Szaporodjatok és sokasodjatok Szerelmek IV.
Szaporodjatok és sokasodjatok
Szerelmek IV.
Ti, Férfiak és Asszonyok: az idők kezdetétől keresitek egymást,
S ez minden jel szerint így is
Marad az idők végezetéig.
Ha szerettek: az elég!
Ember többet nem kívánhat.
Petra
(i.e. 300 Jordánia)
A szerelem vitt engem a sivatagokon át! Szívemben palota magasodott: szerelemből épült a fala. Bőr víztömlőink már kifogytak, fáradtan, összetörve ültünk tevéinken, a hosszú karavánt bátyám vezette.
- Petrában majd felfrissülünk a díszes ivókutaknál! – mondta bátyám.
- Én csak akkor, ha igent mond nekem! – feleltem.
- Abban én biztos vagyok. Láttam őt, amikor búcsút vett tőled.
- Bárcsak igazat beszélnél! – sóhajtoztam. A Petrához vezető szűk szurdok végén a Fáraó kincstára, káprázatos, sziklából kifaragott homlokzata tárult elénk, s a meglepő látvány most is elragadtatott: különféle árnyalatú, rózsaszínű és vörös tűnt fel a sivatag közepén. A természetes hegyfalba vájták be a száz meg száz, kicsi és egyszerű, pompás, oszlopos homlokzatú házakat, templomokat és sírokat. A nabateusok szépséges városa előttünk tündökölt. Petra annak köszönhette felvirágzását, hogy két fontos kereskedelmi útvonal találkozásnál helyezkedett el. Egyik a Perzsa-öblöt kötötte össze a Földközi-tenger vidékével, a másik Szíriát kapcsolta a Vörös tengerhez. A magunkféle kereskedők teherhordó tevékkel érkeztek, vizet, élelmet vásároltak és eladták áruikat. A nabateusok a karavánokra kirótt adókból, és az ellátásukra fordított szolgáltatásokból gazdagodtak meg. A város középpontjába, szűk utcákba érkeztünk: pici, lapos tetejű házak, üzletek sorakoztak mindenütt. A város lakói árnyékban sétálgattak a pompás oszlopsoros utca fedett folyosóin; melyet a Mózes-völgye folyómedencével párhuzamosan vezettek a szent kerülethez. Vizet a városon kívüli bővizű forrásokból a remekül megszerkesztett csatornákon és csővezetékeken keresztül vezettek. A szent helyen, ahol mi is megálltunk és kecskét áldoztunk, az oltárról lefolyón keresztül csorgatták le az áldozati állat vérét. Majd a fogadó elé értünk, ahol végre megláttalak újra. Jöttél elém. Kérdőn néztem rád.
- Igen a válaszom, kedvesem – mondtad.
- Tehát szeretsz, s különb öröme királynak sem lehet! – örvendeztem.
- Szeretlek – mondtad és megcsókoltál. Engem vágy emelt, arcom, lelkem kigyúlt, csókod, mint láng perzselt végig.
- Legyetek hát egymásé! – szólt bátyám, ily módon is kifejezve, hogy kiadja a jussomat. Számos tevét, mirhát és aranyat. Másnap kilovagoltunk a városból, hogy csak a végtelen sivatag öleljen körül bennünket. Ruhádat levetetted, s itt, nabateus őseink ege alatt láttalak először mezítelenül. S öleltelek, ahogy csak kívántad; s szerettél; ahogy csak kívántalak. Egymást karolva feküdtünk mozdulatlanul a forró homokban, s megszólaltál:
- Öröktől fogva vártam rád, kedvesem!
Karthágó lánya
(i.e. 218 – Tunézia)
Mily gyönyörűek is a napok, melyeket boldogságban töltünk, szerelmem! Neked áldoztam szívemet, mert abba éden varázsoltál.
Hannibál, az ifjú karthágói hadvezér feldíszített pulpituson állt és méltóságteljesen szemlélte felsorakozott hadseregét. Huszonhatezer gyalogos, nyolcezer lovas és harminchét harci elefánt várta elszántan az indulás pillanatát, hogy tengerre szálljanak, átkeljenek az Alpokon, és meglepetésszerű csapást mérjenek Rómára, s legyőzzék végre a rómaiakat, akik bennünket egyszerűen csak punoknak csúfolnak.
- Föníciaiak! Katonák! – szólalt meg ez az ifjú mindenki elragadtatva érezte magát. – Huszonhárom éve már, hogy Karthágó kénytelen volt lemondani Szicíliáról, őseink huszonöt éven át vívták harcukat a rómaiakkal, de a háborút elveszítettük. Nagy összegű jóvátételt kellett fizetnünk. Apáink nyomdokain járva mi most megcselekedjük azt, ami akkor nem sikerült. Megmutatjuk Rómának mire képes Fönícia! – szónokolt Hannibál, s a kikötőben összegyűlt tömeg éljenzése valamennyiünk szívét szorongatta. Egész közel álltam hozzád, szerelmem. Milyen délcegen ültél elefántodon! Csak bámultalak és búcsúéjszakánkra gondoltam. Egész éjjel szerető asszonyod voltam, egész éjjel karjaidban feküdtem. Ó kedvesem, most vígságom, gyönyöröm elviszed. Sok-sok éjszakának örömét!
- Föníciaiak! – folytatta Hannibál. Őrizzétek Karthágót, a várost, mely Fönícia lelke!
Meghatódva szívtuk magunkba Hannibál szavait.
- Föníciáért, a hazáért, Karthágóért! – kiáltotta s a menet elindult.
Ó, Istenem, hát mégis?! – s addig furakodtam, amíg a közeledbe kerültem. Leugrottál az elefántról, még egyszer átöleltél és búcsúztál:
- Szépséged elrejtve őrzöm, ha meghalok, szeretlek holtan is.
Mi, asszonyok, aztán még órákig álltunk a parton Hannibál gályái láthatatlan pontokká zsugorodtak a horizonton.