – nem a megszokott helyüket foglalják el. Az előimádkozó monoton hangon imádkozik. Este a Siralmak könyvét olvassák fel, reggel a Kinot (gyászdalok) gyűjteményét, amely elégiákat tartalmaz zsidók szenvedéseiről: Juda Hállévi Cijjon háló tisáli kezdetű költeménye, Rothenburgi Rabbi Méiré az 1242-es párizsi Talmudégetésről. Az angolszász nyelvterületen Simon Schwab Kiná ál churbán há-ácháron című gyászdalával bővült a gyűjtemény, mely az európai zsidóság nagy részét elpusztító kataklizmát siratja el. A reggeli istentiszteleten nem öltenek tálitot, és nem teszik fel a tfilint, mert ezek díszeknek számítanak. Szokás a temetőlátogatás. A gyerekek – Magyarországon is – a szomorú hangulat fokozására a kegyelettevők közé szamártövist és bojtorjánt vagy bogáncsot dobáltak.

HOLOCAUST

ÁRJÁK, ZSIDÓK, FÉLVÉREK

-Ki a zsidó valójában? – kérdeztem.

-Németországban Adolf Hitler hatalomra kerülése (Machtergreifung) (1933. január 30.) után szinte azonnal meghirdették a gazdasági bojkottot a zsidók ellen (1933. április 1.). Az ún. Árja-rendelet (1933. április 17.) nem árja fajúnak-ténylegesen az árjákhoz képest alacsonyabb rendűnek – minősített mindenkit, akinek szülei vagy nagyszülei között akár csupán egyetlen nem árja volt, különösen, ha zsidó (Mischling. “keverék”, az egykorú hivatalos magyar szóval: „félvér”). A nürnbergi törvények kategóriái zsidónak minősítették azt, akinek összesen négy nagyszüleje közül legalább három zsidó volt, első fokú keveréknek azt, akinek kettő, második fokú keveréknek, pedig azt, akinek egy; a zsidó házastárs egy kategó­riával hátrább sorolta az illetőt, és aki tagja volt a zsidó hit­községnek, a származástól függetlenül zsidónak minősült. Az árja szót, amely a XIX. századi nyelvtudományban Irán és India ősi, indoeurópai nyelven beszélő népeit jelölte, Joseph Arthur de Gobineau francia író fajelmélete nyomán a náci politika faji minősítéssé tette meg. Az árják felsőbbren­dűségére alapozott nürnbergi törvények (1935. szeptember 15.) meghatározták a zsidók kiszorításának törvényi eszközeit is: megfosztották őket német állampolgárságuktól, megtiltották zsidók és nem zsidók házasságát vagy akár csak szerelmi kapcsolatát. A további részleteket később számos újabb törvény és rendelet rögzítette, a diszkrimináció és nyílt üldözés egyre erősebbé vált. Ausztria német megszállása, az ún. „egyesítés” (Anschluss) (1938. március 18.) után az erőszakos akciók mindennaposakká váltak, céljuk az volt, hogy a zsidókat emigrációba kényszerítsék. Öt éven belül a zsidó lakosságnak mintegy a fele valóban elhagyta Németországot. Ez alatt az idő alatt Angliába 52000, az Egye­sült Államokba 702000, Argentínába 63000, Dél-Afrikába 26000 németországi zsidó menekült érkezett. Akik Nyugat ­Európa országaiban kerestek menedéket, azokat később, a háború folyamán a német hadsereg rendre utolérte. Az Egye­sült Államok mindvégig fenntartotta a zsidók évi 30000 fő hivatalos bevándorlási keretszámát (quota), és a már Ame­rikában élő európai zsidók kétségbeesetten igyekeztek roko­naiknak megszerezni a bevándorlási engedélyt.

AZ ÜVEGCSERÉP ÉJSZAKÁJA

(Kristallnacht)

1938. októberében a lengyel kormány megvonta az útlevelet azoktól a zsidó állampolgároktól, akik öt évnél hosszabb ideje éltek külföldön, és hontalannak nyilvánította őket. Eze­ket a „hontalan” zsidókat Németország azonnal kiutasította, és a német-lengyel határra toloncolta őket, összesen mintegy 15000-17000 főt (1938. október 28.). Az egyik érintett család egy Párizsban élő fiatal tagja elkeseredésében meglőtt egy párizsi német diplomatát (november 7.), aki két nappal ké­sőbb (november 9.) a sebesülésbe belehalt. Az eseményt azonnal követte az újabb fordulat a kirekesz­tés és üldözés folyamatában: az ún. Kristallnacht, „az üveg­cserép éjszakája” „kristályéjszaka” (1938. november 9-10.). Az akció a felszínen – a náci propaganda magyarázata szerint a párizsi merénylet megtorlása volt, valójában barbár vérbosszú egy egész népen. A náci párt rohamosztagai egyetlen éjszaka folyamán, szervezetten, mintegy jeladásra az egész országban – Ausztriát is ideértve – feldúlták a zsidó tulajdonban lévő üzleteket, felgyújtották a zsinagógákat (Eisenstadt / Kismartonban, az Esterházy-birtokon is), sokakat megaláztak, kegyetlenül megvertek, és másnap, 35000 zsidót a győjtőtáborokba zártak. Ez volt a törté­nelem legnagyobb pogromja. Az Egyesült Államok elnöke, Franklin D. Roosevelt tiltakozásul azonnal visszahívta az USA berlini követét. Röviddel ezután Hermann Göring (ab­ban az időben: birodalmi miniszter) hatalmas összegű (1 mil­liárd birodalmi márka) büntetést rótt ki a németországi zsidó közösségre. Büntető rendelete (1938. november 12.) 1939. január 1. hatállyal kizárta a zsidókat a német gazdasági életből. További rendeletei (1938. december 31.) meg­fosztottak őket teljes vagyonuktól (árjásítás), eltávolították az oktatási intézményekből (december 8.)

A következő év elején, hatalomra jutásának hatodik évfordulóján Hitler egy beszédében nagy nyilvánosság előtt megfenyegette a nem­zetközi zsidó pénzügyi hatalmasságokat, hogy ha még egyszer „világháborúba rángatják a népeket”, az eredmény „a zsidó faj megsemmisítése lesz Európában” (1939. január30.).

MUNKATÁBOR

A háború kitörését követően, Lengyelország lerohanása (1939. szeptember 1. – október 5.), Hitler és Sztalin által megkötött megnemtámadási szerződés (1939. szeptember 17.) és Lengyelország Németország és a Szovjetunió kö­zötti felosztása (1939. szeptember 28.) után a németek felosz­lattak minden zsidó községet, amelynek lélekszáma 500 főnél kisebb volt (1939. szeptember 21.). Elrendelték (1939. október 26.), hogy minden zsidó férfi 14 és 60 éves kor között két év munkaszolgálatot köteles teljesíteni. Az újonnan meg­szerzett területeken a felszámolt Lengyelország helyett ki­alakított főkormányzóság (Generalgouvernement) terüle­tén – mindenütt munkatáborokat (Arbeitslager) állítottak fel. Ezeket a táborokat önkényesen, akár az utcákon összefogdosott emberekkel töltötték fel. A kisebb községek lakosait Lublin környékén telepítették le, az ún. Lublinland rezervátum­ban. Egyáltalán, Nyugat-Lengyelország területéről minden zsidót eltávolítottak. A munkatáborokban a rendet mindenütt a német személy­zet által a foglyok közül kiválasztott felügyelők biztosították. Megszólításuk a német szlengből átvett láger-nyelvben: kápó volt (az akkori írásmód szerint: capo). Végső soron a francia corporal, „kapitány”, németül: „altiszt” szót jelentette. Mindenféle népségből válogatták a kápókat, korábbi köztörvényesekből, sokszor ukrán vagy lengyel foglyok közül, vagy korábban jól szituált és képzett emberekből, akik között zsidók is voltak. A felügyelők számára a kíméletlenség kényszerűség is volt. „Rabbi egy sem volt közöttük” (Elie Wiesel). Elfogadható ételt a kényszermunkásoknak legfel­jebb megkísértésül vagy megalázásul osztottak: a zsidó nagy­ünnepeken (jom kippur, tisa be-áv), amelyeken a vallási elő­írások böjtöt rendelnek. A kiéheztetett, csontig lesoványo­dott, tetvektől, patkányoktól, kólikás hasmenéstől, tífusztól és mindenféle más betegségtől meggyötört, legyengült, ki­merült foglyokat őrzőik gúnyosan „muzulmán”-oknak ne­vezték.

GETTÓ

A nagyobb városokban Göring ötlete nyomán és Heinrich Himmler, az elit védőosztagok (SS 1 Schutzstaffel) és az ál­lami titkosrendőrség (Gestapo / Geheime Stoatspolizei) ve­zetőjének, ill. Reinhardt Heydrich, az egyidejűleg megalapított Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA / Heichs­sicherheitshauptamt) vezetőjének utasítására (1939. szep­tember 27.) kijelölt külön zsidónegyedekbe (gettó) tömörítet­ték a zsidó lakosságot (Ghettoisierung, 1939-40). Hasonló módon jártak el a háborúban elfoglalt többi országban is. Ausztriában nyomban (1939. október 12.) megkezdődött a zsidók áttelepítése (Deportation / deportálás) a lengyelor­szági területekre. A gettókat rendszerint az adott város ko­rábbi zsidónegyedében állították fel, elkülönítve a város többi részétől, és megakadályozva, többek között kijárási korlátozásokkal vagy tilalommal, hogy lakói részt vegyenek a város egészének életében. A legelső gettót Piotrkow Trybu­nalban állították fel (1939. október 28.). Az első szervezetten kiépített gettót Lodzban létesítették (1939. december 10.), és 765.000 lakosát csakhamar elzárták a külvilágtól (1940. május 7.). A legnagyobb gettó a varsói (Warszawa) volt, a Visztula nyugati partjánál; 1940. november 15-én nyitották meg, pontosabban, zárták be, mert 3,5 m magas téglakerítés vette körül, ezt maguknak, a zsidóknak kellett felépíteniük, saját költségükön. A város eredeti zsidó lakosságán (kb. 280000-375000 fő) kívül, más városokból 150000 menekültet is elhelyeztek benne. Nagyobb gettók voltak még Krakkóban (Kraków), Lublinban, Kielcében stb. a lengyelországi gettók a munkatábor egyik változatát jelen­tették: még az egykori zsidónegyedek fizikai környezetében. Némelyikük – néhány száz túlélővel – szinte a háború leg­végéig fennmaradt.
A gettókba zárt zsidó közösségek élén – Heydrich rende­lete (1939. szeptember 21.) nyomán – az ún. zsidótanácsok (Judenrut) álltak, vezetőjüket és tagjaikat általában a németek jelölték ki, vagy hagyták jóvá. Erősen korlátozott belső éle­tükben ezek a gettók rendelkeztek ugyan bizonyos autonó­miával, de egyébként teljesen kiszolgáltatottak voltak a ha­tóságok önkényének, és a kényszerrel betelepített zsidó la­kosságnak ezen felül is embertelen szűkösségben, addigi lét­fenntartási lehetőségeitől eltiltva, a társadalmi környezettől elvágva, a normális emberi lét minden értékétől megfosztva kellett élnie. A varsói gettóban a napi fejadag tápértéke hi­vatalosan is mindössze 180 kalória volt. A német hatóságok kényszermunkásként dolgoztatták a zsidó lakosságot, hadi­üzemekben, közmunkán. A zsidótanácsok rákényszerültek arra, hogy együttműködjenek a náci hatóságokkal, teljesítsék minden utasításukat, de még az együttműködés árán sem tudták megakadályozni az irányításuk alatt álló közösség kifosztását, majd pedig végül a deportálásokat. A zsidótanácsok életben maradt vezetőit a háború után sok helyütt vádak érték magatartásuk miatt. A józan ítélkező szemében azonban az illetők leginkább, kivált Magyarorszá­gon, azzal követtek el hibát, hogy társaikat, az általuk kép­viselt közösséget nem világosították fel a zsidóknak szánt sorsról, nem figyelmeztették őket, és ezzel megerősítették bennük asszimilált vagy integrált státusuk, illetve az államuk jogrendje iránti bizalmat. A hatóságokban való bizalom, a jog­rend tisztelete kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a nácik akadálytalanul végrehajthatták a zsidóság kipusztítására irá­nyuló tervüket.

ZSIDÓ TÖRVÉNYEK MAGYARORSZÁGON

-Nagypapa! De jó, hogy életben maradtál!

-Magyarországon az ún. zsidótörvények – a néhány évvel korábban hatályba lépett német zsidóellenes törvények min­tájára – fokozatosan kiszorították az ország zsidó lakosságát a politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi életből. Amikor az ún. zsidótörvény, vagy „egyensúly-törvény” terve­zetét; amelyet Teleki Pál miniszterelnöksége (1939-1941) alatt készítettek elő. Az újonnan kinevezett miniszterelnök: (Darányi Kálmán) beterjesztette a parlamentben. A szellemi élet összesen 59 neves képviselője tiltakozó nyilatkozatot tett közzé. Ennek ellenére az országgyűlés mindkét háza, a felsőház a keresztény egyházak vezetőinek határozott és egyértelmű támogatása mellett, elfogadta és kihirdette (1938. május 29.) „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” rendelkező törvényt (1938: XV. tc.), amely korlátozta (20%) a szabad értelmiségi pályákon kötelezően felállítandó kamarák zsidó tagjainak arányát, azaz diszkriminatív foglalkozási tilalmat vezetett be. Egy évvel később az ún. II. zsidótörvény (1939: IV. tc.), amelyet 1939. május 5-én hirdettek ki, „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozása” érdekében számos értelmiségi foglalkozás gyakorlását egészen megtiltotta számukra, más pályákon, pedig az előző törvényhez képest is lényegesen szűkebbre (6%) szabta tevékenységük lehetőségeit. Az ún. III. zsidótörvény (1941: XV. tc.) a németországiakhoz hasonló fajvédelmi rendelkezéseket vezetett be (1941. augusztus 8.). Egy további törvény, amelyet annak idején sokan IV. zsidótörvénynek is neveztek (1942: XV, tc.), a zsidók tulajdonszerzését korlátozta (1942. szeptember 6.), és utat nyitott az árjásítás előtt. Minden a német minta szerint történt Magyarországon is, csupán némi időbeli eltolódással. Bartók Bála, Bárczy István, Berda József. Bernáth Aurél, Csécsy Imre, Csók István, Féja Géza, Fecenczy Noémi, Földessy Gyula. Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Kodály Zoltán, Márffy Ödön. Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Somlay Artúr, Szabó Zoltán, Tersánszky J. Jenő, Vikár Béla, Vílt Tibor, Zilahy Lajos és mások tiltakoztak, amelyet Makay Miklós református lelkész szervezett. Többen voltak, akiket a felsoroltak közé tartozónak tekintenénk, de nem voltak aláírók. ­Bibó István akkori és későbbi állásfoglalásáról írt Nyerges András: „Istenkáromló oknyomozás” (1994), „Jobb-vagy balkánaán”.

VÉGLEGES MEGOLDÁS

A Szovjetunió ellen indított német támadást [1941. június 22.) követően Németországban kezdetét vette az ún. Endlösung „a zsidókérdés végleges megoldása". A Szovjetunióban élő zsidóság különösen védtelen volt, egyrészt, mert sújtotta őket a cári Oroszországtól örökölt és az osztály­harcos szemlélettel is megterhelt antiszemitizmus, másrészt, mert a német-szovjet megnemtámadási szerződés után már nem jutottak el hozzájuk a hírek a Németországban fellángoló zsidóüldözésekről. Végül, mert a szovjethatóságok a háborús cselekmények, a visszavonulás és a lakosság kimen­tése (evakuáció) során sorsukra hagyták őket. A németek Nyugat - Galíciában és Oroszország egykori zsidó övezetében kísérletezték ki és vezették be a zsidók tömeges kiirtásának módszereit. Voltak térségek, ahol a szovjet és német hatóságok egymást váltva, de hasonló módszerek­kel - mindamellett a szovjetek az Endlösung programja nélkül - irtották ki a lakosság számukra ellenszenves csoport­jait, lengyeleket, zsidókat.

A BORI RÉZBÁNYÁKBAN

A munkaszolgálat minősített esete volt, Fritz Todt javaslata nyomán, az Organisation Todt által szervezett munkahadsereg, amely Magyarországról is mintegy 3000 embert, később további 3200-at sárga csillagos zsidókat és fehér karszalaggal a kikeresztelkedetteket vitt el dolgozni a szerbiai Bor környékén, a vad hegyekben lévő rézbányákba (1943. február), amelyeknek a német hadsereg számára stratégiai jelentősége volt. A magyar zsidók Borba vezénylése ellen tiltakozásul mondott le nagybaczoni Nagy Vilmos hadügyminiszter (1943, július 2.). Egy későbbi csoportban vitték el Borba Radnóti Miklóst is (1944. május-június). A bori kényszermunkásokat a német hadsereg balkáni visszavonulásakor németországi munkatáborokba telepítették át (1944. szeptember), útközben az egyik csoportból a bácskai Cservenka községnél az SS mintegy ezer főt belelőtt egy téglagyári gödörbe (1944. október 7-8.). Radnótit a Dunántúlon át Hegyeshalom felé vezető úton, Győr mellett (Abda) fegyveres magyar kísérői egy árokparton lőtték le, 21 társával együtt (1944. november 9.).

SÁRGA CSILLAG


Németországban a zsidókat öltözékükön, igazolványaikban megkülönböztető jelvény viselésére kötelezték (1947. szeptember 19.), ez a jelvény a középkori minták nyomán kialakított hatágú sárga - a későbbi hivatalos magyar kifejezéssé „kanárisárga" - csillag volt, a csillagban gót betűs Jude, „zsidó" felirattal. Ezt a jelvényt a német uralom alá jutott területeken mindenütt már 1939. november 23. óta viselnie kellett minden zsidónak, kisgyermekeknek is, a mellkas bal oldalán, minden ruhadarabon. (Magyarországon, ahol 1944. április 5-étől kezdve írták elő a sárga csillagot, elhagyták belőle a feliratot.) Az „Éjszaka és köd" Nacht und Nebel, rövidítéssel: NN) rendelet, amelyet a német fegyveres erők (Wehrmacht) főparancsnokságának főparancsnoka, Wilhelm Keitel tábornagy (Feldmarschall) írt alá (1941. december) elrendelte a német katonai hatóságok. Szembeszegülő vagy akár csak ilyesmivel gyanúsítható személyek, kivált, pedig a zsidók azonnali kivégzését vagy német fennhatóság alatt álló területre szállítását. Már a kivándorlási tilalom előtt megkezdődött a németországi (Altreich) zsidók áttelepítése is Keletre, a lengyel területekre (1941. október 14.).

BABIJ JAR

A keleti fronton, a Szovjetuniótól rövid idő alatt elfoglalt területeken a Gestapo négy különleges bevetési csoportot (Einsatzgruppe) állított fel, azzal a feladattal, hogy sziszte­matikusan elpusztítsák a helyi zsidó lakosságot. Göring írásbeli formában adta parancsba Heydrich SS vezérőrnagynak – Gruppenführer -, hogy tegyen meg minden szükséges intézkedést „a zsidókérdés teljes megoldására. (Gesamtlösung der Judenfrage) Európa német befolyás alatt álló területén. (1941. július 31.) Mindenütt, a Baltikumtól és Észak-Oroszországtól (EinsatzgruppeA) Fehér-Oroszország / Belaruszon (Einsatz­gruppe B) és Ukrajnán (Einsatzgruppe C) át egészen Beszarábiáig és a Fekete-tenger partvidékéig (Einsatzgruppe D) a legegyszerűbb eljárást alkalmazták: a tömeges kivégzést, tömegsírban elföldelést. A rigai vérfürdő során (1941. decem­ber elején) Németországból áttelepített zsidókat is kivégez­tek. A megszállt területek zsidó lakosságát egyszerűen árokba lőtték. Ezeknek a kivégzéseknek a jelképe lett egy Kijev mel­letti szakadék, Babij Jar, ahol a németek és ukrán segítőik 1941 őszén, éppen a zsidó újév két napján (szeptember 29-30.), 34000 embert lőttek agyon, és a következő több mint két év folyamán (1941 vége -1943 eleje) újabb százezernyi áldozatukat végezték ki itt: a gödrök fölé hányt föld véres volt még évekkel később is.

KAMENEC-PODOLSZK

1941 nyarán a magyar hatóságok Budapesten valamint az 1938-1940-ben Magyarországhoz csatolt országrészekben - Máramaros, Kárpátalja - összegyűjtötték az ott meghú­zódó, ún. rendezetlen állampolgárságú, gyakorlatilag: a szomszéd országokból menekült-zsidókat. Köztük sok magyarajkú volt. Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő közbenjárása és mások tiltakozása ellenére, köztük Slachta Margité, s egy keresztény női rend legmagasabb körökbe is bejáratos vezetőjének tiltakozása ellenére tehervagonokban mégis elszállították őket. Mintegy 18.000 főt, „Gali­ciába", amelyet: a zsidókat, mint kazárokat gúnyoló magyar közvélemény az eredeti hazájuknak tekintett: Kőrösmezőre, onnan, pedig a német katonai ellenőrzési vonalon túlra a németek (SS), ukrán fegyveresek közreműködésével, augusz­tus 27-28-án Kamenec-Podolszkban, bomba-kráterek szélén, mintegy 14000 főt géppisztoly-sorozatokkal kivégeztek közülük. Ez az esemény volt a magyar Holocaust előjátéka. Hasonló módon gyilkolták meg román hatóságok a bukovinai, moldvai és beszarábiai zsidók több százezres tömegét a Dnyeszter északkeleti partjának térségében, Transnistriában (1941. július-november).

TERVEK A ZSIDÓK KITELEPÍTÉSÉRE

A zsidó diaszpora soha nem adta fel az először a babiloni fogságban (i. e. VI. század) megfogalmazott eszmét: a vissza­térést az eredeti országba (erec): Izraelbe. A középkorban és a kora újkorban több zsidó vallási mozgalom is a visszatérést, Izrael betelepítését tűzte ki célul, és a XIX. század vége óta a cionizmusnak is ez volt a törekvése. A nehézségek láttán azonban megfontolás tárgyává tettek alternatív kivándorlási cél-országokat is, ezek egyike volt a XX. század elején Uganda ennek a tervnek a tényleges megvalósításával azonban soha nem foglalkoztak; vagy egy jiddis nyelvű, vallástalan zsidó autonómia torz ötlete a Szovjetunióban; a távol-keleti Birobidzsán (1928), amely a kezdeti kommunista lelkesedés ellenére is inkább száműzetésnek számított, és rövid idő alatt teljes kudarcba fulladt. Később, már a nácik, Madagaszkár szigetén terveztek zsidó rezervátumot felállítani (1938-1940). Ezeknek az elképzeléseknek az irrealitása vagy bukása is indíttatásul szolgálhatott Hitlernek ahhoz, hogy eredeti terve a zsidók maradéktalan eltávolítása érdekében az áttele­pítés helyett most már a fizikai megsemmisítésük mellett döntsön. A zsidók kivándorlásának Németországban 1941 őszén (október 23.) rendeleti tilalom vetett véget. A Wannsee konferencia (1942. január 20.) amelyet Heydrich akkor már altábornagy (Obergruppenführer) - a Birodalmi Biztonsági Főhivatal központjába hívott össze, már Japán Pearl Harbor-i támadása s az Egyesült Államok ezt követő hadüzenete után, egy bájos berlini tó - ez a Wannsee -mellett álló kastélyban megszabta a népirtás megszervezésének alapelveit. A konferenciát a már évek óta a „zsidókérdés" náci szakértőjének szá­mító - abban az időben a Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV/A-B osztályát, az ún. Zsidó áttelepítési Hivatalt vezető ­Adolf Eichmann készítette elő, és ő vezette a jegyzőkönyvét is. Résztvevői az államigazgatás és a minisztériumok, a párt­ és belügyi rendőrségi apparátus, a megszállt keleti területek magasabb rangú képviselői voltak, olyan személyek, akiknek hivatali pozíciójukban kellett végrehajtaniuk a titkos határozatokat. A zsidóság létszámának felmérésekor figyelembe vették Angliát, Írországot, Svédországot, Svájcot és Törökországot is. A tervezett „evakuáció"-t, a zsidó népesség kiürítését világméretekben akarták megvalósítani. De Heydrich szavai szerint: „Először Európát kell átfésülni, nyugatról keletre.

WANNSEE

A Wannsee konferencia idején az SS-nek már voltak tapasz­talatai a zsidók tömeges meggyilkolása terén. Ezekre a kon­centrációs táborokban szerzett tapasztalatokra építve 1941 őszén - Himmler utasításai szerint-felállítottak az első ún. megsemmisítő vagy haláltáborokat (Vernichtungslager-Todeslager). A második világháború folyamán a hitleri Német­ország a zsidók megsemmisítését szinte ugyanolyan fontos célnak tekintette, mint magát a győzelmet. A zsidó nép kiirtására irányuló náci program végrehajtása kiterjedt mind­azon európai országokra, amelyekben Németország vagy csatlósaik a háború során befolyásra tettek szert. Az adott ország területén a Gestapo irányítása mellett mindenütt a nemzeti és helyi hatóságok végezték el a teendőket, magát a megsemmisítést, pedig a Németországban erre a célra felál­lított és az SS alá rendelt külön katonai szervezet. Németor­szágban és a megszállt területeken, kivált a németek uralma alá került Lengyelországban összesen több mint 400 láger működött rövidebb-hosszabb ideig.

HALÁLTÁBOR

A munkatábor és a megsemmisítő tábor között az volt a döntő különbség, hogy az előbbiben huzamosan dolgoztatták a foglyokat, gazdasági hasznot várva az olcsó és kíméletre nem szoruló munkaerő alkalmazásától, az utóbbiban, pedig meg­érkezésük után azonnal vagy rövid időn belül megsemmisí­tették őket. A haláltáborokban szenvtelen mérnöki pontos­sággal dolgozták ki a tömeges megsemmisítés leginkább cél­szerű technikáját, több szakaszban. Az agyonlövést hamar túl költségesnek és a kivégzőosztagokra nézve kényelmetlennek találták, ezért elgázosítással próbálkoztak. Az első ilyen irányú kísérleteket az elmebetegek és más fogyatékosok megsemmisítésére megindított eutanázia program keretében Brandenburgban végezték (1939 nyarán, tömeges mére­tekben 1939 decemberétől kezdve), és kipróbálták a buchenwaldi láger foglyain is, szintén egy közeli eutanázia intézetben (Bernburg, 1941. november). A külmhofi Chelmno (Chetmno) lágert, félúton Varsó és Poznan (Poznarí) között, Lodz közelében, 1941 szeptembe­rében állították fel. Itt tömegméretekben eleinte kipufogógázt vezettek a teherautók zárt rakterébe. Eleinte négy, később összesen hét „halál-automobil"-lal dolgoztak (első alkalom­mal 1941. december 8-án), a holttesteket a közeli erdőben égették el. A láger nagyüzeme 1943. április-májusáig tartott. Ugyanezeket a teherautókat Zimonyban utóbb egészen 1942 nyaráig használták, a Vöröskeresztjárműveinek tüntetve fel őket, lassú tempóban összesen 15000 szerbiai zsidót öltek meg bennük. Azután az egyik teherautót elvitték Rigába, bevált ott is, megrendeltek még egy hasonlót. Az eljárást a németek hamarosan továbbfejlesztették, oly módon, hogy a továbbiakban a kipufogógázt külön e célra épített helyiségekben (ún. Gaskammer, „gázkamra") alkalmazták. A tetemek elégetése céljából eleinte magukkal a foglyokkal égetőgödröket vagy nagyméretű, szabványos árkokat ásattak, később égetőkemencéket (krematórium) építettek, majd amikor a krematóriumok kapacitása nem volt elegendő - ismét visszatértek az egyszerű árkokhoz. A megsemmisítő táborok fölött állandó sötét füst- és pernyefelhő állt, földjük félig elszenesedett emberi csontokkal keveredett. Wannsee után, 1942. márciusában, a lengyel főkormányzóságban további megsemmisítő táborokat állítottak fel. Több helyen a már meglévő munkatábort alakították át megsemmisítő táborrá. Például Lublin közelében: a várostól délkeletre: Belzec (Belzec). Ide az első nagyobb „szállítmány" (transz­port) 1942. március 12-én érkezett meg. A gázkamrák egy éven át folyamatosan üzemeltek. Ide hozták a zsidókat a lembergi - Lvov vagy Lviv - gettóból is, egy lőszervagon felrobban(t)ását követően leállították a gázkamrákat (1943. április). A tömegsírokból a holttesteket kiásták és elégették. Lublintól északkeletre Sobibor (Sobibór), a Bug folyó mellett. Itt, a megsemmisítő tábor építését 1942 márciu­sában kezdték meg. Májusban már teljes üzemmel működött. Egy lázadás - 1943. október 14. után felszámolták. Majdanek, ahol a német-lengyel háború hadifoglyai számára alapított (1940.) tábort alakították át gyűjő - (1941. szeptember), illetve megsemmisítő (1942. április) táborrá, gázkamráit és krema­tóriumát a későbbiekben többször felújították és kibővítették. Az SS egyetlen napon, amelyet „aratóünnep"-nek neveztek el (1943. november 3.), összesen 17000 zsidó foglyot lőtt agyon. Varsó közelében állt Treblinka, ahol az 1941-ben meg­nyitott gyűjtőtábort 1942. május-júliusban építették ki meg­semmisítő táborrá, az első tömeges elgázosítást július 23-án végezték, a tábort az 1943. augusztus 2-i fogolylázadás után néhány hónappal bezárták (1943. november), fennállása alatt összesen mintegy 870000 embert öltek meg itt. Rövid idő múlva már számos város közelében működött koncentrációs táborral kombinált megsemmisítő tábor Lengyelországban, de Németország és Ausztria területén is igen sokan pusztultak el a lágerekben.

AUSCHWITZ

Az egykori osztrák-magyar Galícia területén fekvő kis vásárváros, a lengyelországi Auschwitz (Oswiecim-Oswiecim) mellett megalapított (1940. április 27. illetve május 1.), 1940 júniusában megnyitott és mindvégig folyamatosan tovább­épített gyűjtőtáborban az SS - szinte az első perctől kezdve Adolf Eichmann felsőbb irányítása mellett - az 1942 és 1944 nyara között legnagyobb teljesítményt nyújtó megsemmisítő tábort rendezte be. A kiürített falvak helyén az illetéktelenek elől szigorúan elzárt járást (Amtsbezirk) -érdekeltségi körzetet (Interessengebiet) - szerveztek. Az eredeti munkatáborban, amelyből a későbbi főtábor (Stammlagerl Auschwitz lett, 1941. szeptember 3-án 600 szovjet hadifoglyot és 250 más foglyot elgázosítottak. Kísérleti céllal. Ki akarták próbálni embereken a mérgesgáz – kéksav, ciángáz, ciánhidrogén -hidrogén-cyanid, ipari nevén: Zyklon B) hatékonyságát. (A Szovjetunió nem írta alá a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezményt, ezért választották a szovjet foglyokat a gázkísérletek tárgyául.) Ezt követően kidolgozták a tömeges elgázosítás technológiáját és a közelben felépített nagy melléktáborban, Birkenauban (Brzezinka-Auschwitz-II) ahol a német állam az egész falu területét kisajátította, rövid idő alatt a foglyokkal felépítették az eljáráshoz szükséges berendezéseket. Birkenau eleve munka- és haláltábornak épült. Az első transzportok, Szlovákiából, illetve Franciaországból 1942. március legutolsó napjaiban érkeztek meg. Ezeket már azonnali megsemmisítésre szánták, az első tömeges elgázosításra 1942. május 4-én került sor. Birkenauban négy gázkamra épült, és a hozzájuk tartozó óriási krematóriumok (1942-43), kettő közvetlenül a tábor közelében, két kisebb, pedig egy kis fenyő- és nyírfaerdő mögött. 1944 júniusában a vasúti síneket - három sínpárt - egészen a „ha­lálgyár"- vezették el. A szerelvények, köztük a magyaror­szágiak, szinte a gázkamrák kapui előtt álltak meg. Az auschwitzi melléktáborokban, amelyekből - a központtól kisebb-nagyobb távolságra-összesen 49 volt, a foglyok külön ide telepített vagy felállított hadiüzemekben dolgoztak, többek között Monowitzban. Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt-vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték; mintegy 405000 ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. (A re­gisztrált foglyok közül összesen 65000 maradt életben.) Amikor az iparszerű tömeggyilkosság eljárásrendje kialakult Auschwitz-Birkenau megsemmisítő táborában a depor­táltak nagy részét az SS lágerszemélyzet rendszerint egyenesen a vagonokból vagy a vasúti sínek mellett kiépített szelektáló rámpákról hajtotta a gázkamrákba. Farkaskutyákat is igénybe vettek. A foglyok gyanakvását oly módon terelték el, hogy a gázkamra épületét zuhanyfürdőnek álcázták. Az azonnali elgázosításra - szolgálati nyelven: „különleges kezelés" (SB / Sondoróehandlung) - elkülönített foglyokat, nőket és gyermekeket, illetve férfiakat, öregeket, mindenkit meztelenül, beterelték, összezsúfolva őket, a zuhanyozónak mondott terembe, és ezután a hermetikusan lezárt helyiségbe felülről, zöld, gyári bádogdobozból beszórták a kristályos gázt, amely kiszabadulva 15-20 perc alatt végzett minden­kivel. Fogoly munkások különleges egységei (Sonderkommondo) sietve kiürítették a gázkamrát, és az SS szolgálatosok behajtották a következő csoportot. A kegyetlenségnek és a kegyelet hiányának nem volt mértéke: a foglyok, a gázkamrákban meggyilkoltak testéről ipari felhasználás céljából eltávolították a hajat, kitördelték nemesfém fogaikat…

A transzportok bizonyos részét rendszerint életben, hagyták, hogy a következőknél ők legyenek a kiszolgáló munkásak (Aufraumungskommnndo). Az áldozatoktól elkobzott ruhaneműt és értéktárgyakat, a szabványos tömbökké beolvasztott aranykoronákat, gyűrűket, a briliánsokat a táborból elszállították, és Németországban felhasználták, vagy a Birodalmi Bank Svájcban értékesítette. Heydrich keresztnevéről: „Reinhardt-akció" volt ennek a műveletnek a neve. A gázkamrák, krematóriumok vagy a préda osztályozására szolgáló külön anyagraktárak („Kanada") mellett szolgálni a „kanadás" foglyoknak valamelyes esélyt jelentett az életben maradásra. Auschwitzban a haláltábor foglyain orvosi kísérleteket is végeztek, például, sterilizációt, mindig igen kegyetlenül, a megkínzottakat végül rendszerint elgázosították. Tanulmányi célra csontvázakat, koponyákat preparáltak. Különösen hírhedtté vált az auschwitzi kísérletező orvos. Dr. Josef Mengele „a halál angyala", akit leginkább a törpék és az ikrek érdekeltek, s aki szeretett volna, ezt ugyan nem Auschwitz foglyaival, szőke, kékszemű árja óriásokat kitenyészteni. Egyébként a lágerben gyakran ő vezette, személyesen, a beérkező szerelvények mellett a deportáltak szelektálását is. Jobbra, balra, időleges kegyelemre, azonnal a gázkamrába. Csak Auschwitz-B Birkenauban mintegy másfél millió bizonytalanabb becslések szerint esetleg közel kétmillió embert ölt meg az 1944 késő őszéig (november 27.) fenntartott üzemelés során Rudolf Höss (Hoess) táborparancsnok legénysége.

Később Auschwitz neve az egész Holocaust jelképévé vált.

A VARSÓI GETTÓ

A Varsóban a gettó szűk területére bekényszerítenek létszáma egy időben elérte vagy meghaladta a félmillió főt, ezt a létszámot az éhezés, a betegségek és főként a treblinkai haláltáborba induló szállítmányok (1942. június, 1943. január). 60000 főre csökkentették. Amikor kitűzték az utolsó deportálások időpontját, mégpedig éppen 5703 húsvétjának (peszach) első napjára, az ünnepen kirobbant a felkelés (1943. április 19.). A német Góliáttal jóformán fegyvertelenül küzdő zsidóknak a lengyel földalatti ellenállási mozgalom nem nyújtott segítséget, de a mindenre elszánt, bátor harcosok magukra hagyatva is kitartottak 27 napon át, egészen május 15-ig. A dicsőséges bukás is példát mutatott: a megszállt Európában ez volt az első városi felkelés a nácik ellen. A felkelés története jelezte, hogy a halálra szántak tisztán látják a helyzetüket, ugyanakkor jelezte a német hatóságok eltökéltségét is.

TERESIENSTADT

Különleges helyzete volt a theresienstadti tábornak (Terezín, Csehország), ahol a nácik az öregek és gyermekek lágerét rendezték be (1941, november 24.). Foglyaikat itt valamivel jobb körülmények között tartották, mint másutt, hogy az esetleges nemzetközi ellenőrzésnek ezt a lágert mutathassák meg, amint tették a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőinek látogatásakor (1943. július 23.). A tábor formálisan, mint zsidó község működött. Ide vitték Leo Baeckn neves berlini rabbit is, aki már a lágerben tudomást szerzett az auschwitzi megsemmisítő tábor valóságáról, 1942 októberétől kezdődően Theresienstadtból is indultak megsemmisítésre szánt transzportok Auschwitzba, de nem beszélt róla senkinek, és maga is vállalta a társaira váró sorsot. A háború után a Holocaust tragikus élményének vallási-etnikai feldolgozását kezdeményezte.

DEPORTÁLÁSOK EURÓPÁBÓL

A deportálások a náci Németország által megszállt terület egészére kiterjedtek. Az SS Nyugat-Európából és a balkáni országokból is a keleti megsemmisítő lágerekbe vitte a teljes zsidó lakosságot, halálukra. Az amsterdami zsidókat Mauthausenbe deportálták (1941. február 27.). A bábállam Szlovákiából 1942. március 26-án kezdődtek meg a deportálások; a megszállt Franciaországból május 30-án; Hollandiából július 17-én; Belgiumból augusztus 5-én; Görögországból 1943. március 15-én; Olaszország német kézre került részéből azon év októberében. 1943 nyarán (június 11.) a németek elhatározták a lengyelországi gettók végleges felszámolását, ettől az időtől kezdve a zsidókat-áttelepítést színleve-folyamatosan, összesen több százezer főnyi tömegben szállították el vonatszerelvényeken (Judenumsiedlungszug) a haláltáborokba, kezdetben a varsói gettóból a közeli Treblinkába, majd Lengyelország más városaiból is a még működő haláltáborok valamelyikébe. A gyilkos gépezet felgyorsulását észlelve több lágerben lázadás tört ki (Treblinka: 1943. augusztus 2. Bialystok: augusztus 16-23. stb.). Közben azért a tehervagon-szerelvények végtelen sorban, a katonavonatokat és hadianyag-szállítmányokat is félreszorítva még mindig szünet nélkül ontották a zsidó foglyokat Európa különböző országaiból, 1944 tavaszán, nyár elején Jugoszláviából (Dalmácia), Albániából, még mindig Görög­országból, törökországi és távol-keleti zsidókkal Párizsból. Ekkor már, május közepétől, Auschwitzba, Magyarországról is.

A TÖMEGSÍROK ELTÜNTETÉSE


Először a bomló hulláktól, csak félig-meddig elégett tetemek­től - járvány kitörésétől - félve, majd már a keleti fronton elszenvedett vereségek nyomán, a Vörös Hadsereg ellentá­madásának megindulásakor a németek, Himmler utasítására már 1942 nyarán és őszén kezdték eltüntetni a tömeggyilkosságok maradványait és korábbi nyomait. Szigorúan titkos akciók során felszedték a tömegsírokat, és az emberi maradványokat elégették. Az SS erre a munkára is zsidó foglyait vette igénybe. Az „1005. sz. akció'' (Aktian 1005) jelzésű munkaszolgálatos egységek 1942 nyarától kezdve ezrével és tízezrével exhumálták és égették el az áldozatok tetemeit Babij Jarban és a megsemmisítő táborok környékén. Aztán az SS megölte magukat a munkásokat is.

DEPORTÁLÁSOK MAGYARORSZÁGRÓL


Magyarországon az első háborús kormány (Bárdossy László, 1941-1942) határozottan németbarát politikája ellenére, és a második (Kállay Miklós, 1942-1944) taktikázása mellett is, egészen az ország német megszállásáig (1944. március 19.) nem volt gettósítás vagy tömeges kivégzés. A német megszállás után az új, elkötelezetten németbarát kormány (Sztójay Döme 1944) amelynek több tagja antiszemita, a zsidók iránt határozottan ellenséges volt, már 1944. március végén -április elején eldöntötte, hogy a „zsidókérdés''-t a németek elképzelései szerint és velük együttműködve oldja meg. A feladatot a magyar-közigazgatási apparátusnak, vidéken a Csendőrségnek, a fővárosban a rendőrségnek kellett teljesítenie, de létrehoztak egy zsidótlanító különítményt is, amely közvetlenül együttműködött az Eichmann SS-alezredes (Obersfurrnbannführer) alá rendelt különleges bevetési egységgel (Sondereinsatzkommnndo). Rendeletben írták elő a zsidók összeköltöztetés"-ét: a gettósítást (1944. április 26).

Az országot hat körzetre (zóna) osztották fel:

Kárpátalja és Északkelet-Magyarország (ahol nagyobbrészt orthodox és haszid zsidók éltek)

II. II. Észak-Erdély (amelyet az ún. Második bécsi döntés csatolt Magyarországhoz, 1940. augusztus 30, és amelynek zsidósága, legalábbis a városokban, nagyobbrészt magyar nyelvű és erősen magyar érzelmű volt)

III. III. Észak-Magyarország

IV. A Dunától keletre fekvő déli részek

V. Dunántúl

VI. A főváros és környéke.

Az 1944. április 7-én kiadott belügyminisztériumi rendelet alapján vidéken április 15-ig felállított gettókból, zónáról zónára, május 15 és július 7 között hivatalos kimutatások szerint összesen mintegy 437.000 főt szállítottak el, teher vagy marhavagonokba zsúfolva őket. 70-90 főt egy vagonban, a nyári hőségben élelem és víz nélkül, vagy legfeljebb egy vödör vizet és egészségügyi szükségletekre az egész vagon számára egy üres vödröt téve be minden vagonba, sokan már a többnapos út során kiszenvedtek. A deportálásokat Eichmann Sonderkommandó-ja szervezte, de a csendőrség, illetve városokban rendőrség, a magyar közigazgatási apparátus a MÁV személyzete hajtotta végre. A csendőrök egészen Kassáig kísérték a szerelvényeket, ez volt a magyarországi vasúti csomópont, és innen német felügyelet alatt mentek tovább a szállítmányok. Számos visszaemlékezés szerint a magyar csendőrök bánásmódja sokkal brutálisabb volt, mint az őket, felváltó német őröké. A legtöbb deportáltat Auschwitzba vitték. De sokan kerültek közülük, részben már utóbb, Auschwitzból, más lágerekbe. A korábban főként politikai foglyok elhelyezésére szolgáló Bergen-Belsen, Buchenwald, Dachau, továbbá Mauthausen, Günskirchen, Ravensbrück (eredetileg női tábor), Sachsenhausen, illetve – már 1944 őszén – a Bécs környéki táborokba is (Strasshof stb.) Auschwitzban a magyarországi zsidó deportáltak közül mintegy 350. 000 fő vesztette életét: meghalt, vagy a tömeggyilkosság áldozata lett. Július 7-én vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó, aki egészen addig minden zsidóellenes intézkedést eltűrt, vagy egyenesen támogatott, részben külföldi kérések hatásá­ra leállította a további deportálásokat. Bár néhány szerel­vényt, a Pest környéki városokból, még ezután is elindítottak, Horthy fellépésének köszönhető, hogy a főváros zsidóságát, a már korábban ide menekült vidéki és külföldi zsidókkal együtt, a különleges egységnek nem sikerült elszállítania Auschwitzba.

KASZTNER-vonat


Azok a magyarországi és erdélyi zsidók, összesen 1685 fő, akik a Kasztner Rudolf (Rezső) cionista vezető és Eichmann közötti alku eredményeképpen kivételes engedélyt kaptak arra, hogy magas váltságdíj – fejenként 1000 dollár -ellenében az ún. Kasztner-vonaton elhagyják Magyarországot (1944. június 29.), Bergen-Belsenbe kerültek, a láger külön számukra felállított ötödik, ideiglenes részlegébe (Ungornlager, “magyar tábor”). Egy részüket a németek nem sokkal később (augusztus 21.) kiengedték Svájcba, a szerencsések onnan gyorsan eljutottak Palesztinába, de a többiek is kiszabadultak december első napjaiban (6-7).

HALADÉK A BUDAPESI ZSIDÓKNAK

Budapesten a deportálás fenyegetése továbbra is ott lebegett a zsidók feje felett. A nyár folyamán hatósági rendelkezés nyomán a számukra a város különböző pontjain kijelölt és sárga csillaggal megjelölt házakba – az ún. csillagos házakba – kellett összeköltözniük (1944. június 21. a meghosszabbí­tás után június 24.), eredeti lakásukat mások kapták meg. Július 24-én az ún. Üvegházban (V. Vadász utca 29), egy üveg-nagykereskedő cég korábbi székházában a svájci konzulátus védelme alatt megnyílt a palesztinai kivándorlási iroda, amely bevándorlási iratokat (certifikát) állított ki, később, pedig befogadta az üldözötteket, helyiségeiben, a pincét is igénybe véve, mintegy 3000 ember talált menedékek. 1944 nyarának végén, Lakatos Géza rövid életű kormánya alatt, a háborúnak a németek szempontjából kedvezőtlen alakulása folytán, némi reménység támadt, hogy az üldöztetés enyhülni fog. A budapesti zsidók tervezett deportálása elmaradt. Horthy lemondása és a nyilaskeresztes hatalom­átvétel (1944. október 15.) után azonban rohamosan romlott a zsidók helyzete, mindennapossá vált nyílt utcai bántalma­zásuk. Az ősz folyamán – október végén, novemberben Budapestről, az óbudai és Pest környéki téglagyárakban berendezett gyűjtőhelyekről mintegy 35000 főt, köztük igen nagy számban asszonyokat és gyermekeket is, gyalogmenetben (Fussmarsch) hajtottak el Hegyeshalom felé, onnan tovább a Bécs környéki munkatáborokba. Halálmenet (Todesmarsch) inkább ez az elnevezés írja le a valóságot.

A PESTI GETTÓ

Budapesten a külföldi okmányokkal (útlevél, állampolgársági igazolás…) rendelkező zsidókat november közepén a nyilas hatóságok az Új-Lipótvárosban külön házakba költöztették össze („védett házak”). Kijárási tilalom, házkutatások, fosztogatás zaklatta azokat is, akiket ide összezsúfoltak. November végén, decemberben már mindennaposak voltak az önkényes kivégzések. A nyilas fegyveresek a Duna-parton minden könyörület nélkül a vízbe lőtték áldozataikat. Végül a nyilas hatóságok Pesten is felállították a gettót (1944. december 5.), amely az Erzsébetváros zsidónegyedét foglalta magában (Károly körút – Király utca – Nagyatádi Szabó / Kertész utca – Dohány utca), és deszkapalánkkal kerítették el. Minden zsidónak ide kellett beköltöznie. A gettó életét a Zsidó Tanács irányította, a szervezés egy bátor (volt) tartalékos százados, Domonkos Miksa kezében volt. A főváros ostroma idején az életlehetőségek minden korábbihoz képest beszűkültek: élelemhiány, a zsidókórház orvosainak áldozatossága mellett is az egészségügyi ellátás lehetet­lensége, temetetlen halottak. Rettenetes szenvedések után a pesti gettó 1945. január 18-án reggel 9 óra tájt szabadult fel. A veszteségek tetemesek voltak, de mintegy 70000-en életben maradt.

A HALÁLTÁBOROK FELSZABADULÁSA

A háború vége felé a németországi táborokban már talán főként túszként tartották a még életben maradt foglyokat. A visszavonuló német csapatok a keleti lágereket, legkésőbb néhány nappal a szovjet csapatok megérkezése előtt, sorra felszámolták, vitték magukkal a foglyokat is, legtöbbjüket gyalogmenetben hajtották el, napokon, heteken átvánszorogtak az utakon, egyik lágerből a másikba, biztos célállomás nélkül, egyre tovább Németország nyugati térségei felé. A zsidók számára ez a végső halálmenet (Todesmarsch) újabb szenvedéseket jelentett, az addiginál is nagyobb bizonyta­lanságot, életveszélyt is, mert sokukat útközben vagy a célállomáson minden teketória nélkül megölték.
Auschwitzban lengyel, magyar és görög foglyoknak – a különleges egység munkásainak – sikerült felrobbantaniuk az egyik krematóriumot (1944, október 7.) őket sortűzzel kivégezték. De Birkenauban október 29-én történt az utolsó elgázosítás, és november 3-án Himmler utasítására hivatalosan is leállították a gázkamrákat, később a krematóriumot is felrobbantották. A Vörös Hadsereg közeledtére a németek 1945. január 17.-18. és 21. között felszámolták a tábor-csoportot a még életben lévő foglyokat – közel 55000 embert áthelyezték más, nyugatabbra fekvő lágerekbe, legtöbbjüket Buchenwaldba. A szovjet csapatok – az I. ukrán front 60. hadseregének katonái – 1945. január 26-27-én léptek be az Auschwitz környéki lágerekbe. A főtábor területén csak holttesteket találtak, és az otthagyott élőhalottakat: mintegy 7500 beteg vagy végletesen legyengült foglyot, köztük nagy számban gyermekeket is (január 26.). Bergen-Belsent az angolok szabadították fel (1945. április 15.), itt mintegy 60000 ember volt még életben, szinte a halál küszöbén, negyedrészük mindjárt a következő napok során elhunyt. Az utolsó táborok csak április közepén-végén szabadultak fel. Dachau április 29-én. Theresienstadt május 2-án, a legutolsó volt, számos magyarországi fogollyal, Mauthausen (a deportáltak adta néven: Mylordhausen, „Halálháza”, ahová amerikai páncélosok érkeztek meg (1945. május 5). A lágerek felszabadításakor a katonákat mindenütt döbbenetes látvány fogadta: elszenesedett hullák, temetetlen holtak, csont- és bőrré éheztetett, beteg, apathikusan kóválygó foglyok. Dwight D. Eisenhower tábornok, a szövetséges csapatok főparancsnoka Gotha környékén, Ohrdrufban és Buchenwaldban, ahol először szemlélte meg a táborokban uralkodó állapotokat (1945. április 4.), a környéken lakó német lakossággal ásatta meg a tömegsírokat: hogy e civil lakosság is átélje, megtapasztalja, mi történt, még ha ők maguk, mint sokan később is mondták, nem láttak, nem hallottak semmit. Az amerikai katonák Dachauban készült fotói közül többet egyszerűen azóta sem lehet közzétenni, olyan iszonyatosak. Egy amerikai tábori rabbi kezdeményezésére Eisenhower a lágerekben felszabadult zsidó deportáltak / hontalanok (displaced persons) számára külön átmeneti táborokat állított fel Németország amerikai megszállás alá került zónájában. Ez megkönnyítette, hogy a megmenekült / maradék zsidók (se’érit ha-peléta) utat találjanak maguknak Palesztinába, ahová egyébként az, életben maradt zsidók a német fegyverletétel (1945. május 9.) után Kelet-Európából is tömegesen menekültek (bríha), nagyobbrészt Szlovákián, Magyarországon, és Ausztrián át.

MAGYARORSZÁG NYUGATI HATÁRSZÉLÉN


Számos magyar munkaszolgálatost. Budapestről elhurcolt csoportokat a nyilas fegyveresek az osztrák-magvar határ térségében, Balf közelében, az oroszok feltartóztatása végett épített nyugati védősáncok („Birodalmi Védőállás”) esztelen és értelmetlen munkálatain dolgoztattak. Itt halt meg Szerb Antal is (1945. január 17.). Kőszegen azokat a foglyokat, akiket a nyilasok már nem tudtak elszállítani a helyi lágerből, 1945 tavaszán, a Vörös Hadsereg közeledtekor deszkabarakkból rögtönzött gázkamrában ölték meg.

MÁS ÁLDOZATOK



A deportálás és tömeges népirtás esetenként a nácik politikai ellenfeleit (a baloldali újságírókat…) a cigány lakosságot, az alsóbbrendűnek minősített népcsoportokat vagy személyeket, a homoszexuálisokat is érintette, a lengyel lakos­ságot, a szovjet hadifoglyokat is tömegesen. Németországból egy 1942. december 16-i rendelet nyomán minden cigányt deportáltak Auschwitzba. Ugyanez történt a holland cigányokkal, és más országokban is. Ebben az értelemben lehet beszélni cigány holocaustról is.

KEVÉS SEGÍTSÉG NYUGATRÓL

A szövetségesek láthatóan mindvégig fontosabbnak tartot­ták, hogy megnyerjék a Hitler elleni háborút, mintsem hogy kimentsék a zsidókat Németországból, vagy legalább megakadályozzák tömeges megsemmisítésüket. Az eviani konferencia (1939. július 6.), amelyet Roosevelt elnök kezdeményezett, abból a célból, hogy a jelen lévő 32 szabad ország felkarolja a németországi és ausztriai „politikai menekültek” (értsd: zsidók) ügyét, eredménytelen maradt. A St. Louis nevű óceánjáró gőzhajó fél évvel a Kristallnacht után indult el 1939. májusában. Fedélzetén közel ezer németországi zsidóval, de nem kaptak engedélyt, hogy kiszálljanak Kubában, ahová pedig utasainak vízumuk volt, vagy az Egyesült Államokban, és kénytelen volt visszafordulni Európa felé; utasainak egy részét Anglia fogadta be, és ezek megmenekültek, a többieket a nácik két-három évvel később Nyugat-Európa országaiból (Belgium, Hollandia, Franciaország) deportálták. A hajó tragikus kalandja „az elátkozottak utazása” nevet kapta. A Struma, amely Constantából (Románia) panamai zászló alatt futott ki Palesztina felé (1941. december 12.), Isztambulból német nyomásra kénytelen volt visszatérni a Fekete-tengerre, s ott – a két és félhónapnyi út után – találat érte, és elsüllyedt, fedélzetén a zsidó menekültekkel. Anglia az ún. „Fehér könyv”-ben (White Paper, 1939), amelyet a gyarmati ügyek minisztere adott ki, erősen korlátozta a fennhatósága alatt álló Palesztinában befogadható zsidók számát, és mindvégig csak korlátozott számban bocsátott ki bevándorlási engedélyeket: úgy ítélte meg, ellenséges országból nem köteles befogadni még menekülteket sem. A szövetségesek légiereje számos sürgetés ellenére nem bombázta a lágereket vagy a hozzájuk vezető vasútvonalakat, és az a két bombázás is, amely Auschwitzot érte (1944. augusztus 29. és szeptember 13.), csak az ipartelep egy részét rombolta le (Bura Werke), holott a birkenaui krematóriumok alig néhány kilométerrel voltak távolabb. A háború alatt már csak a cionista mozgalom -Magyarországon 1943-tól a Komoly Ottó által vezetett Vaadat Ezra ve-Haccála, „Zsidó Mentési Bizottság” említhető. A Vaada, és más cionista szervezetek-által szervezett bevándorlás (alija „bevándorlás”), a gyakorlatban embercsempészet, kínált menekülést (tijjul „kirándulás”). Útvonalakat építettek ki, Ausztriából, Szlovákiából, Lengyelország felől is, részben Magyarországon és Románián át, a Fekete-tenger menti kikötőkig és onnan Palesztinába. Magyarországról azonban csak kevés zsidó vette igénybe a menekülésnek ezt az útját, csak az eltökélt cionisták. Segítséget a szorongatottaknak főként jótékonysági intézmények nyújtottak: a Nemzetközi Vöröskereszt, az Egyesült Államokban megalakult United Jewish Appeal, az American Joint Distribution Committee.

MENTŐAKCIÓK PESTEN

Budapesten, 1944 őszén, a nyilaskeresztes terror napjaiban a zsidó gyermekek számára a protestáns egyházak képvisel­őiből alakult Jó Pásztor szervezet. Sztehlo Gábor evangélikus és Éliás József református lelkész vezetésével, számos önként felajánlott budai otthonban rendezett be menedéket. A római katolikus szerzetesrendek a rendházakban bújtatták az üldözötteket. A kikeresztelkedett zsidók a katolikus Szent Kereszt Egyesülettől kaptak segítséget. A semleges államok diplomáciai képviseletei által kibocsátott állam­polgársági és védelmi iratok (útlevél, menlevél, védlevél / Schutzbrief vagy Schutzpass …/ némi védelmet jelentettek, sok hamisítvány is forgalomban volt, aki tehette, gyártotta az okmányukat, mindenekelétt a cionisták, de igazoltatáskor a nyilasok valódi és hamis papírt egyformán semmibe vettek. Különösen nagy és áldozatos munkát végzett Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt irodájának vezetője, aki a pesti gettó élelmiszerrel és gyógyszerekkel való ellátását is megszervezte. Carl Lutz svájci konzul és Raul (Raoul) Wallenberg, aki vakmerő fellépéssel, szükség esetén akár vesztege­téssel sietett a közvetlen életveszélybe kerültek segítségére. Wallenberget a pesti mentőakciók jelképének tekintik, bátor tetteiről sok igaz történet és nem kevés legenda szól. Emlékét a fővárosban két szobor őrzi (Pátzay Pál, 1949 / másolatban: 1999, és Varga Imre, 1987), és egy utca 1945 óta folyamatosan az egykori nemzetközi gettó területén, emléktáblával.

6.000.000!!!!!

A Holocaust során elpusztult a világ akkori teljes zsidó népességének több mint egyharmada, megbízható becslések szerint hatmilliónyi emberi élet. A nácik valóban a totális népirtást tervelték ki: öregeket, betegeket, gyermekeket, csecsemőket sem kíméltek. A származási „faji” elv alkalmazása nem tűrt meg semmifajta egyéni elbírálást, a szekuláris­-asszimiláns vagy éppen a keresztény vallásra áttért zsidók sem képeztek kivételt. A „végleges megoldás” valóban öncélú zsidógyilkosság volt. A háború által érintett országok közül csak kevésben menekült meg a zsidó lakosság vagy annak egy része: Dániában, Bulgáriában, Romániában, illetve Budapesten; mindenütt az állami hatóságok fellépése következtében.
Magyarország zsidó demográfiáját a Holocaust tökéletesen átrendezte. A vidéki zsidóság korábban nagyobbrészt orthodox volt, Kelet-Magyarországon, pedig részben haszid, ezek a községek szinte kivétel nélkül elpusztultak, s ezzel meg­változtak a belső arányok is, mégpedig a főként Pesten és a nagyobb városokban élő neológ zsidóság javára. Népszám­lálási adatok alapján, az 1941. évi határok között élő zsidóság egészével számolva, amely zsidóság összesen mintegy 825000 főt tett ki, köztük mintegy 100000 kitért, akiket a diszkriminatív törvények zsidóként kezeltek, a magyar Holocaust bizonyosan több mint 565000 fő meggyilkolását jelenti. Becsült számként 600000 főt szokás említeni, anélkül, hogy a pontos számok megállapítása a rendelkezésünkre álló források alapján lehetséges volna. Mindenesetre, figyelembe kell venni a háború folyamán Magyarországra menekült külföldi zsidókat is, akiknek körében szintén nagy veszteségek voltak. A Magyarország két világháború közötti – ún. trianoni, 1938 előtti – határain belül élő zsidóság vesztesége az 1941. évi 490.000 főből mintegy 300.000 főre tehető, ez a teljes magyar háborús háborúval összefüggő ember veszteség­nek is jelentékeny része volt, biztosan több mint egy harmada.

- Ez volt a XX. századi Mohács! – néztem magam elé szomorúan.

Dr. Adler Jenő megsímogatta a fejem.

BÜNTETŐJOGI FELELŐSSÉGRE VONÁS

A háború után, a bűnöket és részben a zsidó népirtás tragikus méreteit látva, szükségessé vált a személyes felelősség büntetőjogi megállapítása és a morális felelősség vállalás. A szövetségesek Európában megindították a felelősségre vonás eljárását. A bűnösök felkutatásában jelentős szerepe volt személyesen is Simon Wiesenthalnak, illetve az általa felállított intézetnek (Bécs stb.). A nürnbergi perben (1946) többek között a zsidók kiirtásában való felelősségük miatt ítélték el a főbb náci vezetőket, mint háborús bűnösöket. Számos más per is folyt a legtöbb érintett országban, nagyobb méretű volt a németországi (NSZK) Auschwitz-per (1963-1966), Izraelben az Eichmann-per (1961-62), Magyarországon, pedig a népbírósági tárgyalások (1945-46). Rudolf Hösst a varsói Legfelsőbb Bíróság ítélete nyomán Auschwitzban a lerombolt krematóriumok helyén akasztották fel (1947).
A Szovjetunió befolyása alatt álló országokban azonban többnyire nem történt meg az átfogó felelősségre vonás a zsidóüldözés bűneiért.

IZRAEL ÁLLAM

Politikai tekintetben a Holocaust egyik közvetett következményének mondható Izrael állam megalakulása (1948). A Palesztinában élő, részben éppen az európai üldöztetések elől oda menekült zsidók a cionista mozgalom korábbi pogromját az önálló zsidó állam felállítását, erélyesebben és az üldöztetések tényeire hivatkozva nagy meggyőző erővel képviselték. Az Egyesült Nemzetek határozatát a brit mandatáriushatalom felszámolásáról, Palesztina felosztásáról és Izrael Állam megalapításáról (1947. november 29.) – a politikai és jogi érvek mellett – az európai zsidóság szenvedései és veszteségei is indokolttá tették és befolyásolták. A felszabadított lágerekbol sokan egyenesen Palesztinába mentek, és a bevándorlás (alijja) Kelet- és Közép-Európa országaiból éveken keresztül folytatódott. Az új Izrael Állam külön törvénybe foglalta, hogy minden zsidónak, bárhol él az egész világon, joga van letelepedni az országban. Izraelben, minden belső politikai és vallási vita ellenére, abban kezdettől fogva szilárd volt az egység, hogy az állam semmiképpen nem fogja megengedni a Holocaust megismétlődését Izrael és az egész világ zsidósága egyöntetűen, elkötelezte magát: „Többé nem történhet meg. Soha többé.” A parlament (kneszet) 1951.-ben törvényben beiktatta a naptárba a Holocaustról való megemlékezés napját (Yom ha-Shoah), amely a zsidó rituális naptár szerint minden év niszán hó (március-április) 27-re esik. Külföldön ez a nap mindig április 19. Mindkét dátum a varsói gettófelkelés évfordulója, a zsidó, illetve a polgári naptár szerint. Az izraeli vallási gyakorlatban a Holocaust zsidó mártírjaiért a gyász-imát (kad­dis) tévét hó (december-január) 10-én kell mondani. Irving Greenberg orthodox rabbi az Egyesült Államokban az imakönyvbe szertartási megemlékezést illesztett be (1988). Magyarországon községenként a deportálás napján – vagy az ahhoz legközelebb eső szombat (zsinagóga) – vasárnapon (temető) tartják a megemlékező imát. Izrael Állam a Holocaust emlékezetének megőrzésére külön intézetet alapított Jeruzsálemben. Ez az intézet, a Yad Vashem („emlékjel”, szó szerint: jód vasém, „kéz és név”) emlékhelyet állított fel az áldozatoknak. A Nevek csarnoka a Holocaustban elpusztult zsidó községek és személyek nevének monumentális gyűjteménye. A Yad Vashem évente kitüntető oklevelet adományoz azoknak a nem zsidó személyeknek, akik zsidó életet mentettek (haszidé ummot haolam „igaz emberek a világ népeiben” – „Righteous gentiles” / Righteous among the Nations, magyarul, nem pontos fordításban: „a világ jámborai”), és tiszteletükre egy-egy fát ültetnek el az egykor kopár hegyen, az Igazak sugárútján. Magyarországról 1999-ig bezárólag közel 400 személy kapta meg ezt a megbecsülést.



ZSIDÓ VALLÁSOS ÉRTELMEZÉS

A szigorúan vallásos zsidók a Holocaust szenvedéseit, a halált is, mint az Örökkévaló büntetését fogták fel (mi-pené hatta’énu, „bűneink miatt”), mert Isten „azt bünteti, akit szeret”. Izraelt, mint a babiloni fogság után, most is a „maradék”-ból (se’érit Jiszra’él) kell felépíteni. A Holocaust eszköz volt az Örökkévaló kezében, hogy a megmaradtak egy jobb világot építsenek fel. A filozófus Hans Jonas a Holocaust magyarázatát egzisztencialista filozófiai keretben az isteni hatalom korlátozottságának tételében próbálta megadni: az emberi akarat és döntés szabadságát maga az Örökkévaló sem korlátozhatja, de minden gonosz tett szenvedést okoz neki. A vallásos zsidóság a Holocaust után teljes elutasítással válaszolt a keresztény – térítés minden jelére. A haszid zsidóság Lengyelországot „üres”-nek tekinti. A zsidó identitás megerősödésében a Holocaustemléke meghatározó jelentőségű.

KERESZTÉNY LELKIISMIERET-VIZSGÁLAT

A keresztény egyházakban komoly lelkiismeret-vizsgálatot indított el a Holocaust utáni döbbenet. Magukat a keresztény egyházakat és vezetőiket, köztük XII. Pius pápát is, súlyos vádak érték: világossá vált, hogy a zsidóüldözések idején egyik egyház sem tett meg mindent, hogy feltartóztassa a népirtást, jóllehet egyenként számos egyházi intézmény és magánszentély áldozatosan vett részt az üldözött zsidók mentésében. A keresztény egyházak körein belül is voltak áldozatok a kikeresztelkedett zsidók. (Közülük a legnevesebb talán boldog Edith Stein német filozófus, karmelita apáca, akit egy hollandiai rendházhól hurcoltak el Auschtwitzba.) Felül kellett vizsgálni azonban a kereszténység történeti zsidóellenességét is. Nyugat-Európában a mindkét fél részéről kezdeményezett zsidó-keresztény párbeszéd az önvizsgálat fórumává vált. Az egyházak egy része hivatalosan is megy, szüntette a zsidók közötti térítést, és erélyesen fellépett az egyházi antiszemitizmus minden megnyilvánulása ellen. Meggyökeresedett az a teologiai felfogás, hogy a zsidóság nem pusztán előzménye a kereszténységnek, mint ahogyan a középkorban hirdették, hanem idősebb testvére, és önál­lósága, a kereszténység vallásgyakorlatától eltérő vagy teológiai tanításával szembehelyezkedő elemei mellett is, példa és érték a kereszténység számára.

ANYAGI KÁRPÓTLÁS

A zsidóságot ért anyagi veszteségek kárpótlásáról a tárgyalásokat Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja és Nahum Guldmann, akkor a Cionista Világszövetség egyik vezetője kezdték meg (1952). Az NSZK jelentős összegekkel segítette Izraelt, maga a német állam, és viták közepette ugyan, de végül mára az érintett vállalatok is elismerték felelősségüket, és készek voltak jóvátételt, kárpótlást fizetni a zsidó közösségi élet és kultúra fenntartását szolgáló intézményeknek, illetve magánszemélyeknek: a túlélőknek és leszármazottjaiknak is. A német egyesítés után az NSZK vállalta azt az anyagi felelősséget is, amelyet annak idején a Német Demokratikus Köztársaság elhárított magától. Más országokban csak erős nemzetközi nyomásra kezdődött el, az 1990-es évek közepén, az anyagi felelősség megállapítása és bizonyos kártérítési kötelezettségek teljesítése.

LELKI GONDOZÁS

A Holocaust okozta lelki sérülések kezelésére, a túlélők és a további Holocaust-generációk beilleszkedési nehézségeinek feloldására világszerte külön pszichologiai módszereket dolgoztak ki, és intézeteket szerveztek. Budapesten Virág Teréz pszichológus és mások állandó gondozó szolgálatot állítottak fel (1982, mint „Kút” Alapítvány: 1990).

A TÖRTÉNETÍRÁS MAGYARÁZATAI

A történetírásban – Izraelben és más országokban – éles viták folynak a Holocaust eseményei és okai körül. A magyarázatnak két főiránya alakult ki. Az egyik a népirtás tudatos, szándékos elhatározás jellegét hangsúlyozza, ezt nevezik intencionalizmus-nak. A másik irányzat szerint erősebb tényező az európai társadalomfejlődés és a keresztény szemlélet félresiklása, és közvetlen okát a háborús helyzetben kell keresni. Ennek a felfogásnak az elnevezése funkcionalizmus (vagy strukturalizmus). A két történetfelfogás egyaránt bizonyos igazságokra támaszkodik. Hitler a Mein Kampf (Harcom, 1923, nyomtatásban először 1925-ben megjelent könyvében politikai programjának részeként meghirdette a zsidók eltávolítását Németországból, és még az öngyilkosságát (1945. április 30.) megelőző napon közölt felhívásában is arra szólította fel a német népet, hogy tanúsítson kérlelhetetlen ellenállást „az egész világot megmérgező” zsidósággal szemben. Hitler a zsidóellenesség elvakult és elvetemült megszállottja volt. Tényleges utasítást azonban, amelyben elrendelte volna a zsidók kiirtását, jogszerű formában nem adott ki, legfeljebb bizalmas beszélgetések és tárgyalások során fogalmazott meg ilyesmit. A gyilkos eszme kivitelezését áthárította és rábízta a személye és eszméi iránt vakon elkötelezett náci állami és katonai appa­rátusra. A genocídium, „népirtás” új keletű latin szó: éppen a Holocaust szándékosságát és a népirtás tényleges kísérletét fogalmazza meg. Az Egyesült Nemzetek közgyűlésének 1948. december 9-én tartózkodás nélkül elfogadott határozata a genocídiumról (Genocide Convention) a tengelyhatalmak európai uralmát- és ezen belül a zsidóüldözést tárgyaló tanulmányon alapul (Raphael Lemkin, 1944), és a Holocaust tragikus történelmi tapasztalatából vezeti le az egész emberiség védelmére hivatott elvi rendelkezéseket. A középkorban a kereszténység kihívásnak érezte a zsidó vallás fennmaradását: ha eljött a próféták által megjelentett Messiás, amint a kereszténység tanítja, akkor hinnie kell benne mindenkinek, és aki nem hisz, a magát a Messiást tagadja meg. A zsidóknak ezen eszme szerint azért kell áttérniük a keresztény hitre, azaz mint zsidóknak megszünniük, hogy a kereszténység diadala teljes lehessen, hogy megtérésükkel mintegy hitelesítsék a megváltás tényét. A XIX. század utolsó évtizedeiben a politikai antiszemitizmus ezt a tanítást szekularizálta, minden mozzanatát felcserélte világias, racionális vagy annak látszó elemekkel: idegenekről beszélt, túlsúlyról, gazdasági fölényről, az értelmiségi foglalkozások kisajátításáról… Megkívánta a zsidók vallási és kulturális asszimilációját: a zsidó hagyományok feladását, miközben fenntartotta a származási / „faji” megkülönböztetést, és állandó vádat kovácsolt belőle. A nácik a Kristallnacht után külön hangoztatták, hogy fellépésük éppen Martin Luther születésnapjára esett. Ezzel az érvvel a német protestánsokra akartak hatni, a reformátor, a Biblia héber szövege iránti elkötelezettsége mellett is, egyházszervező sikereivel párhuzamosan egyre erősebben zsidóellenes lett. De a „végleges megoldás” gyilkos terve több lépésben alakult ki, befolyásolták a háború fejleményei is. Azok, akik a végrehajtásában részt vettek, többségükben nem bűnöző vagy szadista, perverz hajlamú, torz személyiségek voltak: foglalkozási vagy szolgálati viszonyban teljesítették, parancsra, a kötelességüket. Személyes lelkiismeretük nem tiltakozott, az engedel­messég erősebb törvény volt számukra. (Erre a felismerésre építette fel, az Eichmann per kapcsán, Hannah Arendt a sokat vitatott „a gonoszság közönséges volta” / Banalitat des Bosen magyarázó elméletet.) A népirtás legfőbb kitervelői közül is többeket inkább általános politikai megfontolások vezettek, mintsem közönséges gyűlölet. Kötelességtudó hivatalnokok voltak. Európa, pedig jobbára hallgatólagosan elfogadta egymás után a kiszorítást, a gettót, a deportálást, a népirtást, mert a zsidóellenesség hagyományai alapján minden újabb lépés csak részleges változtatásnak látszott, nem, pedig annak, ami ténylegesen volt: kitervelt, szervezett tömeg­gyilkosságnak. Ezért vált a Holocaust az emberi történelem botrányává. Ami a Holocaust során történt, a történelemben egyszeri találkozása torz hagyománynak és elvetemült szándéknak. Éppen, mert egyszeri volt: elháríthatatlannak bizonyult és nem tudta feltartóztatni sem Európa egyetemes kultúrájának nemes hagyománya, sem személyes jóakarat vagy intézményi segítség.

HOLOCAUST-REVIZIONIZMUS

Az 1970-80-as évek fordulóján lépett fel a revizionizmus: a Holocaust egészének vagy részleteinek kétségbe vonása, illetve teljes tagadása. A nyíltan vagy rejtetten neo-náci irányzat kétségbe vonja, hogy jogos a Holocaust intencionalista magyarázata. Tagadja, hagy népirtás történt volna (az általuk használt formula: Auschwitz-Lüge, „Auschwitz-hazugság”, értsd: hazugság, amit a zsidók állítanak Auschwitzról. Szélsőséges irányzata egyenesen azt hangoztatja, hogy a náci zsidógyilkosságot maguk a cionisták – a zsidók találták ki, hogy arra hivatkozva teremtsék meg világuralmukat. A jellegzetesen gyűlölködő antiszemita nézet egyetlen állítása vagy érve mögött sincsenek valóságos történeti bizonyítékok. Szintén revizionista érv az áldozatok számának kisebbítése. Nálunk ez a manipulativ érvelés az 1938 előtti Magyarországról elhurcolt zsidók számára hivatkozik, holott a háborús területgyarapodások (1938-1941) folytán ideiglenesen megszerzett területeken is jobbára magyar zsidóság élt, és őket is a magyar hatóságok szolgáltatták ki a náciknak. Több országban (Németország, Ausztria) törvény tiltja – és szankcionálja – Auschwitz tagadását. Az új antiszemitizmus a Holocaust miatti bosszúvággyal vádolja a zsidókat.

ELEVEN EMLÉKEZET

Az újabban felállított nagy Holocaust-múzeumok, mint az Egyesült Államok reprezentatív központi múzeuma Washingtonban (The United States Holocaust Memorial Museum, 1993), nemcsak a történelmi eseményeket mutatják be, fenntartva az áldozatok emlékét, de szembeszegülnek a revizionista érveléssel is. A Holocaust súlyos élményének feldolgozását szolgálták a háború után az érintettek visszaemlékezései, esetenként szépirodalmi formában is. A művészetek minden ágában jelentős teret kapott a Holocaust témája. Európa nem hivatalos lelkiismeretét a Holocaust tragikus élményében és történelmi tapasztalatában gyökerező művészet tartja éberen – fejezte be dr. Adler Jenő.

S e könyv írásakor már megemlíthetem, hogy megjelent a magyar származású, New Yorkban élő történész, Randolph Braham három kötetes műve magyarul is: A Holocaust atlasza.

Amelyben a magyarországi és a közép-kelet európai vidéki zsidóság olyan, mint a zsidó Atlantisz.

Egyszerűen mintha elsüllyedt volna!

*

Évtizedekkel később Nebó hegyén álltam – a mai Jordániában -, azon a helyen, ahol Mózes állt, s ahol megpillantotta a pompás és zöldellő Kánaánt. Lent a Jordán folyó vize hömpölygött, fent, tőlem jobbra, a távoli hegyek között a Genezáreti tó körvonalai rajzolódtak ki, balra lent a Holt-tenger terült el, s a látvány, a szentséges táj láttán lelki szemeim előtt peregni kezdtek azok a jelenetek, amelyeket a Zsidók, kotródjatok!(Száműzetés Babilonba) c. könyvemben írok meg.

Tags:

Leave a Reply

*

Keresés

“A XX. SZÁZAD, AHONNAN ÉRKEZTÜNK, TÖBB ROSSZ EMBERT CSINÁLT, MINT AMENNYIT ELPUSZTÍTOTT. AHOGY ÉLTÜNK, MÁR NEM LEHET, AHOGY KELLENE, MÉG NEM TUDUNK.” (POLGÁR ERNŐ: AZ ISTENEK SZIGETE) KULTURÁLIS ÉS IRODALMI BLOG.

Polgár Ernő a Facebook-on!